Tom Araya szeme pásztázza a közönséget. Kint áll a rendezői jobbon, messziről magányos, kis figura, egyenes gerinccel. Mintha minden egyes néző arcát az emlékezetébe akarná vésni. Így utoljára. 36 év, közelebbről másfél óra és 19 eljátszott dal után. Majd meghatottan mond istenhozzádot a közönségnek.
Ez volt a 12. Slayer-koncertem. Huszonnégy év alatt ez nem is olyan rossz. Mintha kétévente lett volna egy 1994, az első magyarországi fellépésük óta. (A hazai 9 közül 8-on ott voltam, plusz egy prágai Ozzfest és 3 bécsi agyvesztés.) Nincs okom békétlenkedni. Na persze, nagyszerű lett volna már 1990-ben is ott lenni valamelyik lengyel bulin (valószínűleg sok más bokorugróhoz hasonlóan, annak idején én is levelet írtam a Hammer-stábnak, nem lenne-e egy hely a kocsijukban, ha mennek, de nem volt…). De amiatt sem kaparom a falat, hogy lehet, most láttam őket utoljára színpadon élőben. Tudni kell abbahagyni – nekik is, nekem is…
Ugyanakkor ez sem volt tucatkoncert, de még mennyire nem! A Reign in Blood, a South of Heaven és a Seasons in the Abyss albumok „slágereinek” gerincére felhúzott számösszeállítás szépen végigszemezte majd’ mindegyik lemezüket. Egyedül a Diabolus in Musica dalai estek áldozatául – szóval biztos Kerry King válogathatott és engedett utálatának. De ez legyen a legnagyobb baj! (Bár én a Jihad helyett biztos bedobtam volna az In the Name of Godot vagy a Pointot, ha már a kíméletlenül földbe döngölő, pusztító számok játsszák a főszerepet ezúttal is.)
Saját szervezésű kontingensünk délután 14 órakor indult egy mikrobusszal Solymárról. Előbb csak négyen, aztán egy közbenső állomáson újabb útitársakat vételezve, nyolcan zsúfolódtunk össze benne. Hogy aztán még odakint is csatlakozzanak hozzánk jópáran a koncerten egyéb magyar városokból startolva. Ami nem is meglepő, hiszen a magyar rajongóknak nem sok választásuk volt (ahogy a szlovéneknek, szlovákoknak, cseheknek sem) a turné helyszíneit tekintve, de ez már megszokott.
Szerintem későn indultunk, tartottam a péntek délutáni bécsi csúcsforgalomtól, ráadásul ismeretlen terep volt a koncert helyszíne, bent a város mélyén, nem a szokásos külvárosi Gasometerben, ahol nyilván el sem fértünk volna, annyian voltunk kíváncsiak a végső turnéfutamra. Mondom ezt annak dacára, hogy a Slayer kezdése csak 20.55-re volt kiírva, s nekem minden előbanda csak ráadásként jött számításba (noha a Lamb of Godnak külön örültem, őket még nem láttam korábban), de szívesen megnéztem őket is teljes egészében. Ha már!… (Persze voltak olyan elvetemült magyar fémtesók is, akik – vállalva az utazást – péntek este inkább a Black Stone Cherry–Monster Truck kettősére bólogattak a bécsi Arénában…) Annyi bizonyos, az osztrák főváros fémtartalma november 23-án nekünk köszönhetően is exponenciálisan nőtt.
Csak ültünk kukán, egymáshoz préselődve, bámultunk ki a fejünkből vagy a felbukkanó őzeket szemléztük a mezőn… Ja, nem! Nyolc ízig-vérig old school metalos utazott együtt, miről is diskuráltunk volna, soha nem találnád ki, persze, hogy a koncertélményeinkről. Kiderült, a többiek jórésze jóval inkább aggódik a pontos kiérésen, mert nekik szívügyük az OBITUARY.
