Fémkereső

Az idei évvégi lista kibővül – a hozzám koncerten legközelebb állókat kértem meg: summázzák 12 hónap zenehallgatási kalandozásaikat – tétre, helyre, befutóra (virtuális és képletes versenyhelyzetben)! A blogon több írásával is szereplő hegyiede lajstromával kezdtünk, a beszámolóimban nem egyszer említett Maci és Krisz barátom folytatta a sort – most a blogon szintén igen aktív AdamG veszi át a stafétát.

Top 20 Külföldi album

1. Crippled Black Phoenix: Banefyre

2. Devin Townsend: Lightworks
3. Ghost: Impera
4. Cult of Luna: The Long Road North
5. Brutus: Unison Life
6. Drudkh: Їм часто сниться капіж (All Belong to the Night)
7. Soilwork: Övergivenheten
8. Amorphis: Halo
9. Darkthrone: Astral Fortress

10. Clutch: Sunrise on Slaughter Beach
11. Avatarium: Death, Where Is Your Sting
12. Slipknot: The End So Far
13. Rammstein: Zeit
14. Halo Effect: Days of the Lost
15. Sigh: Shiki
16. Wolfheart: King of the North
17. Immolation: Acts Of God
18. Voivod: Synchro Anarchy
19. Crowbar: Zero and Below
20. Candlemass: Sweet Evil Sun

Idén az átlagosnál is több zenei albumot hallgattam, ami nyilvánvalóan nem könnyítette meg a helyzetemet az egyébként ilyen hálás munkák összeállításakor. Ez részben köszönhető egyrészt a járvány miatti csúszásoknak, beragadásoknak, és hogy sok lemezzel árasztották el a közönséget. Másrészt én magam is egyre éhesebben és nyitottabban kerestem a zenei élményeket, ha már mégiscsak ezek éltetnek a mindennapok során. Mindenesetre hivatalosan is megkaptam a „kalandor” címként a Spotifyon, ennek megfelelően sokat is küszködtem a listák összeállításával. Aztán megtaláltam, hogy vágjam át a gordiuszi csomót, de erről majd később. Jöjjenek hát az idei kedvenceim több felvonásban.

Sokáig hezitáltam, mi kerüljön az első helyre, de a CRIPPLED BLACK PHOENIX zenéje olyan közel került hozzám ebben az évben, és uralta le a zenehallgatással töltött időmet, különösen a koncert után, hogy képtelen voltam nem az élre tenni őket. Monumentális, melankolikus, felemelő, érzelmes, de leginkább szabad lemez a Banefyre egy kompromisszumokat nem ismerő zenekartól. Ha egyszer megélem a világvégét, nagy valószínűséggel CBP fog szólni. Az említett dilemma oka pedig az új DEVIN TOWNSEND miatt volt. Kedvenc földönkívüli Őrült Tudósunk ugyanis a Lightworks formájába egy meglepően letisztult, több nyugodt, merengős pillanatot tartalmazó, zeneileg ugyanakkor rendkívül kerek és minden pontjában zseniális lemezzel jelentkezett, ami merészen kísérletezik a zenei műfajokkal. És bár eredetileg a „B oldalnak” készült a többi dal (Nightworks), ez senkit ne tévesszen meg: ezt bizony dupla albumként kell hallgatni. Bevallom őszintén, kései szellemidéző vagyok, és a GHOST igazi nagyságát a karantén alatt fedeztem fel. Sokáig kerülgettük egymást, aztán egy napokig tartó dallamtapadás után követtem a klérust. Tobias Forge mindent tud az elmúlt 50 év zenei stílusairól és nem is fél felhasználni azt. Az Impera pedig újfent demonstrálja ezt a zseniális dallam- és dalérzéket. Agyig tolt Hammond orgona, bámulatos dallamok. A zene, amit a nem rockfan családtagoknak is bejön, és a true arcok bűnös élvezete. Nem lehet megunni.

És akkor a többiek.A CULT OF LUNA nem tud hibázni. Ráadásul az új lemezre állt össze a leginkább minden. Súlyos riffek, utazós epikus dalok, tele finom megoldásokkal. Szomorú, vad és életigenlő, de még inkább minden pontjában őszinte albumot hozott a BRUTUS belga triója. Az eddig legjobb munkájuk az Unison Life. A DRUDKH melankolikus-epikus black metalja eddig is sokat tett az ukrán kultúra ápolásáért, de a háború kontextusában még szívszorítóbb ezeket a dalszövegeket olvasni. Minél tovább hallgatom annál szomorúbb ez a lemez. A két északi zászlóvivő banda közül ezúttal a SOILWORK lepett meg jobban. Korábban nem volt rám hatással, az előző lemezzel viszont szépen megérkeztek, és most is nagyon beütöttek az Övergivenhetennel. Sajnos ez lett David Andersson gitáros utolsó munkája. Az AMORPHIS pedig a Joutsen-éra eddigi legjobb lemezét rakta le az asztalra, és koncerten továbbra is verhetetlenek. A DARKTHRONE-ról más elmondta helyettem: „Az Astral Fortress [...] egy baromi jó dalokból összerakott, autentikus metallemez lett, amiben ott van minden, amitől valaha is jó volt ez a zenekar, csak megint egy kicsit másként.” (Kovács Attila, Lángoló). Ennyi. Van, amit nem kell túlbonyolítani. Ahogy a CLUTCH is teszi. 33 perc tömény blues alapú hamisítatlan cltuch’n roll Neal Fallon kiváló dallamaival.

Zanzásítva a folytatásról. Az AVATARIUM megint apró változtatásokkal tudott előrelépni Jennie-Ann Smith fantasztikus énekével, már várom a koncertet. Aztán ki gondolta volna, hogy a SLIPKNOT megint megosztó lesz egy szereted/gyűlölöd albummal. Mivel én nem várom, hogy ma is szétcsúszva, bemindenezve, feldolgozatlan traumákkal tele készítsenek albumokat, ezért tudtam szeretni a kísérletező új lemezt is, mert ez egy jó album. A hasonló életkori dilemmákat fogalmazott meg a maga abszurd módján a RAMMSTEIN, sokáig kísért a Zeit. A THE HALO EFFECT szupergroupja szimplán megmutatta, hogy mitől döglik a svéd melodeath. Még mindig ezek a veterán figurák a műfaj királyai. A SIGH jóval kerekebb, letisztultabb albuma elképesztő zenei és kulturális élmény, már nem kellett gondolkodnom a beválogatásán. Akárcsak a WOLFHEART helyén. Az IMMOLATION az utolsó pillanatban kiütötte az utolsó menetben a Bloodbath-t. És végül az olyan nagy veteránok is remek albumokkal jelentkeztek, mint a VOIVOD, a CROWBAR és a CANDLEMASS, bár náluk már kevés a meglepetés.

Pörgött még: Éppen csak lecsúszott a Top20-ról OZZY (nem hittem volna, hogy egy Eric Clapton-cameoért fogok lelkesedni), és a KREATOR is, akik szintén megtalálták az apróbb mozzanatokat, amivel bővíteni tudták a repertoárjukat. Ők ki-be jártak a húszas listán. Jó évet zárt az ARCH ENEMY és az AMON AMARTH. A MACHINE HEAD visszakerült a polcra, a 5FDP szintén, és engem lepett meg a leginkább, hogy többször lecsúszott egy MEGADETH album. És sokat pörgött a SCORPIONS és az IGNITE is. Az IN THE WOODS újra megcsillantott valamit a kozmoszból, örömteli az az út, amin járnak. És még mennyi-mennyi kiváló album. Nehéz volt a döntés.

Top 15 Hazai album

1. Platon Karataev: Partért kiáltó

2. Aebsence: Sűrű
3. Nagyúr: Szemét
4. Thy Catafalque: Mezolit
5. Nest of Plagues: To Kill a God
6. Beerzebub: A szavak ereje (EP)
7. Türböwitch: Fullmoon Liquorthropy
8. Archaic: The Endgame Protocol
9. Another Way: Csillagok kutyaláncon
10. Kajgün: Daogoad/FZ22
11. Red Swamp: Time To Die
12. Needless: The Cosmic Cauldron
13. Rivers Ablaze: The Black Hole Era
14. Ahriman: Kehely

