Kedves magyar zenekarom, a progresszív és melodikus death metalt játszó Effrontery január 26-án jelentette meg második nagylemezét Seven Years of Agony címmel – egy hiperintenzív, adrenalinnövelő, nyolctételes dühkitörést, tele finom gitárszólókkal, olvasásra is érdemes dalszövegekkel. Lédeczi Zsolt énekessel és Lipák Péter gitárossal egy kézműves sörök széles választékát kínáló budapesti pubban ültünk le, hogy megválaszolják kérdéseimet – a szimpatikus környezetet és hangulatát a hétvégi alkoholtúrára érkező brit fiatalok tették tönkre pár perces ottlétük alatt, és ezt vehetitek szó szerint!
Lédeczi Zsolt és Lipák Péter
(Fotók: Draskovics Ádám)
Az előző albumotok, a Mayfly 2012 karácsonyán jelent meg, a Seven Years of Agony 2017. január végén. Nem mondta a PR-osotok, hogy lemezt a kereskedelmi szempontból holtszezonnak számító december–januári időszakban kiadni életveszélyes?
LIPÁK PÉTER: Eredetileg szeptemberre terveztük a megjelenést, de megcsúsztunk a felvételekkel és a keveréssel is. De ha már elkészült, nem akartuk még tovább eltolni a közreadását, így ütemeztük be januárra.
LÉDECZI ZSOLT: Az underground közegben minimális mértékben befolyásolja a befogadást, ha egy marketingszempontból nem túl szerencsés időpontban adsz ki anyagot. Egyfelől, ha rendesen promotálod, mindegy, melyik hónapban jelenik meg, másfelől az emberek januárban is éppúgy hallgatnak zenét, mint az év bármely más szakában, nem igaz?
A Seven Years of Agony, elődjéhez hasonlóan szerzői kiadásban vált – egyelőre csak digitálisan – hozzáférhetővé. Nem is tervezitek zeneműkiadóval felvenni a kapcsolatot a fizikai formátum elkészítése miatt?
L. P.: Először a zenei sajtón keresztül szeretnénk felhívni magunkra a figyelmet, a promóciós anyagok szétküldését követően várjuk a visszajelzéseket, a kritikákat. Forogjon egy kicsit a nevünk, fedezzenek fel bennünket a fesztiválok, a koncertek szervezői. Február végén a Terrorizer magazin Fear Candy válogatáslemezén szerepel majd az Autoscopic Journey című dalunk – ez 25 ezer példányban jut el a hallgatókhoz, köztük a kiadók képviselőihez is. Mindezt ismertető és kritika, honlapi zenekari banner egészíti ki. Ha elterjed a nevünk, sokkal könnyebb lesz majd tárgyalni az érdeklődő kiadókkal.
Egy 15 éves zenekartól mindenesetre furcsa, hogy még mindig a nevének elterjesztését, a koncertmeghívásokat kénytelen kitűzni célként maga elé.
L. P.: A másfél dekád alatt egyszerűen nem értük még el azt a szintet, amit egy normálisan lemezt kiadó, turnézó zenekar – most, ezzel a lemezzel léphetünk erre a szintre. Az első lemezünk egy korszak – a „garázskorszakunk” – lezárása volt. Akkor is vagy nem is kaptunk rá reakciókat, vagy csupán azt, nem illünk bele az éppen futó trendekbe, stílusokba…
(Mindeközben megérkeztek a britek, akár egy több százas tüntetési menet, és fölmasíroztak a söröző galériájára, aztán hallhatóan rögtön felaprítottak pár széket.)
Apropó: 15 éves jubileum: szülővárosotokban, Martfűn a nyáron koncerttel ünnepeltétek a zenekar megalakulásának évfordulóját. Mekkora meglepetést okoztatok?
L. P.: Egy szabadtéri városi fesztiválon majd’ az egész lemezt eljátszottuk. A régi osztálytársak, ismerősök, cimborák pedig leesett állal figyelték, hová is fajultunk el a fővárosban.
Nyolc dal 28 percben – 4 év alatt. Khm, ha csak a számokat nézzük, kevesellhető.
L. P.: Óh, és még ha ehhez hozzávesszük azt, hogy már az első lemez idején is játszottunk ezek közül nem is egyet… Miközben nagyjából már most megvannak a következő „másfél album” dalai. Nálunk az alkotás: folyamat, és nem rövid, megírom a dalok vázát, akár hónapokig gondolkodom aztán rajtuk, ha eszembe jut valami, toldozgatom-foldozgatom őket, a többiek is véleményezik, cserélgetjük az egyes elemeket, gatyába rázzuk a dalt… Nem kapkodunk, az tény. Szerintem amúgy sem lehet egy számot soha befejezni, csak abbahagyni.
