Elérkezett hát végre ez a nap is, és megvalósulhatott a többszörösen elcsúsztatott Mayhem-koncert. Azért is sajnálatos volt ez a kényszerszünet, mivel 2019-ben az életmű egyik legjobb darabjával jelentkezett a banda a Daemon tekintetében, aminek jót tett volna a lendület. A Mayhem a harmadik X felé taposva is sikerrel cáfolt rá a Motörhead-receptre: soha nem lehet tudni, mi lesz a következő lemezen.
Sokféleképpen készültem én is erre az alkalomra, mégis csak a koncert napján szembesültem azzal a ténnyel, hogy serdülő metálfejlődésemet jó bajtársként kísérte végig a Mayhem, és egy költözés során szerencsésen előkerült, elnyűtt pólóm is már 22 éves (melynek láttán némi szörnyülködés után még drága feleségem is felszólított a megújítására), szóval ennyi idő alatt volt már mindenféle viszonyom a zenekarral. De nem akarok ennyire előre szaladni.
Sokáig lehetne tárgyalni, hogy jutott ez a norvég (és Csihar Attila évtizedes közreműködésének köszönhetően mindig is kicsit magyar) zenekar a botrányos (ön)gyilkosságok és vérbő disznófej-dobálós koncertektől a norvég Grammy-díjnak számító Spellemannprisen elismeréséig, a skandináv zenei export egy legmenőbb termékévé, és hogy miért számítanak etalonnak a színtéren úgy, hogy szélsőséges hozzáállásukkal alapvetően mégis elkerülték a túlzott intézményesülést. Kétségtelenül igaz, hogy a Mayhem ma már a legkülönfélébb arcokat vonzza, alighanem bizonyos sznob körökben is sikk hallgatni őket, és ez meg is látszott a közönségen. Kicsit olyan érzése is volt az embernek, mintha egy igazi alternatív képzőművészeti kiállításon lenne. A középutas, hagyományos metálosok mellett volt itt természetesen régisulis, töltényöves festett arcú blacker, true extrával (könnycsepp-tetkó mintájára itt fordított kereszt dukál a szem alá), kötött pulcsis blacker, csipkés goth hölgy, piros Deathcrush-pólóban feszítő fiatal suhancok, civil zenerajongó idősek, külföldiek és honiak, alighanem jobbosok és balosok, és persze volt, aki már családdal érkezett, hogy tovább adja a lángot. (Ebben én sem különböztem, hiszen bátyám születésnapját ünnepeltük utólag ezzel az alkalommal, akire ezúton is emelem poharam!) Szóval tényleg a legkülönbözőbb rétegeket és generációkat szólítja meg ez a zenekar. És ez alighanem így van rendjén.
Bár időben érkeztem, az előzenekarok hosszabb részletezésétől most eltekintenék. A tavaly Árnyam útján címmel albumot megjelentető EXODIKON szerintem jó választás volt, és jól helyt is álltak a srácok. A zenéjük a black metal korai érát idézi, a magyar nyelvű szövegeken kívül egyelőre még nem látom a hozzáadott értéket, de nyilván nem megújítani akarják a műfajt, hanem jól játszani. És ez alapvetően sikerült is, a második felétől már jómagam is heves bólogatásba kezdtem, észrevétlenül csúsztam rá zenére. Nyilván mindig kivételes lehetőség ilyen legendás zenekaroknak nyitni, amiért hálálkodtak is rendszeresen. Aki kedveli a műfajt, annak mindenképpen érdemes megismerkedni a zenekarral.
Nem tudok ilyen jókat írni viszont a következőről. Az est másik „sztárvendége”, a notoddeni troll/goblin MORTIIS volt, akinek a zenéjével soha nem tudtam megbarátkozni, és még a háttérzenék közül is gyorsan kikopott. Elismerem a kult státuszát, de bennem semmit nem mozgat meg. És ez az idegenség most is így volt. Szerintem andalító unalmas szintis muzsikájával meg is törte az est kezdeti lendületét, de hát minden misére kell egy kántor. A magam részéről jobban örültem volna a Midnightnak, akik az USA-ban turnéztak a főzenekarral. A koncertre egyébként Mortiis egy ütőssel érkezett, a hangzás nekem korrektnek tűnt (bár ugye nem kellett túlbonyolítani). Úgyhogy elnézést kérek a fanoktól, de ezúttal nem jegyeztem fel semmi maradandót. Mivel bátyámmal rég találkoztunk rendesen, stílusosan inkább a háborúkat és az elmúlt hónapok eseményeit vitattuk meg.