15. Counter Clockwise: Szó szegik, vagy bennszakad
+1
Stoneblood: Shrines of Morbid Indignity

A magyar albumokat tekintve jóval egyértelműbb volt a helyzet. Három olyan zenekar és album került a dobogóra, akik alapvetően mutatják meg, mennyire sok tehetséges banda van a hazai színtéren. Teljesen más albumok, mégis minőségi és változatos zene, és a dalszövegeiket tekintve a magyar nyelv kivételes teljesítményei. A PLATON KARATEV letisztította a saját indie-rock stílusát, majd meg is haladta azt, és ezúttal magyar nyelven vezet csodálatos magasságokba és mélységekbe, és hogy miért „befelé vezet kiút”. Az AEBSENCE sötét-szomorú albumot adott ki, fájdalmasan szép, a népköltészetet elevenen továbbvivő dalszövegekkel. A NAGYÚR létrejöttének már eleve lehetett örülni, hogy lemez is lett, az már csak hab a tortán. Ezt a zenét ezzel az énekkel csak ezek a zenészek tudják produkálni. A MEZOLIT tavalyi Fekete Zajon szereplő produkciója kivételes eseménye volt a hazai zenetörténelemnek, 30 tagú zenei kollektíva állt össze, hogy a Thy Catafalque előtt tisztelegjen az élő előadással. Idén pedig megjelent ennek képi és zenei lenyomata. Minden polcon ott a helye. A NEST OF PLAGUES súlyos dallamtapadásokat okozott a lemezzel, amiket a koncertek csak fokoztak, szurkolok a nemzetközi befutásért. Ahogy kiváló thrash lemezzel jelentkező ARCHAIC-nak és a smokercsászár RED SWAMP-nak is. A TÜRBÖWITCH speed/thrash/punk muzsikája igazi titkos favoritom lett ebben az évben, az új lemez is sokat fog forogni nálam. És hát itt vannak a hazánk kilátástalan és súlyos társadalmi állapotát tükröző zenekarok (BEERZEBUB, ANOTHER WAY, COUNTER CLOCKWISE), a düh zenei transzformációjával talán sikerül kibekkelni az apátia éveit, amúgy meg baromi jó lemezek. A szintén rendkívül különleges KAJGÜN improvizatív-meditatív fúziós zenéjéről nehéz mit mondani, inkább hallani kell. És lehet akár a stúdió albummal vagy a fekete zajos fellépéssel kezdeni. A NEEDLESS monumentális albummal jelentkezett még az év elején, sokáig el lehetett benne merülni. A hazai black színtér meg jó kezekben van, amíg egyszerre viszik tovább a korábbi vonalat (AHRIMAN), és újítják meg fokozatosan (RIVERS ABLAZE). Mivel alig pár hete jelent meg, ezért még tanácstalan voltam az elhelyezésével, de mindenképp megemlíteném a STONEBLOOD lemezét, ami több szempontból is izgalmas projekt (black metal Junkies), de az egyik legmeghatóbb és méltó tisztelgés egy elhunyt barát, zenésztárs előtt.

Pörgött még: JACK (Lobotómia), MONASTERY (Divine Damnation), THE BETRAYED KINGDOM (On The Land Of Myth), ESPERFALL (Origins In Darkness), NYGMALION (Deluminate).

Mint említettem, rendkívül nehéz volt a döntés, ezért addig variáltam a kategóriákat, amíg megtaláltam a kiegészítéseket, és azt érezhettem a végén, elégedetten dőlhetek hátra, mert sikerrel csaltam. Ilyen a következő két kategória. Megjegyzem, az itt szereplő lemezek közül is több felkerülhetett volna akár az összesített listára.

TOP 15 Kalandorok

1. Zeal & Ardor: Zeal & Ardor
2. Cave In: Heavy Pendulum
3. Venom Prison: Erebos

4. Conjrurer: Páthos
5. Lorna Shore: Pain Remains
6. Oceans of Slumber: Starlight and Ash
7. Siberian Meat Grinder: Join the Bear Cult
8. Birds In Row: Gris Klein
9. Half Gramme Of Soma: Slip Through The Cracks
10. Jours Pâles: Tensions
11. Véhémence: Ordalies
12. Eruption: Tellurian Rupture
13. Gaerea: Mirage
14. ACOD: Fourth Reign Over Opacities And Beyond
15. Nightrage: Abyss Rising

Jöjjenek akkor a kalandorok, azaz azok a zenekarok, akiket igazából idén fedeztem csak fel. Bevallom őszintén lemaradtam a ZEAL & ARDOR felfutásáról, zsigerből nem szoktak a felkapott dolgok érdekelni, az ötlet is fura volt, aztán meg a zene se fogott meg első hallásra. Aztán idén mindenhol belefutottam olvasás közben, ideje volt próbát tenni, és belemerültem. És mennyire megérte. Ha valami ennyire kísérletező, brutális, ugyanakkor dallamos és magával ragadó tud lenni, akkor az kétségtelenül össze van rakva. Hihetetlen egyveleg, kérdés persze meddig tud futni ez mashup-metal. A CAVE IN albumán a Mastodon, a Soundgarden és a Tool ült le egy sör mellé, és bizony arcul csap, fájni fog. A VENOM PRISON, a CONJURER és LORNA SHORE a számomra kissé kifulladt deathcore zenének adták vissza a hitemet. Brutális ugyanakkor változatos érzelmekkel teli lemezek egytől egyig. Az OCEANS OF SLUMBER-re úgy tűnik jókor találtam rá. Engem a korábbi dolgaik nem hatottak meg, mert bőven akadtak régi lemezek a melodeath műfajban. Ám ez az album, különösen Cammie (Gilbert) Beverley énekesnő teljesítményének köszönhetően valami egészen különleges lett. Az orosz SIBERIAN MEAT GRINDER egy rohanó grizzly sebességével és erejével tolja a medvekultuszt a hardcore-ba, ehhez nem lehet nem csatlakozni (hamarosan koncert!). BIRDS IN ROW screamója nagyon megtalált a koncerten, így itthon is a lemezt hallgatva. Ha már franciák. Tavaly a görög metálszíntérrel ismerkedtem (lásd még HALF GRAMME OF SOMA), ebben az évben a francia (nyelvű) black zenekarokkal kerültem közelebbi barátságba. Ennek egyik izgalmas képviselője a JOURS PÂLES, a VÉHÉMENCE trubadúrmetálja, valamint az ACOD. És ha black, akkor kiemelhető a portugál GAEREA, akik valószínűleg eddigi legjobb albumukat adták ki. A szlovén(!) EUROPTION a Sancturary és Nevermore rajongóinak ajánlható, minőségi prog power/thrash a szomszédból, a mai napig nem értem, miért csak most találkoztam velük. A végére pedig egy kaméleon banda maradt. A NIGHTRAGE megmutatta, hogy a minőségi svéd melodikus fémet Szalonikiben is lehet készíteni, de azért nem véletlenül költöztek végül „haza” Göteborgba.

TOP 10 debüt

1. The Otolith: Folium Limina
2. Haavard: Haavard
3. Vented: Cruetly and Corruption
4. Blackbraid: Blackbraid
5. Venus Principle: Stand in Your Light
6. Fer de Lance: The Hyperborean

7. Isafjord: Hjartjasjaki
8. Ibaraki: Rashomon
9. A-Z: A-Z
10. The Damnation: Way Of Perdition

Az elmúlt 1-2 évben sorra alakultak a karantén supergroupok, de ettől függetlenül is számos új debütálást köszönthettünk. Örömmel fedeztem fel őket is. A SubRosa porából feltámadó THE OTOLITH nagyszerű ötletekkel teli keserédes szimfonikus doom albumot készített, amelyen kiválóan szervesülnek más hangszerek (pl. hegedű) és az elektronikus részek. Håvard Jørgensen gitáros énekes a HAAVARD-dal visszatért az Ulver csodálatos Kveldssanger albumának világához. Neo-folk lemez gyönyörű dallamokkal, gitárjátékkal, énekkel, a legszebb északi hagyományokat idézi. Még túl közeli a megjelenés, ezért még nem tudtam magabiztosan elhelyezni a nagyobb listán az amerikai-magyar VENTED albumát (idővel valószínűleg felkerülne rá), arról viszont már meggyőzött a banda, hogy említésre méltó rendkívül színvonalas groove/numetal anyagról beszélhetünk. Az új anyagban csalódott Slipknot-fanok otthonra találhatnak itt, hiszen a dobtémákban biztosan visszaköszön Joey Jordison szelleme. Szurkolhatunk Hájer Gergőnek az újabb magyar sikerért. A BLACKBRAID a New York állam északkeleti részén húzódó Adirondack-hegységéből származó őslakos Sgah’gahsowah szólóprojektje, természet inspirálta, népi hangszerekkel is operáló, mégis nagyon is skandináv black metalja megmutatja, hogyan lehet máshogy is identitáspolitikára használni ezt a műfajt. Ha már fent szerepelt a CBP, akkor muszáj megemlíteni a régi tagokból verbuválódott VENUS PRINCIPLE szintén szép albumát. Szintén a kulturális gyökerek modern ápolását mutatja az Aðalbjörn Addi Tryggvason (Sólstafir) és Ragnar Zolberg (ex-Pain of Salvation) által összehozott ISAFJORD postrock/popzenei fúziója, valamint Matt Heafy IBARAKI nevű projekte Ihsahn mentorálásával. Az amerikai FER DE LANCE viszont a Bathory epikusságát folytatja igen magas szinten. Köztudott, hogy a Fates Warning zenészei sportot űznek abból, hogy melyikük tud több minőségi projekttel előállni az anyabanda mellett. Nekem az Ray Alder és a régi ütős Mark Zonder társulásból született A-Z ragadt be jobban. Eszméletlen az a dobolás, ami itt zajlik. Braziliában nyilván az esőerdőkben nőnek a jobbnál-jobb extrém bandák, ezúttal a női tagokból álló THE DAMNATION felbukkanásának örülhetünk.

