Az őszi koncertszafari egyik legnagyobb vada kétségtelenül az Elvis-metál koronázatlan királya, a dán Volbeat volt. Sokáig kétséges volt a részvételem, de az új lemezük annyira jól sikerült, hogy mindenképpen ott kellett lenni. És hát el is kapott a nosztalgia és feltörtek a gyönyörű ifjúkori emlékek, mikor még egyetemistaként nyári grillpartikon felettünk csillagok, szisszenő sör, és mi csak önfeledten pogózunk az A Moment Foreverre.
A koncert iránt akkora volt az érdeklődés, hogy végül a Barba Redből átkerült a MVM Dome-ba, némileg színesítve ezzel a koncertzuhatag helyszíneinek keringőjét. Bár ha rosszmájú akarnék lenni, akkor a szép számú buszparkkal szállított saját színpadot látva akár arra is gyanakodhattam volna, hogy egész egyszerűen nem fért volna be oda. Mindenesetre kiderült, hogy a gombamód szaporodó, lassan már az ultinak is jutó stadionokat alighanem erre lehet majd használni. A csere következtében azért támadhatott némi kavarodás a Barba Negra és a Live Nation kommunikációs osztályán, legalábbis a koncert előtti napokban látványosan lefagytak a csatornák, hiába próbálkoztak többen is megszólítani őket. Ennek következtében például nem igazán lehetett tudni, mikor is kezdődik a beengedés és a koncertek, és az osztályról kiszivárgó információk is ellentmondásosak voltak. Így jártam anyátokkal én is a tippmixen, szóval nekem az első zenekar nyitószámaira és a „Kurva nagy bulit csinál a Bad Wolves” mottóra sikerült betoppanom az épületbe.
A gyors merchcsekk alatt ezúttal fellélegzem: akárcsak a Godsmacken, itt is olyan a napi árfolyam, hogy a sok hátralévő koncertre gondolva nyugodt szívvel hagyom ott a pultot. Még azért jutott idő életem egyik legviccesebb koncertélményére, mikor az egyik benti biztonsági őr kiszúrta az egyébként szerény oldalláncomat, és szinte bizalmasan susmutolva eltetette velem. Nem tudom, mire gondolhatott a költő, de mikor a rendkívül vegyes ívású tömegben felcsillantak a hatalmas arany és ezüst fukszok is a motoros dzsekik erdejében, arra kezdtem gyanakodni, én lenni Tarzan, nem ismerni dresscode-ot. Legközelebb inkább a nyakamba akasztom, akkor tuti átmegyek a vámvizsgálaton.
De jöjjön inkább a farkasfalka, a BAD WOLVES. Akik nem voltak rosszak, de azért annyira nem is nyűgöztek le. Szerényebb kapacitású modern US metál, szenvedélyes előadásban. Ami rögtön feltűnt viszont, hogy alattuk mutatkozott meg a hatalmas színpad rákfenéje is. Mivel értelemszerűen nem működött teljes kapacitással, ezért olyan volt a hangzás, mintha Schrödinger macskája bújt volna el a keverőpultban. Elképesztő tufán szólt néha a cucc. És amikor az énekes kiment legelőre a frontra, akkor azzal az audiovizuális délibábnak is tanúi lehettünk, mintha playback lett volna, nem akartam elhinni, ezért több helyről is megvizsgáltam, és még az oldalakon volt a legjobb. Pedig semmiféle csalásról nem volt szó, a zenekar teljes bedobással játszotta a két legutóbbi album, a N.A.T.I.O.N. és a Dear Monsters dalait. A zenészek azért bőszen kihasználták a színpadot, és aki tehette, bejárta teljesen, amit kajált is a közönség rendesen, alighanem jó pár közelit ellőhettek az Instára. Azért három lemez után valahol ironikus, hogy a legnagyobb ovációt egy feldolgozás, a Zombie aratta a Cranberriestől (rest in peace, Dolores). Ezalatt frontemberi felkérésre a közönség természetesen egy emberként emelte magasra az öngyújtót helyettesítő mobiltelefont, a jelenkor eme remek svájci bicskáját. Szóval a zenészek megtették a magukét, felvezették az estét, előmelegítették a hallójáratokat, nekem sajnos nem adtak többet. Talán nem volt „kurvanagy”, inkább korrektnek mondanám. De eléggé úgy tűnt, sokan kedvelik őket itthon, szóval sikeresen átvehették a diplomájukat.
