ARCHAIC - NEEDLESS - RIVERS ABLAZE - BORNHOLM
DARK TRANQUILLITY - ENSIFERUM
York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át, így végre valahára beindultak a koncertek, a zenészek visszatérhettek a színpadokra, a zenerajongók pedig a deszkák elé. És ha még nem is teljesen állt helyre minden – attól még bőven messze vagyunk –, legalább már hosszabb turnékról érkeznek a hírek. Ezzel párhuzamosan pedig beindulhatott itthon is a klubélet, és aki szerencsésen fennmaradt, az most a romokból próbálhat várat építeni, remélhetőleg minél nagyobb sikerrel. Ennek örömére most éppen a bőség zavarával küzdhetünk a koncertek terén, Európát és Magyarországot is úgy árasztják el a különböző jobbnál jobb zenekarok, ahogy egykor a hunok. Ennek köszönhetően, aki a húsvéti hétvégét nem pihenéssel kívánta tölteni, annak bőven akadt kínálat zenei kikapcsolódásra. Korábbi húsvéti hagyományaim folytatásaként tehát én is nyakamba vettem a várost, és tettem egy háromnapos miniturnét.
ARCHAIC–NEEDLESS (Dürer-kert, április 15., péntek)
Nagypéntek rögtön az új Dürer-kertben ért, ahol két hazai zenekar, az Archaic és a Needless tartott lemezbemutatót. Egyelőre továbbra is a Kisterem funkcionál, de már nagyon kíváncsi vagyok, hogyan épül tovább a hely. Az estet a Nefalem nyitotta, de őket még az akklimatizálódás miatt csak kintről hallgattam, így kénytelen leszek egy másik alkalommal véleményt formálni.
A Wacken Metal Battle 2019 második helyezettje, az ARCHAIC friss The Endgame Protocol című lemeze kellemes nyitánya volt a tavasznak. És bizony azt vettem észre, hogy a megjelenése óta egyre többet marad a lejátszóban, és hát miért lennék én ellenére a jóféle thrash muzsikának. A korábbiakhoz képest történt némi változás a felállásban: Jósa Tamás ki-, Erdélyi Péter gitáros meg előre lépett, egyenesen a mikrofonhoz. A lemezen is bizonyított, de élőben is igazolta, hogy jó döntés volt az ő „előléptetése” egy új igazolás helyett. Szerencsére a jó viszony megmaradt, így természetesen Jósa Tamás – aki egyébként tevékenyen részt vett még az új dalokban, és az albumcím is tőle ered – szintén megjelent az ünnepen, hogy együtt adják elő az előző lemez Two Minutes of Hate thrashbombáját.
Ezen az estén azonban zömmel az új dalok domináltak: a címadó mellett elhangzott többek közt The Truth, Behind, The Subliminal, Withstanding és a személyes kedvenc A Cold Embrace. Végig nagyon magas hőfokon tudták tartani a programot, amit a teltházas terem meg is hálált, és alighanem sokan izomfájdalmakkal küzdhettek másnap. Nem kérdés, hogy május végén újrázni kell az Analogban. Nagyon meggyőző koncert volt. Nálam 10/10.
Sajnos a NEEDLESS lemezbemutató koncertje nem a zenéről maradt a legemlékezetesebb, de erről egyáltalán nem ők tehetnek. Hiába vártam nagyon, hogy milyen lesz élőben hallani a szintén kiemelkedő és izgalmas sci-fi témát feldolgozó konceptlemez, a The Cosmic Cauldron számait, ez nem a Needless napja volt. Nem elég, hogy sajnos nem készültek el időben az új pólók a lemezbemutatóra, még az elektronika sem állt melléjük, és mintegy 40 perc után jött a black-out, amit a stábnak sehogy sem sikerült helyreállítania. Azért ebbe a szűk háromnegyed órába is belefért jónéhány dal: például a lemeznyitó Warvoid A. D., The Cosmic Cauldron (ez mindenhogy üt), az Odium, vagy az előző lemezről a Night of the Hunt és The Monolith. Ez a rövidebb mintavétel is megmutatta, mennyire tehetséges zenészek álltak össze. Bár megállapítottam, hogy élőben némileg túlrétegzett ez a zene, főleg szöveggel együtt, és egy ilyen kis térben, ahol bizonyos pontokon örvénylett a hangzás, nem tudott annyira érvényesülni, mint lemezről hallgatva.
