WC-papírszerpentin-esővel, -pumpákkal és -kefékkel fogadta a közönség a Fekália magyarországi képviselőit. Soraikban feltűnt egy banánember, egy felfújható gumicápa és egy plüss punk paci is. A FOSTARTÁLYt – ahol mindenki János (a doboknál Pőcz Balázs a Paediatricianból, gitáron Atheist a Limb For A Limbből) – mindig öröm, és kitüntetett pillanat színpadon látni. Hogy olyan „örök klasszikusokra” csápoljunk, mint a Vén hülye buzeránsok, a Pofáncsapott víziló, vagy a storytellinges Lehugyozott egy látássérült a Burger King emeletéről. Emellett persze volt a Szang, az Űrgyűrűfütty, a Fika, az SZTK, a Kofa, a Kibaszott dühös dal, a Djódjegér, a Hamza Tímea, a körzeti nővér, a Szemöldöktetkó vagy A szippantóskocsi balladája, továbbá a Társadalomkritikus szám, valamint a This is an english song is. Szóval a Return of the Jani lemez örökbecsűi. Némi Birodalmi lépegetővel. Egy idő után a vokalista megszabadult a pulcsijától, és alatta a nem kevéssé provokatív Megadeth-pólója kiváltotta az „Avokádó” kórust, adtak is aztán pár szemet belőle, majd a basszer Mustaine-maszkban hergelte a vidámkodó nagyérdeműt. Tényleg fergeteges volt.
Nos, ehhez képest a floridai OBITUARY szürkének is hathatott volna a nagyszínpadon. De nem. Pusztítók voltak. Üres és értelmetlen zenei pusztítást végeztek, de hihetetlen minőségben. Én sem szabadultam a hatásuk alól. Élesen, precízen szól… mit szólt, bombázott a death metaljuk, miközben a csodás hajú Trevor Peres és a rendkívül kigyúrt Kenny Andrews félelmetesen jókat szólózott. A szintén irigyelt hajú John Tardy meg hozta a formáját, üvöltött, süvöltött, a közönséggel való kommunikációra nem pazarolta a drága időt. Láthatóan ereje teljében van a csapat, mosolyogtak is rendesen, Donald Tardy menet közben koccintott Trevorral, de ivott a mi egészségünkre is. Vagy arra is jutott a cséplés közepedte ideje, hogy kiintsen a színpad oldalán bangelő ektomorfos Farkas Zotyának. Terry Butler meg, mint valami élő szikla: maga volt a robosztusság. Nem vagyok Obi-fan, nem ismerem fel a számokat… de tényleg lassan elrohadtunk, ahogy búcsúzóul elhangzott a Slowly we rot. Le a kalappal!
Két WC-papírba csomagolt lány/fiú is feljutott a színpadra, de őket is rövid úton visszatessékelték a tomboló katlanba, ahogy a gatyáját lehúzva, a fenekét megmutató srácot is a Gutalax műsorán. Hiába, ez a ToiToiStory – a Fekália cseh helytartói, akik most is a védjegyüknek számító fehér dekontamináló kezeslábasban álltak a színpadra, hogy eljátsszák a malacok vs. békák hangversenyt. Sivításra kurutty és brekeke a válasz. Shit of it all – ahogy a számcím is sugallja. Mivel tudtam, mire számíthatok, most csak rövid időt töltöttem a mellékhelyiségükben, aztán szartam rájuk.
Átpártoltam a másik nagyszínpadhoz, ahol a POKOLGÉP adott fergeteges koncertet. Na, ők legalább jól szóltak. A közönséget igencsak beindították a széles repertoárból válogatva, legyen az a korai idők dala (A háború gyermeke) vagy a legutóbbi Metálbomba album száma (Ringben, Véssétek fel) – és persze, hogy éjfélkor megkondult a harang, és az ördög templomba ment!
