Nagyon várós volt ez a messze nem gyenge zenekar-felhozatallal bíró koncert. Remekelt is mindegyikük, felszabadítóan hatva minden résztvevőre az október végi Csepel-szigeti éjszakában – hegyiede és horner reflexióit olvashatjátok.
Hasonlatok éjszakája
Elképesztő szerencsémnek köszönhetően (és minden előzetes elképzelésem ellenére) lehetőségem volt az év immáron sokadik roppant magas színvonalú metal ünnepségén részt venni úgy, hogy bár az előzenekari szerepeket betöltő Crowbar és Sacred Reich zenekarok az érdeklődésem peremterületén helyezkednek el, mégis szinte azonnal meggyőztek arról, hogy kötelékeink szorosabbra fűzése maximálisan indokolt volna. A Sepulturáról nem is beszélve.
A New Orleans-i sludge alapbanda CROWBAR élőben olyan, mintha a Black Sabbathtól és az Entombedtól egyenlő távolságra lévő mocsárba vágott agyagtégla által felkeltett, a világ iránt érzett gondoskodó fájdalmuktól feloldozhatatlanul szenvedő zombi kamionosok hámoznák le az ember arcáról a bőrt. A Kirk Windstein vezette pofátlanul laza brigád kifogástalan érzékkel váltogatta a vakolókanállal pengetett, felemelő és egyben megrázóan súlyos doomos tételeket a pörgősebb, hardcore-osabb vonalú szerzeményekkel. A közel kifogástalan hangzással előadott I Feel The Burning Sun vagy a To Build a Mountain véleményem szerint senkinek nem adhatott okot az elégedetlenségre, minden tökéletesen a helyén volt. Egy ekkora legenda szokatlan választás bemelegítésre, a zenekar azonban méltósággal és látványos derűvel izzította a közönséget. Ezek alapján önálló bulira is bármikor elmennék. (Legutóbb ezt írtuk a Crowbar koncertjéről.)
És ez a SACRED REICH-re is maradéktalanul igaz. Az arizonai thrasherek produkciója elsöprően gyors és precíz volt, és talán ami a legkevésbé megszokott egy ilyen stílusú zenekarnál: életvidám. Phil Rind énekes-basszerből és csapatából egyszerűen sugárzik a természetes jókedv és életigenlés, ennek megfelelően az átkötő szövegek gyakorlatilag bármilyen hippifesztiválon megállták volna a helyüket. Bár ez az attitűd atipikus ebben a közegben, mégis rendkívül jól harmonizáltak a Slayer-ihlette darálásokkal. Ha jól vettem ki, akkor a legújabb, egyébként kiválóan sikerült Awakening albumról játszottak főleg, illetve természetesen régebbi közönségkedvencek is előkerültek. A pofátlanul tehetséges gitárosok (Wiley Arnett, Joey Radziwill) kiemelése mellett szót kell ejteni a zenekarba visszatért Dave McClainről, aki egy könyvelő fizimiskájával és páratlan nyugalmával alkotott maradandót a dobok mögött. Miután a Crowbar lefejtette a bőrünket, a Sacred Reich ápolta a sebeinket. Szükség is volt rá. (A Sacred Reich-i pozitív üzenethez kapcsolódva: egy metal koncert nem csak azért jó, mert régi és kevésbé régi ismerősökkel nyomulhatsz, hanem azért is, mert akaratlanul belekeveredhetsz olyan új társaságokba, amilyenekre a legkevésbé sem számítanál. És minél több koncertre jársz, annál több ismerős arcot üdvözölhetsz örömmel. Összetartozunk mind, na. Peace, flowers, freedom, metal.)
A SEPULTURA pedig olyan, mintha sosem lett volna Sepultura. Ez a zenekar az örökség kötelező ápolása mellett gyakorlatilag (és alighanem legtöbbünk örömére) éppen megint felfedezi önmagát, ami elsősorban a korát és pályáját meghazudtolóan innovatív Andreas Kisser gitárosnak, illetve a már harmadik lemez óta a gépezetbe friss vért pumpáló Eloy Casagrande überdobosnak köszönhető. Bár organikusan, mégis jól elkülöníthetően két entitást takar a Sepultura név. Az egyik fele nosztalgiazenekar: professzionálisan adják elő az olyan klasszikusokat, mint a Territory, a Cut-Throat, a Dead Embryonic Cells, a Refuse/Resist, az Arise vagy a ráadásblokkot adó Ratamahatta/Roots Bloody Roots. A másik fele egy kurrens és iránymutató csapat, akik megírták az utolsó kettő egészen kiváló lemezüket (Machine Messiah és Quadra), amelyeken visszavonhatatlanul elkötelezték magukat egy új, a múltból és a jelenből táplálkozva a jövőbe mutató alkotói szándéknak. Elég csak meghallgatni a koncertnyitó Isolationt, a Means To An Endet vagy a Guardians Of Earth-t, és egyből nyilvánvalóvá válik, hogy ezek a dalok nem pusztán szerencsés csillagzat alatt, hanem egy bizonyítani vágyó és ihletett alkotócsoport kezei közül kerültek ki.
