A Nile manapság olyan ritkán látni, mint az egyiptomi íbiszt a Duna felett, így nem volt kérdés, hogy kötelező a megjelenés az A38-on. Máig emlékszem, kölyökként milyen mágikus hatással volt rám az Among The Catacombs of Nephren-Ka album fenséges egzotikuma és nyers brutalitása. Gyakorló blackerként akkoriban ez vezetett el a death metal mélyebb rétegeibe, utólag visszagondolva hamarabb hallgattam Nile-t, mint Cannibal Corpse-t, bár ez idővel azért megfordult. S bár igaz, hogy később hullámzó volt a kapcsolatunk, mint a Balaton, de az utóbbi időben szerencsére rendeződött minden. Ráadásul a zenekar családi kedvenc, a jegy tökéletes alkalom volt születésnapi ajándéknak is.
A hajóra érve még javában a születésnapos harcostársra várunk, így beszorulunk a bejáratnál, pont a dübörgő riffáradatat és huppogó technoütemek közé. Az A38 bulijainak Janus-arcúsága: fent a nagymenők koktéloznak, a riffmunkások meg az alagsorban lapátolnak keményen. Leo és Kate közt sem lehetett ilyen erős a szakadék. A szürreálisan furcsa kakofóniát csak másodpercekre lehet élvezni, mikor a két ütem pillanatokra legalább találkozik.
És mikor végre lefelé haladunk a katakombákban, a pultosok riadva menekülnek szembe velünk. Egyre izgatottabban várjuk, hogy szembe nézzünk akár a Krakennel is, de leérve az első zenekar orkánszerű hangzása fogad. A gitárok szinte felhasítják a hallójárataimat, és én magam szeretném letépni a fülemet. Valaki ráaludhatott a hangerőre. A színpadon kisebb tömegjelenet, részben a bárdisták és az énekest kiegészítő egy sampleres-énekesnek köszönhetően. A riffcunamiban azért komoly death-hullámok vehetők ki, csak sajnos a fő énekes mikrofonja torzít mindent. A maradékot elégedetten bólogatva hallgatom végig, majd csekkolom otthon.
Némi tanácstalanság után sikerült megállapítani, hogy valóban helycsere történt. Hallójárataink megnyúzásáért a CONFESS a felelős, és a VAPOR lép fel másodikként. A merchpultból feltekintve egy pillanatra elbizonytalanodom, mert olyan mintha Bátky Zoltán (At Night I Fly et al.) tolná a thrasht Zahorán Csabival (Ektomorf et al.) az oldalán. De ez csak érzékcsalódás, hiszen itt a sörényzet is jóval tekintélyesebb. A hangzás jóval barátibb, nincs szükségem a bejáratnál átvehető füldugókra. Ezek a riffek bizony nem Kalifornia szőlővesszein csepegtettek, sokkal inkább a Death Valley homokjából születnek. A Vapor inkább thrash, mint death metálja, ami igazán beindítja a hangulatot. Pár nap és új album, amit a magam részéről kíváncsian várok.
Úgy tűnik a legutóbbi együttműködés annyira olajozott volt, hogy a svájci OMOPHAGIA erre a körre is becsatlakozott a Nile mellé. Persze ebben alighanem Karl Sanders vendégszereplése is szerepet játszhatott a legutóbbi 2022-es Rebirth in Black albumon. A zenéjüket leginkább a Bal-Shagoth, valamint a hazai Needless és a Beneath The Void jellemezhetnék. (A dresszkód viszont a szakáll volt a zenekarban.) Az együttes kellemesen belakta a teret, leginkább a bömbölő-sivító énekes mozgott, de hát ennyire komplex, technikás death metal sok szünetet nem enged a mozgásra. Nem úgy a színpad előtt. Látható módon a közönség otthonosabban mozog a lemezek közt, mint a honi zenei kritika, mi pedig higgyünk az előbbieknek, az Omophagia mindenképp érdemes a figyelemre. Élvezetes volt a dobos témáit hallgatni, aki visszafogottabb jelenlétéből ítélve inkább matekpéldákon agyalhatott, ettől függetlenül órásmesterként ütötte a ritmusokat. Utólag úgy rekonstruálom, hogy leginkább az új albumra koncentráltak, plusz a „slágeresebb” 646965 is elhangzott.