És igen, a kiírt kezdés előtt 5 perccel már a koncerteremben voltunk, miután lecsekkoltuk a merchpultot is. Sajna hiába váltottam eurót, elég halavány volt a felhozatal, a kínálat, ehhez képest pedig az ár-érték arány sem volt túl jó. Igazán megerőltethette volna magát az Ölő stábja. De könnyen túlléptem ezen, hiszen máris kezdődött a Gyászjelentés szettje a szemre 8000-res sportcsarnokban.
A napsütötte Florida gyermekei a hajmetal koronázatlan királyai, lágy dallamaiknál csak a térdüket verdeső hajzuhatagaik vonzóbbak. Ja, nem. Tényleg Florida, tényleg csodás hajzatok, de nagyon is horzsoló, brummogó pusztulat a zenéjük. A többiek összevissza zagyváltak a hangzásképről, nem is értettem, valakinek a basszus volt… valakinek a gitár… Hát mit tudom én, milyennek kéne lennie szerzői szándék szerint. Annyira soha nem mélyültem el az életműben. Igaz, amikor legutóbb láttam őket a Rockmaratonon, tetszettek. Most is, magamon is meglepődve, erősen figyeltem rájuk, tényleg érdekelt, miféle Celtic Frost-hagyományokat elevenítenek fel a torz gitárriffek, illetve John Tardy mennyire tesz ki magáért.
Nos, nekem nagyon tetszett a műsor, annak ellenére, hogy mire igazán belejöttem volna, már vége is szakadt, potom 30 percig voltak a logójukkal tarkított molinójuk előtt színpadon. És ebbe még Donald Tardy kicsiny dobkiállása is belefért. John, hát igen, ő néha feltűnt a színen az irigyelt hajkoronája alatt, és ide-oda helyezett egy-egy, vésővel hánytatott véres hörgést. Kicsit mindannyian furcsállottuk, megéri-e ez nekik, fél órákért utazgatni. De hát, ha itt voltak, biztos.
Meg nem tudom fejteni, mi alapján kerültek zenekarok a Slayer turnébúcsúztató turnéjára, és miért pont ebben a sorrendben. Az tuti, hogy a Lépfene már nagyon hosszú ideje szánkázik a Big 4 turnék hullámán, pláne a Slayer farvízén. És az is biztos, hogy röpke 5 év alatt 5-ször is láttam őket (tavaly egyenesen 2-szer, márciusban és júniusban is), erről meggyőződhetsz, ha a blog szófelhőjének megfelelő helyére kattintasz. Most sem okoztak meglepetést, csupán hatalmas rutinos elánnal egyből úgy tettek a színpadon, mintha a záróblokkjukkal kezdenék a fellépést. Egy afféle miniatürizált best of-ot nyomtak, és ha hiszitek, ha nem, nekem most legjobban, klasszikusok ide meg oda, a Worship Musicról rendszeresített Figh ’Em Till You Can’t jött be legjobban. Olyan számok között, mint a Caught in a Mosh, a Got The Time, az Efilnikufesin (NFL), a Be All, and all, vagy az Antisocial és az Indians. Itt nem volt pöcsölés, pedig nekik 45 perc jutott a dicsőségből, 100%-on nyomták, beleköthetetlenül, csak már nagyon ismerősen. Azért némi libabőr befigyelt nálam is.
