Nem volt kérdés: amikor ősszel kiderült, hogy a Mercyful Fate fellép a FEZEN-en, már vettem is a napijegyet – az már csak hab volt a tortán, hogy az egyik legkedvesebb thrash zenekarom, a Death Angel is ugyanaznapra lett lekötve. Magyar metáltörténeti pillanat: a Mercyful Fate első önálló koncertje hazánkban (az 1999-es Metallica előtti fellépés volt eddig, ugye, és King Diamond 2006-os pecsás koncertje). Én még soha nem láttam őket, kihagyhatatlan esemény!
Négy után kocsiba vágtam magam, s elautóztam Székesfehérvárra – legutóbb Alice Cooper horrorshow-ján jártam a FEZEN-en –, ötkor már a vasúti felüljárón át igyekeztem be a fesztivál területére, ahol a verőfényes, tűző napon árnyékmentes térség és elszórt látogatói jelenlét fogadott. Irány a merchsátor! Ahol aztán a mostanság megszokottól eltérően, jóval olcsóbb árszabású pólókészlet fogadott. Ami ezen kívül meglepett, az a színpad előtti nézőtér zúzott aprókővel való felszórása, ami közel sem hallgatóságbarát megoldás: ha itt valaki elesik zúzás közben, az tényleg zúzott lesz. A másik, mint később szembesülhetünk vele a két koncert közti 3 órás pauzában, hogy a fesztivál területén nem lehetett kávét kapni, csak valami energiaitalszerű löttyöt – állítólag a korábbi fesztek tapasztalata azt mutatta, nincs rá igény. Jelzem: nagyon is van!!!
Derűs szívvel fedeztem fel, hogy vidámpark is üzemel a területen, ó, ha ezt a gyerekeim megtudják, legközelebb követelni fogják, hogy elhozzam őket, s ők ott tivornyázzanak, míg az apjuk mentes sörrel a kezében ácsingózik egy-egy metálkoncerten a színpad előtt…
A DEATH ANGEL korai 18 órás napfényes kezdésére – amit persze rajongóként sérelmezek, de nyilván a népszerűségi adatok a döntők, és nem az, jelen esetben, hogy tovautaztak volna fellépés után, mert a hónapban még a budapesti Judas Priest-koncerten is tiszteletüket tevő filippínó-bázisú zenekar tagjai a Mercyful Fate show-ját is megvárták (és előtte 21 órai kezdéssel dedikáltak is a merchsátorban) és megsasolták. Naná, mint írtam, ez kihagyhatatlan! – szépen megtelt a színpad előtti térség. Legutóbb 2018 decemberében láttam őket Budapesten a Barba Negrában, azóta nem is jártak nálunk. Tagadhatatlan, hogy nálam a mindent vivő szereplésük a 2003-as megapubos, első magyarországi koncert, ami nem 10, hanem 100 pontos, s azóta majd’ minden hazai bulijukon ott voltam – de méltatlan lenne ezt használni etalonnak, mércének, hiszen azt az eufóriát lehetetlen lenne überelni, amit akkor érkeztem, hogy végre láthatom-hallhatom őket, a klubban uralkodó sűrű hangulatot végképp!
Szóval ez a mostani, fesztiválos másfél óra 10 pontos volt, és a maga nemében zseniális. Már a setlist is magáért beszél. Az meg egyenesen pofátlanság, hogy Rob Cavestany nemhogy nem öregszik, de mintha fiatalodna; Mark Oseguedának is csak a mákosodó sörénye jelzi az idő múlását, az izgága mozgása, jellegzetes dobemelvényről el- és leugró mozdulata, frissessége, a hangja nem! Hogy csinálják? Mindegy, én járókerettel botorkálva is a színpadjuk elé járulok legközelebb is, amikor ők már ismét tizennyolc évesek lesznek – Mark azt ígérte, hamarosan jönnek megint! Úgy legyen!
Mert fergeteges show-t produkáltak a hatalmas Humanicide-borítós molinójuk előterében – igazi, bőséges, dinamikus (mégis laza) fesztiválprogramot, pengeéles hangzással, fülig érő szájjal, nagy elánnal, Marktól szokatlanul sok szövegeléssel (és oldalra köpéssel…; vicces, de ha meghallgatod a 2009-es Sonic German Beatdown című koncertalbumot, már onnan visszaköszönnek a most is nyomott dumák mintái…). A korai, legendás korszak albumainak (és a 3 közül főleg az első lemez) dalai mellett az új, 2004-től datálható (Gus Pepa gitárost Ted Aguilar váltotta), és a legújabb, 2010-től keltezhető korszak (Andy Galeon dobos és Dennis Pepa basszer helyett Will Carroll és Damien Sisson játszik) számai is helyett kaptak, engem kifejezetten arra ösztönözve, hogy ezeket a lemezeket is sűrűbben feltegyem majd otthon. Cavestany gitárjai közül hármat is volt szerencsénk megcsodálni, de főleg a rajta brillírozó ujjakat és az őket kísérő állandó vigyorgását! Pöpec volt az egész, lenyűgözve bólogattam, s akármeddig elhallgattam volna őket, volt nagy boldogság – s ahogy láttam, s mondták, a színpadon is.