Majd feltörtek a szakadék mélyéről a Falsified and Hated démoni hangjai, és ezzel kezdetét vette a MAYHEM péntek esti szeánsza három felvonásban. A színpadmesternek lehet, hogy svájci órája volt, mert szinte percre pontosan kilenckor kezdett bele produkciójába az est főragadozója. Az első etap a többihez képest jóval heterogénebb lett, nagyrészt az újabb dalokra koncentráltak, de itt kaptak helyet a kultikus státuszra még csak jelölt, „futottak még” albumok is. A második szám például a To Daimonion volt a Grand Declaration of War albumról. A közönség szórványos válaszreakciójából ítélve gyorsan megállapítottam, hogy továbbra is a banda mostohagyermekeként kezelik. Annak ellenére, hogy a zenekar némi ráncfelvarrást követően újra kiadta és éppen mostanában készülnek frankó új pólókkal (tessék csekkolni a honlapot!), és a mai napig egy igen innovatív és bátor albumnak tekinthető. Na mindegy, én azzal a néhány emberrel együtt is marhára élveztem ezt a pillanatot. A folytatásban a legutóbbi lemez két kiemelkedő tétele, a ráolvasásszerű Malum és a Bad Blood következett, majd a Maniac utolsó lemezének számító Chimeráról a My Death, illetve a kislemezdalok közül a Symbols of Bloodswords, tördelt dobtémáival és elmebeteg süvítő hangjaival.
Irgalmatlan tempót diktáltak a felvezetőben, nem volt könyörület. A zenészek hangszerei, különösen Hellhammer dobjai, elképesztően telten szóltak, gyakran el is fedve a frontember démoni mormogását, suttogását, károgását, megannyi hangformációját. Megszokhattuk már, hogy a zenekar előszeretettel borul füstfelhők jótékony homályába, hogy a fényjátékkal rásegítve hozzanak létre sajátos színpadi jelenlétet, mintha a zenészek csak egy pokoli árnyjáték szereplői lennének, úgyhogy a díszletet ezúttal is csak a koncert előtt csodálhattuk meg. Zárásként az albumra kerülést ezúttal lekéső Voces Ab Alta érkezett az egyébként zseniális (és punk) Atavistic Black Disorder/Kommando EP-ről.
A második felvonásban a zenekar kötelező irodalmának számító klasszikus De Mysteriis Dom Sathanas lemez került elő. A zenekar ezúttal csuklyába öltözve jelent meg, mintha csak nazgûlok lennének, majd belevágtak az egyik legnagyobb Mayhem-himnuszba, a Freezing Moonba. A közönség legnagyobb örömére. Érdekes módon a másodikként érkező Pagan Fearsre kezdődött el egy olyan pogócunami, amelynek szabálytalan hullámai már a középső sorokat is elérték. Nem rémlett korábbról, hogy ez ilyen indulatokat vált ki a nagyérdeműből, ám legyen, az ember könnyen alkalmazkodik. A többnyire püspöklila színbe borult színpadképpel is teljesen aláhúzták ezeket a dalokat. Kérdés nem volt, hogy melyik album van terítéken. A sejtelmes fényekben a csuhás szektavezető szórta az „áldást”, és szinte egészen révületbe ejtő volt, ha az ember a kezében tartott koponyára fókuszált, ami néha-néha kitekintett a homályból, és mindannyiunkat emlékeztetett a halálra. A Life Eternal az alap gitár- és basszustémájával számomra az egyik legszebb Mayhem-dal (ha ez nem oximoron), a záró Buried by Time and Dust egyre fokozódó intenzitása viszont már nagyjából jelezte, milyen irányok felé tartunk. Ahogy azt is, hogy itt ma mindenki darabokra lesz tépve.
