A Blood Incantationt nagyon vártam, a többiekre pedig különféle okoknál fogva voltam kíváncsi. Bár északi bárdok hordái nem szerepeltek a koncertmenüben (kivéve egy finn gitárost), a kínálat svédasztal jellegű volt, kóstoltam is mindegyikből, amennyit csak bírtam. Főleg amerikai receptek alapján játszott repertoárok hangzottak el, de germán ízek is képviseltették magukat.
Thrash, death, grind – isteni és istentelen groove-val fűszerezve.
Hogy az ember sörért áll sorba vagy sörözve áll egy sorban, nem mindegy. Főleg egy a tarkóra alattomban támadó, sugárzóan napfényes ég alatt. Okulva hát a Gojira-koncerten tapasztaltakból, eleve sörökkel a tatyómban érkeztem a Barba Negrához a házhoz jött minifesztiválra. Jó korán, egy baráti beszélgetésre készülve, hiszen a szoros ütemterv szerint haladó kétszínpados, váltott koncertprogram nemigen kínál lehetőséget a közbeni diskurzusra. (De hát ki is akarna koncert közben társalogni?…) Ám mégsem elég korán, mert amikor fél öt után nem sokkal(!) megérkeztem a helyszínre, már kezdett kialakulni a sor a hatos(!) kapunyitásra. Ám a fennmaradó idő végül is remekül telt az eszmecsere folytán.
Átjutva a bejáraton, míg társaim az italpultok irányába, én azonnal a merchdepó felé szaporáztam a lépteim, hogy a remélt és vágyott Blood Incantation-pólót beszerezzem. Kicsit hervadt a vigyorom az árak láttán, de leginkább attól, hogy a méretemben nem akadt a kinézett mintából. Ám ekkor odalépett a BI-staffból egy kedves ember, aki közölte, látva, hogy nem passzol (vagyis túlságosan is passzentos) rám az XL, hogy mindjárt hoz a backstage-ből megfelelőt, mert két darab még van a nagyobból. Visszatérve, miközben már magamhoz is szorítottam az egyiket, elmondta, hogy az előző turnéállomáson épp ezekből fogyott a legtöbb, de ezt mintha csak nekem tartogatta volna – üdv ljubljanai termetes metáltesók!
A boldogságom immár majdnem teljes volt, így egy újabb sörrel is gyarapodva, a kisszínpad elé járultunk, hogy a fél hétkor kezdődő VENDED-koncerten megsasoljuk a Slipknot-fiókák produkcióját. Először is Vended, s NEM Vented (nem összekeverendő a zöngés/zöngétlen mássalhangzó pár; utóbbi szintén amerikai, az Omega Diatribe-os Hájer Gergő gitárossal felálló alakulat)! Másodszor pedig: vajon mekkora előny és teher ez a slipknotozás a 2018-ban alapított fiatal csapat esetében? Tény, hogy az énekes Griffin, Corey Taylor fia, Simon, a dobos pedig „Clown” Grahané. Egy EP-vel és pár klippel a tarsolyukban – és naná, hogy felléphettek a Knotfesten is! Nos, a vérségi köteléken kívül a zenéjük alapján sem dehonesztáló az apa-csapat megidézése, merthogy fullra onnan merítik a craftot.
Azt az elvet vallhatják, előzenekarként meg pláne, hogy már az első pillanatban meg kell ragadni a közönséget, nincs idő bemelegítésre, egyből le kell rohanni a publikumot. Így is tettek, csak az a fránya énekmikrofon maradt néma pont az elején a beüvöltéskor. De az ondolált és szőkített hajú (Duff McKagan- és Michael Monroe-hasonmás), deka zsírral nem rendelkező, félmeztelen Griffint, aki testfestékkel a nyakán és arcán állt ki, mindez nem gátolta, hogy teljes erőbedobással uralja a deszkákat. A zenekarban még Cole Espeland és Connor Grodzicki gitározik, Jeramiah Pugh pedig basszuson dübörög. Az utóbbi melák, aki szintén festett orcáját mutatta, nem átallotta elkérni Tom Hardytól a Batman-filmben (A sötét lovag – Felemelkedés) viselt maszkját is, így nyomta végig a levegőtlen, a hőségtől fullasztó teremben. Erre csak Connor tett rá egy lapáttal, aki bőrdzsekiben(!) parádézott a Flying-V-jével, egész idő alatt egy betépett veterán thrash harcos imédzsét öltve magára, igen sajátos billegő mozdulataival, és a sokarcú közönséget meredten pásztázó tekintetével. Egészen elbűvölve Maci barátomat, aki, ha filmproducer lenne, rögtön castingolta is volna egy rockumentary főszerepére mint teuton old skul fazont.