L. ZS.: A zeneszerzési metódus mellett persze a magánéletünk eseményei is, visszavették a zenekar lendületet: Péter időközben megházasodott, és háromszor is próbatermet kellett cserélnünk.
(A galériáról lehömpölygő kretén ordítozás is éppen hátráltatja a zenekari promóciót, jelesül az interjú elkészítését – már nem halljuk egymás szavát, így szürcsölgetjük a söreinket idegesen mosolyogva. Kisvártatva elül a hangzivatar, valószínűleg épp odafent is isznak.)
Mik azok a minőségi szűrők, amik révén mégiscsak pont kerül egy-egy dal végére?
L. ZS.: Erős akaratú személyiségek vagyunk mindahányan a zenekarban, csakis akkor kerül a kész címke egy dalra, ha mindenki elégedetten rábólint – egészen addig megy a véleményezés a hangzás, a dalszerkezet, a zenei megoldások tekintetében.
(Üvöltések, mégis nekünk fáj.)
A death metal nem jelent műfaji korlátot?
L. ZS.: Soha nem deklaráltuk, hogy mi csak és kizárólag death metalt játszunk, de még a death metalon belül is széles skálán mozognak a lehetőségek, elég csak azt megnézni, hogy az elmúlt 30 évben honnan hová jutott el a műfaj. Egyáltalán nem szűk a keret, mindig vannak úttörő zenekarok, és mi is igyekszünk a saját utunkat járni. Rengetegféle zenét hallgatunk amúgy, amik hatással vannak ránk.
Mondanátok párat ezekből?
L. P.: A régi kedvenceken (Death, Vader, Morbid Angel, Slayer, Nile, Arch Enemy, Carcass) kívül alapvetően nem is hallgatok death metalt, hanem főleg instrumentális gitárzenéket.
L. ZS.: Én a durvábbik, old schoolabb közegből indultam…
(Erre rímelve poharak csörömpölése, üvegek törésének hangjai keverednek lábdobogással – „széjjelbaszták az egészet”, hallik a pultos lány irányából, miközben kivezetik a briteket az utcára.)
…aki ismeri a munkásságomat, tudja, hogy mindenevő vagyok metál és punk terén. Az Effrontery esetében azonban mindig az adott témának megfelelően alakítom ki az énekstílust, amiben persze ott van a Nile vagy az Obituary hatása, de nagyon odafigyelek, hogy ne legyen egyhangú.
L. P.: Akinek egész nap death és grind megy a fülébe az Filák Zsolt, a dobosunk.
Míg az első lemezen a klasszikus zenei vonalat vonós hangszerekkel oldottátok meg, az új albumon a gitárra hárult ez a szerep. Péter, a gitárzenék mellett milyen klasszikus zenét hallgatsz?
L. P.: Mozartot, Beethovent… Kilenc év zeneiskola beleívódik az emberbe, és én alapvetően zongorista voltam. Meggyőződésem, hogy a gitározási technikámat és zeneszerzői képességemet, annak szabadságát a zongoratudásomnak köszönhetem.
A lemez címe, egyben a lemez zárótétele koncepciót sejtet, a szövegekben hogyan nyilvánul meg mindez?
L. P: Sajnos idejekorán elvesztettem az édesapámat, a lemezzel az ő emléke előtt akartam tisztelegni. Sokáig küzdött a leukémiával, eredetileg a betegség egyes fázisainak dalokká írását képzeltem el a lemez tételeiként. Végül egy szövegig jutottam el, ez a címadó – ebben minden dühöm, gyötrelmem, nyomorúságom benne van, így dolgoztam fel a veszteséget.
L. ZS.: A koncepció kiszélesedett: a lemez dalszövegei egy emberi életutat követnek végig születéstől a halálig. Hogy milyen nehézségekkel kénytelen szembenézni bárki az élete során. Azt a sok-sok negatívumot próbáltam besűríteni a sorokba, amikkel nap mint nap találkoztam abban az időben: az ismerőseim jó része elhagyta az országot, mindenhonnan az anyagi, egészségügyi, egzisztenciális nehézségek köszöntek vissza, a függőségek, a depressziós hangulat. Igyekeztem figyelembevenni az életkor változását is: ahogy az évek lepergésével a nem teljesülő álmok elkeseredettséget szülnek – szóval nem egy derűs anyag.