TOP 20 Koncert

1. Mercyful Fate
(Fezen, július 28.)

2. Crippled Black Phoenix
(A38, augusztus 31.)

3. Ghost
(Budapest Aréna, május 18.)

4. Tool
(Budapest Aréna, május 24.)

5. Cult of Luna, Caspian, Birds In Row
(Akvárium, október 17.)

6. Vulture Industries
(Fekete Zaj, augusztus 18.)

7. Inter Arma, Gatecreeper
(Dürer-kert, június 23.)

8. Gojira
(Barba Negra Blue, július 27.) [ – konfettieső]

9. The Ocean, LLNN, Playgrounded
(Akvárium, október 1.)

10. Villagers of Ioannina City
(Instant, november 17.)

11. Amorphis + Dark Tranquility
(Barba Negra Red, december 12.)

12. Anneke van Giersbergen
(Analog Music Hall, november 6.)

13. Iron Maiden
(Groupama Arena, július 7.)

14. Crowbar
(Barba Negra Red, október 26.)

15. Borknagar
(Barba Negra Blue, október 10.)

16. Opeth
(Barba Negra Blue, szeptember 21.)

17. Volbeat, Skindred, Bad Wolves
(MVM Dome, november 5.)

18. Godsmack
(Barba Negra Red, október 23.)

19. The Halo Effect, Machine Head, Amon Amarth
(Barba Negra Red, október 18.)

20. Mayhem
(Barba Negra Blue, április 29.)

Hihetetlen koncertáradat volt idén, tényleg idő, energiát, de még inkább pénztárcát próbáló évet zárunk. Hasonlóan nehéz volt összeszedni a legjobbakat, de a sorrendben szerencsére nem volt kérdés. King Diamond és a MERCYFUL FATE érkezésével egyértelmű volt, hogy mi lesz az év koncertjei. A sikerrel újjáéledő és kiváló formában érkező MF erődemonstrációt tartott Fehérváron is, és számos sikeres világkörüli turné után fordulhat majd rá az érkező lemezekre. Tűkön ülök. A fentebb emlegetett okokból nyilván a CBP került a második helyre. Ez a szinte cirkuszi társulat mindig emelkedett és közvetlen koncerteket ad. A GHOST-ra nagyon kíváncsi voltam, és nem is kellett csalódnom a teátrális és látványos koncertben, ráadásul még egy teljesebb életszakaszban talált meg az esemény, így örök emlék marad. A TOOL súlyos és magával ragadó zenei élmény maradt, belémégett a lenyűgöző látványvilága A CULT OF LUNA (a Birds in Row és a Caspian társaságában) óriási koncertet adott. A VULTURE INDUSTRIES pedig elvarázsolta az őrület univerzumába a Mátrát. Örültem, hogy láthattam végre az olyan számomra kedves zenekarokat, mint az INTER ARMA, GOJIRA, THE OCEAN vagy a VILLAGERS OF IOANNINA CITY. Az AMORPHIS kihagyhatatlan, és azért is ezt választottam, mert az amúgy duplázó DARK TRANQUILITY-vel együtt emlegethetem. Csak a számozás kényszere miatt került ennyire hátra ANNEKE varázslatos estéje. A CROWBAR kötelező, mindig öröm látni a szimpatikus Kirköt, ők a Sacred Reich és a Sepultura mellett zúztak. A BORKNAGAR legutóbbi lemezéért odavoltam, akárcsak a koncertért. És vegyük ide a THE HALO EFFECT-et is, akik a Machine Headdel és az Amon Amarth-szal hengereltek. A GODSMACK másodjára is nagyon nagy bulit csinált. Régi kedves, de az utóbbi időben a lemezjátszókból kikopott az OPETH, a VOLBEAT, hatalmas élmény volt mindkettő. A rendszeres IRON MAIDEN-dózis állandóan helyet kell, hogy kapjon, akárcsak a MAYHEM. A magyar koncerteket ezúttal nem szedtem sorba, és biztos, hogy így is kihagytam valamit, de jövőre lehet, majd szigorúbb leszek.

AdamG

Az idei évvégi lista kibővül – a hozzám koncerten legközelebb állókat kértem meg: summázzák 12 hónap zenehallgatási kalandozásaikat – tétre, helyre, befutóra (virtuális és képletes versenyhelyzetben)! A blogon több írásával is szereplő hegyiede lajstromával kezdtünk, a beszámolóimban nem egyszer említett Maci folytatta a sort – most Krisz barátom veszi át a stafétát.

Kedvenc külföldi lemezek

1. Machine Head: Øf Kingdøm and Crøwn
2. Misery Index: Complete Control

3. Ghost: Impera
4. Black Anvil: Regenesis
5. Lamb of God: Omens
6. Nervochaos: All Colors of Darkness
7. Slipknot: The End, So Far
8. The Halo Effect: Days of the Lost
9. Goatwhore: Angels Hung from the Arches of Heaven
10. Bloodbath: Survival of the Sickest
+1
Electric Callboy: TEKKNO

2023. április 15-én ismét elszállhattok velük a Barba Negrában!

Kedvenc magyar lemezek

1. Heedless Elegance: Libra (2021)
2. Archaic: The Endgame Protocol
3. Nygmalion: Deluminate (2020/2022)

4. Needless: The Cosmic Cauldron
5. Atrox Trauma: The Line of Nothing and Something
+1
Beerzebub: A szavak ereje (EP)

Kedvenc koncertek

Tool
Papp László Sportaréna, 2022. május 24.

Ghost
Papp László Sportaréna, 2022. május 18.

Sepultura, Sacred Reich, Crowbar
Barba Negra Red Stage, 2022. október 26.

Wacken Metal Battle Hungary
Barba Negra Track, 2022. június 12.

Ørdøg, Æbsence
Dürer-kert, 2022. december 3.

Az idei évvégi lista kibővül – a hozzám koncerten legközelebb állókat kértem meg: summázzák 12 hónap zenehallgatási kalandozásaikat – tétre, helyre, befutóra (virtuális és képletes versenyhelyzetben)! Tegnap a blogon több írásával is szereplő hegyiede lajstromával kezdtünk – most a beszámolóimban nem egyszer említett Maci folytatja a visszaszámlálást.

Legjobb lemezek

1. Siberian Meat Grinder: Join the Bear Cult

2. Iron Kingdom: The Blood of Creation
3. Evil Invaders: Shattering Reflections
4. Generation Kill: MKUltra
5. Riot City: Electric Elite
6. Amon Amarth: The Great Heathen Army
7. Arch Enemy: Deceivers
8. Kreator: Hate Über Alles
9. Amorphis: Halo
10. Megadeth: The Sick, The Dying… and the Dead!

Legélvezetesebb koncertek

Nightwish
Papp László Sportaréna, december 20.

Iron Maiden
Groupama Aréna, június 7.

Vio-lence, Xentrix, Whiplash, Artillery
Barba Negra Blue Stage, november 27.

Kreator, Lamb of God
Barba Negra, augusztus 10.

Kiss
Papp László Sportaréna, július 14.

Nervosa, Burning Witches
Barba Negra, március 28.

Az idei évvégi lista kibővül – a hozzám koncerten legközelebb állókat kértem meg: summázzák 12 hónap zenehallgatási kalandozásaikat – tétre, helyre, befutóra (virtuális és képletes versenyhelyzetben)! A blogon több írásával is szereplő hegyiede lajstromával kezdjük a visszaszámlálást.

Számomra lemezfronton 2022 elsősorban a régi kedvenceim visszatérésének éve volt. Számos egészen nagyszerű albumot hallottam idén, a TOP10-es lista azonban néhány kattintás és szűrés után szinte magától összeállt.

1. Zeal & Ardor: Zeal & Ardor. A zenekar folyamatosan fejlődik, nagyon kíváncsi vagyok, merre visz az útjuk. Úgy hiszem, most érték el a black metal gospel (meg persze industrial, blues, soul, r&b, ami tetszik) abszolút csúcsát. Manuel Gagneux mindazonáltal remek dalszerző/voodoo kántor, és nem tartom kizártnak, hogy újabb meglepetéseket tartogatnak még. Ha valami frissre és elemire vágyik a hallgató, akkor a 2022-es lemezek között errefelé érdemes keresgélnie. Élőben pedig verhetetlenek.

2. Meshuggah: Immutable. A legkedvesebb albumom tőlük a 2008-as obZen, az azt követő dolgozatok vagy elmentek mellettem (Koloss) vagy ugyan néhány hallgatásra megérintettek (The Violent Sleep of Reason), de több vizet nem zavartak. Az Immutable viszont azonnal hatott, minden hangját szinte tökéletesnek találtam, és az egyébként is egészen kiváló dalok között az instrumentális They Move Below mindent vitt. Örülök, hogy újra egy hullámhosszon vagyunk.

3. Russian Circles: Gnosis. Ha már instrumentális dalok, akkor mindenképpen ki kell emelnem a Russian Circles legújabb albumát, ami szokás szerint ének és szöveg nélküli kompozíciók rendkívüli gondossággal megmunkált csomagját kínálja – számomra eddig a legkedvesebbet. Esetükben talán nem is dalokról, inkább hangulati egységekről lehet beszélni, azokból pedig a stílusukban az If These Trees Could Talk: The Bones of a Dying World lemeze mellett szerintem a legkiválóbbakról.

4. Korn: Requiem. Semmi extra, csak kilenc pofátlanul ragadós sláger. Rájuk úgyszintén visszatérőként tekintek; az előző, 2019-es The Nothingból egy hangra sem emlékszem, a 2016-os The Serenity Of Sufferingről néhány dal maradt csak meg, azt megelőzően utoljára a 2003-as Take A Look In The Mirrort tudtam maradéktalanul élvezni. Az idei budapesti koncert energiái pedig még ma is kitartanak.

5. Bloodbath: Survival Of The Sickest. Dalközpontú szutykos-mocskos death metal a legjobb fajtából. Az első Nick Holmesszal készült lemez, amit szívesen hallgatok végig. Jó újra élvezni azt, amit csinálnak, csakis hálával gondolok rájuk.               

6. Rammstein: Zeit. A Rammstein gyerekkori kedvenc, a Reise, Reise után azonban elváltak útjaink, az azt követő lemezeket bár meghallgattam, de nem nekem szóltak. A Zeitot pörgetve úgy érzem, a zenekar újra elemében van, és azt csinálják, amihez a legjobban értenek: egyszerű, de kiválóan megszerkesztett dalokat írnak. Forma és tartalom tekintetében végre az utóbbi irányába billent a mérleg.