Mivel a LAMB OF GODhoz (a logó szerint: pure american metal) nem volt szerencsém még koncertügyileg, előrébb húzódtam, hogy közelebbről figyelhessem a műsorukat. Én annak idején az As Palaces Burn és az Ashes of the Wake lemezekkel ismertem meg őket, szimpik voltak, ám azt nem állítanám, hogy a posztthrash-groove metaljuk bármely dalára is emlékeznék, miután lefutott a lejátszóban. A pillanat zenészei, mondhatnánk. És koncerten sem volt másként, semmi maradandó. Mintha nagyon is kiváló thrash-elemeket talicskáznának egybe, amit aztán eléd borítanak, tessék, ez a dalunk. De ez nekem csak sittnek tűnt, bármilyen vehemensen is van előadva Randy Blythe által. Vagy pluszba mennyit vakít a színpadra rakott kiemelő fénytechnika. Fintorogtam rendesen, és túlzottnak tartottam a sorrendben elfoglalt pozíciójukat. (Nem mintha nem lenne tökéletesen mindegy, ki lép fel a Slayer előtt, legyen az Machine Head, mint ’94-ben, System of A Down ’98-ban, sorolhatnám…) Valójában 20 perc után alig vártam, hogy abbahagyják. Az viszont nem kerülte el a figyelmemet, mennyi tinédzser őrült meg tőlük. Valamint, ami fontosabb: nem Chris Adler ült a doboknál! Nem tudom, miért nem, ahogy azt sem, ki volt az a bátor, de annyira meg nem izgat, hogy utánanézek…
Már tűkön állva, mellkast feszítő izgatottsággal vártam a kedvenceimet, próbáltam minél jobb pozíciót lelni az alkalomra és számoltam a perceket.
Szerintem ordas mocsok dolog kordonnal megosztani a küzdőteret, csak azért elkérni 10 vagy még több eurót, hogy a közvetlen színpad előtti részt leválasszák az azt kifizetőknek, a többiek szabad mozgását, áramlását meg korlátozzák. Évtizedes dolog, jól tudom, de máig bosszant ez az üzleti mentalitás, ami persze biztonságtechnikai okokra hivatkozik, már ha egyáltalán!... Aztán ha circle pitre, pogóra ragadtatja magát a sok felhevült test, éppen ez a korlátozás lehetetleníti el a túl szoros összezsúfolódás miatt a „békés” koncertélvezetet. Nyafogok, persze. De nem a komfortérzetem sérülése miatt, hanem a szellemiség okán. Siralmas volt látnom – ez sem első tapasztalat volt, nyilván –, mikor a Slayer uccsó, 4 számos blokkja – South of Heaven, Raining Blood, Chemical Warfare, Angel of Death – alatt, már a nézőtér hátsó részéből, marokszámítógépek ezreit voltam kénytelen megpillantani a Raining Blood felhangzásakor. Nekem a Slayer, a metál, épp ezeknek a gyíkságok elleni szembenállásról is szól, mindaz, ami a színpadon történt, épp ellenkező hatást akart kelteni, mint amit ez a debilitás (nem a koncertet élvezem, hanem a fos felvétel azonnali megosztását a virtuál térben) jelképez. Szerintem, ahogy a mozikban,a színházakban, a koncerteken sem illik, kell, szabad, tök fölösleges felvételeket készíteni. Mert lemaradsz a valódi élményről – nem mellesleg kitakarod a képet a többiek elől (még szerencse, hogy magas vagyok). Pedig a Slayeren most aztán fokozottan volt látnivaló. Arról nem is szólva, hogy baseballsapkában és napszemiben, pláne orkánkabátban mi a búbánatot keres valaki a küzdőtéren…
Vállalva a „morgós vén tata” ódiumát, azt sem értem hosszú ideje, hogy mi fenének kell söröskorsókkal egyensúlyozva a szorosan összepréselődő tömeg közepébe lavírozni, egyre-másra freccsentve az italt mások ruhájára. Az meg egyenesen felfoghatatlan, mit keresnek hűtőtáskás lányok és fiúk jégkrémet árulva a tömegben. Egy Slayeren! A furkókról, akik a terem közepén rágyújtanak, számos ilyen rohadék akadt, nem is beszélve.
De ezek tényleg csak széljegyzetet érdemelnek, teljessé téve az „élményt”, gyorsan lépjünk túl rajuk. És adjuk át magunkat a 20.55-kor felcsendülő Delusions of Saviour hangjainak, a fojtott izgalomnak, ami elfog, amikor elhúzzák a függönyt, hogy egy másik bukkanjon fel mögötte, amin vetített keresztek és pentagramok forgolódnak, majd lehulljon ez a lepel is, és feltűnjön a hatalmas Repentless-ikon háttér, eldurranjanak az első tűzbombák, tűzköpők, és bedörrenjen a legutóbbi album címadója.
