A Vikings and Lionhearts turné már meghirdetésekor felkeltette az érdeklődésemet, és hamar bekerült a naptáramban. Aztán ahogy közeledett az időpont, és szaporodtak az elfoglaltságaim, a koncertek száma viszont fordított arányban nőtt a pénzhez képest, lebeszéltem magam erről (a két főzenekart láttam már, kell a pénz másra, fáradt vagyok stb.). A családom viszont látta rajtam, hogy a jelenlegi nehezebb életszakaszomban kizárólag a zene tart életben, ezért mégis rábeszéltek némi zsebpénzzel kiegészítve egy jótékony metálkúrára. Ezúton is hála érte, mert ezt kár lett volna kihagyni.
Szerencsére még jegyet is sikerült jó áron szereznem, és ugyan az előző esti Cult of Luna tökéletes zenei élményétől kissé másnaposan, de annál nagyobb kedvvel és érdeklődéssel mentem az újonnan nyitott Barba Negra Redbe. Aki kíváncsi a helyszínről szerzett tapasztalataimra, az majd elolvashatja a legutolsó részben. Előzetesen csak annyit mondanék, minden károgás ellenére tömegközlekedéssel kényelmesen meg lehet közelíteni a helyszínt. Bőven van ennél problémásabb koncertterem Budapesten. Szóval szerintem nem érdemes felülni a népharagnak. Azt meg el kell fogadni, hogy egy ekkora méretű helyszín nem igazán lehet a belvárosban. Inkább szurkoljunk annak, hogy mihamarabb befejezik a terveket, a kezdeti gyerekbetegségeket hamar kinövik, és hogy minél több színvonalas koncertet tudnak majd ide leszervezni.
A turné összeállításakor nyilván az volt az alapkoncepció, hogy így a kétféle közönséget tudnak megszólítani, ráadásul az előzenekar még egy plusz réteget tud behozni. És ez maximálisan be is jött. Bár ennek köszönhetően némi farsangi hangulat is volt, hiszen egyszerre voltak itt a farmermellényes, baboskendős, töltényöves súlyos thrasherek, a bőrcuccos viking harcosok, a fémsisakos viking harcosok, a kedélyesebb, a sporteseményekről is ismert plüss-sisakos harcosok, és a vegyes, visszafogottabb ruhákban megjelenő egyéb polgárok. Nagyjából kortól és nemtől függetlenül, széles skálán, külön öröm volt látni a nagyon fiatalokat. Ugyanakkor a három zenekar átfogó képet is ad az elmúlt 30 év három meghatározó fémirányzatáról (melodeath, thrash, viking metál). Ráadásul mindhárman éllovasai a stílusuknak, és ez tiszt még a relatíve fiatal The Halo Effectnek is kijár, hiszen tagjaik révén évtizedek óta meghatározó szereplői a színtérnek. Izgalmas zenei csomag volt, ez tagadhatatlan.
Made in Gothenburg – The Halo Effect
Bevallom őszintén, előzetesen leginkább a régi In Flames/Dark Tranquility tagokból verbuválódott The Halo Effectre voltam kíváncsi, már csak az újdonság ereje miatt is. Egyrészt a kilencvenes évek skandináv melodeath nosztalgiájára épülő Days of The Lost rendkívül erős lemez lett, úgy tud múltat idézni, hogy nem avíttas, sőt inkább modern hangzásvilágú. Ezen nincs mit csodálkozni, mégiscsak ezek az emberek fejlesztették ki és később újították meg ezt a hangzást. Sokan a mai In Flames gonosz mostohatestvéreként tekintenek erre a formációra, mint akik fattyú trónkövetelők lennének, pláne az új IF-album biztató előjelei után, de erről szó sincs. Mindenki teszi a maga dolgát, a rajongók meg döntenek az album- és jegyvásárlással, no meg a mörcspultnál. És ha még lenne is rivalizálás, az legfeljebb jobb zenék írására ösztökélheti a szereplőket, ezt meg senki sem bánhatja. Visszatérve a Holdudvarhatáshoz, már csak az volt a kérdés, hogyan működik a kémia színpadon. És igaz volt ez a zenekarra is, akik jó dramaturgiával, szépen, módszeresen a távolból kilőtt nyilakkal kezdtek leszedni minket. Szerencsére már az előzenekarra felsorakozott a metálra éhes had, és akkora ovációval fogadta a legendás zenészeket, mintha legalábbis a koncert után lettünk volna. A zenekar azonban nem ült fel a könnyű adománynak, hanem tisztességesen le is dolgozta azt.