Szerencsére Camden Town walesi trónkövetelői ezúttal meg is érkeztek Magyarországra, és ha az imént azt mondtam, hogy a farkasok sikeresen lediplomáztak, akkor előzenekari státuszból doktori fokozatot nyert a SKINDRED. Jöttek, láttak, zúztak. Tökéletes katonaként hajtották végre a pár skiccel kiszabott feladatot, miszerint legyen szórakoztatás, emelkedő hangulat, lelkesedés és ováció, és végül akkora bulit rittyentettek nekünk, hogy azt aligha felejtjük el. A reggae metált játszó Skindred valójában egy pastische banda. A zenéjükben ott van a UK teljes rocktörténelme, a reggae-ska vonaltól kezdve a metálon és a punkon át egészen electronic dance-ig és a brit rádiórockig. Ezért is külön vicces, amikor pillanatra bejátszanak Black Sabbathot vagy éppenséggel Oasisre énekeltetik a közönséget.
És hát e gyönyörű brit kollázs a megjelenésükön is észrevehető. Benji Webbe a sok fliterről és sáltól tényleg úgy festett, mintha indulás előtt direkt kifosztotta volna Camden összes divatboltját, és egy igazi divatdiktátorhoz méltón elől és hátul is tartott napszemüveget. Matisyahu és a ZZ Top fogadott gyermekeként, Mikey Demus gitáros és Arya Goggin dobos volt még elemében, utóbbi elég látványosan ütötte a bőröket. A régi harcostárs, Daniel Pugsley basszer volt kicsit visszafogottabb, bár ez jórészt annak is köszönhető volt, hogy a gitárosok a sok vokál miatt eléggé a mikrofonhoz voltak kötve.
Szerencsére a macska ezúttal a dobozban volt, így az ingadozó hangzást sikerült feltornázni. Benji maga volt az egyszemélyes show-műsor, egy percre nem hagyta magára a közönséget, és egy-egy fuckthatshit mellett ovációcsatát hirdetett a That’s My Jam előtt, és ha a lúzerek punnyadtak voltak, ment is a másik oldalra, hogy a bal alázza a jobbot, a karéj a küzdőteret, és vice versa. Némi balos szociális érzékenységet tanúsítva a sok shitből meg shutupból rögtön a VIP-szektor „parazitafészke” kapta a legtöbbet, de természetesen nem volt teljes a rovarirtás, később őket is lazán kenyérre kente. Naná, hiszen L.O.V.E. van mindenütt. Elképesztően húzott ez a zene, és ki a seggét, ki a fejét rázta bőszen. Alaposan feltüzelve jöhetett is a tornaóra a Jump Around, a Kill the Power majd a záró Warning alatt. Smile Please szól az új dal, és valóban, aki nem vigyorgott és bulizott végig, annak tuti nem volt gyerekszobája. Drop the mic.
A helyszínváltás következtében egy igen sajátos és szimbolikus helyzet állt elő a VOLBEAT magyarországi történetében. Egykor ugyanis éppen az út túloldalán lévő Diesel kis klubjában játszottak még pár száz ember előtt, majd tizenöt évvel később már egy sporttemplomban vehetik át a magyar koronát. Ezt nevezhetjük nyugodtan sikeres karriernek is. Michael Poulsen igazi stílusteremtő volt azzal, hogy egy helsingøri rituálé során James Hetfield gitárját Johnny Cash oltárára helyezve megszállta őt Elvis. Valójában a mai napig teljesen egyedi ez a pofonegyszerű ötlet, de hát mégiscsak a rockzene két csodálatos korszakát házasította össze. És ugyan a kezdeti lelkesedésem némileg megcsappant, amikor elkezdtek jönni az ugyanarra a receptre készült albumok, és egyre inkább a Fehér Ház meghódítása lebegett a gitáros szeme előtt, de miután ez megvalósult, az új albumon már visszakacsinthatott az öreg kontinens metálrajongóira is. Örök hála érte.
