Búcsúzásként visszatértek a zenészek. És ahogy nézte az ember Kátai Tamás sólyomszerű alakját, ahogy hálálkodik zenésztársainak és mindenkinek megköszöni, mire válaszul mindenki őt éltette, és a sor végére érve a két hatalmas ember, Lédeczy Lambert és Vörös András megölelgette és felkapta ezt az apró embert, akkor az megkapó és tiszteletteljes volt. Nehéz szavakat találni. Azóta is. – Gaborják Ádám beszámolója.
Számomra is furcsa leírni azt a mondatot, hogy soha nem voltam még a Fekete Zaj Fesztiválon. Kénytelen néztem szembe ezzel a ténnyel, de amikor értesültem a Mezolit – Mesék a Thy Catafalque-ról elnevezésű projektről, akkor az olyan volt, mint egy behívó. Tudtam, hogy mindenképpen ott kell lennem. Ritka, hogy igazán jelentős zenetörténeti eseményen vehessen részt az ember, márpedig ez az volt a javából.
És nem is kellett csalódnom. Mások is ezerszer leírták, így én is megteszem, a Fekete Zaj rendkívül szép helyet talált magának a Sástó mellett. Ha nem kellett volna dolgoznom közben és nem lettek volna koncertek, ki se jöttem volna az erdőből. Csak a környezet felért egy rekreációval. Másrészt barátságos méretű a fesztiválhelyszín, befogadható mennyiségű, családias, (zeneileg biztosan) nyitott közönséggel, amiben túlnyomó többségben baráti közösségek vannak. Sokat olvasni arról, hogy az egyik, ha nem a legjobb fesztivál itthon, ezt már én is csak megerősíteni tudom. Ráadásul nekem is adott némi otthonosságot, rengeteg ismerős arcot láttam Szegedről, mintha legalábbis újra az egyetemi éveimet tölteném.
A THE DEVIL’S TRADE-et számos alkalommal volt szerencsém látni, amikor tehetem elmegyek a koncertekre. Makó Dávid számomra a jelenlegi mezőny egyik legautentikusabb zenésze, embere, azon kevesek egyike, aki ténylegesen fel is szólal a társadalmi problémák és a politikai elnyomás ellen. A The Call of The Iron Peak nekem csont nélkül 2020 egyik legjobb lemeze volt. Szóval nem volt kérdés, hogy mindenképp ott kell lennem már ezen a koncerten is. A TDT gyakorlatilag egymaga képviseli itthon a blues és folk gyökerekkel rendelkező, a doom szellemiségét is megidéző akusztikus zenét, amit többek közt Scott Kelly és Steve von Till is játszik, a szűkösebb keretek ellenére eddig minden lemezen tudott valamit előrelépni, és nem véletlen, hogy a harmadik lemez előtt felkarolta a Season of Mist kiadó, és ezzel remélhetőleg folytatódni fog a nemzetközi menetele. Makó Dávid megint újat mutatott, és ezúttal régi harcostársaival, a Haw zenekar tagjaival lépett fel, akik gitárral, dobbal, billentyűkkel megtámogatva eléggé meg is borították a TDT dalait. Az erősítéssel persze jobban előtérbe kerültek a zenei rétegek, hogy önmagában milyen súlyos akkordok, harmóniák vannak az egyes dalokban, miközben nem maradhatott el a bendzsó és a nyugalmasabb részek sem. Makó Dávid pedig hol leüvöltötte a hegyeket, hol azok visszhangozták fájdalmas dallamait. És ettől a kettősségtől volt igazán izgalmas a koncert, hogy milyen kontrasztos tud lenni a „The Call of The Iron Peak”, a „Dead Sister” vagy a „Három árva” különböző előadása. Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy TDT koncerten fogok vadul headbangelni. Miközben a katarzis sem maradt el.
(Fotók © Gaborják Ádám)
Másnap a THE SOUTHERN ORACLE-lel nyitottam (ha már Szeged), akik hozzám hasonlóan nem Zajongtak még. Kicsit féltem a Metal Factory után, hogy a frontember, Kókai Barnabás miként fog belakni a dinamikájával egy jóval szerényebb színpadot, de szerencsére megoldotta. Barni rém szimpatikus arc egyébként, érdemes is odafigyelni rá, mert az aktuális politikai kérdésekről sem a bullshitet tolja – a szövegeiben sem –, és nagyjából tőle hallottam egyedül, hogy kiemeli a zenészek mellett a háttéremberek szerepét a zeneiparban. Akik nélkül ugye se koncert, se fesztivál nem lenne. Bár Barni amúgy eléggé elviszi a figyelmet, de mindenképpen érdemes a hátteret követni, a TSO zenészei nagyon feszesen biztosítják a brutális metál/hardcore alapokat. Az idei új Exodus Aesthetic című album „Prisoner”, „Peacekeeper” dalai, vagy a „Crowdpleaser”, „Palmreader” és a „Corrupter” mindenképp erről tanúskodnak. Szerintem a TSO sikerrel fogja megtalálni, hogyan lehet prezentálni egy új zenei albumot a megváltozott, átmediatizált térben.
