"Joutsen a benne lakozó grizzlyt és az éteri szeráfot egyaránt szabadjára engedte, és hol a frontban elhelyezett emelvényre pattanva, hol meg a háttérben a dob mellett állva süvöltött.”
Mikor hétfő délután kiléptem balatoni szálláshelyem ajtaján, örömmel vettem észre, hogy szállingózik a hó a napsütésben. Nem is kellett több, hogy jelnek vegyem: észak felől komoly csapatok lépték át a határainkat, hogy egy estére elvigyenek minket messzi tájakra és időkbe. És bár délelőtt még irigykedve olvasgattam hegyiede kolléga beszámolóját a Zeal & Ardor koncertjéről, melyről sajnálatos módon le kellett mondanom, a bemelegítésként hallgatott albumok kellemesen ráhangoltak a rám háruló szeánszra a fagyos éjszakában.
A matinéidőpontra tett kezdés ugyan érthető volt, hiszen aránylag sok zenekar szerepelt aznap, de azért így eléggé ki lett centizve a munka utáni érkezés. A német NAILED TO OBSCURITY színpadra lépése emiatt még a ruhatárnál kapott el, és leginkább a merchpult körül szaglászva hallgattam az elejét. Bevallom őszintén nem emlékeztem a korábbi találkozásunkra, mert épp egy rég látott ismerőssel futottam össze az előző koncerten, ám belehallgatva az albumokba, nagyon is kíváncsivá tett a kelet-fríziaiak melodikus doom/death zenéje. Szerény játékidejükbe mindössze 5 szám fért bele, viszont ez is elég volt ahhoz, hogy profi játékukkal maximálisan maguk mellé állítsák a folyamatosan bővülő közönséget. Engem különösen a két új dal, a Clouded Frame és a Liquid Mourning győzött meg, a két korábbi album dalai szintén elég izgalmasak voltak, szóval mindenképpen érdemes figyelni rájuk a jövőben. Pláne az új album miatt. (A NTO 2019-es budapesti koncertjéről ezt írtuk.)
Másodikként érkezett a göteborgi melodeath stíluskirály DARK TRANQUILLITY, akik idén úgy döntöttek, biztos, ami biztos, több körben is megfuttatják legutóbbi lemezüket, legalább így ők is felavathatták a Red színpadát. Szerencsére mi is repetázhattunk, szóval igazán nem panaszkodhatunk. Ráadásul az énekes Mikael Stanne még a The Halo Effecttel is ment pár kört, mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy a frontember hány napot volt idén otthon, egy budapesti albérlet már kijárna neki. Korábban már megénekeltem hőstetteiket, így számíthattam rá, hogy a kurtább időkeret ellenére ismét remek koncertet fognak tolni. És nem is csalódtam. Meglepő módon a nyitó Identical to None nyitányában olyan bombasztikus dob-basszus-szinti dominancia volt a hangzásban, hogy a gitároknak meg kellett keresni a fonalakat, ami a közepére példásan sikerült is, így a másodikként érkező megasláger Terminusra már teljes repertoárban élvezhettük a koncertet. Úgyhogy hatalmas pacsi a technikusnak, jöhetne más zenekarokkal is. A setlist ezúttal az újkori lemezekre fókuszált, kiemelten Fiction 3, és a Damage Done, valamint a Moment 2-2 számmal (pl. Hours Passed in Exile, Cathode Ray Sunshine, Phantom Days).
A DT koncerteken mindig is hangsúlyos szerepe van a háttérvetítésnek, ezúttal új terveket láthattunk a tavaszihoz képest, már csak ezért is megérte megnézni őket, bár a headlinerek dobcucca némileg kitakarta a képet. A legizgalmasabb ezúttal a Nothing to No One alatt futó anatómiára épülő képei voltak a zseniális pogozó csontváztömeggel. Mintha csak mi lettünk volna pőrén kivetítve. A DT (a Katatonia mellett) számomra mindig is a technológia által elmagányosodott, nagyvárosi ember zenéje volt (lehet tinédzserként örökre belémégett a Therein videoklipje), amit a színpadkép mellett ez a 3D-s „lecsupaszítás” csak vastagon aláhúzott.
