Sósdeden aludt ma éjjel, szorosan magához ölelve Matt Pike csatakos törölközőjét az, aki elkapta a gitáros izzadt habtestéről a verítéket magába szívó textíliát, melyet a show végén a közönség közé hajított az est főszereplője.
Nem, nem voltam ott 2003-ban Gödöllőn a Trafóban, ahol a Mastodonnal lépett föl a HoF, és 2010-ben sem a Puskás Ferenc Stadionban, amikor a Volbeattel együtt a Metallicának melegítettek. Ahogy külföldi állomásokon sem sikerült soha elcsípnem Matt Pike csapatát. Így hát repesve vártam a budapesti klubkoncertet. (Mivel a HoF zenéje nagyon is az enyém, és tegyük hozzá: bármennyire is az idén áprilisban új lemezzel jelentkező (The Sciences) Sleep miatt ismerős ezentúl Pike, azért ne feledjük a nagyszerű Kalas 2006-os lemezét se, amely nálam a Down és a Floodgate legnagyszerűbb alkotásai mellett képviseli ezt a műfajt.)
És a Cudi Purci Booking ismét kitett magáért. Már a tavalyi első táncmulatság sem volt semmi a Possesseddel, de a mostaniba sem lehetne belekötni. Nagyszerű volt, komoly és szórakoztató, hogy gyakorlatilag egy minifesztivált szerveztek a 20. jubileumát ünneplő HoF köré, akik az európai nyári turnéjuk zárásaként a fővárosunkban adtak koncertet. Mondanom sem kell, az előttük felsorakozó öt zenekar közül egyet sem ismertem, még csak a nevüket sem hallottam soha, így külön örömmel töltött el a váratlanságból fakadó élmény – ennek ellenére, felcsigázottságomban nem bírtam ki, és csak belehallgattam mindegyik fellépő legutóbbi albumába, hogy mégis tudjam, merre hány óra. És ez további jó érzést adott.
Én bizony a fél hatos kezdésre odamentem, amikor is a stockholmi SPIRAL SKIES gárdája termett a színpadon. Az első számnál még kb. 7-en lézengtünk (igazából figyeltünk) a teremben, aztán a harmadiknál már vagy negyvenen tapsoltunk a svédeknek. Egy nagyon fiatal csapatról van szó, akiknek debütlemeze májusban jelent meg Blues for a Dying Planet címmel és a hatásaik (Witchcraft, Blood Ceremony, Year of the Goat, The Devil’s Blood, Jefferson Aiplane, Purson, Jess and the Ancient Ones) alapján belőhető, milyen muzsikát is játszanak – annak ellenére, hogy ez a hullám, azt hiszem, már lefutott.
A zenészek ezüstösen csillogó álarcban játszottak, kivéve a meggyőző gesztikulációval, vonzó külsővel és telt hanggal megáldott, valamint mezítláb színpadra álló szőke énekesnőt, Fridát, aki szemtelenül fiatal és tehetséges, s úgy eladta ismeretlenként is a show-t, hogy még ráadást is kellett adniuk a végén. Az ő koncertjüket néztem meg elejétől végéig teljesen, nem véletlenül, a következőkbe már csak belekóstolgattam, mindig aszerint, mennyire fogott meg a színpadi jelenlét, no meg a zene.
A kéttermes kondícióknak köszönhetően csak át kellett masírozni a Room 041-ből a nagyterembe (és vissza), hogy az adott fellépőt megtekinthessük, így minimális volt a várakozási idő, és zökkenőmentes a programmenet. Nem is váratott magára sokat a San Franciscó-i BRUME, akik trióban nyomják a doomot, és a prímet itt is egy hölgy viszi, a basszer-vokalista Susie McMullan. Akinek fekete fátylas fellépőruháját a gitáros Jamie levágott szárú farmergatyája, valamint a dobos Jordan Body Count-baseballsapija ellenpontozta a színpadon. Már a tavaly megjelent debütalbumuk (Rooster) kapcsán is az volt az érzésem, náluk a cél úgy fogalmazódhat meg: versenyezzünk, ki játszik lassabban! És nagyon lassan játszanak, miközben Susie-ból, grimaszai közül, elfojtott sikolyok törnek elő. Az volt az érzésem, inkább a hangulat, egysajátságos atmoszféra megteremtése lebeghet a lelki szemeik előtt kitűzött feladatként, ám engem ez a hangfüggöny oly annyira magába tekert és fullasztott, hogy nem bírtam végigélvezni a teljes setjüket.
