Ezt nagyon élvezted volna! – pötyögtem be és küldtem el az SMS-t a műsorzáró Surf Nicaragua lecsengő hangjaira egy barátomnak, aki ugyan el szeretett volna jönni a Sacred Reich-koncertre, de aztán mégsem jött neki össze. Mert igen, a veterán arizonai thrash halálosztag ugyancsak fáintos előadást kanyarított a Dürer nagytermében.
Igen, én ott voltam 1991. június 17-én a PeCsa szabadterén, amikor a Sepulturának nyitott a Sacred Reich – a Heathennel karöltve. (Máig megmagyarázhatatlan módon még az Auróra is fellépett előttük.) Tizenhét éves voltam, és egy barátommal lógtunk fel Pestre a koncertre, a szüleink tudta nélkül, hogy aztán az éjszakát kissé dideregve az Erzsébet téri buszpályaudvaron töltsük, várva a reggeli járatra… Tegnap este nyomokban sem lehetett 17 éves srácokat találni a koncerten, inkább csak jobbára hozzám hasonló korúak gyűltek össze kíváncsian, nosztalgiázva. Így sem voltunk sokan ezen a rendezvényen – a középtermet épp kinőve, de a nagyteremben még fél házat sem produkálva. Pedig a PDP fesztivál felhozatalára ezúttal sem lehetett panasz, ahogy a 2017-es Possessed vagy a 2018-as High On Fire sem volt piskóta. Most is a változatosság és a különlegesség határozta meg a programot (többek között): a kaliforniai heavy metal trió Night Demon nyitott, majd a svéd death metalos Grave következett, főzenekarként pedig a számomra is nagy meglepetést hozó, idén – 23 év kihagyás után – kiváló lemezzel (Awakening) visszatérő thrasherek koronázták meg az estét.
Engem mindhárom banda érdekelt, de kifejezetten érdekes tapasztalat volt, hogy a jelenlévő ismerősöket kérdezve kiderült, volt, aki csak a Night Demon miatt jött, volt, akit a Grave érdekelt kizárólag, és akadt, aki hozzám hasonlóan részt vett anno a 1991-es koncerten, és nosztalgiázni érkezett. Szerintem mindenki megtalálta a számítását.
A NIGHT DEMON jó korán, 19.25-kor csapott bele a műsorába. Ők már majd’ két éve jártak nálunk, 2018 januárjában az Accept vendégeként, én akkor nem láttam őket, így most örültem, hogy a lehetőségekhez képest hosszan, 45 percben pengették a brit heavy metal új hullámának zenekarain edződött muzsikájukat, megspékelve Motörheaddel (Overkill-részlet), vagy egyenesen önálló dallal a Scorpionstól (In Trance), de a saját számok is pengék voltak. Nagyon odatették magukat a srácok, a hangzásuk is kiváló volt.
Nekem mindig is az volt a benyomásom, hogy ők a Metallica Garage Days EP-jének, és korai, egyéb feldolgozásainak kiterjesztői, továbbvivői, azaz úgy játsszák az Angel Witch, Diamond Head, Budgie, Iron Maiden stb. ihletettségű dalaikat, ahogy az már egy bespeedelt-bethrashült korszak szűrőjén átment. Épp nekem valóan! Külön élmény volt, hogy az egyik dalnál egy csuklyába-köpenybe bújtatott koponyafejű démon is megjelent a színpadon és fémkupájából kínálgatta a nagyérdeműt, maga is jókat kortyolgatva belőle. Miután lement a színpadról, egyszer csak elsuhant mellettem, de akkor már a koponya helyett női arcot viselt, és sietett vissza a keverőpulthoz gombokat csavargatni…
A két és fél lemezes banda nem hazudtolta meg azt a benyomást, amit a legutóbbi koncertlemezük (Live Darkness) alapján nekik tulajdonítottam: a mai kor hangzásával, keményen, gyorsan és nagy elánnal nyomják a mélyen a metal hagyományaiban gyökerező, érzéssekkel teli zenéjüket. Kósza ötletként felvillant előttem, ilyen lehetett anno Steve Harriséket látni-hallani a klubokban 1979-80 körül…
A GRAVE-et először és mindezeddig utoljára 2002-ben láttam koncerten Pécsett, a Hard RÁK Caféban, és nagyon kellemes emlékeket őrzök arról az estről. (Tudom, párszor azóta is ellátogattak már Budapestre, de azokon a koncerteken nem voltam.) Most némi bibi volt a technikával, a dobokat is jó sokáig lőtték be, aztán, mikor elkezdődött a koncert, a koponyákkal és svéd zászlókkal feldíszített színpadon, a Péterfy Gergely magyar íróra megszólalásig hasonlító Mika Lagrén gitáros hangszere nem szólalt meg, így az első számot trióként nyomták Oláék (a gitáros-énekes az egyedüli a bandában, akit 2002-ben láthattam a mostani négyes közül…). Mika egy sörrel a kezében léggitározott egy cseppet, jelezve a problémát. Ami hála égnek elhárult aztán, így már teljes erejével oszthatta a halálmetált a svéd gárda.
