Fémkereső

Öt zenekar – két magyar, egy dán, egy német és egy amerikai –, 185 perc zene, 17 zenész (férfiember); 4x20 perc átszerelés, laza (a Midnight alatt sűrű) telt ház a kisteremben – húsvét hétfőn tömény, mocskos underground szeánsz a Dürerben. (Ráadásul a Metal ör Die és a Turanian Honour Prod. is kivonult a kínálatával, szóval teljes UG-Kánaán…)

2 zenész (dobos + gitáros-énekes), 25 perc – Soha korábban nem hallottam erről a mezőtúri formációról, pedig igen jók voltak. A HAVÁRIA valóban káros az egészségre, már csak a tagok száma miatt is experimentális blackend zenéjük tektonikus mozgásokhoz hasonló hatást ér el, épp csak láva nem folyt, de szinte éreztem a kitörő vulkán erejét, rengett a felszín, morajlott a föld mélye. Ördög Gábor igencsak megküldte a dobokat, ő maga is teljesen átszellemült, attól féltem időnként elharapja nagy igyekezetében a nyelvét, de hála égnek, nem. Némethi Tamás is kitett magáért, egyedüli húrosként nem volt könnyű dolga, de tompára hangolt dörgedelmei tapadtak a fülbe. Jó kis bemutatkozás volt.

3 zenész (dobos + basszusgitáros + gitáros-énekes), 25 perc – Nemkülönben a budapesti IRON STEELé! Nem-nem, ez nem egy germán kardforgatós power metal. Ellenben mocskos, nyers, Motörhead–Venom alapú underground rock ’n’ roll – van, aki feketén szereti! Még a Tales of the Morbid Butcher legutóbbi (2018. november) számában olvastam a 2016-os demójukról, és rögvest le is töltöttem. Mondanám, hogy a Midnight által járt úton bóklásznak, de ezzel igazságtalan lennék hozzájuk. Pedig nyilvánvaló a közös tőről fakadás, váladékozás… A töltényöv, meg a Lemmy-bajuszakáll. Nagyon jól nyomták, a flegmaság is jól állt nekik. Remélem, találkozunk még!

4 zenész (dobos + basszusgitáros + gitáros + gitáros-énekes), 40 perc – Mikor kiderült, hogy a korábban meghirdetett Midnight–Iron Steel kombóhoz még és még és még csatlakoznak zenekarok, picsogtam egy sort, hogy ne már, túl sok lesz ez így, meg túl vegyes, főleg hosszú, másnap melónap stb. stb. Meg hát ki a tököm ez a dán izé, pláne megint a német Ketzer? Aztán tök jól sült el. A 4 dán legény, közülük ketten félmeztelenül csak úgy felsuhantak a színpadra, a hangszerükre támadtak, majd a közönségre. A koppenhágai STÆGT tagsága nem cicózott, és a közönség figyelmét sem hagyta lankadni. Az biztos, hogy sok Tribulationt hallgathattak, és -koncertet láthattak. Pont úgy mozogtak a színpadon, mint a svédek, pont úgy szóltak, ahogy a svédek, mínusz death metal, inkább black és heavy és space rock vegyítékkel, igaz, kifestve sem voltak. Pluszba viszont füstölőt égettek a hangulat miatt. Nekem ez utóbbi nagyon nem hiányzott, de ez legyen a legkevesebb. Hatalmas elán jellemezte őket mindvégig, hányták-vetették magukat a színpadon, különösen a basszer és a gitáros srác, mint valami ’80-as évekbeli new wave banda tagjai vagy éppen a glamsztárok. Mondom, tiszta Tribulation.

5 zenész (dobos + basszusgitáros + két gitáros + énekes), 40 perc – a német KETZERhez korábban már volt szerencsém, nem is váltak a szívem csücskévé. Azóta utánaolvastam, épp kifogtam a tévútonjárásukat, a black után éppen posztblack progresszívkedtek akkoriban, de most az új lemezzel ismét visszataláltak a helyes útra, újra black. És hiteles!... Hát jó, második esély. És tényleg nem volt szar, mondjuk jó sem. Az izzadt felsőtestre húzott bőrmellényke maradt az énekesen, de amúgy tényleg blackeltek. Kár, hogy elég egysíkúan, nincs megjegyezhető momentum, sem zeneileg, dalilag, sem hangulatkialakítás szempontjából. Kicsit kaptafa-effektus. Mindenesetre a koncertjük első tíz percében akkora füstködöt kaptak, hogy nemhogy ők nem látszottak, de a közönség is elveszett benne, csupán a mellettem állók kontúrját láttam. A színpad hátterébe felhúzott logós molinó így teljesen hiábavaló gesztus volt… Egy cigiről visszatérve viszont azt tapasztaltam, mekkora pogó alakult ki középen, a közönség kajálja a németek amúgy tényleg ritmusos zenéjét. Ám legyen! Szégyenkezniük egyáltalán nincs miért, a bulijukon valóban beleadtak apait-anyait.

3 zenész (dobos + basszusgitáros-énekes + gitáros), 65 perc – De addigra már nagyon vártuk az est főszereplőjét, a clevelandi MIDNIGHTot. A méltán kultikus punk-speed-thrash, Motörhead–Venom alapú, underground borzalmat, mely oly kellemes a fülnek. 23 óra előtt 5 perccel fel is vágtatott három fekete csuklyába borított fejű és arcú zenész a színpadra és kezdetét vette az őrület – elszabadult a pokol! És azt hiszitek, viccelek. Nem: olyan HC-intenzitású, szuperhangos eszeveszett buli kezdődött, mind a színpadon, mind a színpad előtt, hogy még! A közönség teljesen elvesztette a kontrollt, hiszen pont erre vártak, és a két húrpengető hihetetlenül hergelte is őket. A hóhér kötelére váró kámzsás, arctalan fejek saját moshpitet varázsoltak a színpadra, míg a közönség odalent, néha szintén odafent, őrjöngött. A zenészek az oldalsó ládákra is felhágtak (egyszer egy rajongó lánnyal együtt), ugráltak, vadul pacsiztak, maguk is rámásztak a közönségre. Közben meg thrash-keménységgel üvöltött a Motörhead-rockandroll.

Penetráns előadás volt, közben sör-, bor- és emberszag lett nagyon a teremben, de bírni kellett, mert a zene is ütött. Ahogy az óra is! A ráadás számmal együtt 65 percet brutalizált a zenekar, és épp – ki hiszi el, hogy ez nem volt kiszámítva?! – éjfélkor tették le a hangszereiket és vonultak ki a közönség tömegén átfurakodva az öltözőjük felé (jóvan, nálam 0:01 volt, de akkor is!).

Hát ez jó nap volt.

