Mindig is szimpatizáltam az Ørdøggel. (Csak semmi célozgatás a Rolling Stonesra, ez egy másik patás.) Ugyan a két nagylemezük – Tíz fekete dal (2014), Sötétanyag (2017) – a címeik ellenére nekem még mindig túl derűs és nem zúz, ahogy én szeretem, de kétségtelen a zene- és dalszerzői talentum, a szövegek intellektusa.
Így aztán, nagy… Na jó, bevallom: nem tudtam ellenállni az oldalági projekt, a Diabolus in Musica friss, március 18-án megjelent Ørdøg-akusztik EP-je kivitelezésének. A borító foglalkoztatófüzet-jellegű: számösszehúzós, labirintusos, színezős. Ráadásul egy radíros ceruza is mellékelve van hozzá. Kell ennél több? Kellni nem, de akadt! Az összesen 300 példányban kinyomott CD első 100-a kézzel számozott, s amikor átvettem, választhattam, hányas számot kérem. Gondoltam, biztos elfogyott már az első ötven, de ha lehet, a legalacsonyabb sorszámút a megmaradtakból (egyáltalán azon is meglepődtem, hogy van még a számozottakból). Aztán 19-re lapot húztam, és mondtam: a 66.-at. „Ha már Ørdøg?!”, kontrázott a kedves átadó hölgy. Nem hittem, de megvolt, így – bebebe! – enyimé az ördögi kiadványpéldány.
Míg a gyerekek összehúzogatták, kiszínezték, én többször is meghallgattam a 3 Ørdøg-opusz (Portador De Luz, Óriás leszel, Kitalálhatnád) plusz az IHM-sláger (Tavaszi nemződüh) akusztizált (sic!) változatát. Bejött, ezért, mivel a CD-vásárlással invitálást nyertem a lemezbemutatóra (e-mailen megkaptam a címet), nem haboztam másodmagammal ellátogatni a Gellért-hegy lábához egy söralagsorba.
S øtt vølt az Ørdøg-énekes Vörös András, az Ørdøg/Wackor-gitáros Nagy-Miklós Péter, az énekes-hegedűs Bokodi Bálint és a gitáros Korpos Lajos. A többi pedig már történelem.
Sørvezetőnek egy ausztrál és egy belga korsø búza szolgált, ezért aztán a kivilágított mélység, melyet csurig töltöttek az ismerősök, barátok, rajongók, érdeklődök és hozzám hasonló szimpatizánsok, egy idő után az ajánlottnál sokkal jobban felforrósodott. Akárcsak a hangulat. A bő egy órás koncert legfőbb jellemzője a jókedv és a derűs kedély volt. Nem lehetett nem vidámnak lenni a zenészeket, énekeseket, Vörös András konfjait hallgatva.
A Lángoljjal kezdtek, majd Natasa is megérkezett. András eztán elmesélte a formáció megalakulásának történetét (Csepelyi Adrienn író, újságíró, műsorvezető Belemenés című könyvének tavaly nyári PIM-es Margó-fesztiválos bemutatójára kapacitálta őket egy kis unplugged zenélésre, ők pedig nagyon megszerették így magukat; a Fekete zajon már rendes műsort toltak, igaz, háromszor szakadt el Wackor Miki gitárján a húr; ez pedig már az 5. vagy 6. koncertjük – és András szerint a 10. koncertig lehet bénázni…), majd a jelenlévő inspirátor-múzsa tiszteletére elnyomták a Pink Floyd Wish you were here-jét. (Halkan jegyzem meg, celebritásban máskülönben sem volt hiány, a Thy Catafalque-os Kátai Tamás – nem vagyunk rá méltók! – is ott állt a két asztalsor közti folyosón, és érdeklődve szemlélte az előadást.) A számsørrendben már nem vagyok biztos, de jött még az Óriás leszel, a Cserna-Szabó András Sömmi című regényéhez írt Ørdøg-trailer, Hobo(-JA) Hetedikje (még a superbuttos időkből), a 100x100000 és ami még tuti, az az Isten Háta Mögött dala. Nekem itt volt a snitt. (No nem a sørøk miatt, hanem mert elunva az álldigálást, kissé hátrébb leültünk egy pulthoz, odáig meg a zene már nem a maga teljességében ért el a kultúrhely zaján keresztül, így aztán mi is inkább beszélgetésbe merültünk.)
Azt persze nem hagyhatom szó nélkül, hogy a nevükkel is egy Slayer-lemezcímre utaló négyes valamiért (tréfából) megpöckölgette Kerry King tremolós szólótechnikáját, s a vonyóval elkövetett hegedűmolesztálást slayeres szólónak nevezte András. Értem én a tréfát, csak nem… (Már emlegettem korábban, amikor a Haggard komolyzenei szekciója a PeCsában a South of Heavennel csekkolt be… szóval csak csínján.) No de, épp ez a merevség, ami most itt részemről leíródott, épp nem jellemezte az estét, mely oldott volt és felszabadult. Hangközileg meg tritonus.
Diabolus in Musica: Ørdøg-akusztik EP-bemutató
Budapest, KEG Sörművház, 2019. március 29.