És végül jött az említett áramszünet, és a többi néma csend. Az egyetlen vigaszunk a dobos, Kasper Botond volt, aki kihasználva a gitárokkal szembeni előnyeit, mindent megtett azért, hogy kitöltse a várakozási időt: a biztonság kedvéért még lenyomta a félbeszakadt dal dobtémáit, majd Slayer-számokkal szórakoztatta a nagyérdeműt. De aztán neki is fel kellett adnia. Reméljük, legközelebb pótolhatják a srácok.
5 éves a Metal.hu (Analog Music Hall, április 16., szombat)
A következő napba nagy lendülettel vágtam bele. Az Analogot eléggé megkedveltem, a térben sok a lehetőség, a hangzással eddig nem volt nagyobb gondom, kellemes, közepes méretű koncerthely, és mivel elég magas, ezért valamiért tömeg esetén sem akar az ember feltétlenül pánikrohamot kapni.
Aztán a lendületet nem a pocsék idő, hanem egy bosszantó technikai hiba törte meg, így a Witchthrone koncertjét sajnos lekéstem. Az ígéretes fiatal zenekarnak ez volt a This Place Is Hell I Call It Home című új EP bemutatója. Legutóbb a fehérvári Nyolcas Műhely színpadára zsúfolódva láttam őket, de örömmel konstatáltam, hogy ha van tér, akkor azt nem restek kihasználni.
Ahogy az egy születésnapi összejövetelen szokott lenni, az ember ilyenkor könnyen rég nem látott barátokba fut bele, akikkel muszáj volt szót váltani. A Necroratory koncertjét ezért szintén csak kintről hallgattam, érdemi benyomást nem tudtam kialakítani, az Ars Nepheria lemez egyelőre otthoni hallgatásra vár.
Az ismerős arcokból egyébként sem volt hiány. Úgy láttam, a pénteki koncertekről hozzám hasonlóan többen is csak aludni mentek haza, hogy üdén és frissen térjenek vissza a jeles alkalomra, és természetesen az oldalhoz ilyen-olyan szálakkal kötődő zenekarok (pl. Beneath The Void, Nest of Plagues stb.) tagja is tiszteletüket tették. Tényleg jó volt látni az est eseményjellegét és a szcéna iránti elköteleződést. Aki pedig szemfüles volt, az igazi csemegékre is igen jó áron rátalálhatott a Metal.hu shopjából származó kínálatban.
A RIVERS ABLAZE koncertjére viszont nagyon kíváncsi voltam. (A Fémkereső blogon itt olvashatsz egy korábbi koncertjükről.) Egyrészt eddig is elismertem ugyan a zenei talentumot, de valahogy rendre lepattantam az albumokról. Most már biztos vagyok benne, hogy a rossz időben, rossz pillanatban próbálkozhattam. A The Black Hole Era című új lemezről előzetesen érkező új dalok szépen lassan befészkelték magukat. A Kertész Márton gitáros (From The Sky, ex-Special Providence) vezette RA három év alatt a harmadik lemezét jelenteti meg, ami elsőre kapkodós tempónak tűnik, de a minőségre szerencsére továbbra sem lehet panasz. Az új énekes, Knapp Oszkár munkásságát az egészen korai Insane óta van szerencsém követni, és bár mind a Grizzly, mind a Wrong Side izgalmas produkció, először nem tűnt kézenfekvőnek a választás (az első albumos vendégszereplés ellenére sem).
Viszont az új album és a koncert is bizonyítja, nagyon is telitalálat volt, és már előre lehetett generálni, hogy a fronttal nem lesz gond. KO ezúttal (még) visszafogottabb színpadi jelenléttel, de hozta a jellegzetes hörgéseit és dallamait, és amikor elérkezett a kettes album instrumentális tétele, akkor is poénkodva vonult le pihenőre. Az újabb számok meg nagyon is működnek. A Necroratory tradicionálisabb, kecskefejes színpadképe után kifejezetten érdekes volt látni, ahogy a RA minden szubkulturális külsőség nélkül, minimál színpadképpel állt ki, és megmutatta, milyen is lehetne az extrém zenei műfaj jövője. A RA zeneileg abszolút a kísérletezős norvég zenekarok távoli szellemi örököseinek tűnik, akik tesznek magasról műfajokra, zenei határokra, és egyszerűen csak szívből (no meg tudás alapján) játsszák azt, amit szeretnek (lásd Arcturus, Solefald, Green Carnation, Winds). Rengeteg itt a potenciál. Mindenképp megérdemlik a figyelmet. Bár a tagok egyéb érdekeltségei miatt nehezebb lehet összehozni, remélem, sok helyre eljutnak majd hazánkban és külföldön is.