MIDNIGHT PROWLING EUROPE
Midnight (US), Ketzer (D), Stægt (DK), Iron Steel, Havária
Budapest, Dürer-kert, 2019. április 22.
Belépőjegy ára: 2900/3900 Ft

Kecsegtető volt, nagyon is, a mai, pénteki skandináv csomag (Audrey Horne–Backyard Babies és társaik), ám én végül mégis a csütörtök, a németek mellett döntöttem ebben a koncertdömpingben. A választásban leginkább az játszott szerepet, hogy a sváb acél forgatóinak zenei megmozdulásain annyira érződik még az éhség (a sikerre kiéhezett lelkesedés), hiába, hogy már az 6. lemezük (a tavaly megjelent Ecstasy) a mostani turné apropója, ellenállhatatlanul vonzott be magához, szemben a már befutottabb, rutinosabb kollégákkal. Biztos voltam benne, itt most apait-anyait beleadnak, hogy elszórakoztassanak, hiszen egy glam-sleaze-stadionrock koncertre minek másért mennék. Láthatóan mások is így vélték, mert elvileg telt ház várta a bandát (ha nem is stadionnyi, de középtermi) – lehet, sokan bemelegítő bulinak is szánták a ma estéhez?...

Örömömre a budapesti punk-rock lánybanda, a SNIFFYCTION nyitotta az estet. Mióta nem találkoztam velük, megjelent első nagylemezük (igaz, fizikai formátumban nem), a basszeros Emma pedig „babaszabadságot” vett ki, posztját októberben Kitty vette át – a csütörtöki koncertnek azonban külön pikantériát adott, hogy az énekes Boxie kb. egy nappal a fellépés előtt jelentette be a nyilvánosságnak: kiszáll a bandából, elmegy inkább bicajozni a Föld körül (nem vicc!). Szóval ez afféle búcsúbulijuk is volt (szombaton Egerben még elcsíphetők ebben a felállásban, az Auróra előtt).

Dögös volt a Sniffycation – mind küllemben, mind zenében. A rendelkezésükre álló 25 percben és a talpalatnyinak sem mondható színpadi csíkban (irtó sok minden figyelt odafenn) azonban odatették magukat a hölgyek. Talán csak Boxie (a magyar Joan Jett, bocs) volt visszafogottabb, de ettől még ugyanúgy nyomták a vetkőzős pókert vagy az autósüldözést megéneklő dalokat, ahogy a magyar nyelvű számukat is ledarálták punkosan. Lilla, a dobos több értelemben is a csapat motorja, vitte a hátán a bulit, szövegelt a közönséggel, szó szerint is adta az ütemet, és figyelt a játékidő betartására. Ha lett volna merchük, főleg CD, tutira bevásárolok. Ezek híján csak a szintén lelkes metáltesó kollégámnak szurkoltam, hogy sikerüljön neki közös képet készítenie a lányokkal. S örömmel jelenthetem, a gitáros Bori és a basszer Kitty közt mosolyoghatott a fotókon.

A mosoly azonban a következő fellépő teljesítményét hallván lehervadt az ő arcáról is. A kaliforniai JOHN DIVA és bandája, nemhogy nem volt dögös, inkább döglött. Kezdve a hangzással… de az egész produkció egy lagymatag pöcshöz hasonlított. Szolid, sőt konszolidált, rádiós rock rosszul előadva, gyenge hangzással, levett hangerőn – így foglalhatnám össze. Pedig a Bret Michaelsre hasonlítani kívánó Diva, aki – ide a rozsdás bökőt, hogy – szőke parókát sem átallott a fejére tenni, sztárként adta elő magát. De nekem kiábrándító volt hallgatni ezt a 13 egy tucat bandát – hol a Mötley vagy a Skid Row tökössége, vadsága, veszélyessége, úgy zenei, mind hangulatébresztés tekintetében? De még a Poison is vadabbnak tűnt annak idején. A dalok nyilván kaptafán készültek, de az a legkisebb baj…

Ellenben a közönség kajolta, mit kajolta, úgy éltette a kvintettet, mintha valami tényleg történt volna a színpadon, miközben pengeélen táncolt az egész a Steel Panther-féle kabaré és egy haknibrigád hétvégi délutáni fellépése között. Szerintem az ő produkciójuk második felében voltak az este legtöbben a teremben – ami több mint fura…

Ezek után – nem túlzás – Hannesék berobbantak a színpadra, nyilván az Ecstasy nyitódalával (I’ve got the Fire), és egészen elképesztő koncertet adott a KISSIN’ DYNAMITE. Zeneileg, előadásban, színpadképben, emberileg. Szögezzük le: a dalaik nagyszabású, ősi, kipróbált receptek alapján készült slágerek – a legjobb értelemben és a legfinomabban tálalva. Nincs nyál, csak a csipetnyi glamour Johannes Braun énekes részéről. És profizmus és szív és lélek beleadása. És ebben a magyar közönség is jeleskedett, szerintem rendesen odatettük magunkat, erre nem számíthattak a németek, meglepte, és hatalmas boldogsággal töltötte el őket, amitől még jobbak lettek, ha még lehetett ezt fokozni.

Most csak a különleges pontokat emelem ki az Ecstasy-album dalaira felépített műsor kapcsán. Az első mindjárt, hogy egyszer csak Hannes felkonferálta Anna Brunnert, aki a lemezen is vokálozik (de lásd még Exit Eden), atyaég, a dögösség fogalmának élő megtestesítője volt, az igazi Díva. S ha már ott volt, 2 számban is megmutatta magát és a hangjának erejét.

Hála égnek a koncerten nem így néztek ki, itt valahogy rájuk esett egy sminkes...

Extra pillanatokat okozott, mikor oldalról betoltak egy pianót és Hannes arra kérte a közönség öngyújtóval rendelkező tagjait, csináljanak hangulatot, míg ő klimpírozik a nagyon drága zeneszerszámon. A főműsoridőt záró I will be king előtt pedig palástban, jogarral vonult be, egy udvari bolond társaságában, az odakészített trónushoz, és a bolondnak kellett a király kívánságára a közönséget megüvöltetnie – na, nem kellett a sok bíztatás. Hatalmas palástlobogtatásban végződött a koncert. (Ahogy korábban meglengették a KD-szerelem zászlaját is.) Persze a ráadás blokk sem maradhatott el.

És bármennyire is Hansi áll a középpontban, ez a feladata, a zenekar hangszeresei sem biodíszletek, a gitárosok, Ande Braun és Jim Müller elképesztően ízes szólókkal kápráztattak, Steffen Haile bassszer igazi showman a hajlobogtatásával, és mit is várhatunk egy dobostól, akit Schnitzernek hívnak, Andi vágta a témákat rendesen. De az egész produkció élt, lélegzett, és zúzott, sebeket is ejtett, ha és amikor kellett. A stadionok országát akár körbe is turnézhatnák, abszolút nagyszínpadra valók.

Azt hiszem, a tegnap este kölcsönös megelégedéssel zárult, a közönség és a zenekar között. És nem hinném, hogy ne látnánk még egymást.

