Az idei évvégi lista kibővül – a hozzám koncerten legközelebb állókat kértem meg: summázzák 12 hónap zenehallgatási kalandozásaikat – tétre, helyre, befutóra (virtuális és képletes versenyhelyzetben)! A blogon több írásával is szereplő hegyiede lajstromával kezdjük a visszaszámlálást.
Számomra lemezfronton 2022 elsősorban a régi kedvenceim visszatérésének éve volt. Számos egészen nagyszerű albumot hallottam idén, a TOP10-es lista azonban néhány kattintás és szűrés után szinte magától összeállt.
1. Zeal & Ardor: Zeal & Ardor. A zenekar folyamatosan fejlődik, nagyon kíváncsi vagyok, merre visz az útjuk. Úgy hiszem, most érték el a black metal gospel (meg persze industrial, blues, soul, r&b, ami tetszik) abszolút csúcsát. Manuel Gagneux mindazonáltal remek dalszerző/voodoo kántor, és nem tartom kizártnak, hogy újabb meglepetéseket tartogatnak még. Ha valami frissre és elemire vágyik a hallgató, akkor a 2022-es lemezek között errefelé érdemes keresgélnie. Élőben pedig verhetetlenek.
2. Meshuggah: Immutable. A legkedvesebb albumom tőlük a 2008-as obZen, az azt követő dolgozatok vagy elmentek mellettem (Koloss) vagy ugyan néhány hallgatásra megérintettek (The Violent Sleep of Reason), de több vizet nem zavartak. Az Immutable viszont azonnal hatott, minden hangját szinte tökéletesnek találtam, és az egyébként is egészen kiváló dalok között az instrumentális They Move Below mindent vitt. Örülök, hogy újra egy hullámhosszon vagyunk.
3. Russian Circles: Gnosis. Ha már instrumentális dalok, akkor mindenképpen ki kell emelnem a Russian Circles legújabb albumát, ami szokás szerint ének és szöveg nélküli kompozíciók rendkívüli gondossággal megmunkált csomagját kínálja – számomra eddig a legkedvesebbet. Esetükben talán nem is dalokról, inkább hangulati egységekről lehet beszélni, azokból pedig a stílusukban az If These Trees Could Talk: The Bones of a Dying World lemeze mellett szerintem a legkiválóbbakról.
4. Korn: Requiem. Semmi extra, csak kilenc pofátlanul ragadós sláger. Rájuk úgyszintén visszatérőként tekintek; az előző, 2019-es The Nothingból egy hangra sem emlékszem, a 2016-os The Serenity Of Sufferingről néhány dal maradt csak meg, azt megelőzően utoljára a 2003-as Take A Look In The Mirrort tudtam maradéktalanul élvezni. Az idei budapesti koncert energiái pedig még ma is kitartanak.
5. Bloodbath: Survival Of The Sickest. Dalközpontú szutykos-mocskos death metal a legjobb fajtából. Az első Nick Holmesszal készült lemez, amit szívesen hallgatok végig. Jó újra élvezni azt, amit csinálnak, csakis hálával gondolok rájuk.
6. Rammstein: Zeit. A Rammstein gyerekkori kedvenc, a Reise, Reise után azonban elváltak útjaink, az azt követő lemezeket bár meghallgattam, de nem nekem szóltak. A Zeitot pörgetve úgy érzem, a zenekar újra elemében van, és azt csinálják, amihez a legjobban értenek: egyszerű, de kiválóan megszerkesztett dalokat írnak. Forma és tartalom tekintetében végre az utóbbi irányába billent a mérleg.
7. Decapitated: Cancer Culture. Ha szeretnéd tudni, hogy milyen a felsőligás modern death metal, akkor hallgasd meg ezt a lemezt. Sosem voltak a kedvenceim, (amellett, hogy alapvetően izgalmas bandának tartottam őket), itt viszont minden összeállt: azonnal megjegyezhető dalok, csúcskategóriás produkciós munka és elsőosztályú zenélés.
8. Greg Puciato: Mirrorcell. Greg Puciato meglepett ezzel a lemezzel. Szívesen hallgattam a The Dillinger Escape Plant, ám a szólómunkái eddig nem keltették fel a figyelmemet. Ez az album úgy grunge, hogy korszerű, úgy Alice In Chains, hogy nem kópia, és úgy hallgattatja magát, hogy a fal adja a másikat. Érett és változatos érzelmi utazás.