Tom, Kerry, Gary ádázul odatette magát az előtérbe, míg Bostaph csak néha-néha látszódott a dobemelvényen, egy-egy elmosódó karmozdulat erejéig. Áááááááááááá! A nagy lendületet aztán megszakasztotta nemcsak a minden szám között tapasztalható szünet, de a Blood Red sem illett valahogy az első blokkba, szerintem. A Disciple-vel mintha újra kellett volna kezdeni a hangulat agresszív felfuttatását, de onnantól nem volt lejtmenet! A War Ensenble előtt Tom egy hatalmas kitartott „War” kiáltásra buzdította a közönséget, de amúgy szokás szerint nem volt semmi kommentáradat, a fenséges díszlet, pentagrammákat formáló tűzcsóvák előtt a zenészek tették a dolgukat, brutálisan szaggatták a dobhártyáinkat, mi pedig a nyakizmainkat tettük próbára. A Paybacknél fordult csak újabb kérdéssel felénk Tom, némi átvezetőnek. Én a Seasons végén kifúrtam magam oldalra, megelégelve a tömeg hőjét, és aztán egészen hátra vonultam, hogy ha távolabbról is, de egészében csodáljam a látványt és élvezzem az onnan már enyhén zavarosabbnak tűnő hangzást. Azt hiszem, a koncert elején fellobbanó tűzkoszorúk ismételt bevetésével szegélyezett Hell Awaits váltotta ki belőlem a legnagyobb extázist ezen az estén. Az valami penetránsan ördögi és elsöprő volt. A következő négy csodaszám pedig mindennek a betetőzése volt, az Angel of Death alatt az időközben cserélődő háttérvásznak legutolsójaként a Jeff előtt tisztelgő Hanneman – Still Reigning felirat is megjelent.
Kíméletlen, pusztító, dicső este volt – nem életem legátszellemültebb Slayer-koncertje, de ez nem a zenekaron múlt, hanem azon, hogy – mint fenn említettem már – láttam azért már őket párszor. De csak azt mondhatom: mégsem elégszer!
A hazafelé vezető úton ment is a poénkodás, ha már ekkora megalomán stadionépítési lázban ég (jó nagy égés…) az ország, igazán építtethetne egy zenekarok fogadására alkalmasat is (nem is kell fűtött gyep), ha máshol nem, legalább a határainkon belül, mert egy pecsányi koncertterem nagyon hiányzik a kínálatból, ahol aztán a már csak fesztiválozó Slayer mégis csak felléphetne idehaza, amíg még Araya is úgy akarja – mert erre 3-4000 ember nálunk is összesereglene – számításaink szerint Bécsben minden 8. látogató magyar volt… Abban is reménykedünk, hátha a FEZEN-re is eljön a jövő nyáron a kontinensünkön arató nagyvad (csak a VOLT-ra ne, könyörgök!), máskor, máshol aligha.
Háromkor omlottam ágyba végül, élményekkel gazdagon és egy Wodehouse-könyvvel a kezemben.
(Érdekes lesz egy hét múlva virtuálisan összekapcsolni a két eseményt, amikor meglesem Gary Holt zenekarát, az Exodust Budapesten…)
Gyilkos-program: Delusions of Saviour, Repentless, Blood Red, Disciple, Mandatory Suicide, Hate Worldwide, War Ensemble, Jihad, When the Stillness Comes, Postmortem, Black Magic, Payback, Seasons in the Abyss, Dittohead, Dead Skin Mask, Hell Awaits – South of Heaven, Raining Blood, Chemical Warfare, Angel of Death.
THE FINAL WORLD TOUR – Slayer (US)
Lamb of God (US), Anthrax (US), Obituary (US)
Bécs, Wiener Stadthalle, 2018. november 23.
Belépőjegy ára: ~ 55 €