EUROPE IN ECSTASY TOUR 2019
Kissin’ Dynamite (D), John Diva and The Rockets Of Love (US), Sniffyction
Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2019. április 18.
Belépőjegy ára: 3999/4999 Ft

David Lynchnek többé-kevésbé leáldozott. Már ami a filmrendező zenei hatásait illeti legutóbbi múzsájára (a jelző lefordítva azt jelenti: az ő köpönyegéből bújt elő). Mind a pénteken megjelent vadiúj nagylemez (Feels like Love), mind a vasárnap esti koncert fényesen bizonyította: Chrysta Bell, ez a nem mindennapi szépségű, fotómodellnek is szemgyönyörködtető texasi énekesnő kilépett Lynch árnyékából, autoriter művész, saját zenei világgal. És ez már nem dream pop, vagy a Julee Cruise-t középpontba állító Twin Peaks-filmzene világa, sokkal inkább elektropop, abból is a majdnem rock, majdnem kísérletező fajta, amibe a ’80-as évek new wave és dark hatásai éppúgy szerepet kapnak, mint a hasonlóan slágeres ’90-es évekbeli svéd-amerikai dance floor hangzás. (Helyenként pedig Sophie Ellis-Bextor vagy a James Bond-filmzenefőcímet (The World is not enough) éneklő Garbage-énekesnő, Shirley Manson nagyívű dallamai jutottak eszembe…)

2011 őszén „készült el az album, amelyen Lynch és Chrysta Bell már 1998 óta dolgoztak; a címe This Train lett. »Évekbe telt, mire elkészítettük ezt a lemezt, már úgy tűnt, hogy soha nem lesz kész – mondta Bell. – Röhejesnek éreztem, hogy egyáltalán elhittem, hogy lesz belőle valami, de minden alkalommal, amikor együtt lehettem Daviddel, annyit tanultam tőle, hogy úgy éreztem, többet nem is kívánhatok.«”
David Lynch és Kristine McKenna, Aminek álmodom
(Ford. Berta Ádám, Budapest, Athenaeum, 2018. 534. o.)

Aki tehát azért látogatott el vasárnap este a városligeti szórakozóhelyre, hogy egy buja hangú, mély orgánumú énekesnő (aki színészként Tamara Preston FBI-ügynökként tűnt fel a Twin Peaks 3. évadában) sötéten érzéki, kicsit kéjes (majdhogynem perverz), ugyanakkor pszichedeliája mellett sem rémisztő zenéjét hallhassa, némileg meglepődhetett, hogy a háttérvászonra vetített szürreálliák előtt micsoda műfaji kavalkád ostromolja a hallójáratait. Ugyan a Lynchcsel közös másfél lemezről (This Train, 2011; Somewhere in the Nowhere, EP 2016) is felcsendült pár tétel, de az amúgy varázslatosan álomszerű dalokon kívül a jóval poposabbak-slágeresebbek domináltak, azaz szükségszerűen is a legutóbbi két lemez, a We Dissolve és a friss Feels like Love számai (Tonight we rise, Devil inside me, 52 Hz, Half Asleep stb.). Értelemszerűen eltérő hangzással a lemezétől, hiszen itt, ahogy egy élőzenei koncerten szokás, a pőre gitár, basszus és dob határozta meg a hangképet – amit azért effektekkel és samplerrel felhizlaltak kissé.

A ráadással másfél órára kikerekedő koncert nagyon is életerős, élvezetes zenét mutatott, egy kiváló hangformában lévő, a figyelmet abszolút mértékben magára vonni tudó dívával. (Aki érdekes módon, miközben énekli a dalait, teljességgel őszintének hat úgy mimikailag, mint az indiai tánc- és jógapózokat idéző, kifinomultan és távolságtartóan elegáns mozdulataival, ám a köztes, konferálós percekben a kedvessége bicskanyitogatóan maníros.)

Összességében szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen eddig minden egyes nagylemezét bemutató európai turnéján (korábban: 2012, A38; 2017, Dürer-kert) ellátogatott hozzánk, így tulajdonképpen élőben követhetjük zenei kalandozásait, kacskaringóit. Most ráadásul a műcsarnokbeli David Lynch Kis történetek című fotókiállítással konstellációban!

FEELS LIKE LOVE TOUR 2019
Chrysta Bell (US)
Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2019. április 7.
Belépőjegy ára: 3900/4900/5900/6500 Ft

A múltkori jól sikerült Wackor-buli után, érdeklődéssel lestem, vajon kik akadnak a horgomra az estsorozat résztvevőiként. És na bumm, a nagymágócsi-szentesi hungaricum, az ANGERTEA trió. Ne mondja senki, hogy nincs kontinuitás a két fellépő között, mivel az Angertea legutóbbi (akusztikus) lemezén [Sidetrack (An Acoustic Act to Eradicate Torture)] Wackor-dalt dolgoztak föl! Ismét egy nemzetközi mércével értékelhető zenét játszó csapat, akinek a fővárosi koncertje eseményszámba megy – láthatóan mások is így gondolták ezt, a kis klubterem megtelt, sok ismerős arccal, és sok szimplán betévedővel-ottmaradóval.

Gergőék fél kilenckor vágtak neki, és hát az első két dal előadásakor azt hittem szinte, hogy a Neurosis posztapokaliptikus dalestjére tévedtem. Hihetetlenül súlyosak voltak. (Igazolást nyert a klub falán díszelgő, elsőre megmosolyogtató plakátfelirat a zenekar neve mellett: brutal-metal.) Persze később sem lanyhultak, csak én szoktam hozzájuk. A bő háromnegyed órás programjuk plusz ráadás alatt valahogy egy viharfelleg is begomolygott a nézőtérre, ám mindez mégsem szegte kedvünket, csak ránknehezedett piszkosul.

Nagyon kompakt, szépen ívelő, testes, sűrű textúrájú előadás volt a srácoké. (Hömpölygött, akár a Tisza… amely című szám el is hangzott az este.) Gergő nem sokat konferált, de a hangszereik szabályosan beszéltek, elképesztő módon, kiváltképp Miguel basszusgitárja, de a Gergő lábai előtt heverő majd’ négyzetméternyi pedálsor sem mutatóba került oda.

Szerintem lenyűgöző, ahogy zenélnek: brutálisak, súlyosak, egyben líraiak, ellágyulás nélkül, progresszívek, improvizatívak és experimentálisak. Nem utolsósorban hallgathatók, mert jó dalokat is írnak.

Ha felkeresitek az esemény Fb-oldalát, magatok is meggyőződhettek erről, mert a fellépésük videofelvétele ott megtalálható.

SZIMPLAROCKS-estsorozat
Angertea
Budapest, Szimplakert, 2019. április 6.

Mindig is szimpatizáltam az Ørdøggel. (Csak semmi célozgatás a Rolling Stonesra, ez egy másik patás.) Ugyan a két nagylemezük – Tíz fekete dal (2014), Sötétanyag (2017) – a címeik ellenére nekem még mindig túl derűs és nem zúz, ahogy én szeretem, de kétségtelen a zene- és dalszerzői talentum, a szövegek intellektusa.