Több mint elégedetten indultam újra a merchsátorhoz, beszerezni a korábban kinézett pólót. Valójában nem is volt baj, hogy ekkora, több órás lék volt a Mercyful Fate fellépéséig, volt idő feldolgozni az audiovizuális élménycunamit, ami, ha egymást követte volna a két fellépés, azt hiszem, elég megterhelő lett volna, mert a King Diamond vezette alapcsapat valami egészen elképesztő, nagyszabású, évekre emlékezetes koncertműsort adott.
horner
A Death Angel aprítása után kétségtelenül kellett némi pihenő mielőtt elérkezett az est – és számomra az év – legjobban várt koncertje. 23 év után ugyanis a MERCYFUL FATE, a dán metál legenda újra Magyarországra látogatott. Miközben várakoztam a zenekari logóval ellátott függöny előtt, eszembe jutott az a pillanat, amikor egy régi kecskeméti haverom először mutatta meg King Diamond The Spider’s Lullabye című albumát, és rögtön a nyitó riffek meggyőztek arról, hogy itt bizony csakis valami különleges zenéről lehet szó. Ezt az élményt csak tovább fokozta, hogy a következő lemezként már a frissen megjelent Dead Again pörgött. Teljesen magába rántott ez az utánozhatatlan hangulatú zenei világ. Így amikor a Hammerben a Don’t Break The Oath című lemez került terítékre a klasszikusok sorában, és ennek hatására beszereztem a lemezt, akkor már nem volt kérdés, mit hallok: a metálvilág egyik csúcsragadozóját. És ahogy a Metallica bejelentette, hogy 1999-ben megérkezik Magyarországra a Mercyful Fate és a Monster Magnet társaságában, akkor már teljesen egyértelmű volt, hogy nem a főzenekar miatt megyek majd. Valószínűleg azon kevesek közé tartozom, akinek még tacskó metálos korában láthatta az akkoriban új albummal jelentkező, évek óta egységben lévő zenekart. Talán éppen ezért is voltam nagyon kíváncsi és izgatott az újraindulásról szóló hírek olvasásakor. Pláne, hogy azok nemcsak egy haknizásról szóltak, hanem komoly motivációkkal, egy új album ígéretét is belengetve. Persze ezeket az álmokat is szerteszórta a Covid, ám szerencsére a kellő elszántság végett a nyitás után sem engedték el ezeket a terveket, azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy ennek köszönhetően Magyarországon is fellépnek majd.
A múltba révedezésemből végül a szinte percre pontosan érkező The Oath felvezetője, majd a függöny lehullása ébresztett, hogy felvezesse ezt a szinte minden pillanatában tökéletes, mintegy másfél órás szeánszot. Az ezután megszólaló A Corpse Without Soul őrületes nyitánya, valamint King Diamond jellegzetes hangváltásai pedig mindenkit meggyőzhettek arról, hogy itt nem lesz kegyelem, a zenekar teljes fegyverben érkezett. Az oktávkirályról pedig rögtön kiderült, betegségek ide vagy oda, jottányit sem veszített a hangjából, rendkívüli erővel és energiával rendelkezik még most is. Ezután némileg meglepő módon rögtön elsütötték az előzetes hírekből már ismert, és igazi unikumnak számító The Jackal of Salzburg című új számot, ami a remélhetőleg tényleg készülő új album egyik előzetesét. A végig magas technikai színvonalon zajló koncert egyetlen technikai hibája egyébként pont itt történt, mikor Hank Shermann gitárja váratlanul elnémult egy-két percre. Bár a rutinos gitárosról sütött a bosszúság, a frontember végig szerepben maradt, és színpadi jelenlétével igyekezett magára vonni a figyelmet. A helyreállt rend után a közönség pedig nagy ovációval fogadta a hathúros visszatérést, egyúttal biztosítva arról a zenekart is, mindez itt és most nem számít. És tényleg nem. Hiszen ezután következett java, amit a Curse of the Pharaohs vezetett fel. A Don’t Break The Oath album elkötelezett híveként kicsit sajnáltam, hogy a felhozatal inkább a Melissa album felé hajlott a két klasszikus közül, de hát ez legyen a legnagyobb bajom, soha nem hallhattunk még ilyen dózisban ezeket a dalokat. Szubjektíve nekem (nyilván) a Dangerous Meeting jelentette a megváltást, de objektíve a koncert csúcspontját az Evil, majd a Come to the Sabbath és a záró Satan’s Fall jelentette. Tökéletes dramaturgia volt. Az utóbbit hallgatva ráadásul sok konzekvenciát le lehetett vonni. Egyfelől érthetővé vált, hogy ez a dán undergroundból származó, rendkívül komplex, sok-sok dallamból és hangulati világból építkező zenekar miért is lehetett annyira különleges és kultikus már az 1980-as években is. Másfelől az egy perce jutó témahalmozások tekintetében megérthettük, hogyan bontakozik ki egy-egy szekvenciából egy egészen új generáció a nyomában, és hogy miért is hivatkozik rá úton útfélen a Metallica, a Slayer, a Volbeat vagy akár a Hammerfall.