Aztán némi szünet következett, majd jött a harmadik felvonás, amit betudhatunk a ráadásnak (innen is köszönöm, hogy itt nincs kötelező hercehurca). És valóban igazi különlegesség jött, ugyanis miután felcsendültek a Silvester Anfang horrorisztikus dallamai, lenyomták a teljes Deathcrush EP-t. Természetesen ezek a dalok rendszeresen szerepelnek a koncerteken, de így egyben A-tól Z-ig biztos régen kerültek már elő. Találkoztam már azzal a véleménnyel, miszerint nem értik, hogy mit keres a csizma asztalon, azaz mind az Atavistic… EP punk feldolgozásait, mind a punk és black metal egymásra találását értetlenkedve fogadták. Remélem, ezek az arcok most jól figyeltek. A Deathcrush ösztönös és pőre dalaiban ugyanis tökéletesen látszanak ezek a rokoni szálak. Újfent elképesztő elánnal tolták a black metal doyenjei, avagy a black metal Rolling Stonesa, ahogy nemrég Necrobutcher megfogalmazta. Érdekes módon ebben a szekcióban minden letisztult: a hangzás egalizálódott, a koponyás színpadkép feltárult, és a morózus zenészek is minden kiegészítő nélkül álltak fel. Tényleg minden a helyén volt. Én meg visszarepülhettem abba az időbe, amikor reggelente a suli felé egy emelkedőn kaptatva ezek a walkmanban üvöltő számok jelentették az egyetlen menedéket a zűrös világ elől. A 17 és fél perces időutazás zárásaként pedig Pure Fucking Armageddon darálásával oszlatták fel a tömeget.
A koncert végén az ötvenkétévesen is szemtelenül fiatal Jan Axel Blomberg is széles mosollyal került elő a dobok mögül, hogy fürtjeivel megdobogtassa a női szíveket, és begyűjtsön némi ovációt. A leleményesebb és szerencsésebb koncertlátogatók pedig igazi kinccsel gazdagodhattak: originál Csihar-nyállal szignózott setlisteket lehetett az első sorokban begyűjteni. A küszöbön álló DNS-kísérletek alapján ez igazán értékes ajándék lehet, de egy majdani Mayhem-múzeum etnográfusai is bizton felfognak keresni néhány embert szerte a világban, hogy visszaváltsák némi kápé ellenében.
Azért túl néhány Mayhem-koncerten, a rajongást félretéve már megfogalmazódtak bizonyos kérdések hazafelé tartva, miután kiment az adrenalin. Vajon van-e értelme például egy olyan – egyébként izgalmas – színpadképbe energiát és pénzt tolni, ami a folyamatos füst miatt nem látszódik a koncert háromnegyede alatt? Kár érte. És ami sokkal jobban nyugtalanít. Sokadig alkalommal merül fel bennem, hogy mi a bánatért keverik az éneket sokszor a zene alá úgy, mintha Lars Ulrich szabadult volna rá a keverőpultra? Oké, hogy egy Mayhem-dal nem az az öngyújtós, együtténeklős arénaballada, és az ének is csak egy szelete a zenei lávafolyamnak, meg ettől marhára „true” az egész stb., de azért olykor jelentősen levon a produkció élvezeti értékéből, a lemezeken viszont jóval több a demokrácia. Ez a sehol-tartomány épp az újabb, zeneileg komplexebb albumok dalainál tud zavaró lenni. Ráadásul tényleg nem egy áthidalhatatlan dologról van szó. A harmadik észrevételem már tényleg abszolút csak a direkt kötekedés, hogy ne nettó ajnározás legyen itt. Természetesen minden egyes alkalommal vadul ordítok és rázom a fejem a De Mysteriis Dom Sathanas és a Deathcrush tételeire, de simán elbírnék viselni egy kevésbé konzervatív setlistet. Nekem kicsit furcsa, hogy a lemezein egy ennyire radikális, bátor és újító zenekar miért támaszkodik annyira a múltjára, hogy egy koncert fele a régi számokból áll. A Mayhemnek nem mindegyik lemeze hibátlan, ez kétségtelen, de mindegyik egyedi, a dalok pedig megérdemelnék a figyelmet. A kiválóan sikerült Daemon fényében pláne igaz ez. Szóval több csibészség elférne a koncerteken is, ahogy azt minden egyes albumon teszik. Mindebből természetesen ott és akkor semmit nem tapasztaltam, és nyilván a Mayhem meg az a zenekar, aki pont nem érdekli, és megy a saját feje után. És mindezek ellenére az ember lenyűgözve és letaglózva jön el egy-egy Mayhem-koncertről. Hogy öt perc pihi és egy frissítő után már simán menne is vissza újabb másfél órára. Szóval ezt hívják zenekari teljesítménynek.
Gaborják Ádám
NORTHERN RITUAL MMXXII
The True Mayhem (N),
Mortiis (N), Exodikon
Budapest, Barba Negra, 2022. április 29.
Belépőjegy ára. 5900/6999/7999 Ft