A portlandi PILLORIAN az agallochos John Haughm új bandájaként van számon tartva, ők is tavaly jelentették meg első lemezüket (Obsidian Arc), és nem mondok vele újat, ha azt állítom, sokban hasonlít a mjúzik a kvlt elődre. Nekem a zene bejön, a blackes vokál kevésbé. A színpadi kiállásuk mellőz minden csinadrattát, de így is meggyőző – biztos előveszem újra a lemezüket.
A nagyteremben ismét svédek, stockholmiak, ezúttal a szintén 20 éves múlttal rendelkező VICTIMS, akik a doom és a HC vegyítésében jeleskednek, és intenzív színpadi jelenléttel bírnak. A néhol még thrashes és motörheades erő-izom-dara dalaik, melyeket dallamokkal, gitárszólókkal cizelláltak, nagyon kellemes és üdítő volt ennyi mélabús atmoszférát követően. Rendesen odatették magukat, és a szépen felszaporodott közönség méltatta is őket.
Az olasz THE SECRET új életjelet adott ki, Lux Tenebris címmel egy 3 számos 12 inches album képében, melyet a merchpultnál be is lehetett szerezni, és rájuk már telt házas volt a középterem, alig lehetett beférni. Engem csak viszonylag kis ideig tapasztottak a terem falához a produkciójukkal, néha az volt a benyomásom, a műsor nyomokban zenét is tartalmaz, inkább a vokalista Marco suttogó, kaffogó hangkiadási módja tartott bent, plusz a kíváncsiság, hogy a feje fölé küldött köpései visszaszállnak-e rá, de ez különvélemény, érezhetően rengetegen értékelték pozitívan az előadásukat.
A köpködésben és a fikakitolásban a színpadra csak Matt Pike múlta felül Marcót. Ez a kivarrt, részben kigyúrt, részben kihasasodott doomster őslény csak úgy pöckölte ki az orrából a hangkiadás miatt felgyülemlett taknyot. De nemcsak azt vágta ki, hanem a rezet is, nem is akárhogyan. Az októberben új albummal (Electric Messiah) mindenkit megörvendeztető trió – sajnos a címadó nem hangzott el a kb. 65 perces műsorban – olyan durva, energikus dörgedelmet prezentált, hogy a fülem kettéállt a végére, amikor Matt a színpadon hagyta gerjedni a gitárját mintegy outróként.
Rendesen feltekerték a volumét is, és a jó bő félház előtt zajló mennybemenetel/pokoljárás minden pillanata aranyat ért. Noha „csak” zenéltek, Matt nem egy szószátyár típus, a számok címe mellett alig hagyta el szó a száját, ellenben a gitárjából csak úgy facsarta a hangokat. És ebben méltó társa volt Jeff Metz basszer és az alapító társ, a dobos Des Kensel, akinek teljesítményét külön érdemes kiemelni és dicsérni, mert amit művelt, az felért egy atomtámadással.
És igen, játszották a Blessed Black Wingset, ami a kedvencem!
Ha lenne értelme, a HIGH ON FIRE tölthetné be a Motörhead hagyta hiátust a világ metálzenei palettáján – ehhez elég lenne egy úgymond sláger, egy hathatós menedzsment és nyilván sok-sok mani. Szóval külsőségek. Soha nem lesznek olyan ismertek, mint Lemmyék, de mit bánom, amíg ilyen klassz lemezeket és koncertet adnak ki maguktól, magukból. És mintha Pike tett volna utalást arra, hogy az új lemezzel visszatérnek – ha nem is az őszi kanyarban, mert az jórészt Angliát érinti a világnak ennek a felén.
A legeslegeslegvégén egy srác, aki a gerjedő gitárba is belenyúlkált a road rosszalló tekintette és figyelmeztetése ellenére, végül a színpadra is fölmászott, hogy a mikrofonba kiáltsa lelkesedését, ám a road lekattintgatta az erősítőket, majd a mikit is kikapcsolva pontot tett e nagyszerű estére. A srác csalódottan tárta szét kezeit – ennyi volt, tényleg?!
Igen, de milyen jó volt átélni, és visszaemlékezni minderre!
PURCI DANCE PARTY VOL. II. – 20 SUNLESS YEARS WITH
High on Fire (US)
The Secret (I), Victims (S), Pillorian (US), Brume (US), Spiral Skies (S)
Budapest, Dürer-kert, 2018. augusztus 12.
Belépőjegy ára: 5900/6900/7900 Ft