Bevallom, nálam azért ők nem elsőszámú favoritok zeneileg, de mindig megemeltem a süvegem a Dismembertől, Entombedtől, Unleashedtől, különböző felfogásban játszott, penetráns svéd death metaljuk előtt. Amihez annak az elkötelezettségnek is sok köze van, amivel Ola a kezdetektől irányítja elszántan a zenekart. Immár 31 éve. Kicsit andalodtam rájuk, de aztán többször is kimentem a teremből különböző okokból (cigi, pisi), így kb. a műsoruk felét láttam, de nekem így volt kerek az este, szóval hiányérzetem nem volt, viszont, amikor megmártóztam a fertőjükben, igen jól esett.
Ó, és jött a SACRED REICH! Anno mindig másod- vagy harmadhegedűsi poszton, de később a szokásos underground kultikus legendává nemesülve. Bevallom, a kilencvenes évek közepén engem már az Independent vagy a Heal egyáltalán nem hozott lázba, igazság szerint talán meg sem hallgattam akkor ezeket a lemezeiket. De most, miután annyira megfogott az Awakening, azokat is megfüleltem, és igen, így már sokkal jobban érezhető a folytonosság az idei nyúlfarknyi lemezzel, amit mindig kétszer hallgatok meg egymás után – ennyire jó és ennyire rövid. Ám az Ignorance, a The American Way vagy a Surf Nicaragua EP tényleg thrash-érdekesség, túl a futottak még kategórián. És hát Phil Rind az Phil Rind! (Aki ma úgy néz ki kicsit kigömbölyödve, mintha a maledictionös Andrót valaki lenyelte volna, ugyanaz a vigyor…) Wiley Arnett gitároson viszont mintha nem fogna az idő, pont ugyanúgy néz ki, mint 28 éve, talán csak a baseballsapója új.
Legnagyobb örömömre a szettjük túlterhelt volt az új album számaival, vagy ötöt eljátszottak közülük (Awakening, Manisfest Reality [ezzel nyitottak], Divide & Conquer, Salvation, Killing Machine), s ezek közé tűzdelték be a kihagyhatatlan slágereket (The American Way [ez hangzott el másodsorban], Ignorance, Free, Independent, Love… Hate…, Crimes Against Humanity, Death Squad, Surf Nicaragua). Phil nem emlékezett pontosan, hogy ’91-ben vagy ’93-ban jártak nálunk, de arra igen, hogy a Sepu előtt. örült, hogy ennyi kitartó ember van a közönség soraiban, akik akkor is megnézték őket, és most is. Az új számok előtt általában magyarázatot fűzött a dalszövegek tartalmát illetően, amúgy meg jó sokat hálálkodott a közönségnek, mennyire segítjük őket azzal, fellépésről fellépésre, hogy ennyire kimutatjuk szeretetünket a banda és zenéje iránt. Hát itt nem volt hiány kimutatásban: ment a pogó, a mosh pit, egyszer még fel is emelt maga fölé a tömeg egy rajongót, Phil aggódó tekintetével követte az eseményt, nehogy lezuhanjon-megsérüljön a szerencsés-szerencsétlen.
Zeneileg elképesztő jó formát mutatott a zenekar. Dave McClain csúcsdobos teljesítménye valami egészen kiváló volt, ahogy szemüvegben tolta a legdurvább tételeket is. Az ízesen szólózgató Arnett mellett a fiatal, hajsátra mögött végig ádáznak szánt arckifejezéssel gitárt nyüvő Joey Radziwill is remek választásnak bizonyult. Egyben voltak nagyon, és akár csak 28 éve, most is nagyon szimpatikusak voltak. Nosztalgiával vagy anélkül, ez egy igen erős koncert és fesztivál (dance party) volt. Jövőre ugyanitt!
PURCI DANCE PARTY VOL. III.
Sacred Reich (US), Grave (S), Night Demon (US)
Budapest, Dürer-kert, 2019. november 15.
Belépőjegy ára: 5900/6900/7900 Ft
