Ahogy az várható volt, a nagyszínpadok után a kisebb klubok is felpörögtek az őszi dömpingben, úgyhogy a nagy külföldi koncertek között érdemes volt szétnézni a budapesti éjszakában minőségi magyar zenekarok után kutatva.
A Fekete lovag most is győzött
Az underground zenék szerelmeseinek igazi örömünnep lehetett október 28-a, a hosszú hétvége péntekje. Doktor Tóth és csapata ugyanis Debrecen után Budapesten is megnyitotta oltóállomását. Igen, végre megint volt Blind Myself emlékeztető szurikoncert. A jól ismert okokból két évet csúszott a második esemény, de talán ezúttal nem is volt gond, mert a zenekari tagokban egyre inkább letisztul ez a helyzet, nincs görcsölés, csak alkalmi örömzenélés, és még egy új szám is belefért ebbe az időszakba. Boldogság, barátság, hepinesz. Szóval jó, hogy nem álltak le, hanem az időszakos koncertezés mellett döntöttek. A Blind Myself előremutató zenéjével és hozzáállásával mindig is különleges helyet foglalt el a hazai színtéren, miközben az egyik legeredetibb szövegvilággal is rendelkeztek. Ez utóbbi természetesen sokszor Pálinkás Tamás közreműködésének is köszönhető, a kapcsolat miatt aligha volt meglepő, hogy a Nagyúr lett az előzenekar.
A NAGYÚR az utóbbi időszak egyik legizgalmasabb produkciójává vált, már csak az nagyot szólt, hogy az IHM két alapembere, Pálinkás Tamás és Bokros Csaba újra összeállt egy zenekarba. Bár ezt a hírt én is nagy ovációval fogadtam, be kell valljam, későn érkező nagyuras vagyok, amolyan öreguras. Hiába mondta el Vörös András rendszeresen, hogy a Nagyúr milyen baromi jó, hallgassam csak, valahogy az elején nem tudott átragadni a lelkesedése. Az első koncerteken (Fekete Zaj, Analóg) még ráncoltam a homlokom, hogy ez mégis mi a pék akar lenni, itthon sem akart beragadni a lejátszóba, aztán az idei Fekete Zajon volt egy megvilágosodásom, kezdtem átérezni a dalokat, majd most a negyedik alkalom után már le tudom írni, hogy rohadtul élveztem a koncertet. Tanulság: soha ne legyen gond, ha valami szokatlan és ki akar mozdítani a komfortzónádból. Örülök, hogy nem hagyott nyugodni. Az est során a korábban megjelent EP dalai voltak (Túl rövid, Szomj, Köztes állapot) és persze az új Sarkok számlálása. A színpadkép ezúttal sincs túlbonyolítva, de az új klipből azért átmentették a virágokat a mikrofonra. A tagok pedig nagyjából ugyanolyan laza természetességgel tolják ezt a furcsán egyedi zenét, mint a Clutch, itt is van némi tanári sulizenekar feeling + Palika a köntösével. Az átkötő szövegekben is mintha kevesebb lett volna az irónia és több a szeretet, tényleg kezd összeállni a kép. Röviden. Tökéletes felvezetés volt. Novemberben pedig jön a Szemét album.
Némi spéttel végül színpadra állt a BLIND MYSELF is, akik a legszebb dalcímek éllovasával (Megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért) robbantak be. És a hőfok meg a hangulat végig csak emelkedett. Sok meglepetés természetesen nem lehetett számítani, de nem is ezért jöttünk, hanem hogy halljuk a kedvenc Blind-dalainkat, és ezt az igényt maximálisan ki is elégítették a srácok. Az est során végig záporoztak a legnagyobb slágerek, jött a Pomogácsok, Mindenkit un valaki, Veszélyes hulladék, Bírák, Diszkószám az éhezésről, és még hosszan lehetne sorolni a 22 tételes dallistát. Az egyik legnagyobb zúzást alighanem a Budapest, 7 fok, eső váltotta ki. A régebbi angol nyelvű termésből pedig volt a Horrified by the Sun, Kain, Circle of Pain, Worst-Case Senario és Lost In Time. Szóval nem lehetett panasz. Ha valaki esetleg elfelejtette volna a dalszövegeket az évek során, azok a kivetítőn szépen követhették a feliratokat, így mindenki beszállhatott a csordasüvöltésbe. A záró szekcióban pedig ráadásként jött a Testem a vászon (ezúttal Horváth István rappelésével) és A Fekete lovag mindig győz. És persze eljátszották a nemrég megjelent Akárki fia című számukat is, amit szintén nagy lelkesedéssel fogadott a közönség. És itt már egyértelműen új album készültéről beszéltek. Remélhetőleg tényleg így is lesz.