A BORNHOLMra hónapok óta vártam, mert az Apotheosis nálam ott szerepelt az év legjobbjai között, és hát a 2019-es Rockmaraton sem mostanában volt. A színpadképet szintén nem bonyolították túl, de a fényekkel és a háttérvetítéssel kiváló atmoszférát teremtettek a Bornholm rendkívül kifejező zenéjéhez. A rendkívül hullámzó, egyszerre brutális és fenséges zene az első pillanattól magával ragadja az embert. Sallai Péter (Sahsnot) remekül hozta a karcosabb és a dallamos énekrészeket egyaránt, ráadásul Lédeczi Zsolt személyében egy alkalmi háttérhörgő is vendégszerepelt. Ha az ember nem headbangelt, akkor meg mindenképp a dobos Juhász Dávid (D) munkáját volt érdemes figyelni, simán hozta az album színvonalát. Nemcsak izgalmasan díszíti a hátteret, hanem elképesztő mélységet, teltséget is ad a zenének, és kétségtelenül hozzájárul a dalok monumentalitáshoz. Az erre az alkalomra kisegítő Kertész Márton másodgitáros ugyan csak néhány percet kapott a lazításra, nyújtásra, de így is jól kiegészítette a hangzást.
A koncerten ígéretükhöz híven elhangzottak az új album dalai (pl. My Evangelium, I Am War God, Spiritual Warfare, Black Shining Cloaks stb.), amit egy-két korábbival színesítettek, így a végét természetesen a monumentális Acheron zárta. Nem kellett élőben sem csalódnom, iszonyatosan jó volt hallani újra a Bornholmot. És ha a koncert az isteneknek nem is, a zenekarnak azonban elhozta a megdicsőülést. Kívánom a zenekarnak, hogy ez legyen egy hamarosan induló turné kezdő állomása. Nem volt kérdés, hogy a jeles alkalomról némi emléktárggyal kell majd távoznom.
És ezúton is még sok évet a Metal.hu-nak, és köszönet a szervezésért!
DARK TRANQUILLITY, ENSIFERUM (Barba Negra, április 17., vasárnap)
Vasárnap elérkezett az az alkalom, ami sokak számára a húsvéttól függetlenül is egy feltámadással érhetett fel. Két, hazánkban is igen nagy népszerűségnek örvendő zenekar a svéd Dark Tranquillity és a finn Ensiferum tette tiszteletét a Barba Negrában, ráadásul mindketten a legutóbbi, az ismert okokból légüres térbe érkező „új” lemezeikkel érkeztek. A göteborgi legenda ráadásul a covid miatt bedőlő 2020-as Rockmaraton egyik kiemelt fellépője lett volna, szóval volt mit várni, az biztos. Jómagam is hetek óta követtem a beszámolókat, hogy éppen merre jár a turné.
A néhány héttel ezelőtti Nervosa/Burning Witches koncert hézagos sorai miatt volt bennem némi aggodalom, vajon mekkora lesz a látogatói kedv húsvét vasárnapján, de szerencsére ebben kellemesen kellett csalódnom. Jóformán már az első zenekart is jó háromnegyed ház hallgatta bent, majd a finnek színpadra lépésekor már szépen meg is telt a sátor. Örömmel láttam, hogy a pólók (és arcfestések) alapján vegyesen voltak a rajongók, sőt többen voltak, akik a szünetekben mezcserével oldották meg a dolgot. Érződött a kiéhezettség a közönségen, gondolom, sokak számára ezzel a bulival indult meg a nemzetközi koncertek sora, és ezek szerint a két zenekar társulása is remek döntés volt. Akárcsak a két előzenekar kiválasztása.