Így aztán, nagy… Na jó, bevallom: nem tudtam ellenállni az oldalági projekt, a Diabolus in Musica friss, március 18-án megjelent Ørdøg-akusztik EP-je kivitelezésének. A borító foglalkoztatófüzet-jellegű: számösszehúzós, labirintusos, színezős. Ráadásul egy radíros ceruza is mellékelve van hozzá. Kell ennél több? Kellni nem, de akadt! Az összesen 300 példányban kinyomott CD első 100-a kézzel számozott, s amikor átvettem, választhattam, hányas számot kérem. Gondoltam, biztos elfogyott már az első ötven, de ha lehet, a legalacsonyabb sorszámút a megmaradtakból (egyáltalán azon is meglepődtem, hogy van még a számozottakból). Aztán 19-re lapot húztam, és mondtam: a 66.-at. „Ha már Ørdøg?!”, kontrázott a kedves átadó hölgy. Nem hittem, de megvolt, így – bebebe! – enyimé az ördögi kiadványpéldány.

Míg a gyerekek összehúzogatták, kiszínezték, én többször is meghallgattam a 3 Ørdøg-opusz (Portador De Luz, Óriás leszel, Kitalálhatnád) plusz az IHM-sláger (Tavaszi nemződüh) akusztizált (sic!) változatát. Bejött, ezért, mivel a CD-vásárlással invitálást nyertem a lemezbemutatóra (e-mailen megkaptam a címet), nem haboztam másodmagammal ellátogatni a Gellért-hegy lábához egy söralagsorba.

S øtt vølt az Ørdøg-énekes Vörös András, az Ørdøg/Wackor-gitáros Nagy-Miklós Péter, az énekes-hegedűs Bokodi Bálint és a gitáros Korpos Lajos. A többi pedig már történelem.

Sørvezetőnek egy ausztrál és egy belga korsø búza szolgált, ezért aztán a kivilágított mélység, melyet csurig töltöttek az ismerősök, barátok, rajongók, érdeklődök és hozzám hasonló szimpatizánsok, egy idő után az ajánlottnál sokkal jobban felforrósodott. Akárcsak a hangulat. A bő egy órás koncert legfőbb jellemzője a jókedv és a derűs kedély volt. Nem lehetett nem vidámnak lenni a zenészeket, énekeseket, Vörös András konfjait hallgatva.

A Lángoljjal kezdtek, majd Natasa is megérkezett. András eztán elmesélte a formáció megalakulásának történetét (Csepelyi Adrienn író, újságíró, műsorvezető Belemenés című könyvének tavaly nyári PIM-es Margó-fesztiválos bemutatójára kapacitálta őket egy kis unplugged zenélésre, ők pedig nagyon megszerették így magukat; a Fekete zajon már rendes műsort toltak, igaz, háromszor szakadt el Wackor Miki gitárján a húr; ez pedig már az 5. vagy 6. koncertjük – és András szerint a 10. koncertig lehet bénázni…), majd a jelenlévő inspirátor-múzsa tiszteletére elnyomták a Pink Floyd Wish you were here-jét. (Halkan jegyzem meg, celebritásban máskülönben sem volt hiány, a Thy Catafalque-os Kátai Tamás – nem vagyunk rá méltók! – is ott állt a két asztalsor közti folyosón, és érdeklődve szemlélte az előadást.) A számsørrendben már nem vagyok biztos, de jött még az Óriás leszel, a Cserna-Szabó András Sömmi című regényéhez írt Ørdøg-trailer, Hobo(-JA) Hetedikje (még a superbuttos időkből), a 100x100000 és ami még tuti, az az Isten Háta Mögött dala. Nekem itt volt a snitt. (No nem a sørøk miatt, hanem mert elunva az álldigálást, kissé hátrébb leültünk egy pulthoz, odáig meg a zene már nem a maga teljességében ért el a kultúrhely zaján keresztül, így aztán mi is inkább beszélgetésbe merültünk.)

Azt persze nem hagyhatom szó nélkül, hogy a nevükkel is egy Slayer-lemezcímre utaló négyes valamiért (tréfából) megpöckölgette Kerry King tremolós szólótechnikáját, s a vonyóval elkövetett hegedűmolesztálást slayeres szólónak nevezte András. Értem én a tréfát, csak nem… (Már emlegettem korábban, amikor a Haggard komolyzenei szekciója a PeCsában a South of Heavennel csekkolt be… szóval csak csínján.) No de, épp ez a merevség, ami most itt részemről leíródott, épp nem jellemezte az estét, mely oldott volt és felszabadult. Hangközileg meg tritonus.

Diabolus in Musica: Ørdøg-akusztik EP-bemutató
Budapest, KEG Sörművház, 2019. március 29.

A Nagy Egyesített Thrash Elmélet (Grand Unification Thrash Theory, GUTT) szerint nincs jobb hétkezdet egy hétfői thrash bulinál. Magam is híve lennék ennek az elképzelésnek és a gyakorlatba is megpróbálom átültetni, hiszen ilyenkor elvileg sokkal fittebben tevékenykedik az ember egész héten át. Ám a kivitelezés egy jó 5 órás kísérletsorozat alatt produkál néhány meglepetést. Például a „jaj, de fáj már a derekam”, „úgy leülnék”, vagy az „elzsibbadt a bal lábam” és a „hogy fogok így holnap felkelni” gondolat-felkiáltások mellett a leggyakoribb a „jesszuspepi, hogy bírják ezek az alakok odafönn a színpadon szuflával és kondival, pedig vagy 10-15-20 évvel idősebbek nálam” sirám és a „de szeretnék 10-15-20 év múlva úgy kinézni, mint Blitz” sóhaj.

Nem volt ez másképp a tegnapi koncerten sem, ami egy nagyon okosan összerakott csomag volt, ám ha hinnék az összeesküvés-elméletekben, vagy nem lenne évtizedes előélete az overkilles Killfesteknek, akkor azt mondanám, hajszálra lemásolták a december elején nálunk megfordult MTV Headbanger’s Ball Tour mintázatát: amerikai nagyágyú, német nagyágyú, amerikai veterán, görög feltörekvő. Ám lehet, mindössze arról van szó, a thrashtúrák is a fraktálok módjára formálódnak a turnémenedzserek agyában.

Ha viszont elfogadom a fenti tételt, akkor az ausztrál Meshiaaknak esélye sem volt valójában elindulni a turnén. Amit végtelenül sajnálok, mert a John Dette által feldobolt debütalbumuk (Allianece of Thieves) valami egészen fenomenális lett, s őket vártam (volna) a legjobban a Flotsam & Jetsam mellett ezen az estén.

