Nem, nem a fesztivál területén a levegőben konstans jelenlévő Mariskára gondoltam…
A keletukrán JINJER magyarországi fellépésein jól demonstrálható, hogyan jut egyre előrébb a kvartett. Először még csak tizenvalahány embernek játszottak egy csepeli klubban, egy évre rá már a Dürer középterme telt meg a kedvükért, majd a Trivium előtt nézhette meg őket a nagyérdemű a Barba Negra Trackben, aztán idén nyáron már a Rockmaraton nagyszínpadán nyomják több ezer ember előtt. Nem kétséges, hogy e figyelem inkább Tatjanának szól, semmint a zenéjüknek. Utóbbi ugyanis elég céltalan, 13 egy tucat, elhangzása után 5 perccel már egyetlen hangra sem emlékszik az ember – ez a djentes, komplex technikázós muzsika csupán az előadás pillanatához van kötve. Az előadást pedig maga Tatjána jelenti.
Szerda este Trinityként jelent meg a színpadon, éppen csak a napszemi hiányzott róla, ami jó is, mert szép szeme van. A fekete testre simuló latex kiemelte karcsúságát, törékenységét, és annál nagyobb volt a kontraszt a türkiz rúzzsal kiemelt ajkai közül kiszökő, kegyetlen oroszlánbömbölésnek. Én meg, mint a riadt gazella, lemerevedtem rögtön. Nagyon vonzó a hangja a leányzónak, jó a színpadi mozgáskultúrája is, ügyesen váltogatja a bömbölést az éneklős részekkel – egy valamiben érdemes még fejlődnie, amiben a később következő Alissa köröket ver rá a maga módján: ez a közönséggel való kommunikáció.
Szó se róla Tatjána is próbálkozott, de ennél sokkal több kell, főleg egy fesztiválon, ahol nem a saját rajongói mag áll a nézőtéren, hanem a legtöbben még csak nem is hallottak róluk, őket kell a keblére ölelnie, hogy aztán visszaöleljenek. A fogadókészség láthatóan megvolt, rengeteg lány is érdeklődve figyelt, egyrészt a hang és a tulajdonosa közti meglepő azonosság, másrészt a girlpower jegyében. És igazán illene már magyarul is megtanulni a „köszönömöt”, ha már másik négy nyelven (gracias, mercy, thanks, szpaszibo) megy. Biztos vagyok benne, ha 5-6 közönségbuzdító mondattal egybetartotta volna a közönséget, baromi nagy sikert könyvelhettek volna el az ukránok.
Hogy lehet ezt másként is, arra 23.30-ig várni kellett…
Közben azért nem hagytam ki a New York-i HC legenda AGNOSTIC FRONTot sem. Akikkel amúgy semmilyen kapcsolatot nem ápolok, zeneileg csak nagyon érintőlegesen, zenetörténeti okokból találkoztam, nem az én műfajom, de persze koncertkörülmények között, csomagban, szívesen megsasoltam őket. Nagyon jól szóltak, hangosan, tisztán, arányosan, a gitáros és a basszer nagyon klasszan vokálozott, szóltak a HC-himnuszok, az énekes Roger Miret motyogott, kuruttyolt a mikibe, Vinnie Stigma meg főleg önmagát sztárolta, pózerkedett (a STIGMA feliratú gitárját mutogatta minduntalan a közönségnek, grimaszolt, megjátszottan gesztikulált stb.), úgy csinált időnként, mint aki nagyon gitározik, de tök fölöslegesen, máskülönben meg megbocsáthatóan, aznapra esett a szülinapja, szólt is a Happy Birthday. Erős volt a program, circle pitre felszólító, a fellépés felétől engem is elkapott a hév, no nem a körberohangáláshoz, hanem ráéreztem az AF hangulatára, akik aztán nem nyújtották túl és egy nagyon nemes és szimpatikus gesztussal az elhunyt Ramones-tagok emléke előtt tisztelegve a Blitzkrieg Boppal (Hey ho, lets’s go!) búcsúztak.
Szusszanás következett, illetve a szociális kapcsolatok erősítése, amiben hála égnek ez az este jeleskedhetett. Így aztán úgy esett, pedig még (később igen) nem is szakadt le az ég, habár az előjelezések sugallták, hogy lekéstük az ARCH ENEMY első számát, mivel valamilyen okból előbb léptek színpadra a kiírtaknál. Mondjuk, egy AE-koncert olyan, többnyire, mint a zenegép, bedobod a zsetont, és ugyanazt játssza. A nyitó szám legalábbis a War Eternal, oszt’ nemsokára jön a Ravenous… A hozzáértő Maci barátom szerint azonban elkerült egy csomó korábban nem nagyon játszott dal is.
A színpadkép: hatalmas molinó, kétoldalt két-két zászló, a zenészek varratott, zenekari cuccban, Alissa csudaszép tapadós, futurista „kígyóbőrbe” csomagolva, a kék szín (majdnem) eltűnt a hajából. Nagyon patent előadás volt, minden időre, centire kiszámolva, ki hova lép, mikor dörrennek be a tűz- és füstcsóvák, mikor lép előre Loomis, mikor hátra Amott, mikor dőlnek egymás hátának szólózva. Ki mennyi fényt kap. Alissa hogyan szólítja meg a közönséget, mit mond, mennyire várja a válaszüvöltést. Nincs is ezzel sok baj, csak a természetesség teljes hiánya, ez ilyen menedzseri brainstormingon eldöntött, kiszámított aktus és gesztussorozat, „ami kell”, hogy eladja „az amúgy zseniális” zenét. Oké, de akkor tessék úgy begyakorolni, hogy úgy hasson, mintha zsigerből jönne! Mert ez a darabosság, ahogy robotként előre-hátra mozogtak a gityósok, aszerint, ki mikor következett a szólózásban, elég műmájer és illúzióromboló, és részemről megmosolyogtató.
Amúgy, jelentem, megbarátkoztam a felállással, nem rugózok Alissa hangján, bár Tatjánáé ezerszer jobb, előbbi erőlködős, krákogós-károgós, nem elég erőteljes, inkább az Amott–Loomis tandenre koncentráltam, ami elég nyerő, nem számítva hogy én inkább egy Spiritual Beggars-koncertnek, egy eredeti felállású AE-nek (akik Japánban Black Earth néven exkluzívkodnak) vagy egy újabb Loomis-szólólemeznek jobban örülnék, mint a hamarosan napvilágot látó (Alissa ígérte) AE-albumnak.
Na de, egy rossz szavam nem lehet rájuk, meggyőző volt a produkció, habár nem túl hosszú, mégis olyan bivaly megszólalású, hanem is oly tiszta, mint az AF volt, hogy még most is csökkentett üzemmódban fog a fülem.
Folyt. köv.
ROCKMARATON FESZTIVÁL 2017
Arch Enemy (S), Agnostic Front (US), Jinjer (UA)
Dunaújváros, Szalki-sziget, 2017. július 12.