Nagyon odatették magukat a fiúk, pörgős, felpezsdítő, Slipknot-ihlette dalaikkal, szerintem messzemenőkig kimaxolva a lehetőségeiket a minifesztivál nyitóbandájaként. A fiatalabb generáció képviselői számára minden bizonnyal tini titánként. Nem érdemtelenül.
Kellően felizgatva a hallóidegeket, kitódultunk hát a fénybe ismét, a nagyszínpad elé, ahol már hat akasztott maskara várta a bitófán a KREATOR-koncert kezdetét. Én az esemény meghirdetésekor még bíztam benne, hogy a német thrash éllovas lesz a főbanda, ám végül is nekik csak a kísérőbanda szerepkör jutott – kiderült, nem is ok nélkül, legalábbis a megtapasztalt teljesítményük alapján.
Ha helyükben lennék – fantáziáltam –, a csapatmegbeszélésen biztos elhatároztam volna, hogy „na, most úgy fogunk fellépni, hogy utána egy korty levegő se maradjon a Lamb of Godra, learatjuk a babérokat, megmutatjuk, hogy zúzunk mi, európaiak, hiszen mi vagyunk a királyok”. A „királykodás” modorosságán kívül, sajnos, a többi nem jött be (a szándék fikciójától függetlenül): egy halovány, langyos, fékezett habzású, a thrash agresszióját csak hozzágondolhatóan felidéző csapat koncertjét láthattuk-hallhattuk. Pedig hát a banda láthatóan felfrissült Frédéric Leclerque basszeros csatlakozása óta (akinek az Amahiru nevű japán „projektje” kiemelten ajánlott hallgatmány, s utcahossznyival ráver a jelenkori Kreatorre). Ventor hiába cséphadarózik hátul, Millének, aki egyre inkább Glenn Danzigre emlékeztet arcélileg, minden mondata, gesztusa kiszámítható és fárasztó, Sami Yli-Sirniö, a (finn) gitáros pedig, akinek virtuozitása tagadhatatlan, kb. annyira illik ebbe a bandába, mint Korda Gyuri bácsi a Pokolgépbe – szerintem.
A tavaly augusztusban ugyanitt főbandaként fellépő zenekar hatalmas ziccert hagyott ki most, hiába tűzcsóvák, füstlövegek, két oldalra kiálló maszkos fáklyavivő alakok, s vetítettek mögéjük borítófestményeket, vagy lőtték el ismét – a Gojirához hasonlóan – a szerpentin- és konfettiágyúkat (megjegyzem: a Gojira-koncert ezüst színű szerpentinjeit még mindig fel lehetett lelni a helyszínen és környékén, de pl. a keverősátor állványán is). A programjuk nekem csak egy látszat-mutatványnak tűnt, amit ráadásul Mille szokatlanul sokat konferálva még tovább szellősített (volt némi „legyünk túl rajta; nyár van és fesztivál”-feelingje, úgy éreztem). Hát hogy lehet a Violent Revolutionnel kezdeni, és nem a friss lemez címadójával, ami másodjára hangzott el, s ami tényleg eleve felpörgette volna a bulit?! Hogy aztán főleg újabb kori (értsd: az első négy lemez utáni) szerzeményekkel, amik persze ma már slágerek (Phobia, Satan is Real, Hail to The Hordes, Enemy of God, Phantom Antichrist, Strongest of the Strong stb.), folytatódjon a szkeptikus énemnek egyszerre fintorgásra, ám azért nyilván élvezetes, fejbólogatásra késztető műsor. Az oximorózus „dallamos thrash metal”-t megálmodó és a Phantom Antichrist album óta ennek kimunkálásán fáradozó Mille számomra csak a Flag of Hate–Pleasure To Kill koncertzáró párosával tudta azt nyújtani, amit én maradi vaskalaposként a Kreatortől igazán szeretek. De elsősorban itt azért, hangsúlyoznám, nem a számválasztásokkal volt baj (vagy velem, mert azért messze állok a „Tormentor-demók voltak az igaziak”-effektustól), dehogy, hanem azok előadásmódjával, amik darabosnak, fásultnak, dinamikátlannak tűntek, miközben Mille valahogy azt a benyomást keltette, mintha ők valami sztárok lennének, feltételek nélkül – persze, ja, de azt ki kell minden egyes alkalommal érdemelni!…
