Hát… hogy is mondjam, elődei torokköszörülése is erősebb és karakteresebb a hangjánál, Alissa orgánuma mélyen alulmúlja Gossow és Liiva adottságait. Leginkább „szemcukorkának” tudom be White-Gluz kisasszonyt, aki piercingjével, tetoválásával, kék hajával, fellépőruháival kiszélesítheti a banda közönségbázisát a mai tinik irányába; de azt hiszem a kanadai The Agonist igen csak jól járt, hogy a helyére Vicky Psarakist sikerült igazolnia, akinek sokkal jobb a hangja is, előadói stílusa is.
Persze igazságtalan is vagyok Alissával, hiszen most először láttam koncerten az ARCH ENEMYt, a korábbi vokalistákat, hangjuk erejét csak lemezről ismerem… Alissáé lemezen sem tetszik, a koncerten pedig jó pár szám kellett, hogy legyűrjem az ideget ettől az erőtlen, de erőltetett krákogástól, amit művelt. Viszont – ahogy Maci barátom nyugtatott – el kell fogadni: ennyit tud. Elfogadtam. Így már élvezni is tudtam a koncert egyéb zenei részét. Próbáltam „kívül helyezni” a vékonyka hangtorzót, egyébként nem kevés sikerrel, mert ugyan bosszús voltam a régebbi számok szerintem meggyalázása miatt, de ugyanakkor, hála égnek, a hangszeres szekció oly annyira meghatározó, hogy ha nem a koncepció része lenne a kontrasztosság a gitárdallamok, -harmóniák és a brutál hörgés elegyében, akár el is hagyhatnák a teljes vokált – nekem úgy talán még jobban tetszene az AE muzsikája. Persze én bírom az instrumentális shredelést, különösen, ha olyan nagyságok művelik, mint Amott és Loomis, előbbit különösen a Spiritual Beggars miatt csípem (mert ott jobban szabadjára engedheti magát; na, jó a Carcass miatt is), utóbbinak fanja vagyok, nemcsak a Nevermore, de főleg a szólóalbumai okán.
Visszatérve a nem igazán dalos pacsirtához: hangja ugyan vérszegény, de tagadhatatlan, frontemberként megállja a helyét. (Ahogy szerintem gimnasztikatanárként vagy aerobikoktatóként is el tudna helyezkedni…) Még ha nem is olyan természetes és elsöprő, mint a turnét kísérő német DRONE gitáros-énekese, Moritz Hempel, aki egymaga elvitte a show-t, a pár szavas magyartudásával, a kiállásával, fáradhatatlan színpadszántással, közönséggel való intenzív kommunikációval. A zenéjük nem, a fickó teljesítménye figyelemreméltó volt. Alissa azért kitett magáért, hagyták is a srácok, nagyon ki volt találva az egész műsor, talán túlságosan is, a művisége még kicsit olajozatlan volt, ami főleg a koreografált mozgás kitaláltságában mutatkozott meg. Nem mellesleg a megtervezettség nem hátrány. A hátsó kivetítőre montázsolt képek, dalszövegek remek kiegészítői voltak a produkciónak, nekem azért pár tűzcsóva hiányzott némely esetben, de az intrótól az outróig jó és néhol rossz értelemben is kiszámolt volt minden. A gitárosok előre vagy hátralépéseiig, helycseréjéig, egymásnak vetett háttal való szólózásig, vagy a végén Alissa zászlólengetéséig. Egy lépés a koncert (szín)háziasítása (domesztikáció, érted!) felé. Persze az Iron Maiden-féle operáig még hosszú az út.
A lényeg viszont a gitárokból jött, a gitárosok személye volt igazán fókuszban – ugyanakkor ne feledkezzünk meg Daniel Erlandssonról, aki hatalmas cájgja bástyái mögött nyújtott egyenletesen magas teljesítményt. Sharlee d’Angelo basszer pedig már a termetével kimagaslott, s vonzotta a tekinteteket. Szóval Amott és Loomis. Loomis és Amott. A dalok Amotté, le a kalappal, de ahogy Loomis „elsajátítja” a szólókat (Chris Amott szólóit) – hiába, saját stílussal rendelkezik! Ahogy Amott is.
Nekem becsípődésem, hogy az első négy album volt igazán kiemelkedő (3 Liivával, és az első Gossow-val (adott kontextusban, ugrásszerű fejlődéssel) – ezért is maradtak el részemről korábban az AE-koncertek látogatásai. Utána már csak a tökéletesítés történt/történik, csiszolgatás – mondhatni popularizálás –, a kialakított stílus minél szélesebb körű megismertetése céljából (Alissa személye is ezt a célt szolgálja). De hiába az akár stagnálásként értékelhető automatizmusok megléte az Anthems lemeztől egészen a War Eternalig, azért a dallamok, szólók, dalszerkezetek nagyon odafigyelősek.
A színpadi megjelenés mellett Amotték a dalok kiválasztására és sorrendjére is odafigyeltek. Régiek és újak, miközben a legújabb is promotálva vagyon. Példás. Profi. Tudják, mitől döglik a légy. A közönség be is fogadta örömmel. Nekem is megborzongott párszor a hátam.
Először aggódtunk, hogy Loomis gitárja jóval halkabban szólt Amotténál, de később a keverős feljebb nyomta, de azért én még több kakaót tettem volna rá. Valaki meg füvet, legalábbis spangli szagát sodorta orrunkba a szél a koncert közben. Be nem téptünk, az előadástól sem vadultam be, de hagytam, hadd találjon utat hozzám a zen(e). Loomis és Amott gitárhangjai, -futamai eltáttatták a számat. Nem éreztem rosszul magam, különösen, ha egy kis zúzda is befigyelt két szóló között..
Azért a közönség mint biodíszlet hasznosítása a végső, nagy, közös fotón rituáléja elől már elbotorkáltam.
EUROPEAN WAR ETERNAL
Arch Enemy (S)
(Drone (D), Agregator)
Budapest, Barba Negra Track, 2015. június 1.
Belépőjegy ára: 3990/4900/5900/6900 Ft