Jó-jó, az Overkillt is, de őket mostanság gyakran láttam, oly annyira, hogy a tavalyi rockmaratonos fesztiválfellépésüket skipeltem is, hogy lélegzethez jussak a dömpingjükben. Ami meg a Destructiont illeti (2011-ben éppen így, párban láttam őket az Overkill-lel, az akkori Killfesten, a PeCsában), a múltkorinál jóval nyitottabban álltam hozzájuk, azaz nem mentem ki a büfébe (a BNMC erre nem ad lehetőséget, kinn meg kurva nagy fagy volt…), és végighallgattam az old school műsorukat, ám a 8 éve leírt érzékelésemben azóta sem változott semmi.

Nos, legalább nem a Suicidal Angels jött megint, gondoltam a görög CHRONOSPHERE kapcsán, ám a fél hétkor nyitó thrash négyes énekes-gitárosának testén így is helyet kapott póló formájában a honfitárs brigád. Ennek ellenére sokkal jobb benyomást tettek rám náluk, és a legutóbbi lemezük alapján formált prekoncepcióimat is lerugdosták a képzeletem színpadáról, ugyanis jók voltak. Nem pusztítóan, de fiatalosan, szikáran. Hála égnek ők nem álltak be az epigon thrashelők táborába (mint az ezzel nagy népszerűségre szert tevő Suicidal Angels), inkább saját utat járnak (mégha ez szerintem perspektívátlan is amúgy). Szögelnek, dallamkodnak meg rockendrollkodnak is. (Már másodjára jártak nálunk, ahogy megtudtuk, igaz az első fellépésük kissé titkosítva volt 2015-ben a csepeli Route 66-ben, a svájci Battalion társaságában.) Nagy elánnal, vigyorian, kiéhezve a sikerre, ráadásul már van 3 lemezük. Lelkesedésük némileg magával ragadott, így a fél órás műsorukat záró thrashesített Ace of Spadesre nem lehetett nem zúzni. Bemelegítő körök letudva.

Már most azt mondani, hogy az év végi listámon ott figyel a The End of Chaos, talán elhamarkodottság, de vállalom. A FLOTSAM AND JETSAM valami irtózatosan jó lemezt tett le az asztalra januárban – számomra az életművük egyetlen ékkövét (az első két lemezük erősen túlértékelt volt egykor is, a mából visszanézve is, a közbeesők meg inkább felejtősek…) -, azóta párban pörög nálam az Overkillével. Megunhatatlan, izgalmas, azt sem bántam, sőt szorgalmaztam volna, ha az egészet eltolják az este. Sajna nem, de azért így sem volt rossz.

Pedig rendesen megijedtem, amikor a kezdéskor Eric A. K. beesett a színpadra – szó szerint. Na, gondoltam, egy megittasult énekes, mi lesz itt. De nem kellett aggódnom, az albumot is nyitó Prisoner of Time-mal kezdtek, és Eric az első hangoktól albumminőségben brillírozott, míg ellenben a hangzással akadtak gondok, Steve Conley gitárja valahogy háttérbe szorult, bezzeg Michael Gilberté dörgött, mint egy ágyú. Zsebre tettek rögtön, noha végülis csak 3 új szám (l. még Demolition Man, Prepare for the Chaos) fért a programjukba, de ha odafigyelnek – ez a turné 4. állomása volt, némi tapasztalat már összegyűlhetett –, talán belátják, kár erőltetni a Doomsday vagy a No Place for Disgrace dalait, nem annyira ütősek, és ismertek sem, hogy beindítsák a népeket, míg az új lemez számai igen! Azért az Iron Maiden című dal eljátszásáért piros pont jár.

Nyilván nem lehet elmenni szó nélkül a dobok mögött helyet foglaló Ken Mary teljesítménye mellett, de a többiek is kitettek magukért, mozgásilag, színpadképileg, na és szólók terén is. Eric nem egy szószátyár típus, de míg így énekel, kit izgat a konferálás minimalista kivitelezése. Győzelem volt ez számukra, hiszen, míg 11 éve az Avalon klubban 20-30 magyar rajongó figyelte őket, 2 éve a Showbarlangban is alig száz, addig most ezernél is több thrash-fan követte őket a fülével.

Nekem csak a végalakzat volt furi egy kicsit, ennél ütősebben kellett volna lezárni a koncertet, ez inkább csak úgy véget ért, jó lett volna még egy zúzós új szám ráadásnak.

Hátrább húzódtam, legyen hely a teuton thrashereknek. Akik, mit ad isten, a sodomitákhoz hasonlóan, old school programmal kápráztatták el a híveiket, ment is a pörgés elől rendesen. A ’80-as évek dicsőségét éltették DESTRUCTION-ék a set kiválogatásakor, akik – a Sodomhoz hasonlóan – négytagúra bővültek, és hát az uccsó 30 évből nemigen lehet slágert kiemelni. Ez legjobban a záró egységnél volt feltűnő: az ultimatívnak szánt Thrash Till Death (a 2001-es The Antichrist lemezről) annyira semmitmondó plasztik, hogy a rákövetkező Bestial Invasion (l. Infernal Overkill, ’85) a maga ős brutális nyersességével még így is köröket vert rá.

Schmier mindent megtett, hogy szórakoztassa a közönséget, mikrofontól mikrofonig járt, a legjobb frontemberi címért bátran harcba szállhatott volna – de nincs szerencséje Blitz mellett. A filigrán Mike megcsappant sörényét rázva tette ugyanazt, amit az elmúlt 35 évben – aki szereti a tuka-tukás germán ős-thrasht, szava nem lehetett. Én csak szerettem, noha amikor megütötte a fülem a Release from Agony vagy a Mad Butcher, netán a Life Without Sence, azért próbáltam feltalálni magamban valami élvezetet, vagy nosztalgiát ’87-’89-ből, amikor odáig voltam értük, de nem ment. Mindazonáltal objektíve jó koncert volt, ami igazából levont az élvezeti értékéből, az a fantáziátlan klaffogó dobolás volt.

Függöny mögötti átszerelés, és 21.30-kor máris színpadra robbant, a szokás szerint, az OVERKILL. Nem is mással, mint a The Wings of War nyitójával, a Last Man Standinggel. És innentől nem volt megállás. Blitz fittebb, mint valaha, mintha még a hangja is jobb lenne a korábbinál – elsöprő volt az energiája. Neki is, és a bandának is, noha nem csináltak semmi különöset, csak azt a hatást keltették, hogy egy lávafolyam ömlik át rajtuk keresztül rád. Nem könnyű 35 év 20 nagylemezéből műsort összeállítani, de én a helyükben bátrabban nyúlnék a legújabbhoz, ami nagyon bejövős, kellemes hallgatnivaló. Szívesen is hallottam volna többet róla, nem csak 3-at.

A zöld fényekkel most sem bántak csínján, de szerencsére a strobószkópok most nem vették el a látásomat, nem kellett vakon tapogatózni a koncert alatt. Az Elimination nekem mindig hatalmas élmény, de ha ki kell emelni személyes csúcspontot, akkor a Necroshine–Under One–Bastard Nation hármast kockáztatnám meg, mivel ez a trió el is ütött az amúgy punkos beállású koncert egészétől. Nyilván a Rotten To The Core is nagyot szólt a koncert végén. Azaz majdnem végén, mert a ráadásblokkot én már nem vártam meg, Fuck You így meg úgy – az idei Overkill-élményem már a tarsolyban volt.

