A tavalyi Gojira koncert után nem volt kérdés, hogy idén sem lehet kihagyni a francia metál szcéna óriásbálnáját. Nagy bánatomra az őslénytárs Mastodon (micsoda páros!) az európai körre nem csatlakozott, de mind az Urne, mind a Conjurer igen figyelemreméltó albummal jelentkezett legutóbb, így igazi 3 in 1 csomagot kaphattam az est során. Pláne, hogy egy fárasztó könyvhét után nem is reménykedhettem tökéletesebb levezetésben.
A vezérszerep természetesen a létszámon is érződött. A nyári barlangra átszerelt Red sátra – a VIP-szektorok kongását nem számolva – csurig megtelt, de szerencsére kényelmesen lehetett közlekedni. A műsor előtt még gyorsan csekkoltam a merchpultot. És ugyan tavalyról volt tapasztalatom, de reménykedtem, hogy akárcsak az ingatlanpiacon, itt is lenyugszanak kicsit az indulatok. Hát röhejes volt a naivitásom. Az árak alapján is érződött, hogy ez bizony a Premiere League. Már azt se nagyon értettem, miért kell az előzenekaroknak árban a főzenekarhoz illeszkedni, de hogy egy Pantera-póló olcsóbb legyen, mint egy Gojira, az csak egy hülye vicc kezdete lehetne legfeljebb. Szóval valaki fordítva ül ezen a lovon, az biztos, és egyre gyanúsabb, hogy nem a zenekarok. De mit pofázok én, az áru szépen fogyott az est folyamán, én meg a saját kis vonalamat meghúzva, megnyugodva távozhattam. Mindenki boldog.
Az URNE kb. fél hétkor bele is csapott a Serpent & Spirit felvezetésébe, és már a kellemesen telt basszushangzás szirénként csalogatott előrébb és előrébb. A sludge/hardcore mezsgyéjén egyensúlyozó trió kényelmesen belakta a színpadot, nem zavartatta magát, remek hangzást kaptak, az ízes dobjátékhoz kellett is, Joe Nally hangja pedig élőben is meggyőző, akár dallamokról, akár üvöltésről legyen szó. Eljátszották még a debüt két dalát (Tomb So Frail, The Palace of Devils & Wolves), majd érkezett a Becoming the Ocean a kanyarban lévő új albumról. Aztán hirtelen vége szakadt a koncertnek, mint egy korai dalömlés. Alig hittem el, de valóban mindössze 24 perc jutott nekik. Fájóan keveset játszhattak. Szerencsére a közönség már őket is tömegesen és hatalmas tapssal fogadta. Reméljük, jönnek még erre egy hosszabb programmal.
A CONJURER Pathos című lemezét igencsak szerettem tavaly, fel is került az egyik listámra. Az előzetes elvárásaim alapján arra számítottam, majd jól megéneklik, hogy a bánat egy nagy óceán, mi meg bólogatunk a hatalmas riffekre, kizokoghatjuk egy kicsit a fáradt mindennapokat, és kicsit azért megsimogatják a lelkünket. Nos, ez a valóságban úgy történt, hogy kitépték a szíveket, földhöz vágták őket, és még rájuk is tapostak egy bakanccsal. A mai napig nem tértem magamhoz. Atyaég, mi volt ez?
A Conjurer az első pillanattól kezdve brutális intenzitást mutatott. Jó vendégként csengetés nélkül rúgták ránk az ajtót. Bár egy Suffer Alone alapján ezen nincs min csodálkozni. Meglehet torta helyett ezúttal spenótot kaptak a backstage-ben a zenekarok? A két gitáros, Dan Nightingale és Brady Deeprose a két szélen osztotta meg a magasabb és mélyebb fekvésű hörgést. Szerencsére mindenkinek külön dobja volt, mert Noah See dobos mindet szétverte volna. És mint kiderült Conor Marshall basszusgitáros a Corpsegrinder Egyetemen doktorizik heabangelésből, végig ment a propellerezés, amihez alkalomadtán Dan is csatlakozott. Ha nem tudom, hogy ők azok, akkor simán azt gondoltam volna, hogy valami floridai death metal banda van a színpadon. A valamivel hosszabb, de még így is szerény programba az új és régi dalok vegyesen szerepeltek (Scorn, Suffer Alone, Retch). Az Amenra és a Nile után egy újabb lehengerlő produkciót láthattunk. Nomen est omen: szó szerint pátosz, megrázó testi, lelki élmény volt. Nálam biztos, hogy előrébb kúszott a legutóbbi album a tavalyi év létráján.
A GOJIRA hosszú éveken át tökéletesítette művészetét, és talán őket is meglephette, hogy végül micsoda magasságokat értek el. Manapság már érződik is, hogy kicsit intézményesülni kezd a státusz, de így is kétségtelenül az ezredforduló utáni évtizedek egyik legfontosabb zenekaráról beszélhetünk. Mindenesetre az est folyamán sokszor azon gondolkodtam, vajon hogy tudott egy ennyire extrém és progresszív zenekar, mint a Gojira, ilyen népszerűségre szert tenni, és a lehető legváltozatosabb közegből megszólítani embereket. Még ha le is veszem a legutóbbi lemez slágeresebb, befogadhatóbb számait, akkor is még mindig zömében a durva riffek uralkodnak. Remélhetőleg a Duplantier fivérek józan tudatossága mindig megőrzi majd ezt a kincset.