Sajnos a hangzás elől nem volt mindig az igazi, de ha repültél a flow-val, akkor kevésbé volt zavaró, hátrébb azért már tisztább volt a kép. A zenekar végig elképesztő energiával játszott, különösen Tóth Gergő énekes a Horváth István volt elemében, rendesen felszántották a színpadot (utóbbit elsőre kicsit szokatlan volt nem az Archaicban látni). Jankai Valentin kíméletlenül verte a dobokat, mintha már nem akarná hazavinni a cájgot. Szalkai Tibi is pörgött, bár kicsit visszafogottabban, de orvosi igazolással felmentve, mert ezen a hétvégén duplázik a The Idoru miatt. Egyébként meglepő volt látni a szép számú embertömeg alapján, hogy mennyire vegyes közönséget ér el a Blind, semmi nem indokolja ezt a zenében, mégis sikerült megszólítaniuk egy szélesebb réteget is. Összességében kiváló energiákkal lehetett indítani a hosszú hétvégét. A Kókai Barnabás (Barber’s Art) által tervezett – ismét nagyon állat – új pólókból meg nem lehetett nem elhozni egyet. Nagyon bízom benne, hogy a látható jókedvnek köszönhetően kedvet kapnak egy kicsit rendszeresebb fellépéshez. Ne koptassák agyig magukat, de azért el tudna viselni az ember képzelni több koncertet is. Szóval ugyan egy kéz mínusz, egy láb mínusz, de a Fekete lovag most is győzött.
Dobhártyák szevasztok!
És ha már megemlítettem az underground ifjú merchhercegét, térjünk is át a színtér egyik legaktívabb zenekarára. A következő héten ugyanis éppen a déli végekről származó The Southern Oracle estjére voltam hivatalos. Pont annyi idő telt el a legutóbbi meeting óta, hogy már éppen kezdtek hiányozni, így amikor a T[e]SO Crew megkapta a behívóját, egyből lecsaptam a lehetőségre. Egy találkozó és az új merchek feletti hiénázás miatt viszont a The Sexy Wild East záróhangjait kaptam csak el. A TSO „brit spanjainak” elektronikus, házibulikba is remekül adaptálható bulizenéje mindig szórakoztató, szóval, aki teheti hallgassa meg Neil Hansonékat.
Kíváncsian vártam a négy év után színpadra lépő beatdown/hardcore STILL COLD produkcióját, és nem is kellett csalódnom. Leszámítva, hogy mindössze 25 percet játszottak. Értelemszerűen a korábban megjelent Hope Against Hope EP dalai kerültek elő (pl. Journey, Arista), de már játszották a nemrég megjelent Sorrow című dalukat is. Nagyon odatették magukat, a közönség pedig lelkesen fogadta is őket, már ekkor beindult elől a daráló. A két Balázs vaskosan riffelt, Dave hozta a beton alapokat, Fekete Márk hangja pedig néhol már a fiatal Chris Barnes mélyeit is megidézte. Viszont valaki tévedésből egy mamutot állíthatott a keverőpulthoz, mert olyan bivaly mélyet tolt rá – csak hogy halmozzam az állatos képzavarokat –, hogy egyeduralmat követelt magának. Nem mondom, hogy tökéletes volt a hangzás, de legalább passzolt a zenéhez. A málházós riffek vagy éppenséggel a kétlábdobos részeknél még hátul is azt lehetett érezni, hogy szinte felemelkedik az ember a földről. A végére pedig maradt a fájó katarzis. Fekete Márk az utolsó számot a balesetben elhunyt legjobb barátjának ajánlotta, ám nem másodpercekig nem a felszakadó érzelmektől. Megrázó volt ezt az őszinteséget látni, együtt érezni a fájdalomban. Nem meglepő módon az egyébként brutális szám végén Márk a földre zuhanva folytatta az éneklést. Nagyon megható pillanat volt látni, hogy a zenésztársak támogatják ebben a traumában, váron veregetik és felsegítik a földről. Valódi, önazonos színpadi lét. Ez az underground. Remélem, hamar jönnek a lemezzel, és rendszeresen fognak koncertezni.