Az idei Zaj azonban nemcsak az debütálásokról, hanem sajnos a búcsúról is szólt. Itt köszönt el 28 év underground uralom után a NADIR, akik a zene mellett önálló szellemiségükkel és a kiemelten fontos társadalmi mondanivalójukkal is sajátos helyet foglaltak el. A zenekar kifejezetten jól szólt, Tauszik Viktor végig lendületesen és a helyzet ellenére felszabadultan adta elő a dalokat, és szerencsére nemcsak a dobos Szabolcs utazott haza erre az alkalomra, hanem a régi tagokat is vissza tudták hívni. Az albumok közül az Eco-ethic képviseltette magát a leginkább („Unjustified”, „Rescue Shelter”, „Eco-ethic”), majd a Those Who Bought the Rain („Traitor Pleading Guilty”, „The Test of Time”), de minden soralbum helyet kapott, így természetesen a „Carry the Banner” képében az utolsó The Final Requiem for a Helpless World is, és a végén volt az elmaradhatatlan főhajtás a nagy példakép Bolt Thrower („Powder Burns”) előtt. Az első, Tenacity című albumról a „Fauna Funeral” biológiai pusztulást megéneklő gyászzenéjével zártak, keretbe foglalva nemcsak az estét, hanem az egész életművet is. Borzasztóan fognak hiányozni. Vigasztalásul mementónak még beszerezhető az utolsó album exkluzív kiadása.
A pénteki nap leginkább az ingázásról szólt, túl sok volt a választék, túl kevés időre (ezt jövőre mindenképp át kell gondolnom). Délután remek választás volt EGYEDI PÉTER egyszálgitáros koncertje a Kacsatónián, a kissé melankolikus, de jó hangulatú előadást még az sem törte meg, hogy néha az ébredező nagyszínpadról üvöltő Pantera volt a „ritmusszekció”. Némi kényszerpihenő, mobiltöltés, után jött az addigra megszokottá vált hegymászás a laptopomhoz, így az ENTRÓPIA ARCHITECTÚRÁ-t kénytelen voltam szó szerint az erdőből hallgatni. A folkhangszerekkel és egyéb vasipari eszközökkel megtűzdelt drone-doom, posztmetál zene még így is lehengerlő élmény, különösen a völgyet betöltő, öblös hörgés. Azért legközelebb a színpad előttről hallgatom. Mikor visszatértem, hasonló meglepetésként értek az olasz OTTONE PESANTE utolsó számai, amikre felkapom a fejem. A dob, trombita és harsona keveréke elég elképesztő kombináció, mégis működik az esetükben. Sajnos csak ízelítőt kaptam, de azóta is gyakori vendég a lejátszási listámon. Az este folyamán előbb a PERIHELION-t hallgatom meg, akik zenéjükkel és szövegvilágukkal is mindenképp beleillenek a tájba, mind a négy lemezük kiemelkedő teljesítmény volt. A természeti fenséges zenei megfogalmazása. Öröm volt újra hallani ezeket a dalokat. Viszont Vasvári Gyula hangja nekem túlzottan is belesimult a hangszeres részekbe, amit nem először tapasztaltam, némileg jobban érvényesülhetne a koncerteken. A POZVAKOWSKI instrumentális egyszerre kemény és atmoszférikus zenéje pedig ideális levezetésnek tűnt a számomra fárasztó nap végére.
A szombat jórészt már a Mezolit projektről szólt a mindenkin érezhető izgatottsággal, a délutáni közönségtalálkozóval, no meg a többórás beállással. Mindeközben szépen gyülekeztek – a szervezők külön erre az alkalomra tervezett – Mezolit-merch-be öltözött figurák, hogy az est végére meglegyen majd a Zaj első teltháza.