Na igen, de miközben a szöveg borús, a zene vérpezsdítő, szélvészként vágtat!
L. ZS.: Mert mindezt kíméletlen dühkiadásként értelmeztük.
És egy merészet ugorva: akkor nem voltatok dühösek, immár rajongóként, mikor a nyáron elmaradt a Rockmaratonon a Megadeth-koncert? Péter, te éppen a Gutteddel léptél fel egy másik színpadon…
L. P.: …igen, és nekünk még jót is tett, hiszen esett az eső, a nagyszínpadon nem lépett fel senki, az emberek szépen beszivárogtak a kissátorba. De én amúgy arra készültem, hogy miután minél gyorsabban elnyomjuk a Gutted műsorát, átszaladok megnézni Mustaine-éket, mert a legutóbbi lemez szenzációsan sikerült.
L. ZS.: Én ugyan nem voltam soha egy megveszekedett rajongójuk, de az biztos, hogy ezt a bulit évtizedek múlva is emlegetni fogjuk, ráadásul elmondhatjuk, egy hangot sem fogtak félre.
Az Effronterynek maradt már el koncertje?
L. ZS.: A mi hibánkból soha.
L. P.: Bulit nem mondunk le, mert talán nem hívnak még egyszer! Még amikor 2013-ban a népligetes MetalWar Festen szolid két órát kellett várakoznunk, akkor is felléptünk – köszönhetően annak, hogy a Christian Epidemickel, nagylelkűségüknek köszönhetően, sikerült idősávot cserélnünk.
A zenélésen kívül marad még időtök bármilyen hobbira?
L. P.: Imádok pingpongozni. Tizenkét évig pingpongoztam egyesületben, Filák Zsoltot is itt ismertem meg. Manapság, amikor csak az időm engedi, munka előtt, munka után pinyózok.
L. ZS.: Nekem a zenélés elveszi az összes energiám, nem hiányzik még egy hobbi, így sem unatkozom soha.
Mit becsültök leginkább egymásban?
L. ZS.: Amikor beszálltam a zenekarba, döntő tényező volt, hogy voltak terveik, és arról is voltak elképzeléseik, hogyan akarják elérni azokat. Más kérdés, hogy nem minden sikerült, míg én közben más formációkkal kétszer bejártam Európát – ezek a zenekarok ma már nem léteznek, ellenben az Effrontery még mindig itt van! Köszönhetően Péternek, aki hatalmas elszántsággal egyengeti a zenekar útját. Ezt a hozzáállást becsülöm benne a leginkább.
L. P.: Zsolt már a meghallgatáson is elképesztő profizmussal tette, amit előzetesen kértünk tőle. Eleve alaposan felkészülve érkezett. Kitart mellettünk, nem vág át, nem akar többnek látszani, annál, ami, mindig önmagát adja. És nagyon őszinte – azon kívül, hogy kreatívan részt vesz a zenekar életében, ez a legnagyobb érték egy bandán belül.
Rendben, akkor a romantikus vallomások után elő a farbával: mi az, amivel kiakasztjátok a másikat?
L. ZS.: A stúdióban ütközünk a leginkább, Péter maximalista, és sokszor máshogy látjuk a dolgokat, ezért aztán elvitatkozgatunk.
L. P.: Ha valami böki a csőröm Zsolt ötleteivel kapcsolatban, azt megpróbálom visszaforgatni pozitívba: ha már nagyon köti az ebet a karóhoz, azt mondom, csinálja, aztán majd kisül, jól gondolta-e. És hát, ha pozitívumként kiemeltem, hogy őszinte, ehelyütt azt is hozzáteszem: ami a szívén, az a száján…
Próbán, koncerten kívül is összejártok?
L. ZS.: Persze, hosszú távon nem is lehet egy zenekart fenntartani másképp. Ott baj van, ha a próba és a koncert után mindenki megy a maga dolgára, más emberekkel érzi inkább jól magát, semmint a zenekari társaival.
L. P.: Szeretem összetartani a csapatot, nem heti rendszerességgel, de elhívom őket magunkhoz, ilyenkor főzök egy babgulyást, dumálunk, sörözünk, családias a hangulat.
Megőrizve ezt a hangulatot, utolsó kérdésem, Zsolt: hogy főz Péter?
L. ZS.: Egészen ehető!
Az Effrontery lemezbemutató koncertje március 16-án a ShowBarlangban lesz.