Az estre némileg fáradtan érkeztem a korábbi napok vándorlásai miatt, azonban ez az első zenekarral el is múlt. Az osztrák VINEGAR HILL olyan elánnal robbant ki a színpadra, hogy úgy voltam vele, ám legyen, megyek velük. Derű és energia sugárzott róluk mindvégig, komolyan vették a felvezető szerepkört. Egyedül talán basszusgitároson érződött némi turnéfáradtság, szerényebb mozgással és némi fejrázással azért ő is kivette a részét, de a front office őt is könnyedén pótolta energiával. A zenéjük részben a skandináv melodeath aranykorára, részben – főleg a tiszta énekért is felelős Michael Dreschnig miatt – az amcsi modern metálra emlékeztetett. Tartalmasan használták ki ezt a rövid időt az új albumuk promózására. Mivel a szomszédból érkeztek, biztos többször láthatjuk majd őket errefelé is.
Némileg szigorúbb zenei közegből érkezett a türingiai DESERTED FEAR death metalja. A német zenekarnak már a megjelenése (háromnegyedes nadrág + magasszárú sportcipő) is jelezte, hogy kevésbé a honfitársaikhoz, sokkal inkább amerikai kollégáikhoz húz a szívük. Amit a Jeff Hanneman és Zakk Wylde távoli unokatestvérének tűnő gitáros, Fabian Hildebrandt, és a fiatal Jason Newstedet hozó basszusgitáros csak erősített. A menü tehát death metal á la Florida volt, némi melodeath/thrash fűszerrel keverve. A hazai metálközönség előtt nem nagyon lehetett ezzel hibázni. Előadásukban ők is a frissen megjelent Doomsday albumukra koncentráltak. Fabian olykor-olykor át is vette a frontemberkedést és ex-NSZK-s gyerekként lelkesen, sörrel a kézben mondott köszönetet és üdvözölte a „testvéreket”, szóval abszolút jókedvvel tolták a szigorú zenét. Ment is azonnal mindkét bandának a követés, hogy itthon jobban is elmélyedjek a munkásságukban. Az est pedig szépen lassan elérkezett a csúcspontjaira.
Gyorsan leszögezem: a két headliner részéről én a svédek felől érkeztem. Bevallom őszintén, hosszabb távon soha nem kapott el úgy igazán folk metal ezen – nevezzük dallamosabb – vonala. Az ENSIFERUM így szinte teljesen kimaradt. Annak ellenére is, hogy nálam jelentős előnnyel indul minden, ami finn. Érdeklődő „turistaként” követtem tehát az eseményeket, és rosszat nem is mondhatnék a koncertről. Az kétségtelen, hogy ha a két előzenekar rendesen előmelegítette a színpadot, akkor az Ensiferum már fel is gyújtotta azt, és stílusosan szaunává változtatva a sátrat. A közönség rögtön az első számtól kezdve ment a zenekarral, együtt énekelt, üvöltött, rázta az öklét és a pogó is beindult. Mondjuk a nyitó Rum, Women, Victory dallal nem volt nehéz dolga a zenekarnak.
A finnek nagyon profin és feszesen töltötték ki a rendelkezésükre álló bő órát, és ahogy sejteni lehetett a tíz számból álló setlisten az új album (Thalassic) dalai kerülnek majd előtérbe (az említett mellett az Andromeda, For Sirens, Run from the Crushing Tide). De a rajongók örömére az első háromról is válogattak dalokat (pl. Treacherous Gods), a finn részek miatt számomra is szívmelengető Lai Lai Hei pedig nyilván kihagyhatatlan volt. A karmesteri szerepet a kevésbé röghöz kötött basszusgitáros Sami Hinkka vállalta magára, folyamatosan biztatta és vonta be a közönséget, már amikor nem énekelt. Természetesen, amikor csak tehették a többiek is bejárták rendesen a színpadot, az egyik szám alatt még Pekka Montin billentyűs-énekes is lehetőséget kapott a „frontemberkedésre”. Láthatóan jól érezték magukat ők is. Életemben nem láttam például még finnt egy órán át ennyit vigyorogni, Markus Toivonen gitáros személyében most ez is megtörtént. Továbbra sem vágtam magam hanyatt, és a program végével sem rohantam le a mörcspultot, de elismerem, produkcióként nézve ez egy teljesen korrekt koncert volt. Rengetegen örültek, és ez a lényeg. Biztos vagyok benne, hogy a rajongók elégedetten (és kellően rekedten) távozhattak némi szomjoltóért.
