Se Voivod, se Exciter, se Bobby Gustafson – elsősorban pedig miattuk vettem anno a jegyet erre a koncertre. Minden további csak hab lett volna a tortán. Ám végül a két kanadai csapat kihátrált az elhalasztott turnéról, az ex-Overkill gitáros pedig a Vio-Lence-t hagyta el. Sebaj, azért a britekkel megerősített négyesfogat így is vonzó maradt – nem is hiszem, hogy az, aki, jómagamat is beleértve, a ’80-as ’90-s évek fordulóján szocializálódott a thrash metalon, ne csettintett volna örömében az összeállításon, s ne érezte volna úgy, hogy ezen az eseményen ott a helye.
Mégha e nagy-nagy kíváncsiság mellé fenntartások is társultak részemről, hiszen ezeket a csapatokat finoman szólva nem hallgattam halálra az elmúlt évtizedek alatt – az aktuálisan megjelenő albumaikat mindig megpörgettem, s lemondóan konstatáltam, hogy még nem/már megint nem sikerült túllépni saját árnyékukon, kiugrót alkotniuk. Felismerhető saját világa van mindőjüknek, riffelnek-reszelnek veszettül, zeneiek (füleimnek), de az az extra, az a plusz mindig hiányzott belőlük, amitől már túl az underground felső peremének elrugaszkodási pontjáról bekerülhettek volna az igazán népszerű és sikeres bandák körébe (de legalábbis a szívem közepébe). Ám mindig e köztes térben ragadtak, a közepesen ismertek berkein belül – az elszántságuk, kitartásuk miatt kultikus státuszt kivívva azért nem kevés rajongónál. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a merchpultnál a legtöbben nem egy, nem kettő, hanem három-négy pólót vásároltak (minden zenekartól egyet-egyet). Szóval nem fanyalgok, csak tisztázom, hogy nem mint fanatikus, hanem mint baromi kiéhezett és kíváncsi thrash-hívő vettem részt az eseményen – néha azért hozsannázni is fogok!
Négyszáz-ötszázan összejöttünk a Blue Stage-ben – a tizenhárom állomásos turné ötödik állomása volt a budapesti –, kényelmes majd’ telt ház tkp. Telis-tele ismerőssel a sátor. A dán ARTILLERY a nyitóbanda, ők az egyetlenek a fellépők közül, akik jártak már korábban is hazánkban. A lemezeiket LL hammeres kritikái alapján kedveltem meg, s hallgatom a kezdetek óta, s mindig nagyon drukkoltam nekik, hogy összejöjjön a siker. Nem jött. De tagadhatatlanul különutas a zenéjük: európai, brit heavy metal alapok, dán progresszió, messze az amerikai-teuton sikerbrigádoktól. S le a kalappal, hogy mindig felálltak a földről, még Morten Stützer 2019-es halála után is, s tavaly megjelentették a 10., azaz az X-re keresztelt lemezüket.
A kvintett színpadra állásakor persze a szemem a testvért, Michael Stützer gitárost kereste, aki húrnyűvő társaihoz hasonlóan satyekban állt színpadra – egy cseppet sem öregesen. Ám a lendületet kétségkívül a fiatalabb generációhoz tartozó énekes, a másik Michael (Bastholm Dahl) biztosította hatalmas hajzuhatagának állandó lóbálásával, és magas fekvésű énekével. Régi dalok éppúgy elhangzottak, mint a legújabb lemezről is, ám a technika nem állt száz százalékosan melléjük. A gitárok halkabbak voltak a kelleténél, és kásásak is némiképp, a dob meg dobozként pufogott. Ez azonban csak mérsékelten aggasztott, mert teljesen korrekt színpadi kiállással és szimpatikus zenével vonták magukra a figyelmemet. Kezdésnek jó volt, s hát nem is reméltem, hogy valaha látom őket.
A hangzás ugrásszerűen megjavult a Tony Portaro gitáros vezette New Jersey-i trió, a WHIPLASH megjelenésekor. Ám a fellépésük egész ideje alatt a legnagyobb erényük mindenképpen Charlie Z állati dobolása volt. Az alapvetően rockandrollos, a koncerten kifejezetten motörheades thrashelést művelő csapat is nagyon szimpatikus volt, a basszer Dank DeLong igazán lelkes figura, aki a fonott fehér szakállú öreg Tony mellett maga volt az élet – miközben Portaro a gitáron persze nagyon odatette magát –, ám a fület-szemet a szólóval is mindenkit megörvendeztető Charlie játéka vonzotta – szó szerint feldobva az egész koncertjüket. Aminek a végére a „kikönyörgött” elsőlemezes Power Thrashing Death tette fel a koronát. Nagyon elégedetten csettintettem.
Aztán jöttek a Szellemirtók, izé az angol XENTRIX, akik annak idején a Ghostbusters-adaptációval csaltak mosolyt az arcomra. A nemrég friss lemezzel (Seven Words, november 11.) jelentkező kvartett a britek válasza a Metallicára, a szegény britek Metallicája, vagy Metallica-klón, -epigon… khm: zenéjében erős Metallica-hatásokat lehet felfedezni. És ez most nagyon jólesett a koncerten!!! A frontember gitáros-énekes Chris Astley falán tutira a mai napig több Hetfield-poszter figyel, mert a gesztusait, a színpadi mozgást, a hangját stb. tőle vette kölcsön – és nálam ő vitte el az est legjobb hangú énekese medált is! Energikusak voltak, jól felépített a koncert, a Dark Enemyre külön is fölkaptam a fejem, a teljesen megőszült, elmikulásodó Kristian Havard gitáros pedig ízeseket szólózott. Nekem bejöttek ekkora adagban.
Az est utolsó fellépője a szintén veterán San Franciscó-i VIO-LENCE volt, így Phil Demmelt idén másodszorra is a Barba Negra színpadán üdvözölhettük – igaz most nem a nagyon, ahol a Lamb of Goddal lépett fel, hanem a zárt kicsin. De nagyon megérte, mert úgy eleresztette az ujjait a pepita gitárján, hogy öröm volt nézni-hallgatni! Ám a tekinteteket mégis Sean Killian énekes vonzotta leginkább, akitől szabályosan a hideg rázott, amikor megjelent – akár a Nosferatu című horrorfilm főszereplője. A hangja sem volt akármi – iszonyat irritáló volt! A tömeg imádta. A riffek meg lavinaszerűen temettek maguk alá minket – a hangzás jósága kitartott. Én nagyon csípem a tavasszal megjelent EP-jüket, két számot is elnyomtak róla (Flesh From Bone, Upon Their Cross), Killian sajátos felvezető rémisztgetésével. Ezt a fickót leszervezhetné valaki valami horrormusicalba, vagy egy black metal bandába akár… És nyilván a régi nagy old school slágerek is elhangzottak a színpad előtti mosh pit legnagyobb örömére.
Meg a miénkre is kicsit hátrább – hogy tautológiával éljek: ez egy igazi, fülgyönyörködtető thrash-csapás volt!
MTV HEADBANGERS BALL TOUR 2022
Vio-lence (US), Xentrix (GB), Whiplash (US), Artillery (DK)
Budapest, Barba Negra Blue Stage, 2022. november 27.
Belépőjegy ára: 5999/6999/7999 Ft