A zenekar egyébként hatalmas lelkesedéssel játszott. A gitárosok végig mozgásban voltak, különösen a basszer Christian Jansson volt elemében, ráadásul most a michaelschenkeresedő Chris Amott játékát is megcsodálhattuk, és még az újkori hangzását alapvetően meghatározó, szigorú informatikus-tanár kinézetű Martin Brändström billettyűs is headbengelt és villázott, amikor csak lehetett. És nem tudok mást tenni, ismét ki kell emelnem Mikaelt. A frontember mosolyogva énekelt most is, elképesztő energiával tolja a zenélést, alighanem őt is majd nyugdíjasként kell lerángatni a színpadokról. Legyen így. Nemcsak a hangját csodálhattuk meg (lásd Atoma), hanem rendszeresen kommunikált is a közönséggel, egy szerencsés szörfözőt fel is invitált a színpadra, a koncert után pedig ott grasszált a teremben, így sörözni és fotózkodni is lehetett vele.
Imádnivaló pali. Ahogy a zenekar is. Jöttek, láttak, győztek. Megint. Azt hiszem, minden évben el tudnék viselni legalább két koncertet. Az első harmadban állva is láttam, hogy gyarapodtunk, de amikor kifelé tartottam, akkor éreztem csak igazán, hogy ha nem is lett teltházas, azért szépen megtelt a Red.
Harmadikként lépett színpadra az est egyik főzenekara, a folkmetál állócsillagának titulált a svájci ELUVEITIE, és ez volt az a pont, amikor el kellett gondolkodnom azon, hogy tuti valami fordítva van nálam bekötve. Mert az az igazság, hogy az Eluveitie koncertje alatt ott álltam és zeneileg egyszerűen nem váltott ki belőlem semmiféle lelkesedést. Semmit. Ami engem is meglepett, mert nagyon rég nem volt ilyen élményem. Pedig minden adott volt: izgalmas színpadi díszlet, tehetséges zenészek, sokféle hangszer, hörgés és dallamos női ének, és mégsem. Végig az volt a benyomásom, hogy ha levennénk a folkot, és a pőre metált néznénk, akkor igencsak meztelen lenne a király. Furcsa módon a legeredetibb és legmetálosabb dolgok itt a tekerőlanton szólaltak meg. Lehet megdobálni, de nekem két ilyen nagy és stílusalapító név között igencsak sovány produkciónak tűnt, ráadásul a kelta-vonalat szerintem eléggé kimerítették az évtizedek során (lehet, ez zavart igazából?).
A nyitottságot és próbálkozást akkor adtam fel, amikor a negyedik szám után a zenekar levonult, és jött Fabienne Erni – egyébként csodálatos – szólóéneklése egy új számmal. Nos, jobb helyeken kicsit több meló után szoktak bedobni ilyeneket pihenőnek. Ráadásul nem sokkal utána elhangzott az első gitárszóló session, és persze, ahogy sejtettem később jött még egy dobszóló is. Ezek a részek a dalt leszámítva teljesen felesleges üresjáratok voltak. És hogy miért fordított a kapcsolás? Mert a közönség őrjöngött. A pólók alapján eleve sok rajongó volt, és imádták is minden pillanatát. A zenekar pedig igencsak élvezte a műsort, a két front különösen sokat tett a közönségkapcsolatokért, az új tekerőlantos pedig úgy tűnik, jól megtalálta a helyét. A hangzás alapvetően rendben volt, egyedül a hárfa veszett el annyira a sokadalomban, hogy akár otthon is hagyhatták volna. A setlist nagyrészt a slágerekről szólt (The Call of the Mountains, Nil, Ambiramus, A Rose for Epona, és persze Inis Mona), és három az új lemezről, Exile of the Gods, Ainus és a tényleg gyönyörű Anu. A magam részéről próbáltam kibekkelni ezt az időszakot, majd mások biztos megírják, miért volt fantasztikus, nekem meg annyi jó koncert után biztos kellett már egy, amin dohoghatok. Mert nálam ez a csillag eléggé lehullott. És bár eléggé leültetett ez az élmény, azért szerencsére az Amorphisra visszatért belém a lélek.