Visszatérve a koncertnyitásra: mintha valami zavar keletkezett volna az erőben. Mind a Crowbar, mind a Sacred Reich alatt egészen remek audiális támadást élvezhettünk, a Sepulturához érve viszont jelentősen megváltozott a hangzáskép, és az addig mellkasdöngető mély basszusok és lábdobhangok szinte teljesen eltűntek, és bár látványosan nagy elánnal kezdtek bele a cséplésbe, mégiscsak hiányérzetünk maradt, ami a koncert végéig kitartott, és ezért visszavonhatatlanul lemaradtunk néhány igazán ízes groove-ról és kétlábdobos támadásról. Ezt a sajnálatos malőrt leszámítva azonban szeretném rögzíteni: a Sepultura szétszerelt mindenkit. Bármennyire jók is lemezen, élőben sokszorosan többet tudnak nyújtani. Olyat, amit látni kell.
hegyiede
Baráti összhangzattan
Hogy újra láthatom Phil Rind csapatát, s ezúttal nem kell 28 évet várnom két magyarországi koncertjük között, csak pusztán 3 évet, már feldobta a hangulatomat. A SACRED REICH az Awakening 2019-es megjelenése óta töretlen jókedvvel, minden görcs nélkül uralja a színpadokat – a jelenlét élvezete pedig a legtávolabbi néző- és hallgatótéri sorokra is átsugárzik. (Ezért is volt érthetetlen számomra, hogy az este közönségének majdnem fele, ugyan miért töltötte a sátoron kívüli részen a Crowbar és a Sepultura fellépése közti időt, nemnézőközönséggé avatva magát. De hát kinek a pap, kinek a paplan…) A phoenixi kvartett származását meghazudtolva inkább valamiféle kaliforniai zen-tudatban (különösen Phil), vigyorral az arcán nyomatta feelinges thrash-power zenéjét, mely turnéstátuszukból adódóan most csak 10 tételre terjedt ki. Ennek éppen a felét az Awakening dalai (Divide &Conquer, Manifest Reality, Killing Machine, Awakening, Salvation) tették ki, míg a kötelező, boldogult békebeli thrash-időket idéző The American Way, Death Squad, Surf Nicaragua hármasa mellett a szintén állandó programkellék Who’s to Blame és a lemezcímadó Independent is felcsendült. (Ahogy a 2019-es koncerten is mind, ám ott további 5 számmal kiegészülve.)
Míg végigkísérte nem egyszer Kirk Windstein közönség közti bóklászását a tekintetem (aki iránt nagy tisztelettel vagyok, de mégis, mintha a Vasdombokból érkezett törp lenne, talán kétélű bárd is volt a hátára csatolva, s Legolast kereste…), a fiatal ritmusgitáros Joey nagy elánnal lobogtatta a haját, a szólista Wiley Arnett továbbra sem hajlandó öregedni, s rendkívül ízes szólókkal töltötte fel a dalokat, a háttérben ülő, de egyáltalán nem háttérember, a dobos Dave McClain pedig polipba oltott Sivaként tette oda magát – nagyon keményen. És Phil… ó, Phil fültől fülig érő mosollyal, fáradhatatlanul rótta a deszkákat, kacsintgatott a közönség tagjaira, kiintegetett egy apja nyakában ülő lelkes fiatalkorú rajongónak, kommentálta a dalok „üzenetét”, lefotózta a közönséget, és hálásan zsebelte be a tetszésnyilvánításokat. Sugárzott, átragasztva a derűt az októberi éjszaka koncertlátogató ezreire. Feldobott rendesen – boldogan hallgattam volna még további 5 számot. A merchpult nem maradt érintetlen általam…
Andreas Kisseréket volt szerencsém folytonosan megtekinteni, ha csak az utóbbi pár évet is nézzük – visszafelé haladva az időben: 2018-ban, 2017-ben és 2015-ben is. A Quadra bemutatójának viszont betett a covid, így a világturnéjuk ezen része is ezt pótolja, összekötve – Derrick szavaival – a SEPULTURA történetével: az előadott szett jócskán válogatott a tetemes életműből, s a klasszikusok mellett a nem éppen nyilvánvalókat is terítékre veszi.
A hatalmas lelkesedéssel (s immáron a kintiek bejövetelével felduzzadt nézőszámmal) fogadott brazil brigád első taktusai után valszeg egyként hördült fel a közönség: mi történt a hangzással? Az eddig ultrajó, arányos megszólalás tovatűnt. S nagyjából vissza se jött a majd’ másfél órás koncert ideje alatt. Nem mindegy, de kicsire nem adunk. Ám így a dobosisten Eloy dörgedelmei valahogy nem hozták meg azt az extázist, amit amúgy minden alkalommal prezentálnak (és megkívánunk) – a látványa azonban így is egészen elképesztő volt.
Nagyon kompakt műsortervvel érkeztek a skacok; Paulo Jr. szokása szerint megbújt a dobemelvény sarkánál, onnan alapozott, míg Kisser többször is a mikrofonállványhoz lépett, hol vokálozni, hol köszönteni a magyar közönséget. Derrick mellett ő tűnt fel a legtöbbször a rivaldafényben, nem érdemtelenül!
A Quadráról végülis 5 szám hangzott el, a Machine Messiah-ről viszont csak a címadó, amit jómagam keveslek – de persze a Territory, a Dead Embryonic Cells, az Arise, vagy a ráadást záró Roots Bloody Roots kárpótolt. Rossz szavam nem lehet, főleg, hogy kitűnő baráti társaságban élvezhettem végig ezt a hangzatos estét.
horner
QUADRA TOUR EUROPE 2022
Sepultura (BRA), Sacred Reich (US), Crowbar (US)
Budapest, Barba Negra Red Stage, 2022. október 26.
Belépőjegy ára: 6999/7999/8999/9999 Ft