7. Decapitated: Cancer Culture. Ha szeretnéd tudni, hogy milyen a felsőligás modern death metal, akkor hallgasd meg ezt a lemezt. Sosem voltak a kedvenceim, (amellett, hogy alapvetően izgalmas bandának tartottam őket), itt viszont minden összeállt: azonnal megjegyezhető dalok, csúcskategóriás produkciós munka és elsőosztályú zenélés.

8. Greg Puciato: Mirrorcell. Greg Puciato meglepett ezzel a lemezzel. Szívesen hallgattam a The Dillinger Escape Plant, ám a szólómunkái eddig nem keltették fel a figyelmemet. Ez az album úgy grunge, hogy korszerű, úgy Alice In Chains, hogy nem kópia, és úgy hallgattatja magát, hogy a fal adja a másikat. Érett és változatos érzelmi utazás.

9. Slipknot: The End, So Far. A lista utolsó visszatérője. A kritikák alapján minimum megosztó lett a lemez – nálam pont betalált. A We Are Not Your Kind néhány kiemelkedő momentumához és a .5: The Gray Chapter csapongó és erőltetett kísérleteihez képest szerintem egy alapvetően erőteljes, remek pillanatokkal teli lemez született (persze akad töltelék is szokás szerint), ami a végére nem hogy megfáradna, hanem a legerősebb dalokat tartogatja. Úgy érzem, a zenekar még mindig keresi magát, bízom benne, hogy egyszer révbe érnek. (Ja, és a borító… maradjunk annyiban, hogy nem különösebben tartalmas kompozíció, bár a lista többi tagjánál sem érzem minden esetben az ihlet mindent átjáró fényét.)

10. Ozzy Osbourne: Patient Number 9. Könnyes derűvel vegyes bűntudatot érzek a lemezzel kapcsolatban. Egyfelől bitang dalok és kiváló produkciós munka jellemzi, másfelől nem tudom eldönteni, hogy ez már hullarablás vagy egy még aktív, de a pályája végén járó alkotó kurrens munkája (ami az adott alkotócsoport nélkül soha nem jöhetett volna létre). Élvezettel és fájó szívvel hallgatom. Kognitív disszonancia.

+1. Ian Siegal: Stone By Stone. Bár nem metal, de számomra az év produkciója. Az európai blues színtér kétségkívül leginkább karizmatikus előadójának aktuális lemeze egy fantasztikus érzelmi blues-country-americana-gospel utazás Tom Waits-i eklektikussággal megfogalmazva. Hiszem, hogy sok metalt hallgató szívéhez utat találhat.

AKIK MÉG TETSZETTEK, ÉS JÓ SZÍVVEL AJÁNLOM ŐKET:
● Septicflesh: Modern Primitive (szimfo death pátoszmetal),
● Cult Of Luna: The Long Road North (szomorú betonozás és kiabálás),
● Crowbar: Zero And Below (hideg mocsári dagonya),
● Eddie Vedder: Earthling (béke és bobdilenkedés),
● Gaerea: Mirage (ígéretes black metal),
● Cave In: Heavy Pendulum (post hardcore Mastodon ízekkel, egységesen magas színvonalon),
● Arch Enemy: Deceivers (sok év után az első AE lemez, amit egynél többször is meg tudtam hallgatni).

AKIKKEL NEM TALÁLTUK MEG A KÖZÖS HANGOT:
● Abbath: Dread Reaver (néhány jó számot leszámítva kár érte, és mintha az elvonó sem lett volna maradéktalanul sikeres),
● Behemoth: Opvs Contra Natvram (a The Satanisttal annyira magasra tették a lécet, hogy azóta talán ők maguk sem látják),
● Dark Funeral: We Are The Apocalypse (dögletesen unalmas világvége),
● Dimmu Borgir: Puritanical Euphoric Misanthropia re-release (idén pont húsz éves, és nyilván azért keverték újra a tökéletes hangzású tökéletes lemezt, mert az a katasztrofális vergődés, amit évek óta előadnak, talán már nekik is ciki, és valamivel meg mégiscsak elő akartak állni),
● Eucharist: I Am The Void (nem különösebben elragadó visszatérés),
● Megadeth: The Sick, The Dying… And The Dead! (annyira tetszett a Dystopia, ez meg annyira nem érint meg, hogy nem is értem magam… sajnálom, hogy elmentünk egymás mellett),
● The Halo Effect: Days Of The Lost (úgy szerettem volna szeretni, de sokakkal ellentétben kifejezetten unalmasnak találom a produkciót).

KONCERTEK: az Iron Maiden mindent vitt, nem tudom, hogyan lehet ilyen (ismertségi) szinten ennél többet adni a közönségnek. A Korn rendkívül pozitív csalódást okozott. A Pearl Jamen meghatódtam, és újra hittem egy szebb világban. A Gojira a L’Enfant Sauvage-ig bezárólag az egyik legkedvesebb zenekarom volt, azóta viszont egyre távolodunk egymástól, és bár élőben gyalulnak, ez a koncert csalódás volt (a konfettieső pedig nagyon nem oké tőlük). A Crowbar szétszedett, a Sacred Reich összerakott, a Sepultura feldarabolt, igazán odatették magukat. A Finntrollt illik lenézni, de veszettül jó koncertet adtak, az utolsó lemezük pedig nem arról árulkodik, hogy egy olcsó nosztalgiazenekar. A Zeal & Ardor (ha már velük kezdtem a listát, velük is fejezem be) a kiváló koncertek között is kiváló volt, ilyen transzcendens keményzenei élményben a Dissection 2004-es budapesti koncertje óta nem volt részem.

hegyiede

Ho-ho-ho, idén két nappal korábban érkezett a Vérapu az underground metálzene híveinek. Négy igen figyelemreméltó zenekar fogott össze az Insane Hellride Entertainment jóvoltából egy igazi éj-mélyből fölzengő zenei estre. Szinte biztos voltam benne, hogy ebből a rendhagyó céges buliból a Kisjézus korhatár miatt tuti kitiltva, és miközben caplatok a nyálkás szakadó esti esőben a Dürerben, egyszercsak mintha Rudolf feje sejlett volna fel karóra tűzve, sebaj, tél csendjén halkan ring, gondolom magamban.

A karácsonyi mészárlás némi spéttel indult ugyan, de addig is szépen gyülekeztek a népek, csoportosan, születésnapra vagy éppen az ideális randira várva. Amíg várakozik, addig egy Portugáliába szakadt hazánkfiától ismerhettem meg az ottani gyér sörfelhozatalt, ám annál nagyobb lelkesedéssel mesélt a jóval kedvesebb emberi viszonyokról. Aztán szólt a száncsengő csing-ling-ling, irány a kisterem, ahol majd földobban négy nagy ló és csönd-zsákból hangot lop.

Az első hangtolvaj pedig az EXODIKON volt, akik a szokásos egyszerű casual stílusban nyomták a fekete fémet: három fekete póló a háttérben, középen fehérben pedig az énekes-basszer Pósfai József. Nem is kell mindig a true-tupír. A pár éve ráncfelvarráson és megújuláson átesett zenekar tavaly adta ki Árnyam útján című black/death albumát, és megbízhatóan teljesít koncerteken. Az igényes filozofikus szövegek pedig ékes példái annak, hogy mennyire virulens tud lenni ez a műfaj magyar nyelven is. Ráadásul a zene és a magyar nyelv prozódiája néha egészen érdekes kontrasztot képez a dalokban. Rendkívül változatos hangulatokat megidéző, egyszerre brutális és dallamos, illetve gyors és lassú részeket váltogató zene kifejezetten Természetesen az első lemez dalai voltak terítéken (Az elmúlás kútja, Árnyam útja), de ugye jövőre új lemezzel jelentkeznek, így természetesen A hanyatlás természete is szerepelt. Várom a második albumot.

Az igazi karácsonyt a TÜRBÖWITCH hozta el számunkra, akik télapósapkában, műszakállal, karácsonyi pólóban és feldíszített dobokkal léptek színpadra. Na ilyen az igazi underground hitelesség. Bevallom őszintén, elsősorban miattuk látogattam erre a jeles alkalomra, mert nagyon bejött a Fullmoon Liquorthropy című második album. Hatalmas, hiteles, őszinte speed, thrash, punk orgia, tele iróniával. Olyan intenzíven csaptak bele, hogy kiderült, a mikuláshacuka kevésbé headbang-álló, és az első szám után rögtön fel is röhögött Kommandante Klit , hogy a dobos biztos felnyomta a speedkúpot, mert annyira kellett tekernie utána. A meglepetések azonban nem értek véget: pár szám után D-Pete eredeti hangszerén, azaz basszuson csatlakozott a Napalm to Poserre, illetve később Kasper Botond (Needless) dobokon, és míg ő felmentek, Hellcummer lefele távozott, hogy elfoglalja méltó helyét egy jó VIP circle pitre. A koncert közben pedig lelkes manóként jöttek a Needless tagjai, és dobozos söröket osztogattak az élen álló pogóban megfáradt rajongóknak. Volt is szükség a szomjoltó nedűre, hiszen az elejétől fogva lelkesen pörgött a keménymag, és még a lufival tomboló ünnepelt is biztonságban volt (boldog születésnapot innen is, Kriszti). Volt is min, mert olyan dalok pörögtek le, mint a Fuck of in hell, Rottenkiller 62 vagy Steamcunts. Január 20., lemezbemutató közös farkasvonyítás, ott tali.