Lenyűgöző volt már csak a legendás harcostárs, Hank Shermann, valamint a zenekar második érájához kötődő bárdista, Mike Wead hibátlan szólóit hallgatni, nézni. Őket pedig rendkívül feszesen követte a dobos Bjarne T. Holm és a Timi Hansen sajnálatos halála után beugró Joey Vera párosából álló ritmusszekció. Minden a helyén volt. (Apropó: igazságot Mike Weadnek. Nem igazán értettem, hogy a kezdetekben az ikergitározásban és dalszerzésben oroszlánrészt vállaló Michael Denner miért sírja tele a sajtót a távolmaradása miatt. A zenekar tudtommal soha nem vonult vissza, márpedig a legutolsó felállásban még Wead volt, aki nemcsak King Diamond évtizedes harcostársa, de tökéletesen helyt is áll ebben a szerepben, és ezt már albumon is bizonyította. Persze jó lett volna Dennert is látni. 1984-ben. Addig is mindenkinek ott a YouTube.)
Hogy mennyire nem haknizásról van szó, azt egyébként az is mutatta, hogy a zenekar egy egészen friss színpadképpel indult útra, és szerencsére ezt a szerényebb színpad ellenére a FEZEN-en is ki tudták alakítani. Pedig nem is volt bonyolult. A háttérben felhúzott neon fordított kereszt előtt felhúzott színpadkép egy hatalmas lépcsőből állt, tetején egy pentagramos oltárral, valamint egy kisebb sekrestyéssel, ahol a szertartást vezető King Diamond alkalmanként átöltözhetett. A Mester nem is volt rest kihasználni ezt a lehetőséget, az első pár szám alatt a Melissa borítóját idéző álarcban, utána pedig egy démoni Tarot kártya királyát megidéző koronában lépett fel, folyamatosan mozgásban volt és tartotta s kapcsolatot a közönséggel. Ha valamit, akkor ezt a megújulást nem várta az ember. Nem mehetek el annak említése mellett sem, hogy kerekedett azért némi bensőséges hangulat a közönség felé egyébként végig rendkívül hálás frontember magyar érintettsége miatt, amit nem is titkolt egy adott ponton. A zenekari árokban meghúzódó felesége, Lókay Lívia Zita ugyanis hazánk szülötte, aki elsősorban a másik zenekarban végzett tevékenysége miatt ismert, azonban itt jegyezzük meg, hogy az idei Mercyful Fate-turné során elképesztő jelenlétet produkál a zenekarnak a közösségi médiában. Aki esetleg nem látta ezeket a videókat, azoknak érdemes utánanéznie, hiszen valóban páratlan jeleneteket láthat a kulisszák mögött, és ez elképzelhetetlen lett volna évtizedekkel ezelőtt. Mindenesetre különös érzés – és ringassuk magunkat egy kicsit ebbe a tudatba –, hogy egy kicsit magyar zenekar is lett a King Diamond vezette Mercyful Fate. Reméljük, ez majd a jövőbeni magyar koncertek számában is megnyilvánul majd.
A koncert közben próbáltam figyelni a környezetemben támadt reakciókat, és örömmel konstatáltam, hogy vannak olyan fiatalabb és idősebb generációhoz tartozó rajongók, akik hasonlóképp éveket vártak a találkozásra. És megmondom őszintén, kicsit irigyeltem őket. A duplázóknak ez olyan érzés lehetett, mintha a kedvenc csapatod 23 ínséges év után újra megnyeri a bajnokságot, de az a bizonyos első élmény mindig emlékezetes marad. És ez a koncert egy tökéletes első pillanat lehetett arra, hogy élőben lásd a Mercyful Fate-et.
Gaborják Ádám
F25 – FEZEN FESZTIVÁL 2022
Mercyful Fate (DK/US/S), Death Angel (US)
Székesfehérvár, 2022. július 28.
Belépőjegy ára: 8490 Ft