9. Slipknot: The End, So Far. A lista utolsó visszatérője. A kritikák alapján minimum megosztó lett a lemez – nálam pont betalált. A We Are Not Your Kind néhány kiemelkedő momentumához és a .5: The Gray Chapter csapongó és erőltetett kísérleteihez képest szerintem egy alapvetően erőteljes, remek pillanatokkal teli lemez született (persze akad töltelék is szokás szerint), ami a végére nem hogy megfáradna, hanem a legerősebb dalokat tartogatja. Úgy érzem, a zenekar még mindig keresi magát, bízom benne, hogy egyszer révbe érnek. (Ja, és a borító… maradjunk annyiban, hogy nem különösebben tartalmas kompozíció, bár a lista többi tagjánál sem érzem minden esetben az ihlet mindent átjáró fényét.)
10. Ozzy Osbourne: Patient Number 9. Könnyes derűvel vegyes bűntudatot érzek a lemezzel kapcsolatban. Egyfelől bitang dalok és kiváló produkciós munka jellemzi, másfelől nem tudom eldönteni, hogy ez már hullarablás vagy egy még aktív, de a pályája végén járó alkotó kurrens munkája (ami az adott alkotócsoport nélkül soha nem jöhetett volna létre). Élvezettel és fájó szívvel hallgatom. Kognitív disszonancia.
+1. Ian Siegal: Stone By Stone. Bár nem metal, de számomra az év produkciója. Az európai blues színtér kétségkívül leginkább karizmatikus előadójának aktuális lemeze egy fantasztikus érzelmi blues-country-americana-gospel utazás Tom Waits-i eklektikussággal megfogalmazva. Hiszem, hogy sok metalt hallgató szívéhez utat találhat.
AKIK MÉG TETSZETTEK, ÉS JÓ SZÍVVEL AJÁNLOM ŐKET:
● Septicflesh: Modern Primitive (szimfo death pátoszmetal),
● Cult Of Luna: The Long Road North (szomorú betonozás és kiabálás),
● Crowbar: Zero And Below (hideg mocsári dagonya),
● Eddie Vedder: Earthling (béke és bobdilenkedés),
● Gaerea: Mirage (ígéretes black metal),
● Cave In: Heavy Pendulum (post hardcore Mastodon ízekkel, egységesen magas színvonalon),
● Arch Enemy: Deceivers (sok év után az első AE lemez, amit egynél többször is meg tudtam hallgatni).
AKIKKEL NEM TALÁLTUK MEG A KÖZÖS HANGOT:
● Abbath: Dread Reaver (néhány jó számot leszámítva kár érte, és mintha az elvonó sem lett volna maradéktalanul sikeres),
● Behemoth: Opvs Contra Natvram (a The Satanisttal annyira magasra tették a lécet, hogy azóta talán ők maguk sem látják),
● Dark Funeral: We Are The Apocalypse (dögletesen unalmas világvége),
● Dimmu Borgir: Puritanical Euphoric Misanthropia re-release (idén pont húsz éves, és nyilván azért keverték újra a tökéletes hangzású tökéletes lemezt, mert az a katasztrofális vergődés, amit évek óta előadnak, talán már nekik is ciki, és valamivel meg mégiscsak elő akartak állni),
● Eucharist: I Am The Void (nem különösebben elragadó visszatérés),
● Megadeth: The Sick, The Dying… And The Dead! (annyira tetszett a Dystopia, ez meg annyira nem érint meg, hogy nem is értem magam… sajnálom, hogy elmentünk egymás mellett),
● The Halo Effect: Days Of The Lost (úgy szerettem volna szeretni, de sokakkal ellentétben kifejezetten unalmasnak találom a produkciót).
KONCERTEK: az Iron Maiden mindent vitt, nem tudom, hogyan lehet ilyen (ismertségi) szinten ennél többet adni a közönségnek. A Korn rendkívül pozitív csalódást okozott. A Pearl Jamen meghatódtam, és újra hittem egy szebb világban. A Gojira a L’Enfant Sauvage-ig bezárólag az egyik legkedvesebb zenekarom volt, azóta viszont egyre távolodunk egymástól, és bár élőben gyalulnak, ez a koncert csalódás volt (a konfettieső pedig nagyon nem oké tőlük). A Crowbar szétszedett, a Sacred Reich összerakott, a Sepultura feldarabolt, igazán odatették magukat. A Finntrollt illik lenézni, de veszettül jó koncertet adtak, az utolsó lemezük pedig nem arról árulkodik, hogy egy olcsó nosztalgiazenekar. A Zeal & Ardor (ha már velük kezdtem a listát, velük is fejezem be) a kiváló koncertek között is kiváló volt, ilyen transzcendens keményzenei élményben a Dissection 2004-es budapesti koncertje óta nem volt részem.
hegyiede