Vissza a bálterembe! Mert már színpadon is a BLOOD INCANTATION, akiket legutóbb a Robotban láttam, a Spectral Voices nevű másik bandájukkal együtt (a Nadirral egyetemben, 2017. október 23-án), s akkor kb. hetvened magammal. Most vagy ezer ember (az összközönség kb. harmada) zsúfolódott be a terembe rájuk kíváncsian. S igazán penetráns hangulat kúszott le a fojtogató-fullasztó meleg sátor nézőterére, egy sci-fi death metal utópia pokla – pokoli jól előadva, mégha nyúlfarknyi időre is korlátozva. Ez odab@szott, de nagyon! A friss Timewave Zero című EP ambient kalandozásának nyoma sem volt, hála égnek! Szerintem egészen a legmélyebb bugyorig lejutottunk a dantei zenés pokolba. Mint egy fordított megváltás, úgy éreztük magunkat a végére.
Emígy felkészülten érkeztük vissza a nagyszínpad elé, ahol a LAMB OF GOD-nak kellett megmutatnia, mitől is döglenek utána oly sokan. A Willie Adler helyett a vio-lence-es Phil Demmel gitárossal turnézó csapat, aminek október 7-én érkezik az új, Omens címet viselő albuma, nem kukoricázott – a főbandai státusz, igen megérdemelten, volt az övék aznap este. A kilométereket legyalogló-leugráló, fáradhatatlan Randy Blythe vezetésével a banda kíméletlen groove thrash blokkokat zúdított a nyakunkba, alaposan megmozgatva mindenkit, és mindenki minden izmát. Emelem süvegem előttük, tényleg jó formában voltak, a Slayer búcsúturnéjának bécsi állomásán tapasztalt, kedvem szegő alakításukat gyorsan meg is bocsátottam. Ám a Budapesten másodjára fellépő (először anno 2010-ben a Metalfesten), nagymamája révén magyar gyökerekkel rendelkező Mark Morton gitáros miatt külön ünneplendő zenekar metálja nekem azért továbbra sem meggyőző. Szimpatikus arcok (John „Fehér Gandalf” Campell különösen, király riffek, izombóli dühkitörések, darák, energikus-dinamikus felépítések, de én nem találok bennük kapaszkodót, sem különösebb említésre méltót – hacsak nem a Slayer-ihletettséget mindvégig. Ez az én defektusom, nem vitás, élvezettel hallgatom őket, de ha például nem ilyen zenekari körítéssel látogatnak el hozzánk, nem éreztem volna indíttatást a koncertjükön való részvételre. Egynek jó.
Tíz is elmúlt már, eljött az ideje a mészárszéknek. A legkitartóbbak számára. A CATTLE DECAPITATION nevének kiejtésébe még Mille is belezavarodott, amikor köszöntötte turnétársait. Nekem nagyon kellemes emlékeim vannak a legutóbbi magyarországi fellépésükről. Ennek ellenére úgy terveztem, most csak ízelítőt veszek belőlük, legyen, ami majd dühös bogárként zsong a fülembe hazáig. Sokan eleve a kijárat felé igyekeztek a LOG után, de azért a sátorterembe is szép számmal tömörültünk. S akkor Travis Ryan felvisított, a mészárszék death-grind gépezete pedig nekieredt, hajpörgetéssel ezerrel, ahogy kell. Aztán én is nekieredtem, és a hídon átkelve, annak közepéig élvezhettem még a zenei megoldásaikat.
Dacára a kiemelt (így leírva túlzónak ható) fanyalgó észrevételeknek, príma kis este volt. Soha rosszabbat!
Találkozunk 16-án a Nunslaughter koncertjén!
Lamb of God (US), Kreator (D), Cattle Decapitation (US), Blood Incantation (US), Vended (US)
Budapest, Barba Negra, 2022. augusztus 10.
Belépőjegy ára: 9999/10.999/14.999/16.999 Ft