KILLFEST TOUR 2019
Overkill (US), Destruction (D), Flotsam & Jetsam (US), Chronosphere (GR)
Budapest, Barba Negra Music Club, 2019. március 11.,
Belépőjegy ára: 5900/6900/7900 Ft

Nemzetközi sikereket itthon is el lehet már érni – a 23 éves WACKORnak tegnap este messzemenőkig sikerült a 17 éves Szimplakertben. A teremben jelenlévők 2/3-a ugyanis külföldi szórakozni vágyó volt, vagy 15 nemzetből. Így aztán Miki odatette magát és angolul konferált nagyon bohókásan, míg Küki fordított (redukált) magyarra az elől álló kb. 30 fős törzsrajongó natívnak – persze vicceltek a fiúk. Csak a zenélést vették komolyan a rendelkezésükre álló másfél órában.

Oly annyira, hogy Miki például bár influenzával küszködött, a teljesítményén ez nem érződött, talán csak az üvöltéseket spórolta le kényszerűségből. SlayerCsabi gyakorlatilag törzset alapíthatna, úgy dobolt, hogy Lombardo is elismerően csettintene, Küki pedig a maga két négyzetméterén széttombolta magát, és időnként oldalról pár szalmakrumplit is magához vett – ha már Miki minden szám után leállásra késztette a csapatot, mivel innia kellett, a betegség miatti kiszáradás okán.

Ennyi belefért, a dalaik, mit sem kopva az idők alatt, jócskán dinamikusak, sodorták az embert – táncra kapott itt olasz, portugál, orosz egyként, lányként-fiúként. Én téli nagykabátban bangeltem, míg a lánykák közül nem egy már csak a felsőjében izgett-mozgott. „Mi vagyunk a város legjólfésültebb metálosai” – támadt be Küki; „Mi a fasz van?!” – kontrázott SlayerCsabi; „Thanks. Welcome” – huhogta Miki, akit, ugye, elvitt az Ørdøg.

A többiek egyéb zenei elfoglaltságáról nem tudok, csak az látszik, hogy a gyúrást nem hagyták abba – és hogy nagyon együtt van a trió (banyek, 1996 óta!), mégha, ahogy Miki megjegyezte, 2011 óta nem is írtak új dalokat (azok meg a Dramatically Different című, 3. lemezen megjelentek 2013-ban. (Hahó, srácok, ideje lenne egy 4.-nek, nemde?! Mégha takarékon is működik a zenekar, a művészetnek nem kéne gátat szabni, én vevő lennék rá.)

Igazi bestof dalcsokor, Wackor-esszencia került terítékre ezen a metálkodás tekintetében nem mindennapi helyszínen, a belvárosban, a romkocsma negyed origójában (ha a Kék Lyukban lett volna, valszeg 12-en lettünk volna, és még fizetünk is érte, hazafelé meg lefagyunk…). Mondanom sem kell, a JOE-val zártak, ami előtt SlayerCsabi szokásához híven kis prológot rögtönzött: tehát, lehet abbahagyni a buziskodást, a tökösök jöjjenek előre és bestiálisan mészárolják le egymást az „Electric Fire” harsogása közben.

Amikor aztán már azt hitted, vége, még elsütöttek egy spagetti western-tréfát, majd 22 órakor az Always look on the bright side of life-fal búcsúztak.

Hatalmas éltetés közepedte.

SZIMPLAROCKS-estsorozat
WackoR
Budapest, Szimplakert, 2019. február 23.

Az egykori Kyuss-tagok, ha nem is sűrűn, de azért csak megfordulnak kis hazánkban. Josh Homme a Queens of the Stone Age élén 2013-ban a VOLT-on, 2014-ben a Sziget fesztiválon, tavaly nyáron pedig a Budapest Parkban tette tiszteletét a magyar rajongók előtt. (Teszem is hozzá: részemről érdektelen, amit ott nyújt.) Brant Björk 2006-ban (Marco Polo Club), 2007-ben (Kultiplex), majd 2017-ben (A38) játszott nálunk. Hab a tortán, hogy a Kyuss Lives! fellépései sem kerülték el fővárosunkat, az első 2011-ben produkált durván telt házat a PeCsában (John Garcia, Nick Oliveri és Brant Björk oldalán Bruno Fevery gitározott), a második eljövetelre 2012-ben került sor a Barba Negra Music Clubban (itt Billy Cordell basszusozott az időközben kiszállt Nick posztján).

John Garcia nem feledkezett meg a magyar érdeklődés hőfokáról: új bandájával is erre vette a kanyart. Ám az előzetesen meghirdetett tavaly októberi időpontot lefújták, és átpakolták idén február elejére. Ami abból a szempontból nem is baj, hogy egyfelől hatalmas dömping volt koncertügyileg az ősszel, másfelől a debütlemezük január 4-én látott napvilágot, így aktuálisabb nem is lehetett a fellépés.

Az Ehren Groban gitárossal, Mike Pygmie basszerral és Greg Saenz dobossal összehozott album egyáltalán nem rossz, hozza a „sivatagi hangulatot”, bár mondjuk a Kyuss 2–4. lemezéhez képest, ugye… De miért is kéne összevetni, eltelt negyed század, más idők, más felállás, jómagam is rengeteget változtam… A Kyuss, Slo Burn, az Unida, a Hermano, a Kyuss Live! – Vista Chino énekes frontemberének tulajdonképpen ez már a harmadik szólólemeze, mégha a zenekari név is belekerült a logóba a 2014-es és a 2017-es albumokat követően. Ugyanakkor a megjelenés kiváló apropó arra, hogy suba alatt Kyuss-dalokkal lehessen turnézni. Dehogy vetek rá követ!... A stoner pápára?... Nyilván nem fog Slo Burn-számokat a setlistbe illeszteni. Pedig…

Az est azzal kezdődött, hogy alaposan meglepett a DEAD QUIET. Az 5 éve alakult, 2 lemezes, vancouveri 5 fős, szemtelenül fiatal gárda bitang erős programot tolt a fülünkbe a hajón. A 2017-es Grand Rites albumba csak belehallgattam, nem is találtam rossznak, de most újra előveszem, mert baromira megfogtak a skacok plusz a szintis hölgy. Tág értelemben vett stonert nyomtak, nem kevés heavy és metál éllel, hol akár doomba hajolva, vagy éppen a ’70-es évek improvizatív színpadi jammelése felé. És bikán szóltak, a basszus hangja akár egy odvas fa A Gyűrűk Urából…. Az előadásmódjuk kifejezetten szimpatikus volt, kiéhezett farkasfalkára hajadzott, ahol a vezér, a fura frizurájú Kevin Keegan gitáros-énekes igencsak diktálta a tempót. Egy órás programjuk nekem teljes értékű koncertet ért.