Harmadikként érkezett a NEEDLESS, és meg kell mondjam, az idei évet tekintve kicsit hadilábon állok velük. No de nem a zenekarral. Még az év elején (lassan 1 éve?!) kiadtak egy nagyon erős lemezt, ez volt a harmadik alkalom, hogy idén találkoztunk, és a második, ami után félboldogan távoztam. Kettőből kettő Dürer. Szerintem ki lehet találni, hol van a kutya elásva. Úgy tűnik, a Dürer kisterme képtelen problémátlanul megbirkózni a „Kozmikus Üstben” forralt dalokkal (pl. Odium, The Cosmic Cauldron, The Monolith), valami mindig félremegy. Ezúttal sajnos a hangszeresek szólaltak meg rendkívül tompán. Direkt beálltam a keverőpult mellé, de úgy tűnik, nem ugyanazon a vonaton ültünk a technikussal. Előre kavarva azért sokkal jobban élvezhető volt a koncert. A produkcióra magára nem lehet panasz, nagyon odatették magukat ezúttal is. Forczek Ádám hétköznapi tudós szemüvegét letéve igaz Hulkká változott és szigorúan ordibált, az idén csatlakozó új gitáros, Márton Dániel pedig mostanra már teljesen szervesült. A kedvencem pedig továbbra is a The Predation.

Nagyon kíváncsi lettem volna az idén új lemezzel jelentkező PAEDIATRICIAN zenekarra, na nem mintha nagy rajongója lennék a goregrindnak, de a gépuskalábú Pőcz Balázst mindenképp meg akartam nézni. Sajnos azonban valami technikai probléma miatt csak nagy késéssel tudtak kezdeni, így mindössze némi ízelítőt kaphattam az új, Postpartum Depression című lemez abszolút rádióbarát másfél perces slágereiből. Pedig igazán szimpatikus „őrülteknek” tűntek, látható mód a mentős ruhába öltözött maszkos zenészek már előre készültek a vérátömlesztésre, és hát a grindcore ötvözése az orvosi szövegekkel se esti meseolvasásra való téma. Ők még különleges ajándékokkal is készültek erre az alkalomra, a jó gyerekek sötétben világító pulóvert és a zenekari logóból készült kirakós játékot vásárolhattak a pultnál. (Aki ismeri a logót, az tudja, ideális közös ajándék a család számára.) Mint említettem, sajnos a másnapi meló és hazaút miatt jóval hamarabb kellett távoznom. De azért remélem, még összefutok valahol a srácokkal. És miközben az éjszakai busz felé igyekezve magam mögött hagyom a karácsonyi mészárlás helyszínét, a szétmálló hangerdő már tél öblén távol ring.

AdamG

UNDERGROUND X-MAS SLAUGHTER
Needless, Paediatrician, Türböwitch, Exodikon
Budapest, Dürer-kert 2022. december 22.
Belépőjegy ára: 2490/2990/3990 Ft

"Joutsen a benne lakozó grizzlyt és az éteri szeráfot egyaránt szabadjára engedte, és hol a frontban elhelyezett emelvényre pattanva, hol meg a háttérben a dob mellett állva süvöltött.”

Mikor hétfő délután kiléptem balatoni szálláshelyem ajtaján, örömmel vettem észre, hogy szállingózik a hó a napsütésben. Nem is kellett több, hogy jelnek vegyem: észak felől komoly csapatok lépték át a határainkat, hogy egy estére elvigyenek minket messzi tájakra és időkbe. És bár délelőtt még irigykedve olvasgattam hegyiede kolléga beszámolóját a Zeal & Ardor koncertjéről, melyről sajnálatos módon le kellett mondanom, a bemelegítésként hallgatott albumok kellemesen ráhangoltak a rám háruló szeánszra a fagyos éjszakában.

A matinéidőpontra tett kezdés ugyan érthető volt, hiszen aránylag sok zenekar szerepelt aznap, de azért így eléggé ki lett centizve a munka utáni érkezés. A német NAILED TO OBSCURITY színpadra lépése emiatt még a ruhatárnál kapott el, és leginkább a merchpult körül szaglászva hallgattam az elejét. Bevallom őszintén nem emlékeztem a korábbi találkozásunkra, mert épp egy rég látott ismerőssel futottam össze az előző koncerten, ám belehallgatva az albumokba, nagyon is kíváncsivá tett a kelet-fríziaiak melodikus doom/death zenéje. Szerény játékidejükbe mindössze 5 szám fért bele, viszont ez is elég volt ahhoz, hogy profi játékukkal maximálisan maguk mellé állítsák a folyamatosan bővülő közönséget. Engem különösen a két új dal, a Clouded Frame és a Liquid Mourning győzött meg, a két korábbi album dalai szintén elég izgalmasak voltak, szóval mindenképpen érdemes figyelni rájuk a jövőben. Pláne az új album miatt. (A NTO 2019-es budapesti koncertjéről ezt írtuk.)

Másodikként érkezett a göteborgi melodeath stíluskirály DARK TRANQUILLITY, akik idén úgy döntöttek, biztos, ami biztos, több körben is megfuttatják legutóbbi lemezüket, legalább így ők is felavathatták a Red színpadát. Szerencsére mi is repetázhattunk, szóval igazán nem panaszkodhatunk. Ráadásul az énekes Mikael Stanne még a The Halo Effecttel is ment pár kört, mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy a frontember hány napot volt idén otthon, egy budapesti albérlet már kijárna neki. Korábban már megénekeltem hőstetteiket, így számíthattam rá, hogy a kurtább időkeret ellenére ismét remek koncertet fognak tolni. És nem is csalódtam. Meglepő módon a nyitó Identical to None nyitányában olyan bombasztikus dob-basszus-szinti dominancia volt a hangzásban, hogy a gitároknak meg kellett keresni a fonalakat, ami a közepére példásan sikerült is, így a másodikként érkező megasláger Terminusra már teljes repertoárban élvezhettük a koncertet. Úgyhogy hatalmas pacsi a technikusnak, jöhetne más zenekarokkal is. A setlist ezúttal az újkori lemezekre fókuszált, kiemelten Fiction 3, és a Damage Done, valamint a Moment 2-2 számmal (pl. Hours Passed in Exile, Cathode Ray Sunshine, Phantom Days).

A DT koncerteken mindig is hangsúlyos szerepe van a háttérvetítésnek, ezúttal új terveket láthattunk a tavaszihoz képest, már csak ezért is megérte megnézni őket, bár a headlinerek dobcucca némileg kitakarta a képet. A legizgalmasabb ezúttal a Nothing to No One alatt futó anatómiára épülő képei voltak a zseniális pogozó csontváztömeggel. Mintha csak mi lettünk volna pőrén kivetítve. A DT (a Katatonia mellett) számomra mindig is a technológia által elmagányosodott, nagyvárosi ember zenéje volt (lehet tinédzserként örökre belémégett a Therein videoklipje), amit a színpadkép mellett ez a 3D-s „lecsupaszítás” csak vastagon aláhúzott.

A zenekar egyébként hatalmas lelkesedéssel játszott. A gitárosok végig mozgásban voltak, különösen a basszer Christian Jansson volt elemében, ráadásul most a michaelschenkeresedő Chris Amott játékát is megcsodálhattuk, és még az újkori hangzását alapvetően meghatározó, szigorú informatikus-tanár kinézetű Martin Brändström billettyűs is headbengelt és villázott, amikor csak lehetett. És nem tudok mást tenni, ismét ki kell emelnem Mikaelt. A frontember mosolyogva énekelt most is, elképesztő energiával tolja a zenélést, alighanem őt is majd nyugdíjasként kell lerángatni a színpadokról. Legyen így. Nemcsak a hangját csodálhattuk meg (lásd Atoma), hanem rendszeresen kommunikált is a közönséggel, egy szerencsés szörfözőt fel is invitált a színpadra, a koncert után pedig ott grasszált a teremben, így sörözni és fotózkodni is lehetett vele.

Imádnivaló pali. Ahogy a zenekar is. Jöttek, láttak, győztek. Megint. Azt hiszem, minden évben el tudnék viselni legalább két koncertet. Az első harmadban állva is láttam, hogy gyarapodtunk, de amikor kifelé tartottam, akkor éreztem csak igazán, hogy ha nem is lett teltházas, azért szépen megtelt a Red.

Harmadikként lépett színpadra az est egyik főzenekara, a folkmetál állócsillagának titulált a svájci ELUVEITIE, és ez volt az a pont, amikor el kellett gondolkodnom azon, hogy tuti valami fordítva van nálam bekötve. Mert az az igazság, hogy az Eluveitie koncertje alatt ott álltam és zeneileg egyszerűen nem váltott ki belőlem semmiféle lelkesedést. Semmit. Ami engem is meglepett, mert nagyon rég nem volt ilyen élményem. Pedig minden adott volt: izgalmas színpadi díszlet, tehetséges zenészek, sokféle hangszer, hörgés és dallamos női ének, és mégsem. Végig az volt a benyomásom, hogy ha levennénk a folkot, és a pőre metált néznénk, akkor igencsak meztelen lenne a király. Furcsa módon a legeredetibb és legmetálosabb dolgok itt a tekerőlanton szólaltak meg. Lehet megdobálni, de nekem két ilyen nagy és stílusalapító név között igencsak sovány produkciónak tűnt, ráadásul a kelta-vonalat szerintem eléggé kimerítették az évtizedek során (lehet, ez zavart igazából?).