A szünetben nézzük, ahogy épül a dobpiramis, és közben azon tanakodom, hogy a fenébe nem nézik csempésznek George Kolliast, amikor beállít ezzel a rakat cinnel a repülőtéren. Végül minden a helyére került, megnyílhattak Ishtar kapui. Rögtön megállapítom, hogy mindig érdemes élmény egy-egy NILE-koncert. A banda a lemezeken a monumentalitásával, teatralitásával Wagnert idézi, míg a koncerteken inkább Rahmanyinov szenvedélyes ereje jelenik meg. Nyers, brutális, őszinte death metal. Tulajdonképpen lenyűgöző az élő koncertek egyszerűsége. Ez a zenekar építhetne hatalmas, drága díszleteket, a tagok beöltözhetnének fáraónak, múmiának, Anubisznak akár, és idehurcolhatnák a kairói múzeum össze tárgyát, mégis az egyetlen díszletnek ható tárgy a színpadon az Karl Sanders nyakában lógó (kabala) ankh-kereszt. Ennyi. Ez is csak a témához való komolyság jele számomra, az anyagiak mellett persze, hogy azért nem a kairói piacon vagyunk egy Nile-koncerten. Zseniális minimalizmus. De nem úgy a zene. Az maga a felsőfok. A tanszékvezető Sanders professzor és társa Kollias professzor – ne legyenek kétségeink, hogy ők a motorjai a történetnek – a tehetséges oktatókkal kiegészülve olyan death metalt mesterkurzust vezetnek elő, hogy bizony nagyon nehéz lesz a záróvizsga a többieknek. Ez bizony doktori szint. A Philip Seymour Hoffman-hasonmás versenyen is kvalifikálható Karl Sanders tökéletesen uralja a szólókban és őrült riffekben szaharai homokviharként kitörni akaró gitárját, és előzékenyen adogatja a témákat alkalmi társának, a frontot elfoglaló Scott Eamesnek, akiben remek gitáros-frontember beugrót találtak (akár állandósíthatnák is harmadikként). Julian David Guillen basszeros-énekes is megdolgozik a sessionfizetésért, és bár kevesebb sávot kap, hörgéseivel kellemesen színesíti az összképet. A három énekes miatt egy Nile-koncertet hallgatni olyan, mint egy bugyborékoló, gonosz, death metal a capella, állandóan követned kell a hangokat. Körbe-körbe hömpölyögnek a térben a medveüvöltések és a démoni sikolyok a katakombákban. Az egyetlen problémám, hogy a doboknak kevesebb fény jut, így csak erősen hunyorogva lehet kisilabizálni, miket üt ez a feltámasztott a dobisten. De addig is leesett állal hallgatom. Azon persze mosolygok, hogy az átkötő szövegek egész este megmaradnak a „Fuck, yeah, fuckthankyou, fuckingfuck”-féle minimalista vonalon, de hát nem is akadémiai székfoglalókra készültünk. Mindenki ugyanarra vágyott, hogy ledarálják és elássak egy piramis mélyére.
A setlist, ahogy mostanra már megszokhattuk, ismét inkább az életmű egészéből szemezgetett. Hét lemez került terítékre, mindössze az Ithyphallic és az At the Gate of Sethu maradt ki. Számomra a Sacrifice Unto Sebek és a Defiling the Gates of Ishtar kiváló bemelegítése után érkező Kafir!, majd a Sarcophagus, The Howling of the Jinn és a záró Black Seeds of Vengeance jelentették a csúcsot, de bármelyiket kiemelhetném.
A végén persze nincs lerohanás a színpadról, csak a rajongók részéről a színpadhoz. A zenészek vidáman ökölpacsiznak mindenkivel és adják a rögtönzött dedikációkat. Tényleg rendkívül közvetlenül viselkednek. Ha a remek előzenekarokat is figyelembe veszem, akkor ez egy újabb kiváló és ár-érték arányban is megtérülő turnécsomag volt. 2019 már rég messze van, remélhetőleg, sem a Nile új albumára, sem az újabb magyarországi koncertjére nem kell majd ennyit várnunk.
AdamG
VILE NILOTIC RITES – EUROPEAN TOUR 2023
Nile (US), Omophagia (CH), Confess (IR/N), Vapor (US)
Budapest, 2023. május 4. A38 Hajó
Belépőjegy ára: 6990/8990/9990 Ft