Fél tíz előtt pár perccel az „Aranyhorda” zenészei már a színpadon intróztak, aztán időben megjelent Garcia is, elegánsan, fekete ingben – nem tudtam eldönteni, a tartása, alkata ilyen vagy benn felejtette a vállfát… Mindenesetre az estre rányomta a bélyegét a visszafogottsága, ami valószínűsíthetően betegségre vezethető vissza, még a konfokat is átengedte az amúgy „Köszönöm szépen”-nel köszönő basszer Mike-nak. Ő csak kb. 2-szer szólalt meg mindössze, egyik alkalommal bemutatva a zenészeket. Az énekhangot azonban hozta, mégha az arca egész végig szenvedésről, erőfeszítésről, nem szenvedélyről árulkodott. Ha így van, még inkább méltánylandó a teljesítmény, amit nyújtott: az új lemez dalait és egy zúzós Kyuss-bestofot, ahogy arra számítani is lehetett.

Okosan, arányosan állították össze a műsort, szépen vegyítve a két korszak dalait, a laza telt ház (3/4-ed ház) pedig hálás volt ezért. No meg a sok-sok elszállásért, szólóért – még a basszer… a gitárja is betorzult –, ami azért, valljuk be, időt adott Garcia hangjának a regenerálódásra, szóval nem volt véletlen – fél óra játék után, a bemutatást követően, le is ment pár percre a színpadról. Hogy aztán újabb fél órára visszajöjjön, majd ismét, a ráadás 30 percére.

Most azon kívül, hogy élőben, jó karcosan megszólaltatva hallhattam a Hurricane-t, az El Rodeót, a One Inch Mant, vagy a Green Machine-t, külön öröm volt számomra a ritmusszekció játékát figyelni. Nagyon vastag és húzós volt végig, és mintha a gitárosnak, aki amúgy tehetségesnek bizonyult, ha nem is színpadi figurának, szerintem néha „kapaszkodnia” is kellett.

Nincs más hátra, mint Garciának jó egészséget, mielőbbi gyógyulást kívánni – s hamaros visszatérést majd egy újabb klubkoncert erejéig.

Lábjegyzet: ha javasolhatnám a koncertszervező ügynökségeknek: Nick Oliveri Mondo Generatorát és a két Scott Reeder (az ex-Kyuss-basszer és a Fu Manchu-dobos) közös zenekarát, a Sun and Sail Clubot is szívesen látnám egy budapesti fellépés alkalmával.

John Garcia & The Band of Gold (US), Dead Quiet (CAN)
Budapest, A38, 2019. február 3.
Belépőjegy ára: 4900/5900 Ft

Gyilkos egy bulit nyomott tegnap este a finn hatosfogat. Mi sem jelzi ezt jobban, mint, hogy röpülni látszott az idő, az a 80-ra kikerekedő percszám csak úgy elillant. Totál felvillanyozódtam tőlük, pedig mikor elkezdték, már 4 óra ácsorgáson és 3 zenekaron túl voltunk.

Valójában baráti unszolásra keveredtem el erre a koncertre. Korábban úgy gondoltam, az év eleji Mood-est és a másnapi Tormentor-közönség- és Rattle Inc.-olvasótalálkozó épp elég lesz a hónapra, aztán február elején úgyis máris John Garcia fellépését élvezhetem. Bármennyire is kedvelem az Amorphist, mivel az utóbbi időben rendszeresen részt vettem a koncertjeiken, ezúttal nem volt bennem különös hajtóerő ismét megtekinteni őket, még a tetszetős legfrissebb albumuk okán sem. A turnétársak pedig egyáltalán nem vonzottak, s ennek különös nyomatékot adott, hogy meghallgatva mindhármuk január 11-én kiadott új anyagát (Soilwork: Verkligheten, Jinjer: Micro EP, Nailed To Obscurity: Black Frost), egyik sem nyerte el a tetszésemet, nem igazán kerültek közel hozzám.

A barátság azonban fontos dolog, ezért aztán péntek este, munkából jövet, már nyitáskor ott hószobroztam a klub bejáratánál, s reménykeltő nyitottsággal vártam, hogy az elkövetkező hat óra milyen zenei és vizuális élményekkel kecsegtet – az említett társas kapcsolat ápolásáról nem is beszélve.

Nos, a német NAILED TO OBSCURITYt magamban csak ravatal metalnak hívom, akik élőben mégiscsak sokkal jobbak voltak, mint holtukban lemezen. Szimpatikus fiatalemberek melodikus-melankolikus-melodramatikus zenével, melytől a progresszió sincs távol, ahogy az Amorphis-kötődés is nyilvánvaló (folk nélkül), de időnként elcsúsznak egészen a filmzenés elborultságokig. Hat számot játszottak, príma hangzással, nekem elég lett volna három is, de holtakról jót vagy semmit!

Az ukrán JINJER viszont már a műsoruk elején leszakította a burám, ahogy megszólalt a djent-basszusgitár, növekedésnek indultak a hajhagymáim. Aztán megérkezett a mindig csodás… hangú és előadói képességekkel megáldott Tatjána, hogy igazán elkápráztasson minket.

Már többször láttam őket, ő mindig kimagasló volt a termete ellenére, de most az mutatkozott meg, hogy míg a fesztiválos fellépés "szétejti" a bandát, a klubos produkció bikaerőssé teszi. Nagyot durváztak és a közönség (addigra már full house (sic!) volt!) vette a lapot, a fehérbe öltözött, újabb tetkókkal ékesített énekes-hörgősnő kenyérre kente őket. Nekem persze kicsit sok ez így: djent, metalcore, hip-hop, tiszta ének, újabban jazz elemek hibridizációja, miközben, ha ezeket elhagynánk, akkor is nagyon korrekt death metal dübörögne. De bánja kánya, Jinjerék újra megvettek maguknak!

Hát igen, nos… khm… khm… a co-headliner svéd SOILWORK… ha diplomatikus akarok lenni, igen, akkor egy korrekt, végtelenül profi produkcióval szórakoztatta a nagyérdeműt 75 percen át. Sűrű, tömény, sokszólamú zenével, Vörös András-kinézetű dalospacsirta énekessel, aki vagy féldézsányi köpetet termelt ki magából aznap este. Ha viszont ejtem a diplomáciám (sic!), vagy mi, akkor azt mondom, és nem a 75 percnyi stroboszkópozás, fényvibráció miatt, hogy a ’90-es évekbeli dance floor diszkóvilág metalizációja került a deszkákra, s feszített engem keresztre általuk. (Ha még prosztóbb akarok lenni: ez számomra fos…) Szóval nem az én világom, egy pillanatra nem szólított magához, emlékezetes riffet nem hallottam. Én lecserélném a dobost, meneszteném a billentyűst, és előtérbe tenném a gitárokat, a lanyhulós zenét pedig játssza csak Björn Strid a The Night Flight Orchestrában!...