A nyitottságot és próbálkozást akkor adtam fel, amikor a negyedik szám után a zenekar levonult, és jött Fabienne Erni – egyébként csodálatos – szólóéneklése egy új számmal. Nos, jobb helyeken kicsit több meló után szoktak bedobni ilyeneket pihenőnek. Ráadásul nem sokkal utána elhangzott az első gitárszóló session, és persze, ahogy sejtettem később jött még egy dobszóló is. Ezek a részek a dalt leszámítva teljesen felesleges üresjáratok voltak. És hogy miért fordított a kapcsolás? Mert a közönség őrjöngött. A pólók alapján eleve sok rajongó volt, és imádták is minden pillanatát. A zenekar pedig igencsak élvezte a műsort, a két front különösen sokat tett a közönségkapcsolatokért, az új tekerőlantos pedig úgy tűnik, jól megtalálta a helyét. A hangzás alapvetően rendben volt, egyedül a hárfa veszett el annyira a sokadalomban, hogy akár otthon is hagyhatták volna. A setlist nagyrészt a slágerekről szólt (The Call of the Mountains, Nil, Ambiramus, A Rose for Epona, és persze Inis Mona), és három az új lemezről, Exile of the Gods, Ainus és a tényleg gyönyörű Anu. A magam részéről próbáltam kibekkelni ezt az időszakot, majd mások biztos megírják, miért volt fantasztikus, nekem meg annyi jó koncert után biztos kellett már egy, amin dohoghatok. Mert nálam ez a csillag eléggé lehullott. És bár eléggé leültetett ez az élmény, azért szerencsére az Amorphisra visszatért belém a lélek.

Az est záróakkordjaként fellépő finn AMORPHIS egy egzotikus északi bandából mára szinte igazi intézménnyé vált, kialakult hangzásvilággal és menetrenddel szállítják a jobbnál jobb albumokat. Néha különös is olvasni az interjúkat, amikben a dalírás manapság producer által felügyelt tervszerűségéről nyilatkoznak. De ha egyszer egy szán beindul… Mindenesetre számomra az Amorphis régi metálszerelem, és hatalmas szerepük volt a zenei abban, hogy a finn kultúra és nyelv felé fordultam. Így egy hosszabb ínséges időszak következtében döntöttem úgy, hogy felveszem őket a kötelezően választható koncertek közé. És bár nekem a Pasi Koskinennel készült Tounela all time top10-es lemez, kétségtelen, hogy óriási ötlet Tomi Joutsen leigazolása, aki csodálatos hanggal rendelkezik, azonban az isteneket is lebömböli az égből, ha az kell. És nyilván nem minden album egyformán erős a maga nemében (kicsit hosszúra is nyúlt az útkeresés a kétezres évek első évtizedében), mégis azt lehet mondani, hogy rendre magas színvonalú lemezeket adtak ki az énekessel. A súlyos metálérát a tradicionális népzenei dallamokkal és a hetvenes évek progresszív-pszichedelikus rockzenéjével keverő utóbbi három lemez gyakorlatilag hibátlan lett, ráadásul alighanem a Halo a banda egyik legjobbja a Joutsen-érából.

A zenekar minden flanc nélkül állt ki, mindössze egy hatalmas molinót feszítettek ki a háttérbe, azért a dobos által a beálláskor viselt macskás karácsonyi pulcsi hozott némi ünnepi hangulatot. És igazuk van, nekik semmi szükségük kiegészítésre, a zene önmagáért beszél. A kezdésben rögtön két dal érkezett, és már a nyitó Norhtwards csendes, fokozatosan emelkedő nyitányát óriási ováció fogadta, majd Joutsen bömbölésével meg is indulhatott a headbengelés. A hangulatot pedig csak fokozta az On The Dark Waters a különleges, hömpölygő dallamaival. És hogy miért főnyeremény a frontember, azt rögtön a két dal váltakozó énektémáiban érzékelhettük. Joutsen a benne lakozó grizzlyt és az éteri szeráfot egyaránt szabadjára engedte, és hol a frontban elhelyezett emelvényre pattanva, hol meg a háttérben a dob mellett állva süvöltött. A program értelemszerűen az új lemezre épült, de ők sem tolták túl (Seven Roads Come Together és The Moon volt még), hanem gazdagon válogattak az életműből, bár így is leginkább a klippesített dalok jutottak be (Death of a King, Silver Bride, Wrong Direction). És persze a nosztalgikus alkatok is megkaphatták az adagjukat: az Into Hiding (az a riff!!!) mellett természetesen volt a két kötelező, a legszebb népzenei hagyományokat őrző My Kantele és a Black Winter Day, amit képtelenség megunni, és valószínűleg a zenekar is elfogadta, hogy sok helyütt lebontanák a helyszíneket, ha kimaradna. (Meglepő módon a statok szerint mégsem ez a legtöbbet játszott Amorphis-dal.)

Ellenben én nem bánnám, ha Koskinen-éra is néha-néha bekúszna a setlistbe. A banda nagyon egységes színpadi jelenléttel bír, ami talán abból is fakad, hogy a kezdeti hőskorszakot meghatározó tagok álltak újra össze. És igazából mindig találok valamit, ami leköt, most épp a régi harcostárs, a Rex Brown-imitátor verseny idei győztese, Olli-Pekka Laine fílingesen pengetése mellett a két alapító, Esa Holopainen és Tomi Koivusaari gitározásába merültem el. Tényleg bámulatos az a finomság, ahogy a két gitáros kidolgozta ezt a keleti motívumokkal díszített dallamvilágot, és mindig meglep, hogy szemléletükkel ugyan hatottak a színtérre, igazából senki nem tudta később lemásolni ezt a zenét és hangzást. A mai napig egyedi világuk van. Csodálatos élmény volt. A teljes katarzisból kissé elvett, hogy sietnem kellett a szerelvényekhez, így a zárásként érkező The Beet (az az intro!) és a melankolikus Hosue of Sleepet már taktikusan a háttérből hallgattam, de így is hatalmas élmény volt. A kényszerpihenős harmadik sessiont leszámítva tehát elégedetten térhettem haza az álmok házába. Hogy másnap érkezzen a telefon a CD Pincéből, hogy megérkezett az Am Universum vinyl. Mi ez, ha nem együttállás.(Az Amorphis 2019-es  budapesti koncertjéről ezt írtuk.)

AdamG

Amorphis (FIN), Eluveitie (CH), Dark Tranquillity (S), Nailed to Obscurity (D)
Budapest, Barba Negra Red Stage, 2022. december 12.
Belépőjegyek ára: 10.000–15.000 Ft

A 2022-es év egyik legerősebb lemezével jelentkező Zeal & Ardor fellépését nem csak azért vártam, mert először volt szerencsém a zenekarhoz, hanem azért is, mert élőben legendásan jók, és az albumok nagyszerűségét sokszorosan felülmúlják a híresztelések szerint. És a híresztelések a legkevésbé sem alaptalanok.

Az előzenekarként fellépő honfitárs, szintén svájci SOOMÁval vélhetően nem lesz hosszú és virágzó a viszonyunk, ezt az első hangok után meg tudtam állapítani, de mivel igyekszem tartózkodni a gyors és meggondolatlan ítéletektől, ezért az utolsó számukig küzdöttem a kapcsolatunkért. Sajnos hiába. A lelkes és egyébként zeneileg egyben lévő, ám külsőségeikben egy kisvárosi tehetségkutató tornatermi fellépésére gyúró gimnazistákat idéző háromtagú banda pörgős, ugyanakkor némi eufemizmussal élve nem kifejezetten a fogósságra törekvő punkos alapú, kiemelkedő pillanatoktól mentes zajongása lepattant rólam. Szerencsére nem tartott sokáig, a finálé meghallgatása helyett inkább hüledeztem a merch pultban látható árakon idén már sokadjára.

A ZEAL & ARDOR kezdésére megtelt a hajó, a kinti metsző hideggel pedig remek kontrasztba került a benti izzó hangulat és forróság. A zenekar jött, látott, és valami egészen elementáris erővel klopfolta szét a közönséget, amit az A38-on rendre kiválóan belőtt hangzás betonbiztosan megtámogatott. Az eredetileg hatfős tagságból sajnos kénytelenek voltunk nélkülözni a két háttérvokálost betegség miatt (ők csak digitálisan énekeltek), de ez szerencsére nem vett el az előadás erejéből.

Ha valakinek le akarnám írni a Zeal & Ardor zenéjét, akkor a soul, a gospel, a blues, a spirituálé, a black metal és az industrial címkéket egészen biztosan felhoznám, és nem is feltétlenül klasszikus értelemben vett dalokról, inkább tremoló mantrákról vagy kétlábdobos imákról beszélnék. Ténylegesen letaglózó, atavisztikus energiát kaptunk, a közönség ráadásul sokszor egyként énekelte vagy üvöltötte a sorokat az estét hallatlan rokonszenvvel és derűvel levezénylő agytröszt/gitáros/énekes Manuel Gagneux-vel, továbbá érezni is lehetett, hogy a hajó megbillen az olyan pusztító tételek alatt, mint a Blood In The River, a Feed The Machine, a Death To The Holy vagy a Don’t You Dare.

Az egész zenekar, az egész produkció egyébként iszonyatosan egyben volt (ki gondolná, hogy egy random internetes szavazásból ilyen jó dolgok is kisülhetnek); Marco Von Allmen törzsi elemeket is magában foglaló, gyilkos dobolása, Lukas Kurmann pazar basszusjátéka és színpadi jelenléte, Tiziano Volante villámgyors gitárjátéka azonban „csak” a talapzatot nyújtották a főszereplő rendkívül változatos énekének és delejező előadásmódjának.