A koncert elejét a középtempósabb, az In Flames és Dark Tranquility későbbi lemezeire hajazó számok uralták (Days of the Lost, The Needless End, Gateways). Aztán a negyedik Feel What I Feel című számtól emelkedett a pulzus, és gyorsan belemásztak az arcunkba. Itt érződött igazán, kik is írták a Lunar Strain, a Skydancer, vagy éppenséggel a Colony dalait. Innentől maradt az autópályatempó. A záró Shadowmindsra pedig meg is érkeztek a tömegből ritmikusan kiemelkedő emberek. Ezt csak vigyorogva lehetett végig headbangelni. Akárcsak a mosolygós Mikael Stanne, akiről újfent megállapítottam, hogy sugároznak belőle a pozitív energiák, kivételes frontember. Alig várom, hogy az Amorphis előtt újra láthassam anyazenekarával. A színpadképet egyébként az ő madárijesztő-alkata mellett a kamionsofőrre emlékeztető, robosztus Peter Iwers uralta középen, míg a két bárdista felváltva cserélgette a széleket, nem egyszer felpattanva a ládákra. Mindenki hatalmas kedvvel játszott. Megjegyzem, némi csalódásként, Jesper Strömblad sajnos nem volt jelen a turnén, egyelőre az okoknak még nem találtam nyomát, de könnyen meglehet, az ismert problémák miatt távol tartja magát a turnéktól. Sajnos gyorsan lement a koncert, hallgattam volna még őket, de hát ízelítőnek meg kell elégednem ennyivel. A The Halo Effect megszületése az egyik legjobb dolog volt az elmúlt időszakban. Örülök az újbóli egymásra találásnak, közös munkának, legyen sok jó lemez. Nyilván nem ők találták fel a spanyolviaszt, de minek is, hiszen egyszer már megtették, de ilyen színvonalon csak ők tudják művelni. Ennek megfelelően a közönség percekig tartó vastapssal búcsúztatta a zenekart. Ezzel a szeretettel várjuk vissza őket headlinerként.
A lovasroham – Machine Head
A felosztás szerint a Machine Head képviselte az oroszlánszívűeket az este során, és ennek megfelelő intenzitással is játszottak. Az első másodpercektől nem volt kérdés, mi a stratégia. Olyan ketrecharcosként léptek színpadra, mint aki gyorsan, pár menetben le akarja tudni a meccset, és az ellenfelét nem kímélve, az utolsó csepp vért is ki akarja belőle verni, hogy utána kellemesen végignézhesse, miként nyüszít a földön, és még néha belerúgjon egyet, ha megmozdul. A Becøme The Firestrøm rögtön egy jobbegyenessel nyitott, bele az arcba, érezhetted, amint megindul a vér a törött orrodból. Az Imperium inkább bal horgokkal érkezett, majd a Ten Ton Hammer a címéhez illően sorozta a bordákat. I Am Hell (Sonata in C#) rövid levegővételre ad időt, miközben a kórus baljóslatúan jelzi, itt még több vér fog folyni, és valóban, az új menetben az MH egyre gyorsuló lábmunkával megsorozza ellenfelét. A Blood for Bloodnál pedig jött a KO egy fejre mért rúgással. A Gépfejek végérvényesen padlóra küldték a közönséget. Akkora energiát adtak le a srácok a színpadról, hogy ebből akár be is fejezhettük volna Negra építését. Mondhatnám, hogy ami ezután jött, az csak levezetés volt, de ez nem lenne igaz. Hiszen még hátra volt a Locus, a Now We Die vagy a Davidian, és a mára rockosítottabb From This Day is a súlypontemelkedés kellemes fejlesztésére adott okot. A blokkot a South of Heaven cover zárta, amiről csak annyi jutott eszembe, milyen jófejek, hogy befizetnek a Slayer nyugdíjalapjába, én biztos nem haltam volna bele, ha kimarad. Pláne az ezt követő sördobálós játék szerencsétlenkedésével, bár erről kevésbé a dobó, inkább az elkapók tehettek, ennél íveltebben már nem lehet sört hajítani. Na, mindegy. Egy rövidebb, gyorsabb régi szám például pont befért volna ide. A lezárásban pedig érkezett az egyik legzseniálisabb Machine Head-kompozíció, a Halo. Amit a két gitáros szólók terén művelt, az maga volt a fémzene csúcsa. Ez a szám mindig katarzis. Öröm volt nézni és hallgatni, ahogy adogatták egymásnak a szólórészeket. Eddig se volt kérdés az előadás során, hogy Wacław „Vogg” Kiełtyka zeneileg tökéletesen illik ide, de itt is megmutatta, milyen kiváló zenész. Az új dobos, Matt Alston is kíméletlenül verte a bőröket, a bőgős Jared MacEachern pedig remekül kiegészítette ének terén a frontembert. Reméljük, velük hosszabb távon is együtt dolgozni majd a híresen nehéz emberként ismert fővezér.