A délutánt azonban még az ØRDØG-gel kezdem, akikről kiderült, hogy ebben a formátumban szintén nem voltak még a Zajon, a csendes verzió viszont itt debütált pár éve, Nekem a nyár róluk szólt, rendre elkaptam őket valahol, úgyhogy már szinte babonásan mentem, hogy nem maradhat ki most sem. (Bő egy hónap alatt most látom őket harmadjára, egy héttel korábban a csendes Ørdøgöt pont a zalai Margófeszten hallottam.) Ugyan nekik jutott a nap nyitánya a Fanyűvő színpadon, így némi technikai probléma mellett a délutáni meleggel is meg kellett küzdeniük, ezért aztán nem tőlük várta az ember, hogy felszántják a színpadot. Ennek ellenére emberesen helytálltak, Vörös Andrást nem lehetett leállítani, hozta a szokásos önironikus átkötő szövegeket, végig mozgott a színpadon, és átjött süt belőle, hogy imádja a jelenlegi zenekarát. A közönség pedig vette a lapot és szép számban össze is gyűlt az első mátrai ördögsütésre, hogy együtt tombolhasson az olyan slágerekre, mint „Van időnk”, „Az élet alássan”, „Fényhozó”, „VIII” és a „Keringő”.
A THY CATAFALQUE kétségtelenül a kortárs zenei szcéna egyik legizgalmasabb és leginnovatívabb, nemzetközileg is elismert zenekara, az utolsó néhány albuma alapján pedig az is kiderült, hogy Kátai Tamás nem igazán tud hibázni, hihetetlen magas színvonalon alkot évek óta. A Mezolit pedig az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb és legnagyobb vállalkozása volt a hazai underground színtéren, már csak a tekintélyes 25 fős stábjával. Az előzetesen adagolt információkból is öröm volt érzékelni, mennyire megmozgatta a zenészeket a lehetőség. A Thy Catafalque a kortárs színtéren elfoglalt különleges státuszának jelzéseként már az is szimbolikus volt, hogy az alapjaiban teljesen magányosan, individuálisan születő dalokat a zenésztársak viszik színre.
KÁTAI TAMÁS igazán szerény, visszahúzódó, alázatos személyiség, és ezt a délutáni közönségtalálkozón is megtapasztalhattuk. A szűkszavúsága miatt meglepően rövid, közönségkérdésekkel együtt is mindössze 25 perces beszélgetés kerekedett. Annyi azonban így is kiderült, hogy a Mezolit ötlete elsősorban Fekete Zaj szervezőinek kitartó lelkesedéséből született, amire Kátai is rábólintott, és ugyan kezdetben nem akart részt venni, de segített a zenészek kiválasztásában azzal, hogy összeállította az általa kedvelt, elismert zenészeket, akiknek teljesen szabad kezet is adott, hiszen ő maga is belátja, nem mindegyik dal adaptálható színpadra, muszáj hozzányúlni és saját arculatra formálni. Egészen elképesztő munkatempóját mutatja, hogy bevallása szerint már nagyrészt kész is a következő album, elsőre nem is akartam hinni a fülemnek.
A Thy Catafalque természeti elemekkel, hegyekkel, erdőkkel, tárnákkal, valamint csillagászati, biológiai és geológiai utalásokkal teli, továbbá József Attila, Radnóti Miklós, Pilinszky János és Juhász Ferenc műveivel rokon szövegeinek nehéz elképzelni autentikusabb környezetet a Mátránál és a közeli kőbányával. És ez be is igazolódott, mikor felcsendültek az első blokkban a Róka Hasa Rádió és a Rengeteg dalai: „Esőlámpás”, „Kel keleti szél” és a „Köd utánam”, tökéletes nyitány, és már biztos voltam benne, hogy zeneileg hazaérkeztem. Dudás Gábor hangja tökéletesen illeszkedett a blokk tételeihez, ugyanakkor az első felálláson azért még érződött, hogy talán kevésbé oldott a társaság, de hát világos, hogy milyen teherrel léptek színpadra. Zenészek öt felvonásban - részletenként cserélődött a gárda. A recept viszonylag egyszerű.
A váltás után megvalósult egy álom, a következő trióval Kátai Tamás állt színpadra basszusgitárral a kezében. És ha már átlépte ezt a határt, akkor rögtön a legbrutálisabb szekcióban vett részt, és nagyon is úgy tűnt, rendkívül élvezi a helyzetet. A Lédeczy Lambert vezette alakulat (Kónya Zoltán, Vári Gábor – gitár, Szenti Árpád – dob) pedig nem finomkodott (lásd „állat vagyok, / száj és bél, / éhségem nő, / mint belül a halál”), felfalták a hegyeket a „Szamojéd freskó”, „Jura” és névadó „Mezolit” hármasával. Feltűnt még Vasvári Gyula (Perihelion) is, akit azért szívesen meghallgattam volna egyébként más dalokban is, de hát hosszú volt a sor.