Transzcendens élmény volt, a folyamatos, egyre felemelőbb katarzisok után megfáradva bár, de lelkileg maximálisan feltöltődve indultam el, és black metal ide, fekete misék oda, csak mosolygó emberekkel találkoztam kifelé menet.

hegyiede

Zeal & Ardor (CH), Sooma (CH)
Budapest, A38, 2022. december 11.
Belépőjegy ára: 5500/5900 Ft

Négy és fél év telt el azóta, hogy a „budapesti” Ørdøg és a gödöllői Aebsence közösen koncertezett (2018 tavaszán a Trip hajón) – ahogy ezt Vörös András fel is elevenítette a most szombati fellépésük során. A covid miatti pauza után végre ismét párban töltötték meg a termet, feledtetve a nagyszámú hallgatósággal a kinti csípős hideget. Sem a hangzásra, sem a jó hangulatra nem lehetett panasz.

Húsz évvel az első lemezük után, idén november elején kiadásra került a negyedik album (Sűrű) is. Az 1995-ben alakult AEBSENCE tagsága (Perneczky András – gitár, Budai Péter – ének, Karner Gábor – dobok, Nedoluha György – basszusgitár) igazán nem az a kapkodós fajta. Karrierjükben(?) logikát(?) nem érdemes keresni. Mégis, albumaikat, koncertjeiket – zenéjüket! – csakis szuperlatívuszokban méltathatom. 1999-es demójukat, az Oldot, és első nagylemezüket, az Unusualt féltett kincsként őrzöm – előbbit kazettán, utóbbit CD-n, sajnos a többi nem is jött ki fizikai hanghordozón, pedig sokszor álmodom azzal, hogy valaki elszánt mindet megjelenteti vinylen…!

A mostani fellépésük afféle elő-lemezbemutató koncert volt – Péter belengette az „igazit” is, 2023. február 24-én lesz a Kék Yukban, monstre hosszúságú. Állítólag. Mert az Aebsence kapcsán, vagy Péter önironikus-fanyar-kritikus-humoros kommentálásai alapján náluk semmit nem lehet száz százalékra venni. Kivéve a zenéjüket – ami valójában 120%-os. És – sűrű. Nem volt ez másként most sem. A nemsokára pólómintaként viszontlátható, dizájnolt szarvasmarhakoponya-ábrával a kivetítőkön egy minden ízében remek koncertet láthattunk-hallhattunk tőlük – elsősorban persze az új album dalaival a fókuszban. Szerintem a 8 számból 5 vagy 6 elhangzott. De visszatekintettek egészen az első lemezig is a repertoárból. A közönség jó része velük dalolta, fújta a „nótákat” – keringő, az nem volt, bármennyire is áhítozott rá Péter a 12 fáradt mozdulat előtt-után… „Ha a pénzért csinálnánk, az Arénában lépnénk fel” – adta fel a magas labdát az énekes-dalszövegíró, mikor azon poénkodott, hogy a lemezeiket nem lehet megvásárolni, mígnem András odasúgta neki, de, lehet, a Bandcampen – „akkor meg hol az a rengeteg pénz?...”

Jól és kellemesen, a dalok megalapozta kesernyés vidámsággal mulattunk! Nekem a Sűrű erényei is sokkal jobban megmutatkoztak élőben, mint a felvételeken.

A három lemezes ØRDØG robbant aztán színpadra fél tíz magasságában, és ezt a detonációs dinamikát aztán végig megőrizték a slágerparádéjukon – „nagyon sok slágert írtunk” – nevetett Vörös András. És ez nem kétséges. A bámulatosan jó vizuál-háttérvetítés pedig még tovább fokozta az amúgy is magasra hágó hangulatot, amit a lelkes, legalább száz fős közönség kialakított, élt, abszolút visszahatóan a zenekarra (Vörös András – ének, Szentpéteri Zsolt – gitár, Nagy-Miklós Péter – gitár-vokál, Mahboubi Salim – basszusgitár, Vécsi Zoltán – dobok), akik nem is tétováztak: egymás után gördítették elénk remek szerzeményeiket mindhárom lemezükről. András azt is elárulta, hogy felkérést kaptak egy VHK-tribute albumon való szereplésre (Mikin aznap este, mit ad isten, épp VHK-póló volt), és most hétfőn (ma, 12.05.) debütál ez a projekt – érdemes hát figyelni a közösségi médiafelületeket az infókért, a dalokért.

Egy nagyon görcsmentes, nagyon magas színvonalú koncert hallgatói, élvezői, résztvevői lehettünk ezen a szombat estén – ha valaki, akkor az Ørdøg biztos megérdemelné, hogy az Arénában lépjen fel (az Aebsence mellett; hogy már fel is léptek 2018-ban, éspedig a Judas Priest előtt?... Akkor főzenekarként!). No, nem a pénzért, hanem a kiugró minőségű zenei produkciójuk okán.

Aki tehát költői szintű magyar dalszövegekre vágyik, és príma zenére, legközelebb se hagyja ki egyik zenekar fellépését se.

(Ja, és Ørdøgék újranyomathatnák a Sötétanyag című, második LP-jüket – lenne rá igényem!)

Ørdøg, Aebsence
Budapest, Dürer-kert, 2022. december 3.
Belépőjegy ára: 2800/3300/3900 Ft

A Counter Clockwise számomra az utóbbi évek egyik legszimpatikusabb hazai zenekara lett. A srácok nemcsak kiválóan űzik a rendkívül fülbemászó, pörgős, hardcore elemeket is vegyítő punk rock muzsikát, hanem kendőzetlen őszinteséggel beszélnek a valóságunkról. Így nem csoda, hogy minden alkalommal könnyedén szólítják meg a fiatalabb generációkat. Mindennek a frissen megjelent Szó szegik, vagy bennszakad című második lemezük is kiváló bizonyítéka, a prezentációra pedig ezúttal az Analog Music Hallban rendezett lemezbemutatón került sor.

Az estet a pécsi DIRTY DAWN nyitotta, akiket jó rég nem láttam, ezért mindenképpen időben oda akartam érni az Analogba, ahol kellemes családias hangulat és némi tarajtenger fogadott. A zenekarok valóban beváltották az ígéretüket és a kapunyitás utáni szabadidőt a merchpult mellett a rajongókkal és ismerősökkel töltötték. A Dirty Dawné volt tehát a felvezető szerep, amit tisztelegve maximálisan teljesítettek is. A „Sopianae hardcore” képviselői igazi ugrálós, vádlierősítő zenét tolnak. Sajnos az egész estét végigkísérő, és leginkább az éneket sújtó hangzásbeli problémák már itt felütötték a fejüket, de ekkor még kevésbé volt zavaró, és a zene amúgy is feledtette a fennakadásokat. Egervári Zoltán énekes-ordibátor és a basszusgitáros Sári Krisztián „Kacsa” szokás szerint végigdumálták a számok közti időszakot, roppant szórakoztató párost alkotnak. A koncert fókuszában továbbra is a méregerős, 2019-es Wasted years EP dalai voltak. Őszintén szólva most már nagyon várom a belengetett új kislemezt. Az összetartás jegyében egy szám erejéig már itt bemelegített Hohmann Bálint (Counter Clockwise), akit viccesen „új tagként” mutattak be, hogy később a záró We are the Wolfra aztán már szinte mindenki feljött az est fellépői közül, hogy falkavonyításban egyesüljenek. Feladat pipa, remek indítást hallhattunk.

Bevallom őszintén a másodikként fellépő gödöllői HELO ZEP! számomra kakukktojás volt. Nem ismertem korábban őket, és amikor előzetesen belehallgattam a lemezeikbe, akkor is kicsit fanyalogtam, mert a zene még tetszett is, de a vékonyabb hangzás azért sok mindent elrejt az albumokon, így kissé bizonytalan voltam az esti sorrendjüket illetően. És mekkorát tévedtem. A nyitó Trash! szám már egyértelművé tette, hogy élőben sokkal jobban megdörrennek ezek a nóták, jóval teltebb és dögösebb a hangzás, és sokkal jobban kijönnek az olyan finomságok, mint például Bíró „Mettyú” Máté gitáros szólói. Először kicsit furcsálltam, hogy az énekes/basszeros Zsolti Rotten szerényen a bal szélre „szorult” a mikrofonjával, de Mettyú a koncert alatt végig annyira látványosan pörgött és mozgott a színpadon, hogy neki aztán tényleg kellett a tér. Az est során a két album és a kislemezek dalai hangzottak el (pl. Mutass valami ujjat, Hülyék paradicsoma, Szarulalszom), igazi bulizós setlistet állítottak össze, amit a fényekkel is remekül megtámogattak. Akik szeretik az olyan zenekarokat, mint a Green Day és Foo Fighters, az nem hibázhat, de szerintem a keményebb vonalat képviselő The Hellacopters vagy a Backyard Babies rajongói is bátran tegyenek próbát. Könnyű ráállni. Az est kellemes meglepetése volt a Helo Zep!, szóval aki pénteken vagy szombaton egy hangulatos rockbulira vágyna, és látja felbukkanni a zenekart a városában, ne habozzon!