Rövid átállás következett, mialatt szépen megtelt a terem, majd érkezett az est főzenekara, a THE SOUTHERN ORACLE. A kivonulás esztétái már annyira türelmetlenek voltak a színpad oldalán toporogva, hogy a kiírtnál kicsit hamarabb csaptak bele a lecsóba, no meg az arcunkba. Hiába na, mi is és ők is várták már az estet. Az elmúlt félév úgy tűnik nemcsak rám, hanem a zenekarra is rányomta a bélyegét, bár elsőre nem esett le, mi változott. El is feledtem, milyen volt a basszer Tóth Péter szőkesége, szerencsére a hajszínével ellentétben kackiás bajszát azért megtartotta, ami az underground divatmagazinok szerint is dresscode volt ezen az estén, vagy csak sokan jó előre rákészültek a movemberre.
Kétségtelen nehezen lehet a TSO zenéjét kategorizálni, nevezték már hardcore punknak, metalcore-nak, deathcore-nak és crossover thrashnek is. A gitár felől jön a thrash, miközben a basszus hácésen röcög. a dob meg a híd, ami összeköti a kettőt, hol kíméletlen alapokkal, hol meg pörgő kétlábgéppel, és bizonyos részek után kétségtelenül jó néhány thrash/death zenész zokogva rohanna a mamájához, hogy ő miért nem tud ilyen számot írni. Kiváló egyveleg. Nekem mégis az önelnevezés a kedvencem: a TSO egy metál-hardcore erőmű, és valóban energiát szeretnek a leginkább adni. A „korrupció- és diktátorkutató” zenészek ezúttal egy vaskosabb setlisttel érkeztek. A Prisoner után jöttek a nagy slágerek (pl. Peacekeaper, Crowdpealer, Hopecrusher, Worldeater, Corrupter, Graverobber, Angelmaker) és eljátszották az egy hete debütált Terrorizer című új számot is. Végig magas hőfokon volt a hangulat. Kollégájával, Robb Flynn-nel ellentétben Kókai Barninak szinte nem is kellett kérnie, az elejétől ment a circle pit és a pogo, maga az énekes is megúsztatta magát, és még egy Still Cold cameo is belefért. A mamut viszont maradt a kaptafánál a keverőpultnál: a doboknál néha némi cintemető a tamokkal és a duplával, de jóval egységesebben, tisztábban szólnak a gitárok. Mindegy is, mert ma este Béres Alexandra szerint is zúzni kell, dobhártyák szevasztok. Bevallom őszintén, egy idő után azért kénytelen voltam hátrabujdokolni a hallásom minimális megmentése érdekében. Biztos öreg vagyok már, vagy mi. Az egyelten negatívum itt is a relatíve rövid, bő egyórás program – vagy csak bennem túl sok a feszültség –, de hát így is olyan tömény volt az est, mint egy véres steak. A teli gyomron pedig nem sokat oldott a zárószámként bejátszott Rendszer himnikus kiábrándultsága, sőt inkább visszaránt a valóságba, hát igen, „valahol harag s derű között megrekedtünk”.
Barni természetesen a számok között most tudta kihagyni a fricskát, és „megköszönte” a Zsebputyin újraválasztását („koholt tömegek ópiátja” ugyebár), majd ezzel ellentétben őszintén hálálkodjon a covid után visszatérő közönségért és klubokért. Arról is beszélt, sokan azért jönnek ide, hogy kiadják a sok szart magukból, és ez rendben is van, ez az ún. „túlvezérelt agresszió”, de itt vigyázunk is egymásra, mert szeretet van. Ezekért a gesztusaiért is kedvelem, ez kétségtelen. És valóban, ha valaki maga alatt van, akkor javaslom, hallgassa meg a TSO-t, vagy jöjjön el egy koncertükre, itt biztos talál barátokat. Addig pedig várjuk együtt az új albumot.
AdamG
Blind Myself – Emlékeztető szuri II.
Nagyúr
Budapest, Akvárium, Nagyhall, 2022. október 28.
Belépőjegy ára. 4000 Ft
The Southern Oracle, Stil Cold, The Sexy Wild East (GB)
Budapest, Akvárium, KisHall, 2022. november 3.
Belépőjegy ára: 2490 Ft