A Volbeat érkezésével meg is csodálhattuk a színpadot a maga teljességében és maxra tolt teljesítményével: hatalmas kivetítőkkel és fényekkel, látványos füstágyúkkal készültek, és természetesen óriási hangerővel dörrent meg a zenekar. Intróként egy hangulatos turnévideót játszottak be, mialatt már felcsendültek a The Devil’s Bleeding Crown kezdő riffjei, amit aztán a színpadra lépve rutinosan át is vettek a gitárosok, és a Pelvis on Fire és a Temple of Ekur folytatással be is indult a Volbeat Táncdalfesztivál. És érdemes is volt fényesen tartani a surranókat. Ma éjjel mindenki vitustáncot jár.
És miközben hallgatom a Poulsen bársonyos hangját és a dörgő riffeket, azt figyelem, valószínűleg nincs még egy zenekar, akinek a koncertjein egyszerre alakulnak pogózó/headbangelő és a szombati társastáncról érkező csoportok. Mindenki a maga módján adja át magát ennek, de hát nem is lehet ellenállni az ördög zenéjének. Főleg amikor egymás után érkezik a Wait a Minute Girl és a Black Rose, vagy bedobják a The Devil Rages Ont és hirtelen azon kapod magad, hogy jár a lábad, aztán meg vadul rázod a fejed a Slaytanre. Igazán hálásak lehetünk egyébként a setlistért, ugyanis hét albumról is játszottak, előtérben Servant of the Mind és a Seal the Deal & Let’s Boogie dalaival, de voltak a nagy slágerek (Lola Montez, Lonesome Rider) és persze a számomra is örök kedvenc Sad Man’s Tongue.
Persze önkéntelenül is voltak szakaszok, amikor a rockabilly csajok mellett a lányukat a bőrszerkós srácoktól féltő, konzervatív amerikai anyukák fülébe is szerelmesen kell búgni, felidézve, milyen volt, amikor még ők is sikítoztak a rádiót hallgatva. Azért némi társas sör és uncsibácsi fogyasztásával ezek is jobban csúsztak. És szerencsére mindig remek dalválasztással pörgették tovább. Ráadásként The Sacred Stones, ami nálam valamiért nagyon becsípődött, a Die to Live alatt becsúszott egy zongora, jött a For Evigt dán nyelvórája, és a végén pedig a Still Countinggal számoltak ránk. Kiváló program. A zenekar pedig minden megtett a szórakoztatásért, fel-alá járkáltak a színpadon, pózoltak, hergelték a közönséget, Poulsen végig dumált hozzánk, és még mindig ő az egyik legjobb fej frontember, Rob Caggianót is felköszönthettük a születésnapján, és hol hatalmas lufilabdák pattog felettünk, hol meg vörös konfettieső robbant az arcodba. Tényleg pirosbetűs zenei ünnep volt.
Két dolgot remélek így a végére. Az egyik, remélem, mihamarabb visszajönnek, ki tudja, talán a legközelebbi koncerten már a felső karéjt is megtöltik itthon is. Megérdemelnék. Kettő. A rock ’n’ roll halhatatlan királyai közt voltak olyanok is, akik szép kort megéltek (Isten veled, Jerry Lee Lewis!), ezért remélem, a Michael Poulsen vezette Volbeat is még nagyon-nagyon sokáig fog színpadon állni. Hölgyeim és Uraim, azoknak üzenem, akik nem voltak ott: Elvis él!
AdamG
SERVANT OF THE ROAD WORLD TOUR – Volbeat (DK),
Skindred (GB), Bad Wolves (US)
Budapest, MVM Dome, 2022. november 5.
Belépőjegy ára: 16.900 Ft