Szerencsére a hangzás mindig hűen szolgálta ezt a csatát. A koncert elején még úgy tűnt, Robb a backstage-ben felejtette a dallamosabb hangját, de szerencsére, mikor igazán szükség volt rá, akkor megérkezett. A Barbának a fűtésen megspórolt forintokat alighanem a fényekre és a tüzekre kellett fordítaniuk. Bazi nagy cuccokkal jöttek, és kiváló atmoszférát teremtettek a fényekkel. Nem tudom, Robb végül mennyire kapta meg a – kissé röhejesen – minden számban kért „világ legnagyobb circle pitjét”, nos, én láttam már nagyobbat, de azért végül szépen megérkezett ez is. Ahogy láttam, a dühöngő azért tisztességesen végezte a dolgát, és aprították egymást a népek. A fentebb felsoroltakból látszik azért, hogy hiába az új album, Flynnék a covid utáni bemelegítésekre inkább biztonsági játékot játszanak, és inkább best of programmal készültek. Gondolom, jövőre már nagyobb teret kapnak az új dalok, amit őszintén remélek, mert a legutóbbi Of Kingdom and Crown kicsit helyreállította a zenekar utóbbi években – leginkább Robb Flynn által – megtépázott renoméját. A lényeg, hogy a Machine Head lovasai jöttek, vágtáztak és átgázoltak rajtunk. Lenyűgöző előadást láthattunk.
A horda – Amon Amarth
A viking hordáknak így már „csak” a megmaradt, szétszóródott csapatok letaglózása jutott. Készséggel álltak is szolgálatra, hogy bárkibe beleállítsanak egy bazi nagy bárdot. Régen láttam már őket, de az utóbbi albumokat nagyon kedveltem, így kíváncsian vártam az újabb találkozót. És hogy miért pont Iron Maiden volt az intró? Nos, a svédek látható módon a legendás előd nyomdokain haladnak, és látványos színpadképpel jöttek, ez pedig részben meg is magyarázta, miért ők voltak az utolsó fellépők. A hatalmas viking sisakot formázó emelvény zseniális, mindig megcsodálom, hiszen a szarvak miatt úgy tűnt, mintha a dobos valójában egy viking hajóban lenne, és hát az is elég jól nézett ki, amikor az énekes a szarvak ívében emelte fel mindkét kezét. Nemkülönben a fényeffektusokhoz is remekül lehetett használni. Továbbá náluk is része lett a produkciónak a színpadon eljátszott élőszereplős küzdelmek, és hát úgy tűnik, nekik is lett egy viking Eddie-jük. Megtettek mindent a nézők szórakoztatására, bár őszintén szólva a színpadot leszámítva nekem nem feltétlenül hiányoznának. Ugyan eddigre olyan szorosan zártak a sorok, hogy alig fértek el a léggitárok és a fejekre is figyelni kellett, Végül én csak középen jobb oldalra tudtam visszaverekedni magam, azért innen is több mindent lehetett látni, ám a hangzással azért akadtak gondok. A társakhoz hasonlóan a svédek is inkább átfogó programmal készültek, semmint az új lemez dalaival. Az életmű tizenkét albumából nem kevesebb, mint nyolc lett megidézve. Mondjuk, van már miből válogatni. Megdöbbentő, hogy ez a zenekar is már 35 éves lesz jövőre.