Ha már megemlítettem, számomra az est egyetlen szomorú élménye éppen a mörcspult volt, amit ezúttal (is) csak sóvárogva nézegettem a koncertek közt. Bármennyire is örömteli az élőzene visszatérése, a közönség számára kellemetlen új hozadék, hogy nagyon megdrágultak a zenekari kiegészítők, akár másfélszerére a bolti árhoz képest. (Keserű szájízre receptre javaslom, hogy ilyenkor érdemes egy alkoholmentes sört elfogyasztani, hiszen rögtön rájön az ember, van, ami arányaiban a pólónál is drágább.) Itthon persze ez az egész helyzet nagyrészt az éppen hátrafele és nem előre haladó forint következménye is. Valószínűleg ez nem fog változni egy ideig, szóval aki vásárfiával akar távozni, annak jócskán bele kell nyúlnia majd a zsebébe. Én mindenesetre elkezdtem spórolni a következő hónapokra.
Bár udvariasan co-headlinerként volt hirdetve a buli, azért a sajtóanyag alapján is érezhető volt, hogy a DARK TRANQUILLITY a rangidős a fedélzeten, így ők zárták az estét, ami ellen egy kifogásom se lehetett. Számomra a DT mindig is progresszív, előremutató zenekar volt, a szó átvitt és nem zenei értelmében. Mindig sikerült előrelépniük és a modern korhoz igazítani a hangzásukat. Ráadásul ők voltak azok, aki a kilencvenes évek második felében meginduló nagy kísérletezéséből (lásd Paradise Lost, My Dying Bride, Moonspell) is arcvesztés nélkül tudtak kijönni a zseniális Projector albummal. Sőt, ekkor rátaláltak valami olyan tartalomra az elektronikában, ami azóta is a szerves részét képezi a hangzásuknak. Minden gond nélkül tudtak tovább haladni a hörgősebb Damage Done lemezzel (egy In Flames-rajongó közben csendben felzokog). Kis túlzással mondhatjuk, azóta nem is nagyon változtattak a működő képleten, igazából csak az a kérdés, az épp aktuális albumon a dallamos ének + több billentyű vagy a hörgés + több gitár fog kidomborodni.
A bandát rendesen megtépázta az elmúlt két év és a karanténidőszak (is). Gyakorlatilag a zenekar jelentős része lecserélődött, és ma már Mikael Stanne az egyetlen alapító tag a bandában. A karanténnal egy időben jött a hír, hogy végleg távozott, a koncerteken régóta nem játszó és jó ideje kifelé tekintgető gitáros, Niklas Sundin (aki ma már csak a vizuális háttérmunkákért felel), majd a szintén alapembernek számító, Anders Jivarp dobos, valamint Anders Iwers basszusgitáros kilépése miatt lecserélődött a teljes ritmusszekció. (Pár hónapja pedig elhunyt az egyik közeli barátjuk, Fredrik Johansson, a DT kilencvenes éveket meghatározó egykori gitárosa is.) És hát a turné alatt született meg Chris Amott gyermeke is, így természetesen igazoltan volt távol. Kár, hogy a nagy leigazolásnak számító gitároslegendát nem láthattuk, hallhattuk, hiszen a legutóbbi album éppen a minőségi szólok gyarapodásában domborodott ki, de ezeket viszont kiválóan átadta a helyére került gitáros. Szóval nem egyszerű évek, hónapok vannak mögöttük, de azt hiszem, ez az időszak sokakat megtaníthatott a gyors adaptálódásra.
Mikor amolyan hangulati elemként felcsendült az Iron Man a Black Sabbathtól a technikusnak köszönhetően, rögtön arra gondoltam, mi más vezethetné fel a szövegeiben szintén a látás–vakság–medialitás problémájával gyakran foglalkozó zenekart. És ekkor már tényleg emelkedett adrenalinnal vártuk a színre lépést, hogy aztán kapjunk egy másfél órás endorfintermelődést. A középtempós nyitánynak (Phantom Days, Transient) köszönhetően eleinte komótosabban kaptattunk felfelé – megerősítve, hogy a bemelegítés minden intenzív mozgás előtt fontos –, hogy utána rögtön a Focus Shift és a Monochromatic Stain múltidézésével eldobjuk az agyunkat, és immáron lendületesen törjünk (és tombolhassunk) a csúcsok felé. Szerencsére a kezdeti billentyű kontra gitár hangzásbeli probléma is gyorsan helyre állt. Nagyjából ez a lólépéses időugrás jellemezte végig a koncertet.
