Kecsegtető volt, nagyon is, a mai, pénteki skandináv csomag (Audrey Horne–Backyard Babies és társaik), ám én végül mégis a csütörtök, a németek mellett döntöttem ebben a koncertdömpingben. A választásban leginkább az játszott szerepet, hogy a sváb acél forgatóinak zenei megmozdulásain annyira érződik még az éhség (a sikerre kiéhezett lelkesedés), hiába, hogy már az 6. lemezük (a tavaly megjelent Ecstasy) a mostani turné apropója, ellenállhatatlanul vonzott be magához, szemben a már befutottabb, rutinosabb kollégákkal. Biztos voltam benne, itt most apait-anyait beleadnak, hogy elszórakoztassanak, hiszen egy glam-sleaze-stadionrock koncertre minek másért mennék. Láthatóan mások is így vélték, mert elvileg telt ház várta a bandát (ha nem is stadionnyi, de középtermi) – lehet, sokan bemelegítő bulinak is szánták a ma estéhez?...
Örömömre a budapesti punk-rock lánybanda, a SNIFFYCTION nyitotta az estet. Mióta nem találkoztam velük, megjelent első nagylemezük (igaz, fizikai formátumban nem), a basszeros Emma pedig „babaszabadságot” vett ki, posztját októberben Kitty vette át – a csütörtöki koncertnek azonban külön pikantériát adott, hogy az énekes Boxie kb. egy nappal a fellépés előtt jelentette be a nyilvánosságnak: kiszáll a bandából, elmegy inkább bicajozni a Föld körül (nem vicc!). Szóval ez afféle búcsúbulijuk is volt (szombaton Egerben még elcsíphetők ebben a felállásban, az Auróra előtt).
Dögös volt a Sniffycation – mind küllemben, mind zenében. A rendelkezésükre álló 25 percben és a talpalatnyinak sem mondható színpadi csíkban (irtó sok minden figyelt odafenn) azonban odatették magukat a hölgyek. Talán csak Boxie (a magyar Joan Jett, bocs) volt visszafogottabb, de ettől még ugyanúgy nyomták a vetkőzős pókert vagy az autósüldözést megéneklő dalokat, ahogy a magyar nyelvű számukat is ledarálták punkosan. Lilla, a dobos több értelemben is a csapat motorja, vitte a hátán a bulit, szövegelt a közönséggel, szó szerint is adta az ütemet, és figyelt a játékidő betartására. Ha lett volna merchük, főleg CD, tutira bevásárolok. Ezek híján csak a szintén lelkes metáltesó kollégámnak szurkoltam, hogy sikerüljön neki közös képet készítenie a lányokkal. S örömmel jelenthetem, a gitáros Bori és a basszer Kitty közt mosolyoghatott a fotókon.
A mosoly azonban a következő fellépő teljesítményét hallván lehervadt az ő arcáról is. A kaliforniai JOHN DIVA és bandája, nemhogy nem volt dögös, inkább döglött. Kezdve a hangzással… de az egész produkció egy lagymatag pöcshöz hasonlított. Szolid, sőt konszolidált, rádiós rock rosszul előadva, gyenge hangzással, levett hangerőn – így foglalhatnám össze. Pedig a Bret Michaelsre hasonlítani kívánó Diva, aki – ide a rozsdás bökőt, hogy – szőke parókát sem átallott a fejére tenni, sztárként adta elő magát. De nekem kiábrándító volt hallgatni ezt a 13 egy tucat bandát – hol a Mötley vagy a Skid Row tökössége, vadsága, veszélyessége, úgy zenei, mind hangulatébresztés tekintetében? De még a Poison is vadabbnak tűnt annak idején. A dalok nyilván kaptafán készültek, de az a legkisebb baj…
Ellenben a közönség kajolta, mit kajolta, úgy éltette a kvintettet, mintha valami tényleg történt volna a színpadon, miközben pengeélen táncolt az egész a Steel Panther-féle kabaré és egy haknibrigád hétvégi délutáni fellépése között. Szerintem az ő produkciójuk második felében voltak az este legtöbben a teremben – ami több mint fura…
Ezek után – nem túlzás – Hannesék berobbantak a színpadra, nyilván az Ecstasy nyitódalával (I’ve got the Fire), és egészen elképesztő koncertet adott a KISSIN’ DYNAMITE. Zeneileg, előadásban, színpadképben, emberileg. Szögezzük le: a dalaik nagyszabású, ősi, kipróbált receptek alapján készült slágerek – a legjobb értelemben és a legfinomabban tálalva. Nincs nyál, csak a csipetnyi glamour Johannes Braun énekes részéről. És profizmus és szív és lélek beleadása. És ebben a magyar közönség is jeleskedett, szerintem rendesen odatettük magunkat, erre nem számíthattak a németek, meglepte, és hatalmas boldogsággal töltötte el őket, amitől még jobbak lettek, ha még lehetett ezt fokozni.
Most csak a különleges pontokat emelem ki az Ecstasy-album dalaira felépített műsor kapcsán. Az első mindjárt, hogy egyszer csak Hannes felkonferálta Anna Brunnert, aki a lemezen is vokálozik (de lásd még Exit Eden), atyaég, a dögösség fogalmának élő megtestesítője volt, az igazi Díva. S ha már ott volt, 2 számban is megmutatta magát és a hangjának erejét.
Hála égnek a koncerten nem így néztek ki, itt valahogy rájuk esett egy sminkes...
Extra pillanatokat okozott, mikor oldalról betoltak egy pianót és Hannes arra kérte a közönség öngyújtóval rendelkező tagjait, csináljanak hangulatot, míg ő klimpírozik a nagyon drága zeneszerszámon. A főműsoridőt záró I will be king előtt pedig palástban, jogarral vonult be, egy udvari bolond társaságában, az odakészített trónushoz, és a bolondnak kellett a király kívánságára a közönséget megüvöltetnie – na, nem kellett a sok bíztatás. Hatalmas palástlobogtatásban végződött a koncert. (Ahogy korábban meglengették a KD-szerelem zászlaját is.) Persze a ráadás blokk sem maradhatott el.
És bármennyire is Hansi áll a középpontban, ez a feladata, a zenekar hangszeresei sem biodíszletek, a gitárosok, Ande Braun és Jim Müller elképesztően ízes szólókkal kápráztattak, Steffen Haile bassszer igazi showman a hajlobogtatásával, és mit is várhatunk egy dobostól, akit Schnitzernek hívnak, Andi vágta a témákat rendesen. De az egész produkció élt, lélegzett, és zúzott, sebeket is ejtett, ha és amikor kellett. A stadionok országát akár körbe is turnézhatnák, abszolút nagyszínpadra valók.
Azt hiszem, a tegnap este kölcsönös megelégedéssel zárult, a közönség és a zenekar között. És nem hinném, hogy ne látnánk még egymást.
EUROPE IN ECSTASY TOUR 2019
Kissin’ Dynamite (D), John Diva and The Rockets Of Love (US), Sniffyction
Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2019. április 18.
Belépőjegy ára: 3999/4999 Ft