Felvezetésként a Guardians of Assgard és a Raven’s Flight érkezett, ami tökéletes bemelegítés volt a nyaki és vállizmok bemelegítésére, valamint a villázás megfelelő beállítására. Aztán persze a Deceiver of the Gods szabadjára is engedték a harci dühöt, hogy ezt követően a The Pursuit of Vikings és The Great Heathen Army révén újra a headbengelésre adjuk a fejünket. Az idő előrehaladtával nem is bántam ezt a lassabban vonuló tempót, azért az MH elég sok energiát kivitt. Hatodik számként érkezett az új lemez és egyúttal az életmű egyik legjobb és leghangulatosabb dala, a Heidlund. Az emberek eddig se voltak restek közreműködni, de itt aztán mindenki a zenekarral együtt énekelt, éltette Heidrunt és az elesett hősöket. Valószínűleg a dal sokszor lesz még vendége a setlisteknek a későbbiek során is. A folytatásban viszont szépen váltogatták egymást a középtempósabb és a gyorsabb dalok (pl. Destroyer of the Universe vs. Put Your Back Into the Oar), majd a végén a közelmúlt Berserker és Jomsviking albumainak tételei zárták az estet, például stílusosan First Kill és a kupaemelgetős, ökölrázós Raise Your Horns. Ráadásként pedig az örök klasszikus Twilight of the Thunder God hangzott el.
Nagyon egyben van a zenekar, ez kétségtelen, de ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a mag 1992 óta együtt van, de az „új” dobos is már 6 éve tag. Szóval mindenki szépen hozta a kötelezőket, bár a vezérszerep nyilván az őszülő hosszú szakállával a szemünk előtt egyre inkább Odinná alakuló Johan Heggre, valamint a statisztákra hárul. A hangzás egyenetlenségeiről kevésbé ők tehetnek. A koncert alatt végig fiatalabbak körében álltam, de szünetekben sétálgatva is érzékeltem, erősen szenior vagyok már, és sokaknak alighanem kapuzenekar az Amon Amarth a súlyosabb zenék felé. Mindenesetre nagyon jó volt látni, mennyien és mennyire lelkesednek a zenekarért, szinte minden számot végigénekelve. Egy adott ponton a tömeget nézve fel is merült bennem a kérdés, létezik, hogy az Amon Amarth népszerűbb lenne itthon, mint a Machine Head? A látottak alapján könnyen meglehet.
Ezúttal megkíméltem a pénztárcámat a mörcsöktől, sok van még hátra az őszi koncertcunamiból, de ahogy az lenni szokott, ez már másnap megbánom. Szokatlan módon viszont semmilyen hanghordozót nem lehetett venni, de a hatalmas kínálatban így is volt minden, mint a búcsúban. Úgy gondolom, senki nem távozhatott elégedetlenül, tényleg kiváló programot kaptunk, energiával telt zenekaroktól. Én meg tényleg szerencsésnek érzem magam, hogy egymás után két olyan koncerten lehettem, ahol mind a 3-3 zenekar kiváló produkciót nyújtott, és bebizonyították, mennyire szerteágazó ez a lenyűgöző zenei irányzat. És hol van még a kínálat vége…
Appendix – Legyen Vörös
Előzetesen jómagam is aggodalommal néztem a távolságot köztem és az új Barba Negra közt, amit csak tovább növelt az első felháborodott bejegyzések elolvasása. Gondoltam, a népharag miatt beszámolok azért erről az oldaláról is. A koncertekre az Árpád hídtól indultam tömegközlekedéssel és egy átszállással (villamos + HÉV) 51 percig tartott az út kaputól kapuig, kényelmes tempóban. Ráadásul a Szabadkikötő megállótól mindössze 5 perc volt gyalog a Red. Valahogy kölyökkorom óta olyan helyeken laktam, hogy mindig távol voltak a koncerthelyszínek, sőt volt, hogy vidékről jártam