Fura, hogy sokan az utolsó utáni pillanatra hagyják egy világsztárokból verbuvált rockbanda első hazai koncertjére megvenni a jegyet. Egy aránylag kis befogadóképességű hajógyomorba ráadásul. (Ahol aztán plusz keverőpult került a meglévő elé, szűkítve a teret; a merchpult is a szemközti büféhelyiségbe tevődött.) Aztán ajánlanak dupla-tripla annyit a belépőkért, amikor észbe kapnak. Mert hát hiába, hogy nemrég Bécsben forrósították a hangulatot az Elhervadt százszorszépek, oda sem jutott ki mindenki, és persze, mégis kellemesebb az itthoni kánikulában… Ja, igen: Doug Aldrich, John Corabi, Marco Mendoza és Brian Tichy áll a színpadon – míg a főnök-sztárcsináló gitáros David Lowry családi ügyben hazautazott, őt ezen a koncerten Yogi Lonich (Buckcherry, Fuel, Chris Cornell zenekara) helyettesítette. Szóval ez akkor is alkalmi, ha éppen az ember nem egész nap Whitesnake-et hallgat… (Ráadásnak a legkorábban érkező 100 vendég részt vehetett a koncert utáni zenekari tagokkal való vegyülésen, ha akart…)
De hát a banda mindhárom albuma (s/t, Revolución, Make Some Noise) remek, az idén kiadott koncertlemez (Live & Louder) meg egyenesen kiváló, marha hangulatos – hasonlónak szerettem volna a hajós estét is! S lőn!
Mindenek előtte azonban kaptunk egy kis aperitifet egy stockholmi lánycsapat képében. Bár a korábban két lemezzel is jelentkező (Rock ’n’ Roll Disaster, 2014; Road Fever, 2015), Filippa Nässil gitáros köré épülő zenekar vadiúj felállással hódít május vége óta – ez volt a 7. közös fellépésük –, a bizalom így is megvolt irányukban az általam nagyon kedvelt Crucified Barbara honfitársaiként. A THUNDERMOTHER – Filippán kívül: Guernica Mancini énekes, Sara Pettersson basszusgitáros és Emlee Johansson dobos – azonban nem annyira karcos-morcos, motörheades-WASP-os, mint a fent említett kolléganőik voltak egykor. Hard rockosabbak inkább, klasszikusabb értelemben rockandrollosabbak, ahogy azt az új felállás első dala, a két hete kiadott dal címe is sugallja: We Fight For Rock N Roll.
Ezt a dalt is eltolták, persze, és még ez volt a legharmatosabb a többi szerzemény között, amik dögösök, nagyon! És most valóban a zenéről beszélek, mert az előadók amúgy nem poszterlányok, teltkarcsúak és az arcuk is baltával faragott, talán Guernicát kivéve, de kinek a pap, kinek a paplan… (Éljenek a közhelyes és szexista megjegyzések!) A zene és a színpadi jelenlét megvolt, bár utóbbi még nem zökkenőmentes, rutintalanok, de mégis bájosan esetlen volt, ahogy sört ittak az egészségünkre, majd Filippa megcsúsztatta az üveget a gitárnyakon… Guernicán látszik, hogy nem a metál felől érkezett, inkább Joplin az ő „anyukája”: a hangján nyilván érződött, de a mozgását is onnan leste el, még csak egy headbangre sem vetemedett.
Ellenben Filippa nem szívbajos, ő szólózva körbejárt a közönségben: de hiszen a zenéje és az attitűdjei alapján, neki Angus Young az apukája. A 35 perc, ami alatt bemutatkozhattak, gyorsan letelt – én azt mondom, amit feltehetőleg, nyíltan vagy burkoltan, a managmentjük is mondhatott nekik: lányok, ha ezt a nyári turnét kibírjátok együtt, akkor semmi sem lehetetlen. Addig meg csiszolódjatok össze! Remélem, látjuk még a polírozott változatot is! Drukkolok nekik.
Aztán megjöttek a királyok. És a királyok közötti király, Marco Mendoza – rágózva végig, szeretnivaló pózőrként. Akinek olyan a frizurája, mintha most szállt volna le a motorjáról, és úgy maradt hátramenetben.
Long Way To Go, Mexico, Make Some Noise – kezdésnek nemhogy levettek a lábamról, de egyenest kirúgták alólam. Én már szinte ennyivel be is értem volna… Hatalmas elán, magabiztosság, topmuzsikusok. Corabi hangja is kiváló aznap este.
Pár dallal odébb aztán felért Zalából a front, villám, mondják – annyi bizonyos, szám közben ment el a kimenet, a zenészek pedig vagy ennyire rutinosak, vagy nem is vették Cortabin kívül észre, nyomták végig becsülettel. Végül a technikus értesített mindenkit külön. Tíz perc – mutatja Mendoza. De aztán idő előtt visszajönnek, Aldrich hatalmas impróba kezd, ízes szólót alakít, amihez Tichy adja az ütemet, a kontrollhangot hallani. Mendoza sem akar kimaradni, basszusszólóval folytatja, már énekel, és akkor, bumm!, visszajön a közönség felé a hangerő, füstöt okádva visszatér, hamiskás mosollyal a szája szélén Corabi is.
Folytatják – főleg a 3. lemez dalaival –, mintha mi se történt volna. A hangulat a lehető legfokozottabb, de nem feszkó, hanem a kellemes fajta. Nemsokára Tichy, az aznapi mennydörgés isten szólózik, előbb még dobverőkkel, aztán már ököllel. Tényleg jó, bár feleslegesnek érzem a magam szempontjából, a többiek biztos szusszannak. Aztán The Who módra egybegyűlünk (Join Together).
Pár saját szám, jópár feldolgozás, Aldrich tényleg egy isteni kezű gitáros, de az örökké mosolygó Yogi is marha szimpatikus – közben egyre fogy a levegő a fedélközben.
Már amikor kijöttek a színpadra, mintha csak baráti találkozóra érkeztek volna, lepacsiztak az első sorokkal, Corabi folyamatosan ment egyik oldalról a másikra, Mendoza még oda-odabökött egy-egy mondatot is a lelkes első sorokban ácsingózóknak. Rutinos rókák, persze, de a jó dalok, és előadásuk mellett pont erre van szükségünk – emberközeliség!
Na, abból megkaptuk a magunkét aznap este, mintegy 800-an! Izzadva, kiszáradva, énekelve. De akár holnap is: ma ez a banda a hard rock zászlóshajója (hogy stílszerű legyek).
LIVE & LOUDER WORLD TOUR 2017 – EURO SUMMER TOUR ’17
The Dead Daisies (US), Thundermother (S)
Budapest, A38, 2017. június 28.
Belépőjegy ára: 3900/4500 Ft