Rendkívül mód ki voltam éhezve egy Primordial-koncertre. Az ír zenekar 5 és fél éve járt nálunk utoljára, akkor a Moonsorrow társaságában. Ráadásnak az új lemezük is egy hete jelent meg, amit azóta egyfolytában hallgatok. Persze – kapcsolt áruként, bocs – a Paradise Lost sem megvetendő, főleg, hogy afféle bestoffal, fesztiválos programmal készültek; őket sem ma, hanem 2017-ben néztem meg utoljára (a 2019-es rockmaratonos bulit kihagytam). Szóval minden adott volt a vasárnap esti tartalmas kikapcsolódáshoz, aléláshoz – a baráti társaság jelenléte csak tovább növelte a jó érzést.
Az osztrák HARAKIRI FOR THE SKY nem az én esetem, belefüleltem a tavalyi kettő (2!) lemezükbe, de nem bírtam sokáig – unalmasnak tartottam. Aztán a színpadi jelenlétük (18.15-ös kezdés, 45 perc műsor) arról győzött meg, hogy külön utakon járunk. Azt különösen nagy merészségnek tartom, hogy J. J. a meglévő hangi adottságai birtokában kiáll a színpadra, hangja ugyanis nincs, sem énekelni, sem hörögni nem tud, valamiféle szavalat-kiábálás a sajátja, ami arra a véleményre ösztönöz, hogy mennyivel jobb lenne az összkép, ha pusztán instrumentális formáció lenne a banda. A zene folyondár- (vagy flow-)típusú, valamiért posztblacknek titulálják, szerintem tévesen, amibe bele-belepilickázik a gitáros, érzelmi húrokat pengetve meg – már akiben, mert zeneileg ezt már Skandináviában ellőtték párszor kb. 30 éve.
A finn OMNIUM GATHERUM aktuális lemezét mindig meghallgatom, és nyugtázom, hogy jó-jó, de semmi extra. Így tettem a nyári megjelenésű Slasher EP-vel is. Ám a koncertjükre egy rossz szavam nem lehet (az, hogy nekem eleve nem örömteljes a billentyűs hangszer jelenléte, nem bír kritikai jelentőséggel). Egy rendkívül energikus frontember énekes, kiváló – szólózó! – gitárosok, jó hangzás. A dalok is visznek, amíg hallgatod őket (sajnos, ha elhalnak, nem maradnak emlékezetesek). Megérdemelten éltette a hattagú társaságot a nagyérdemű. De kitörniük az előzenekari pozícióból nem túl valószerű.
És akkor! PRIMORDIAL. A How It Ends lemezbe elég erőteljesen belepistultam. Külön kíváncsi voltam, hogy Ó Floinn gitáros távozásával hogyan oldják meg a hangzást. Hát egy új gitáros személyében, kinek a nevét sajnos nem tudom, de nagyon elszántan nyomult a rendezői balon mindvégig.
Szóval az írek a rendelkezésükre álló 60 perc alatt felégették Rómát, minden birodalmat megdöntöttek, a kettő között hóhérkodtak, behajóztunk… a szemünket mindvégig A. A. Nemtheangán tartottuk, akinek a jelenléte a legmarkánsabb volt aznap este – ahogy az lenni szokott! Ő egy előadó és nagybetűs metál-frontember, hatalmas karizmával! Jég- és sárlavina öntött el, elszorult torokkal vergődtem a kötél végén, tengerbe fúltam, farkaskodtam… Odavoltam. Meg vissza. Remélem, hamarosan újra jönnek, főbandaként!
As Rome Burns (To The Nameless Dead); How It Ends (s/t); To Hell or the Hangman (Exile Amongst the Ruins); The Coffin Ships (The Gathering Wilderness); Victory has 1000 Fathers, defeat is an Orphan (How It Ends); Lain with the Wolf (Redemption at the Puritan’s Hand); Empire Falls (To The Nameless Dead)
Ha nem jött volna a Primordial, nem látogatok el a PARADISE LOST koncertjére – jó sokszor láttam őket az elmúlt évtizedekben, és egyre inkább a korai korszak lemezei felé ácsingózom stabilan, az újak nem annyira fognak már meg, ahogy a koncertjeik sem. Nem azért, mert rosszak (ez mindig Nick lelkiállapotától és hangjától függ amúgy), csak semmi újat nem adnak – ami önmagában nem baj, de én tőlük mégis többet várnék.
Kijött most is a tartós félhomályba borult színpadra ez az öt ember, akikből négyen már együtt vannak 35 éve, az új dobos Guidóval, és egy nagyon hangulatos slágerválogatást nyújtott, ami a turné mindezidáig állandó szettje.
Enchantment (Draconian Times); Forsaken (Obsidian); Faith Divides US – Death Unites Us (s/t); Requiem (In Requiem); One Second (s/t); Hallowed Land (Draconian Times); The Enemy (In Requiem); As I Die (Shades of God); No Hope in Sight (The Plague Within); Embers Fire (Icon). Ráadás: Just Say Words (One Second); Ghosts (Obsidian).
Meglepő módon, a ráadással együtt ők is egy órát játszottak – nekem végülis így esett a legjobban, hiszen vasárnap éjjel volt. Mackintosh a szokásos vad figurát hozta, Aedy az évtizedes táncos, derékból hajló mozgását, Edmonson a megingathatatlanságát, Guido Zima Montanarini, az új srác a dobemelvény köré húzott plexifal mögött a bizonyítási vágyát. Holmes pedig, nos, ő kulturáltan, angolos higgadtsággal elénekelte a dalaikat – kellően fátyolosan, hol gótosan, hol a tudjátok, kiknek a stílusában… Volt egy rutinfaktor, érzésem szerint, de nem bántam, mert jók a dalaik, mégha úgy is tűnt, lassabban játsszák őket a megszokottnál. Lehet, már nemcsak én voltam álmos 22 és 23 óra között.
Az pedig, hogy a koncert végén újra találkoztam – több évtized után – az egykori, magasságos Black Hód fanzine szerkesztő-készítőjével, feltette az i-re a pontot!
VLTIMA RATIO FEST 2023
Paradise Lost (GB), Primordial (IRL),
Omnium Gatherum (FIN), Harakiri For The Sky (A)
Budapest, Barba Negra Red Stage, 2023. október 8.
Belépőjegy ára: 9999/11.999 Ft/12.999/14.999 Ft