be, szóval bizton állíthatom, ez nem a lehetetlen/kényelmetlen távolság. Főleg, ha megfelelő zenét és/vagy könyvet választunk útitársként. Hazafelé szintén flottul ment minden, bár ezt egyelőre a korai kezdés számlájára írom. Próbáltam topográfiailag átgondolni mindezt, és nekem úgy tűnik (nem számolva most a messzi vidékekről jövőknek), a legnehezebb talán az északról érkezőknek lehet, hiszen ha nem az M0-t választják, akkor bizony át kell vergődniük a városon. Persze lehet, nincs igazam. A Szállító utcához érve világos volt, hogy az autósoknak a lámpa nélküli kanyarodósáv egy halál, és a parkolás még nincs megoldva, bár egy közeli tisztáson ezt is áthidalták az emberek. Ezek mind megoldandó feladatok, gondolom, a rendőrök sem itt akarnának egész évben dekkolni. A Red terme rendkívül méretes, látszik, hogy már eleve szabadtérire van tervezve a színpad. Ahogy fentebb írtam, a hangzással alapvetően nem voltak nagyobb gondok, a Blue-val azért mostanában voltak gondjaim. A pultok ugyanúgy oldalt és a keverőpult mögött vannak kialakítva, mint a Prielle Kornélia utcában, de több van belőlük. A jelentős méretű tömeg szerintem „kellemes” 23-24 fokra fűtötte be, az energiaválságot így biztos át lehet majd hidalni, de ehhez mondjuk nem ártana, ha le tudnád tenni a cuccod. Apropó tömeg. Világos volt, hogy a zárt térben, mindössze két irányba nyitott ajtókkal, ekkora embermennyiséget nem bír el kényelmesen a helyszín. Folyamatos volt a tumultus, az előteret megtöltő dohányzó emberek és a vécéhez sorban állók miatt szinte alig lehetett kijutni, hiszen akaratlanul is eltorlaszolták a kijáratot. De a koncertek során a bent sem lehetett közlekedni, hiszen a pultoknál álló sorok is akadályt képeztek, folyamatosan „bújj, bújj zöld ág”-at kellett játszanunk. Finoman szólva sem volt biztonságérzetem, és ez nem a dohogó zenerajongó bús panaszai akar lenni, hanem elég komoly biztonságtechnikai kérdés, amire előbb-utóbb valamilyen válasszal kell szolgálnia a működtetőknek. Ugye a pánik eldobott égő cigaretta a pajtában: lassan indul be, de nagy lángon ég. A többi dolog tipikusan barbanegrás: az árak, a túlbuzgó biztonsági őrök, az előbb-utóbb beázó mosdók stb. Mondjuk a hatalmas mörcspultot jó volt látni. És csodák csodájára itt egyenes a padló, és nem domború, mint a Blue kinti része. Örök hála érte. Egyetlen rejtélyt nem sikerült megfejtenem: a ruhatár hiányát. Vagy csak egy titkos társaság őrzi, vagy csak én nem találtam keselyűként körözve. Megfejthetetlen. Emiatt jómagam is arra kényszerültem, hogy azon hátizsákos teknősökre hasonlítsak, akiket egyébként utálni szoktam koncerteken. Persze egy idő után megörültem a táskának, mert legalább távol tartotta az embereket. Nem tudom, miért nincs még ruhatár (pénz?, személyzet?, belső építészet?), egy civilnek nem tűnik annyira megoldhatatlannak, valószínűleg nagyon szép lesz, ha ennyit kell rá várnunk, de hát közeleg a tél. Na, hát ezek voltak az én tapasztalataim. Vizsgán erős hármast adnék nekik. Szóval biztató a helyszín, lehet ez még csillagos ötös is, de vannak még itt bőven feladatok. Szerencsére hamarosan újabb teszteknek vethetem alá.
Gaborják Ádám
VIKINGS AND LIONHEARTS TOUR 2022
Amon Amarth (S) – Machine Head (US)
The Halo Effect (S)
Budapest, Barba Negra Red Stage, 2022. október 18.
Belépőjegy ára: 9.999/13.999/14.999/16.999 Ft
