Lenyűgöző, fenomenális, mind látványban, mind zeneileg kimagasló koncertet adott Alice Cooper és kompániája a FEZEN fesztiválon. Borítékolhatóan az év koncertje volt számomra.
Ha AC magyarországi látogatásainak évszámait egy matematikai sorozatnak képzeljük (1990, 1997, 2017), akkor józan számítás szerint legközelebb 30 vagy 40 év múlva láthatnánk ismét hazánkban. Bár egészséges, hosszú és tartalmas életet kívánok mindannyiunknak, azért a jövőre 70. életévét betöltő sztárral való találkozás ennyi idő után kétséges.
A „most vagy soha” attitűd mellett az egykor rongyosra nézett The Nightmare Returns videokazetta, az egy hete megjelent, több mint kiváló új lemez, a Paranormal, a két éve kiadott Hollywood Vampires-album is komoly szempont volt a csütörtöki lemenetel kapcsán. És akkor még nem is beszéltem Nita Straussról, a szemgyönyörködtető gitárnyűvő-fenoménról (l. The Iron Maidens, We Start Wars).
Mindenekelőtt azonban még bemelegítésképpen a SAXONt is megnéztem a csomag részeként. Évtizedek alatt sem tudott megkapaszkodni nálam ez a brit banda, hiába tettem újra és újra próbát akár a régi, akár az újabb lemezeikkel, nem fértek közel a szívemhez. Koncertbeszámolókat olvasgatva viszont reméltem, hátha most, élőben sikerül megnyerniük. Nos, nem, nekem ez a boogey nélküli AC/DC-, fifika nélküli Iron Maiden-hatásokat keltő zene öregecskének hat, igazi súly, dög nélkülinek. Hiába az utóbbi lemezek címadóinak plusz ereje (Battering Ram, Sacrifice), nem mozgatott meg különösebben. Mindazonáltal hiba lenne nem objektíven nézni a másfél órás teljesítményüket, ami azért nem volt semmi. Biff fáradhatatlanul rótta a színpadot, el sem tudtam képzelni, mi mehet végbe a szolid negyven fokban a fellépő gúnyája alatt, bizonyára leadott menet közben 2 kilót. A basszer is rendesen bejárta a színpadi teret, cséphadarózott a rőzséjével, zeneileg sem lehet belekötni a csapatba – engem Doug Scarratt gitárszólója érzékenyített el először, de Nibbs Carter bőgőzése is megnyerő volt. Aztán… én sem tudtam a végső blokknak ellenállni: Heavy Metal Thunder, Princess of The Night, Wheels of Steel, Crusader, Denim and Leader. Kitettek magukért, nem vitás, csupán nekem nem működik ez átütően.
Alice tűzesőben fogant a színpadon 22.40 magasságában. Előtte lehullt a pókos, pókhálós, szemes molinó, és mögötte ott sorakoztak az extrém, betegarcú, bohócálarcú babák sorában az emelvényen a gitárosok, akik aztán szinkronban szépen le is jöttek az előtérbe, Brutal Planettel köszöntötte a nagyérdeműt a mester, hogy aztán a No more Mr. Nice Guyjal szédítsen el. Hol tőrt, hol kardot, vívótőrt, lovaglóostort, marshallbotot forgatott ez a jól konzervált úriember, akin távolabbról, de még a kivetítőkről sem látszott azt idő vasfoga. Utóbbiból kettőt a nézők közé is hajított. Szinte minden számnál átöltözött, hol hátrament ezért, hol egy a dobemelvény előtt álló ládából felbukkanó öltöztető baba segítette ebben – mindezt úgy, hogy dinamikailag egyáltalán nem törte meg a hihetetlenül megkomponált, lélegzetelállító show-műsort. Aminek nagyon is aktív részesei voltak a gitárosok, akik kinézetre LA klubjaiból szaladtak elő, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon. Prímák voltak mind a hangszereiken, de a prímet és a reflektorfény nagy részét így is a friss szerzemény, a gitáros lány, Nita Strauss kapta – nem érdemtelenül. (S itt kell megjegyezni, hogy a kivetítőre dolgozó kamerások, szerkesztő nem állt a helyzet magaslatán, úgyhogy nem sok idő elteltével egyszerűen ignoráltam a villogó képeket, amik egyáltalán nem közvetítették a színpadi akciók lényegét…)
Be kell vallanom, nem csak a 15 éves lánykák sikongattak a Poison felcsendülésekor, de a Billion Dollars Baibes is megborzongatott. AC valódi karmesterként szó szerint vezényelte a bulit, a gitárosok állandóan követték a szemükkel a pincebogár és dögkeselyű szerelemgyerekeként fogant Alice-t, és olyan amerikai/hollywoodi (rémálom)színházi show-t adtak, miközben a hangszereinek briliroztak, hogy nem győztem tudatosan lélegezni. Mindegyik húros kapott szólólehetőséget, Nita persze külön is, a dobakrobata Glen Sobel szintén megcsillogtathatta tudását, amihez a basszer Chuck Garric adta a felvezetőt.
(Kép forrása: Nita Strauss Facebook-oldala - Mester és tanítvány)
A Feed My Frankenstein alatt a véres köpenyű AC-t villamosfalhoz kötözték, hogy aztán Eddie-szerű hatalmas gólyalábas, báblényként térjen vissza Szörnyetegként-Teremtményként a színpadra. Az Only Women Bleed alatt AC egy bádogkukára ült, míg Tommy Hendriksen duplanyakú gitáron művelt csodát. Az új lemezt talán egyedül a Paranoiac Personality képviselte, de utána aztán rögtön elszabadult a rémálom – a jól megszokott, 35 éve színen tartott műsorral. (Volt közben játékbaba-rugdosás, feléledt, felhúzhatós babatánc is…) Jött a nővérke és segédeivel előbb kényszerzubbonyt húzott főszereplőnkre (I Love the Dead), majd amikor az kiszabadult, ki is végezték a guillotine-nal, hogy aztán arany ruhában visszatérve legyen 18 éves (I’m Eighteen).
Mi jöhetett ezután? Naná, hogy a School’s out! Egybefolyatva a Pink Floyd Another Brick in the Walljával, ahogy a HV-lemezen is. Konfettikkel, a közönség soraiba dobott óriáslabdákkal, amiket, amikor visszakerültek hozzá, AC a tőrével sorra kidurrantott, és szerpentinesővel árasztotta el a nézőket.
Tanítani való, amit ez a banda aznap este, és gondolom, estéről estére művel a színpadon – egy igazi zene- és horrorszínházi eseményt produkálva ultramagas nívón. A hangosítás is pöpec volt, nem lett katyvasz a három gitárból, hanem jól felismerhetően szóltak, egymást kiegészítve – bár néha mintha az ének is ennek a hangversenynek lett volna alárendelve.
Állandó csúcspont – minden pillanatát élveztem a másfél órás előadásnak. Bárcsak felvette volna valaki jó minőségben ezt a koncertet, ezt is „rongyosra” nézném!
FEZEN Fesztivál
Spend the Night with Alice Cooper (US)
Saxon (GB)
Székesfehérvár, 2017. augusztus 3.
Belépőjegy ára: 6690 Ft