A fenséges tapasztalatát úgy írhatnánk le, mint találkozni valami olyan hatalmas képződménnyel, ami egyszerre tölt el csodálattal, de nyomokban azért némi rettenetet, szorongást is kelt benned. A magyar nyelvben az élménynek ezt a kettőségét zseniálisan adja vissza a lenyűgöző szavunk. A Godzilláról elnevezett zenekar produkciójáról pedig elég lenne mindössze ezt az egy szót leírnom beszámolóként, hiszen zeneileg, szövegileg és vizuálisan is erre az esztétikai tapasztalatra építenek. Az Oroborus–Backbone–Stranded hol döngölős riffekkel, hol pedig intenzív kétlábgépes őrlésekkel érkező nyitányát nevezhetjük akár tökéletesnek is. Az első pillanattól fogva térdre borulva, hatalmas ovációval áldoztunk a MOL-tornyot lezúzni készülő hatalmas szörny előtt.
Már a kezdetben felvonultatták a teljes színpadot beborító, több emeletes fénytechnikát, aminek segítségével a legkülönfélébb motívumokat, grafikákat vetítették ki a háttérbe, letarolva érzékszerveinket. (A jegybevételek jelentős része alighanem a rezsire megy el a részükről.) Ez a nem öncélú látványorgia mindenképp komoly előrelépés volt a tavalyi koncerthez képest. Akik azon is ott voltak, azoknak talán kevesebb meglepetést tartogatott az este, hiszen ez még messze a Fortitude turnéköre. Így mindaz, amit akkor elmondtunk, alighanem itt is érvényes lenne. Az új lemez ugyan kezd visszaszorulni (7 helyett 5 szám), a helyeket pedig leginkább a The Way of All Flesh kapta meg, és persze bekerült az azóta megszületett Our Time is Now is. De vissza a menühöz!
A nyitómondat utáni felkiáltójel akkor jött, mikor felcsendültek a Flying Whales a bálnaszimfóniái, és beúszott egy hatalmas hosszúszárnyú bálna a háttérben. És bármennyire is ez lett Joe számára a Master of Puppets (bár még messze elmarad számokba), amit kénytelen-kelletlen el kell játszani, a közönség továbbra is cefetül imádja, és én is kitérő örömmel fogadtam e mesterművet. És persze ekkor már a zenekar is maximális fordulatszámon pörgött: Mario 1 dobütő/30 mp sebességgel szórta a készletét, igazolva miért is van szükség komoly dobszponzorra, a basszeros Jean-Michel a kilencvenes éveket megidézve hatalmasakat ugrálva repkedett a lépcsőkről, a két gitáros, Joe és Christian pedig szépen bejárta a teret vadul riffelgetve, tappingelve, szólózva. Az ének bal elől kicsit gyengébb volt, de a koncert első harmadában így is ott maradtam a látványos produkciót élvezve. Mire felcsendült az Art of Dying, már szó szerint is ebbe az állapotba kerültünk, miközben Joe a vetítésnek köszönhetően hatalmas szárnyakat „öltött” a színpad csúcsán. (Bárcsak egyszer a Magmát is hallhatnám már élőben.)
Aztán következtek Mario szokásos percei. Őszintén szólva én a dobszólót egy Gojira koncerten az abszolút felesleges időhúzás kategóriájába sorolom, mert Mario minden dalban dobszólókat játszik, csak zenei kísérettel, de gondolom, az öcskösnek is jár a reflektorfény, belefér. A kedélyes táblamutogatás ezúttal elmaradt, helyette viszont magyarul köszönte meg Joe a közönség elkötelezettségét. Nekem jól is jött egy kis szünet, miután valaki „meghívott” egy italra, csak sajnos ismeretlen tettestársam a torkom helyett a tarkómat kívánta hűsíteni a fesztiválok ambróziájának számító fröccsel. De még a rögtönzött zuhany se vethette vissza a lelkesedésem.
A koncert második felét pedig már elsősorban Fortitude dalai uralták (Born For One Thing, Another World), de megkaptuk a L’enfant sauvage-t, és ekkor hangzott el az Our Time… ami persze a hozzám hasonló jégkorongkedvelők másik szívkamráját is megdobogtatta. Természetesen első zárásként nem maradhatott ki a szinte külön életet élő The Chant és az Amazon, a számomra továbbra is stílusidegen konfettizéssel (még mindig nem találtam erre érdemi magyarázatot a zenekartól). De a zenétől bódult nép megkaphatta a cirkuszt is, felszabadulhatott a kitörni vágyó üvöltés és tapsvihar. A tényleges zárás viszont igencsak szépen felépített katarzis lett: egészen idáig kellett várnunk a Silvera és a Vacuity kettősére, amik gyakorlatilag az első hangjuktól kezdve a Gojira védjegyének számítanak, és szerintem minden rajongó álmából felébredve is felismeri, és vad headbangelésbe kezd. Gyönyörű vég, fájdalmas mondanivalóval. Lenyűgöző.
AdamG
Gojira (F), Conjurer (GB), Urne (GB)
Budapest, Barba Negra Red Stage, 2023. június 12.
Belépőjegy ára: 10.900/12.900/14.900 Ft