Kétségtelen, hogy nem a világ legbonyolultabb setlistjével érkeztek: 6-ból 5 albumról is jórészt az első pár számból válogattak, igaz ezek jelentős része akkora sláger, mint a ház, egyszerűen hiányoztak volna, mindezt persze igen jó érzékkel és ízlésesen állították össze. A legutóbbi két album (Moment, Atoma) számai mellett leginkább a Damage Done és a Fiction (3-3) dominált, ami nem meglepő, mert elég hasonló szerkezetű albumokról beszélünk. Nyilván a rajongó mindig többet szeretne, de már bőven kiadtak annyi albumot, hogy nehéz legyen válogatni, így egyáltalán nem lehet panasz. Az igényesség a kiállást is jellemezte: a háttérben futó nagyszerű, részben klipekből, részben az egy-egy album arculatából, zömmel kék-zöld-lila-piros színekből készült örvényszerűen mozgó montázsok jól kiegészítettek látványában a koncertet (ha jól sejtem Niklas Sundin szíves közreműködése). A Forward Monumentum drámai klipjéről viszont nehéz volt nem a háború elől menekülő ukránokra gondolni. Kellett is a Terminus, hogy kimozogjon ebből a hangulatból az ember. Különösen izgalmas pillanat volt, amikor előkapták a kilencvenes éveket idéző, valamiért 2009 óta a setlistről kikopó The New Build című számot (Character). Az odáig is igen intenzíven igénybe vett nyakizmok itt kapták meg az abszolút terhelést.
Azt hiszem, ez volt az igazi meglepetése a válogatásnak. Mikael pedig nemcsak az egyik legszimpatikusabb frontember, hanem az egyik legjobb énekese is a szcénának, amit ezúttal is többször megcsodálhattunk. Az első felvonást lezáró ThereIn közös éneklésével együtt is teljes libabőr. Nem véletlen, hogy a setlistek állandó résztvevője és az egyik legtöbbet játszott szám a koncerteken. A némileg feleslegesnek tűnő „kötelező” levonulás (mondjuk ezt nem bántam volna, ha nem hozzák vissza a zenekarok) után jött az igazi slágerekkel megpakolt ráadás. Ennek a darálós The Treason Wall után érkező Lost To Apathy jelentette a dramaturgiai csúcsát, mintegy az elmúlt két év mementójaként borult ránk ez a majd’ húszéves szám. Mondanom sem kell, az intenzív Misery’s Crown tökéletes levezetése volt ennek az emóciókkal teli koncertnek.
Sokadjára írom, hogy a fellépők mindvégig mosolyogva, örömmel álltak a színpadon, és ez nem stilisztikai hiba akar lenni a részemről, hanem az est egyik alapélménye. És a DT tagjairól valóban sugárzott, hogy az elmúlt hónapokban kapták vissza az életüket jelentő deszkákat. Két szám közt „kénytelenek” is voltak hosszabban megállni, hogy hallgassák az ovációkat és a vastapsot. Mikael szinte minden alkalommal hálálkodott a rajongóknak és a visszatérés lehetőségért, és minden pillanatot hosszan akart rögzíteni a memóriájában. Akárcsak én a nézők között. Maradandó élmény volt, legszívesebben felkunyeráltam volna magam stábtagnak a turnébuszra, hogy minden este meghallgathassam.
Minden akadály ellenére rendkívül intenzívre és emlékezetesre sikerült ez a három nap, és nem is sok idő jut majd a megemésztésére. A klubélet tovább dübörög, és hamarosan elstartolnak a nagyszabású stadionkoncertek is. De még előtte jön a Thy Catafalque, amihez nem is kell kommentár. De addig is egy újabb rituálé vár rám a Mayhem szervezésében.
Gaborják Ádám
