Két nap híján két évet kellett várni erre a koncertre (lásd pandémia) – de mi ez a fél évszázados zenekari léthez képest?! És hát maximálisan megérte a várakozás!
Már belecsaptak az első számba (20 óra előtt kb. 5 perccel), ment a Long Way To Go, mikor a terembe értem, így a koromsötét nézőtéren át óvakodtam el kedvenc koncertnéző pozíciómig, a keverőpult mellé. De nem csak a bárkibe belebotlás miatt közelítettem óvatosan a hosszanti oldalon helyet kapó színpad elé, a kb. 6000 fős közönség sorai közt: a THE DEAD DAISIES jelen felállása egyszersmind kíváncsisággal, ugyanakkor némi aggodalommal vegyes izgalommal töltött el. Az első magyarországi fellépésüknél az A38-on 2017-ben rajongtam értük. Ugyanígy éreztem a rákövetkező 2018-as Barba Negrá-s koncertjükön is. Aztán a számomra két kvalitás, a basszer Marco Mendoza és az énekes John Corabi 2019-ben kikerült az ausztrál David Lowy üzletember és gitáros csapatából, s jött helyette az énekes-basszer, a sokak által legendásnak tartott Glenn Hughes, valamint a már vele készült album, a Holy Ground. Ami mondhatni nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. S éltem a gyanúval, hogy a két showman távozásával némileg csappan majd a színpadi látnivaló is…
Nos, ha nem is kápráztattak el annyira, mint anno, a The Dead Daisies azért mégiscsak komoly és figyelemreméltó színpadi jelenléttel bír – na jó, a zenéjük is fülgyönyörködtető általában, már, aki szereti a bluesos hard rockot. Önmagában már a dobos Brian Tichy és a gitáros Doug Aldrich személye és szenvedélye, no meg zenei felkészültsége, alapélmény. Mindketten remekeltek aznap este is. Tichy dobverői szó szerint egetverőek, annyit dobálta felfelé őket! Aldrich pedig szólóorgasztikus módon kezelte hangszerét, legnagyobb örömömre.
A műsor összeállítása egyfelől még mindig a Holy Ground promotálását, másfelől a saját és Hughes egykori klasszikus dalainak előadását, valamint a már szinte a kanyarban lévő új album felvezetését szolgálva történt – persze az előzenekari státusz 45 perces időkeretét figyelembe véve. Így a hatalmas, margarétákkal kirakott koponyás molinó előtt a HG dalai mellett a Shine on vagy a Radiance éppúgy elhangzott, mint a Mistreated és a záró Burn a Deep Purple-től.
Atya ég, a 71 éves Hughes sikolyai totál visszavittek a ’70-es évekbe, akárcsak az öltözéke, de retróról szó sincs, ez teljesen autentikus – ő maga a korszak megtestesítője, nem vitás!
Sikolyokból persze ezt követően sem volt hiány!...
Ám még mielőtt… – a következő 20 perc azzal telt, hogy a színpadon felépítették a szemünk láttára a Birmingham (Brum) közeli Black Country-i Walsall ipari üzemét, egy toxikus fémöntödét – a JUDAS PRIEST szülőhelyét.
Hihetetlen jó élményeket őrzök a 2011-es Sziget fesztiválos fellépésükről, s noha azóta kétszer is megfordultak nálunk (2015, 2018), nekem kellett egy dekád kihagyás, hogy ismét a látókörükbe, a színpadjuk elő keveredjek. Nagyon nem bántam meg. Az 50. jubileum turnéját igazán impozáns kulisszák közt, komoly vizuáltechnikával és fényorgiával körítették, a vitán felüli best of-programot megtámogatandó.
A JP-féle kelta kereszt – mint valami idegen űrhajó landolása a színpadon – be- és kiemelésével csaptak bele a One Shot Gloryba, hogy utána rögtön leigázzanak a Lightning Strike-kal és így tovább.
Az engem kicsit afféle Thészeusz hajójára emlékeztető csapatban (a két ikonikus gitáros jelenlétét nélkülözve) egyértelműen Halford az „eye candy”, mert hiába hogy Richie Falkner legitározza a csillagokat az égből, Andy Sneap pedig magabiztosan „teszi alá a lovat”, vagy az este folyamán különösen élénk (persze csak a helyben járás tekintetében) Ian Hill alapossága a háttérben, az emelvényen meg a félénken mosolygós dobcsászár Scott Travis – azért a ruhakölteményei, újonnani orrkarikája és körszakálla, na és a hangja miatt Rob a FÉMISTEN.
Első blikkre, amikor megjelent, azt hittem, az Apostol együttes ment át ZZ Topba, mert a télapósított fizimiskához egy aranyflitteres-szöges, rojtos hacukát viselt – A FÉMISTEN Las Vegasban. Neki szabad!
Lélegzetelállító volt a dalcsokor, amit előadtak, a kivetítőn sorjázó képi megjelenítés (Glenn Tipton alakját és gitározását többször megidézve) nemkülönben, ahogy a fényáradat is belénk véste-karcolta: ez itt a HEAVY METAL ereje teljében, maximális hangerőn! És hát egy Freewheel Burninggel, The Sentinellel, A Touch of Evillel nehéz tévedni.
A minden egyes dallal csúcsra járatott szettet mégis tudták fokozni: a Victim of Changes–Blood Red Skies– The Green Manalishi–– Diamond & Rust blokkal olyan magaslatokra érkeztünk, hogy még a Csomolungmát gyakorta megjáró serpák is levegő után kapkodtak volna. Na ezek után a Travis által kedvesen felkonferált Painkiller műsorzárója a 80. percben szinte életmentő oxigénpalackkal ért fel.
Ami ezek után jött, az nem egyszerűen ráadás volt, inkább desszertválogatás, meg hab a tortán – és levezető (a FÉMISTEN otthonául szolgáló „hegyről”): Electric Eye, majd Rob mocin be, szájában a szadomazo kultúra fenekelő légycsapójával és Hell Bent For Leather, ami átment a Breaking The Law-ba, hogy aztán egy hatalmas bika(?) fújódjon fel a színpadon és felcsendüljön a Living After Midnight (még jócskán 23 óra előtt voltunk…)
Ezzel a képpel a szemeim előtt távoztam...
A Judas Priest honlapját böngészve megakadt a szemem a magát 2023. május 17-re ismét a budapesti arénába ígérő csapat bejegyzésén:
Ozzy Osbourne turnéjának vendégeként tér hát vissza hozzánk a nem is oly távoli jövőben a fémmunkás csapat.
50 HEAVY METAL YEARS – Judas Priest (GB),
The Dead Daisies (US)
Budapest, 2022. július 11., Papp László Budapest Sportaréna
Belépőjegy ára: 14.900 Ft