Harmadik felvonásként érkezett az est főszereplője a COUNTER CLOCKWISE. Ahogy azt a korábbi fellépők produkciói alatt is láthattuk, igazi jókedvű ünnepi hangulat volt, ami a CC koncertje alatt csak folytatódott tovább. És ahogy egy lemezbemutatótól elvárható, a fókuszban az új album, a Szó szegik, vagy bennszakad dalai voltak. A lemez egyébként nemcsak azért is kiemelkedő, mert sikerült mind lendületben, mind szövegileg a korábbi színvonalat tartani, hanem zeneileg is kifejezetten izgalmas, előrelépésnek ható mozzanatokat is meg lehet figyelni. Erre leginkább több váltással operáló, különböző hangulatokat megidéző, és a nemrég klipesített Szakaszok a legjobb példa, egyúttal távolodás a színpadi háttérben (és a beszámolóm címében is) megidézett skatepunk gyökerektől, a maga 6 percével szinte grandiózusnak hat a rövidebb időkerettel dolgozó zenekar eddigi dalai között. Nem véletlen, hogy itt is ez a szám volt a legkiemelkedőbb, de az Entrópia és a Háborúban a Senkivel is remekül működött. És hát külön ki kell emelnem az egyik személyes kedvencem, a kendőzetlen őszinteségével és szókimondásával, ti. nemes egyszerűségével kiemelkedő Ha fej, ti nyertek; ha írás, mi vesztünk-et, ami kiváló aláfestő zene lehet egy szombati tüntetés előtt megejtett Molotovkoktél-gyártó teapartihoz. Természetesen az est nem múlhatott el a koncertfavorit, a dühkezelésre akár receptre is felírható Akasszátok fel a királyokat című Petőfi-cover, vagy a koncerthangover örökslágere, a Soha többé nem iszom nélkül, én viszont ezúttal a Szűkülő falak, záródó ajtók-at vittem magammal a korábbi dalok közül. A koncert sajnos nem volt mentes a technikai malőröktől mentes: egy adott ponton elszállt egy mikrofonkábel, és ahogy említettem az ének ezen a napon bosszantóan nem akart egységesen jól szólni, pedig félkörívben végigjártam a termet. Végül középen állapodtam meg, ahol kevésbé voltak zavaróak az ingadozások. Szerencsére, ami elment a vámon, azt visszahozták a színpadi energiával a srácok. Végig vidáman, jó hangulatban zenéltek, ráadásul egy Helo Zep! cameóra is volt idő Mettyú képviseletében. Ha korábban említettem a frontduót, akkor itt is meg kell említeni a Hohmann Bálint–Barczi András párosát. Utóbbi a basszusgitározás mellett a vokálban is aktívan részt vesz, és ha egy pillanatra is elhallgatna a frontember, azonnal átveszi a szót, mindvégig tartja a kapcsolatot a közönséggel, ha más nem közéjük ugrik egy szörfölésre. Az afterparty és az ünneplés nekem már kimaradt, de így is rendkívül elégedetten távozhattam, otthon pedig izgatottan vethettem bele magam a berendelt album igényesen megtervezett fizikai példányának bookletjébe.

AdamG

Counter Clockwise, Helo Zep!, Dirty Dawn
Budapest, Analog Music Hall, 2022. november 26.
Belépőjegy ára: 3000 Ft

Se Voivod, se Exciter, se Bobby Gustafson – elsősorban pedig miattuk vettem anno a jegyet erre a koncertre. Minden további csak hab lett volna a tortán. Ám végül a két kanadai csapat kihátrált az elhalasztott turnéról, az ex-Overkill gitáros pedig a Vio-Lence-t hagyta el. Sebaj, azért a britekkel megerősített négyesfogat így is vonzó maradt – nem is hiszem, hogy az, aki, jómagamat is beleértve, a ’80-as ’90-s évek fordulóján szocializálódott a thrash metalon, ne csettintett volna örömében az összeállításon, s ne érezte volna úgy, hogy ezen az eseményen ott a helye.

Mégha e nagy-nagy kíváncsiság mellé fenntartások is társultak részemről, hiszen ezeket a csapatokat finoman szólva nem hallgattam halálra az elmúlt évtizedek alatt – az aktuálisan megjelenő albumaikat mindig megpörgettem, s lemondóan konstatáltam, hogy még nem/már megint nem sikerült túllépni saját árnyékukon, kiugrót alkotniuk. Felismerhető saját világa van mindőjüknek, riffelnek-reszelnek veszettül, zeneiek (füleimnek), de az az extra, az a plusz mindig hiányzott belőlük, amitől már túl az underground felső peremének elrugaszkodási pontjáról bekerülhettek volna az igazán népszerű és sikeres bandák körébe (de legalábbis a szívem közepébe). Ám mindig e köztes térben ragadtak, a közepesen ismertek berkein belül – az elszántságuk, kitartásuk miatt kultikus státuszt kivívva azért nem kevés rajongónál. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a merchpultnál a legtöbben nem egy, nem kettő, hanem három-négy pólót vásároltak (minden zenekartól egyet-egyet). Szóval nem fanyalgok, csak tisztázom, hogy nem mint fanatikus, hanem mint baromi kiéhezett és kíváncsi thrash-hívő vettem részt az eseményen – néha azért hozsannázni is fogok!

Négyszáz-ötszázan összejöttünk a Blue Stage-ben – a tizenhárom állomásos turné ötödik állomása volt a budapesti –, kényelmes majd’ telt ház tkp. Telis-tele ismerőssel a sátor. A dán ARTILLERY a nyitóbanda, ők az egyetlenek a fellépők közül, akik jártak már korábban is hazánkban. A lemezeiket LL hammeres kritikái alapján kedveltem meg, s hallgatom a kezdetek óta, s mindig nagyon drukkoltam nekik, hogy összejöjjön a siker. Nem jött. De tagadhatatlanul különutas a zenéjük: európai, brit heavy metal alapok, dán progresszió, messze az amerikai-teuton sikerbrigádoktól. S le a kalappal, hogy mindig felálltak a földről, még Morten Stützer 2019-es halála után is, s tavaly megjelentették a 10., azaz az X-re keresztelt lemezüket.

A kvintett színpadra állásakor persze a szemem a testvért, Michael Stützer gitárost kereste, aki húrnyűvő társaihoz hasonlóan satyekban állt színpadra – egy cseppet sem öregesen. Ám a lendületet kétségkívül a fiatalabb generációhoz tartozó énekes, a másik Michael (Bastholm Dahl) biztosította hatalmas hajzuhatagának állandó lóbálásával, és magas fekvésű énekével. Régi dalok éppúgy elhangzottak, mint a legújabb lemezről is, ám a technika nem állt száz százalékosan melléjük. A gitárok halkabbak voltak a kelleténél, és kásásak is némiképp, a dob meg dobozként pufogott. Ez azonban csak mérsékelten aggasztott, mert teljesen korrekt színpadi kiállással és szimpatikus zenével vonták magukra a figyelmemet. Kezdésnek jó volt, s hát nem is reméltem, hogy valaha látom őket.

A hangzás ugrásszerűen megjavult a Tony Portaro gitáros vezette New Jersey-i trió, a WHIPLASH megjelenésekor. Ám a fellépésük egész ideje alatt a legnagyobb erényük mindenképpen Charlie Z állati dobolása volt. Az alapvetően rockandrollos, a koncerten kifejezetten motörheades thrashelést művelő csapat is nagyon szimpatikus volt, a basszer Dank DeLong igazán lelkes figura, aki a fonott fehér szakállú öreg Tony mellett maga volt az élet – miközben Portaro a gitáron persze nagyon odatette magát –, ám a fület-szemet a szólóval is mindenkit megörvendeztető Charlie játéka vonzotta – szó szerint feldobva az egész koncertjüket. Aminek a végére a „kikönyörgött” elsőlemezes Power Thrashing Death tette fel a koronát. Nagyon elégedetten csettintettem.

Aztán jöttek a Szellemirtók, izé az angol XENTRIX, akik annak idején a Ghostbusters-adaptációval csaltak mosolyt az arcomra. A nemrég friss lemezzel (Seven Words, november 11.) jelentkező kvartett a britek válasza a Metallicára, a szegény britek Metallicája, vagy Metallica-klón, -epigon… khm: zenéjében erős Metallica-hatásokat lehet felfedezni. És ez most nagyon jólesett a koncerten!!! A frontember gitáros-énekes Chris Astley falán tutira a mai napig több Hetfield-poszter figyel, mert a gesztusait, a színpadi mozgást, a hangját stb. tőle vette kölcsön – és nálam ő vitte el az est legjobb hangú énekese medált is! Energikusak voltak, jól felépített a koncert, a Dark Enemyre külön is fölkaptam a fejem, a teljesen megőszült, elmikulásodó Kristian Havard gitáros pedig ízeseket szólózott. Nekem bejöttek ekkora adagban.

Az est utolsó fellépője a szintén veterán San Franciscó-i VIO-LENCE volt, így Phil Demmelt idén másodszorra is a Barba Negra színpadán üdvözölhettük – igaz most nem a nagyon, ahol a Lamb of Goddal lépett fel, hanem a zárt kicsin. De nagyon megérte, mert úgy eleresztette az ujjait a pepita gitárján, hogy öröm volt nézni-hallgatni! Ám a tekinteteket mégis Sean Killian énekes vonzotta leginkább, akitől szabályosan a hideg rázott, amikor megjelent – akár a Nosferatu című horrorfilm főszereplője. A hangja sem volt akármi – iszonyat irritáló volt! A tömeg imádta. A riffek meg lavinaszerűen temettek maguk alá minket – a hangzás jósága kitartott. Én nagyon csípem a tavasszal megjelent EP-jüket, két számot is elnyomtak róla (Flesh From Bone, Upon Their Cross), Killian sajátos felvezető rémisztgetésével. Ezt a fickót leszervezhetné valaki valami horrormusicalba, vagy egy black metal bandába akár… És nyilván a régi nagy old school slágerek is elhangzottak a színpad előtti mosh pit legnagyobb örömére.

Meg a miénkre is kicsit hátrább – hogy tautológiával éljek: ez egy igazi, fülgyönyörködtető thrash-csapás volt!

MTV HEADBANGERS BALL TOUR 2022
Vio-lence (US), Xentrix (GB), Whiplash (US), Artillery (DK)
Budapest, Barba Negra Blue Stage, 2022. november 27.
Belépőjegy ára: 5999/6999/7999 Ft