És akkor! Hosszú várakozás után! 22.30-kor a feldíszített színpadon ismét a finn AMORPHIS hatosa! Az első hangoktól libabőr a ráadásokig. És igen, sok szám elhangzott a Queen of Time-ről (a lemez első fele, 6 szám), ahogy reméltük. És ismét voltak meglepi, régi számok is, de még milyenek!

The Bee, The Golden Elk, Sky is Mine, Sacrifice, Message in the Amber, Silver Bride, Bad Blood, Wrong Direction, Daughter of Hate, Heart of the Giant, Hopeless Days, Black Winter Day – Death of a King, House of Sleep.

Ez egy igazi metálkoncert volt, klassz(ikus) metálzenével, a keménykedős puhapöcs zenekaroktól fényévnyi távolságra. Most jóval több volt a mozgás is a színpadon, mint korábban, nemcsak Tomi volt fáradhatatlan, de még a The Doors-pólós Esa is letörölhetetlen vigyorral mászkált a szólói között. A visszatért Olli-Pekka Laine, aki fejkendőjével hippisre vette a figurát (oké, Tomi gatyaszára is trapéz…), szintén kitett magért, kilométereket sétált le és föl.

Nagyok voltak a srácok, ahogy a zenéjük is elementáris megmozgató erővel bír. Legközelebb unszolásra semmi szükségem nem lesz.

Amorphis (FIN),
Soilwork (S), Jinjer (UA), Nailed To Obscurity (D)
Budapest, BNMC, 2019. január 25.
Belépőjegy ára: 6999/7999/8999/9999 Ft

Most vagy soha – esetleg újabb 25 év múlva –, gondolhatták az egykori Mood tagjai, és belevágtak. Huszonöt évvel a megalakulás, 17 évvel a feloszlás után. Egy „bemelegítő” koncert Bécsben, a Doom Over Vienna fesztiválon november 9-én – „Doom fesztivál: kétszázan egy pincében” – kommentál Holdampf Gábor, majd a január 4-i nagykoncert. Még egyszer, utoljára, lezárásként. Nem újjáalakulásként. Ha esetleg beesik pár hónapon belül egynéhány fesztiválfelkérés… Akkor. Talán. Még koncert. De amúgy mindenkinek ott vannak a zenekarai. Sanyinak a Wall of Sleep és az AMD, Gábornak és Kolosnak a Magma Rise, Balázsnak az Asphalt Horsemen, Tamás pedig zeneileg inaktív.

(Fotó: Mood zenekar Facebook-oldala, Réti Zsolt)

A budapesti koncert bizonyíték volt rá, hogy a magyar sabbathistákra önállóan is kíváncsi kb. 550 ember – bő félház éltette a színpadon zenélő urakat. Összesen másfél órás előadásuk csakis elismerő és elégedett bólogatásra késztetett. Most komolyan, úgy éreztem magam, mint a játék kiskutya a kocsik hátsó ablakában, csak bólogattam és bólogattam…

Kezdjük máshol. Mondjuk, 1995-ben a Hammer Demonstráció II. válogatásánál. Amin ott figyelt a Stardrifter. Nem hiszem, hogy nagyon másképp lenne: a mostani koncerten többségében jelenlévő 40+-os apukák ezzel ismerték meg a zenekart, erre kapták föl a fejüket. Hát ez meg mi a sabbathúristen? Legélesebb Mood-koncertemlékem pedig a válogatáskazetta zenekarainak fellépése, ahogy a Mood a kisszínpadon játszik (hogy E-klub vagy Riff-Röff, már nem tudom).

Lett aztán 4 nagylemez. Nem voltak ugyanolyanok, mindenki választhatott kedvencet közülük. Nekem a Slow Down volt az a Burning Slow demo mellett, még pólóm is volt a kalászosban tanyázó kombájnnal. A Wombocosmic meg nagyon nem tetszett a megjelenésekor, ma már igen, de emlékszem, miért nem: hamisnak tartom rajta az éneket… A lényeg: mindig kíváncsi voltam, mit alkotnak a srácok. Oly annyira, hogy 2001 után is követem őket a mai napig, legyen Supernatural–Stereochrist, Wall of Sleep, Magma Rise, Asphalt Horsemen. Mindegyik (utód)zenekarnál ott figyel a Mood-örökség, így vagy úgy.

Tegnap este fél kilenckor kezdődött a doomsday–moodsday. Egy 12 perces kisfilmmel, amelyben a zenekar tagjait interjúvolják, miért is, hogyan és miként. Szóval a C. O. C. Blindja és a Down NoLája tehet mindenről, hogy anno Füleki és Holdampf urak belevágtak…

Háromnegyedkor aztán belecsaptak a zenei szettbe, majd mintegy 45 perc múlva röpke szünetet közbeiktatva újabb 25 percet muzsikáltak, a Burning Slow-val zárva a 70 perces főműsort, hogy az ovációra visszatérjenek még 3 szám erejéig, köztük a slágerré kikiáltott Glow Burn Screammel és a Sabbath Children of the Grave-jével.

Hogy milyen számok hangzottak el, mármint mire emlékszem még? Circles, Feed To Rise, Spiral Tomb, The Fourth Ride of Doomanoids (Sanyi mellényúlt, amit nagy nevetve úgy kommentált, hogy ezt mindig is meg akarták valósítani, mármint a rontást), Four Winds Are Blowing, The Engine Is Burning…

Ami az egésznek jelleget adott, az a lecsupaszított, eszköz- és díszlettelen színpadi kép (csak egy Mood-logós felirat a vásznon, némi színezéssel, füsttel), a pőre zene és a zenészek totál közvetlen emberi arca. Itt aztán nem volt sztárkodás, rockandroll-kivagyiság. Az AMD- (Füleki), Down- (Hegyi), illetve Saint Vitus-pólóban (Holdampf), farmernadrágban aprító jó kondiban lévő családapák a maguk „nyers”, mindennapi valójukban muzsikáltak. Mint egy osztálytalálkozón, ahogy Gábor (aki többször is lement a közönség első soraiba) már az elején megjegyezte. S ő volt az, aki megemlékezett két barátról, társról is, akik nem lehettek itt, egyikük, Vida Ferenc (LMS) elhunyt, másikuk, Király Balázs egykori basszer, föllelhetetlen.

Baromi jól szólt a hangcucc, Sanyi és Kolos szólói csodásan csilingeltek, de nekem az első pillanattól kezdve a Balázs keze alól feldöbörgő basszushangok voltak mellbevágóak és ezeken a vastag hangkötegindákon lendültem dalról dalra afféle doom-Tarzanként végig az estén.

Szívet melengető, kart lúdbőröztető, hátat borsóztató este volt. S míg mi bent a koncertteremben vigyorogtunk örömünkben, kint leesett a hó.

Mood
Budapest, Barba Negra Music Club, 2019. január 4.
Belépőjegy ára: 1999/2499/2999/3999 Ft