Kávé, pizza – megrendítő pillanat: a sorban előttem maga a fesztivál ikonikus Rockfaterja. Még be is vonna a beszélgetésbe, jó fej, de én csak, zavartan a meghatottságtól, motyogok valamit…
Vissza a koncertsátorhoz. Nem elég, hogy a belga deathes Aborted helyett, ugye, a görög thrashes Suicidal Angels kapott lehetőséget, befigyelt nekik egy 25 perces csúszás, így aztán igazán igyekezniük kellett, hogy a főfőattrakció kezdéséig, azaz szűk negyed óráig még maguk előtt tartsák a közönséget. Mert hát, nyilván, átmennek. Bele is adtak apait-anyait, a szokottnál is gyorsabban kenték, de ez az átlagos, cizellamentes kapkodós döngölés nem hatott meg most sem.
SEPULTURA+szombat=óriási tömeg. Számszakilag talán nem tévedek nagyot, de mintha aznap este annyian lettünk volna, mint a korábbi napokon összesen. Nem kell rajta csodálkozni, a brazilok hatalmasat gurítottak a januárban megjelent új lemezükkel, a Machine Messiah-rel. Ki hitte volna, mi? Hogy a Roots utáni 20 év üresjárat, nem emlékezetes nótái után egy ilyen, messze nem vissza a gyökerekhez, hanem inkább útmutató jellegű lemezzel rukkolnak elő. Nekem egyelőre az év albuma. Vártam is nagyon, hogy sok szám felbukkan majd róla.
Nem is kellett csalatkoznom, öt szám is elhangzott a csodáról (I am the Enemy, Phantom Shell, Sworn Oath, Iceberg Dances, Resistant Parasites). Kicsit karcosan, horzsolón, némelykor recsegően szóltak, de hát ez egy koncert. És Derrick is sokkal jobb formáját hozta, mint a legutóbbi, jubileumi bulin, közönségbarátabb volt, és perkázott, ahol kellett (azért Kisser is köszöntötte az egybegyűlteket). Míg ellenben Paulo Jr. végig visszahúzódva, a hangfalak árnyékban, de láthatóan nagy energiákkal játszott az egyébként király molinó előtt. Kisser szólói pedig elképesztően finomak. És akkor álljon itt nagybetűkkel a Sepu-isten neve:
ELOY CASAGRANDE
Amit ez a 26 éves fiatalember művelt a dobok mögött, az tényleg nem emberi, és a többkarú, pusztító Siva ehhez képest amatőr. A gitárhoz képest amúgy is elől volt a dob, de mit bántuk, a 70 perc szinte egy félelmetesen komplex dobszólómutatvány volt. A szem belefáradt a kezének követésébe, a fülről nem is szólva! Elképesztő volt, nem is tudom, kihez hasonlítani. Legfelső liga.
Mi hangzott még el? Kairos, Desperate Cry, a duplán-triplán felgyorsított (Eloy diktálta a tempót) Inner Self és Arise, Choke, Territory, Refuse/Resist, Ratamahatta, végül a Roots Bloody Roots – talán nem hagytam ki semmit, a 70 perc baromi gyorsan elszállt. Nagy jövő vár a Sepulturára.
Továbbra is fenntartással kezelem: szerintem a régi dalok egy gitárral nem szólnak úgy, ahogy szeretném. De nem lehet ezzel mit kezdeni, máskülönben hibátlan koncert volt, nem volt hiányérzetem, ha csak az nem, hogy még hallgattam volna őket, egészen addig, míg teljesen be nem áll a nyakam…
Summa summarum: az idei Rockmaraton szuper volt (habár alig vártam már, hogy megszabaduljak a belépő-karkötőmtől). A leglátványosabb show-t kétségtelenül az Arch Enemy adta, a legvidámabb bulit a Fostartály, a minőséget sem az Amorphis, sem az Obituary kapcsán nem lehet megkérdőjelezni. A meglepetés a Hammerfall volt számomra; a legjobb koncertet pedig a Moonspell és a Sepultura jelentette a látottak-hallottak közül. Hadd búcsúztassam valami közhellyel az öt napot: soha rosszabbat!
ROCKMARATON FESZTIVÁL 2017
Sepultura (BRA), Obituary (US), Fostartály
Dunaújváros, Szalki-sziget, 2017. július 15.