Az est záróakkordjaként fellépő finn AMORPHIS egy egzotikus északi bandából mára szinte igazi intézménnyé vált, kialakult hangzásvilággal és menetrenddel szállítják a jobbnál jobb albumokat. Néha különös is olvasni az interjúkat, amikben a dalírás manapság producer által felügyelt tervszerűségéről nyilatkoznak. De ha egyszer egy szán beindul… Mindenesetre számomra az Amorphis régi metálszerelem, és hatalmas szerepük volt a zenei abban, hogy a finn kultúra és nyelv felé fordultam. Így egy hosszabb ínséges időszak következtében döntöttem úgy, hogy felveszem őket a kötelezően választható koncertek közé. És bár nekem a Pasi Koskinennel készült Tounela all time top10-es lemez, kétségtelen, hogy óriási ötlet Tomi Joutsen leigazolása, aki csodálatos hanggal rendelkezik, azonban az isteneket is lebömböli az égből, ha az kell. És nyilván nem minden album egyformán erős a maga nemében (kicsit hosszúra is nyúlt az útkeresés a kétezres évek első évtizedében), mégis azt lehet mondani, hogy rendre magas színvonalú lemezeket adtak ki az énekessel. A súlyos metálérát a tradicionális népzenei dallamokkal és a hetvenes évek progresszív-pszichedelikus rockzenéjével keverő utóbbi három lemez gyakorlatilag hibátlan lett, ráadásul alighanem a Halo a banda egyik legjobbja a Joutsen-érából.
A zenekar minden flanc nélkül állt ki, mindössze egy hatalmas molinót feszítettek ki a háttérbe, azért a dobos által a beálláskor viselt macskás karácsonyi pulcsi hozott némi ünnepi hangulatot. És igazuk van, nekik semmi szükségük kiegészítésre, a zene önmagáért beszél. A kezdésben rögtön két dal érkezett, és már a nyitó Norhtwards csendes, fokozatosan emelkedő nyitányát óriási ováció fogadta, majd Joutsen bömbölésével meg is indulhatott a headbengelés. A hangulatot pedig csak fokozta az On The Dark Waters a különleges, hömpölygő dallamaival. És hogy miért főnyeremény a frontember, azt rögtön a két dal váltakozó énektémáiban érzékelhettük. Joutsen a benne lakozó grizzlyt és az éteri szeráfot egyaránt szabadjára engedte, és hol a frontban elhelyezett emelvényre pattanva, hol meg a háttérben a dob mellett állva süvöltött. A program értelemszerűen az új lemezre épült, de ők sem tolták túl (Seven Roads Come Together és The Moon volt még), hanem gazdagon válogattak az életműből, bár így is leginkább a klippesített dalok jutottak be (Death of a King, Silver Bride, Wrong Direction). És persze a nosztalgikus alkatok is megkaphatták az adagjukat: az Into Hiding (az a riff!!!) mellett természetesen volt a két kötelező, a legszebb népzenei hagyományokat őrző My Kantele és a Black Winter Day, amit képtelenség megunni, és valószínűleg a zenekar is elfogadta, hogy sok helyütt lebontanák a helyszíneket, ha kimaradna. (Meglepő módon a statok szerint mégsem ez a legtöbbet játszott Amorphis-dal.)
Ellenben én nem bánnám, ha Koskinen-éra is néha-néha bekúszna a setlistbe. A banda nagyon egységes színpadi jelenléttel bír, ami talán abból is fakad, hogy a kezdeti hőskorszakot meghatározó tagok álltak újra össze. És igazából mindig találok valamit, ami leköt, most épp a régi harcostárs, a Rex Brown-imitátor verseny idei győztese, Olli-Pekka Laine fílingesen pengetése mellett a két alapító, Esa Holopainen és Tomi Koivusaari gitározásába merültem el. Tényleg bámulatos az a finomság, ahogy a két gitáros kidolgozta ezt a keleti motívumokkal díszített dallamvilágot, és mindig meglep, hogy szemléletükkel ugyan hatottak a színtérre, igazából senki nem tudta később lemásolni ezt a zenét és hangzást. A mai napig egyedi világuk van. Csodálatos élmény volt. A teljes katarzisból kissé elvett, hogy sietnem kellett a szerelvényekhez, így a zárásként érkező The Beet (az az intro!) és a melankolikus Hosue of Sleepet már taktikusan a háttérből hallgattam, de így is hatalmas élmény volt. A kényszerpihenős harmadik sessiont leszámítva tehát elégedetten térhettem haza az álmok házába. Hogy másnap érkezzen a telefon a CD Pincéből, hogy megérkezett az Am Universum vinyl. Mi ez, ha nem együttállás.(Az Amorphis 2019-es budapesti koncertjéről ezt írtuk.)
AdamG
Amorphis (FIN), Eluveitie (CH), Dark Tranquillity (S), Nailed to Obscurity (D)
Budapest, Barba Negra Red Stage, 2022. december 12.
Belépőjegyek ára: 10.000–15.000 Ft