A harmadik részben egy kicsit lágyabb vizekre eveztünk, vagy inkább repültünk, érkezett az „Embersólyom”, „A bolyongás ideje” (Forczek Ádám énekével) és az egyik személyes kedvencem, a „Sirály”. Ebben a szekcióban voltak legtöbben a színpadon, Horváth Martina és Dudás Ivett éneke csodálatos és szívmelengető volt, még úgy is, hogy néha a zenészek elnyomták őket, a „Sirály”-ban pedig Kantár György különösen kellemes és jól hangosított basszusjátékát élvezhettük. Jól rímelt ez a három dal az előző szekció férfiasabb tónusára.
Az est végére maradt szekcióknál éreztem úgy, hogy kissé a zenészek is feloldódnak a teher alól, köszönhetően részben az énekeseknek. Nagy András ezúttal basszusmentes „csak” énekesként jött és kirobbanó energiával kezdett bele „Kék ingem lobogó”-ba, kár, hogy pont az egyik verzénél szállt el rövid időre a mikrofon. Majd érkezett Bokodi Bálint punkos lendülettel előadott „Trilobitá”-ja, akinek a hangszíne tökéletes választásnak bizonyult. Zárásként pedig közösen adták elő a Fekete Zaj nemhivatalos „himnuszát” a „Fekete mezők”-et. A két énekes energiája teljesen áthozta, hogy mennyire imádják a zenészek is ezt a projektet, és ki ne hitte volna el nekik, hogy „rohanó kerekek robaja dalunk”. Végül a Vadak lemezbemutatójának is tekinthető két dal, előbb a lemezen is szereplő Vörös András előadásában a „Piros-sárga”, majd Bokodi és Dudás duettjében a „Szarvas” zárta a sort, amelyre újra tombolni lehetett a színpadon fent és lent egyaránt.
A Mezolit projekt egyik legfontosabb kérdése kétségtelenül a zenészek teljesítménye volt, hiszen az előzetes posztokból tudni lehetett, hogy bár többen – zeneileg és/vagy személyesen – kötődnek a zenekarhoz, jócskán voltak olyan felkértek, akik kevésbé otthonosan mozogtak az életműben, vagy egyenesen most ismerkedtek vele. Úgy, hogy mindössze néhány próbája volt az egyes trióknak és még kevesebb a teljes műsornak. Őszinte elismerésem mindenkinek. Külön szeretném kiemelni a dobosokat, akik végre igazságot szolgáltattak a dalok dobhangzásának, témáinak, valamint a gitárosokat, avatott kezekben domborodott ki igazán, hogy milyen hangulatos szólókat, gitárharmóniákat hallhatunk az egyes dalokban.
Végezetül a közönség igényének eleget téve következett a ráadás. Ám minden teatralitás nélkül ezúttal újra a magányos előadó, a TC leglényege, Kátai Tamás állt ki egyedül a színpadra, hogy előadja, elmondja a „Fehérvasárnap”-ot, és megmutatta, hogy a legpuritánabb TC dalban is mennyi katarzis van. Ha lehet tökéletes zárása egy egyetlen estére tervezett zenei performansznak, akkor ez az volt. Egyszerű, mégis metafizikai és lírai szövegével, szakrális dallamaival rituálévá alakította át az egész előadást. Nehéz szavakat találni. Azóta is.
Búcsúzásként visszatértek a zenészek. És ahogy nézte az ember Kátai Tamás sólyomszerű alakját, ahogy hálálkodik zenésztársainak és mindenkinek megköszöni, mire válaszul mindenki őt éltette, és a sor végére érve a két hatalmas ember, Lédeczy Lambert és Vörös András megölelgette és felkapta ezt az apró embert, akkor az megkapó és tiszteletteljes volt. És nemcsak az est különlegességéről győződhettünk meg, hanem egy kollektív élményről, hogy igen, létezhet még olyan összefogás, amikor kérdés nélkül felsorakoznak valami mellett, mert tudják, hogy ez fontos. Örülök, hogy ez éppen a zenében és éppen a Fekete Zajon valósulhatott meg, a Mátrában, a Sástó mellett, ahol a csillagos égbolt, éji kerék jár.
Gaborják Ádám
