…egy idő múltán már nem számoltam, hogy Bánfalvi Sándor keze alatt hány dobverő törik össze, hány csúszik ki belőle, miközben őrületes módon veri a cájgot, lenyűgöző mozdulatokkal csépeli, aprítja, hevíti föl, robbanáspontig. Nem egyszer hozsannáztam már a Magma Rise-dobos talentumáról, de most sem mehetek el szó nélkül mellette, nem lehetett rá nem odafigyelni, ahogy szempillantás tört része alatt kapta elő az újabb és újabb ütőket, és vigyorogva, nagy elánnal dübörgette meg, váll fölöttről indítva az ütéseket, a dobokat. A MAGMA RISE – írd és mond, minden elfogodottságommal a The Skull és minden fenntartásommal a MR (ének) felé – az est fény- és fémpontja volt, szerintem és számomra mindenképp elhalászta, ha nem is a dicsőséget, de az „EST LEGJOBB FELLÉPŐJE” díjat a főbanda elől.
Hangosan, és nagyon arányosan szólalt meg a koncert, minden hangszer telten és hallhatóan szólt, a dalcsokor pompás összeállításban virított, persze, az új, hétfőn megjelent EP-ről (False Flag Operation) is felcsendült tétel, a Hegyi-Herczeg páros hasított. Húzós, összeszedett, precíz és pontos produkció volt, bármiféle sallang nélkül: brutális és érzelemgazdag egyben. Ha nem ismerném őket korábbról, most jól bevásároltam volna a kiadványaikból a merchpultnál. (Nem értem a logikáját az EP digipackes kiadásának, ami a The Man in the Maze korongját is magába foglalja, ez a nagylemez már a legtöbbünk birtokában van a HammerWorld-melléklet mivolta miatt, a kiadvány árában viszont ez nem tükröződik…)
…az ismeretlenségből került elő és az ismeretlenségbe hullott alá a német STEPFATHER FRED. Soha korábban nem hallottam róluk, és a koncert előtt sem vettem a fáradtságot, hogy megismerkedjem a munkásságukkal, erre való a koncert, nem? Nos, lelkesedésben nem volt hiány, és szimpatikusnak tűntek, ám sem színpadi kinézetükben, sem zenéjükben nem voltak egységesek. Odavalók meg pláne. Hiába a külön dobogók jelenléte, amire föl lehet állni, és a megfelelő pillanatban füstöt is okádnak, az énekes és gitárosok elánja, a hol stoneres retro rock, hol némi doom-pillanatok után az egyszerre csak groove-os posztthrash vegyítette metalcore közönségoszlató volt. Amúgy is lankadt visszajelzések érkeztek az énekes buzdítására a közönség foghíjas soraiból, de ez a ki nem talált műfaj, stílusbeli anomália még a kitartóbbakat, érdeklődőbbeket is kézlegyintésre bírta. Érezték is a skacok, nekem úgy tűnt, mintha el is szégyellték volna magukat, és 25 perc után le is vonultak – persze, lehet, amúgy is ennyi volt kiszabva nekik.
…Ron Holzner széttorzított basszusa uralta a koncertet, az első részében ez néha a fájdalomküszöb fölé is emelkedett, amúgy is hangosak voltak, később azonban konszolidálódott a hangzás, bár olyan tisztán nem szólt, mint a Magma Rise alatt. A THE SKULL koncertje kapcsán valójában „egyrészt…, másrészt” megállapításokat tudok tenni, nem varázsolt el teljesen, miközben meg mégis remekül szórakoztam a nyers erő ilyetén zenei megnyilvánulását tapasztalva.
Ez most egy pót-, second-Trouble? Tribute mégsem, hiszen Wagner és Holzner jelenléte eleve nem kérdőjelezi meg az autencitást. (A zene amúgy sem birtokolható, csak interpretációban létezik…) Mindenesetre nem kevés példa akad hasonló zenekarokra (az aktuális: a hamarosan Budapesten fellépő Udo, akinek koncertjei fő vonzerejét az Accept-dalok adják. De Uli Jon Roth is scorpionskodik mostanában. Haladjunk!...)
A Trouble tavaly előtti koncertje a nagyteremben elsöprő volt, adná magát az összehasonlítás, vagy akár a 2007-es A38-as koncert, amikor még Wagner állt a mikrofonnál, az is katartikus és emlékezetes, noha Eric bácsi elég elszállt volt, de mikor nem… (Azért arra emlékezett, hogy járt már itt, de az évszámot nem találta el.) Az elmúlt évek azonban őt sem kímélték, ha nem lenne emblematikus hajfüggönye, bizony egy botjára/mikrofonállványra támaszkodó elterebélyesedett öregúr képzetét keltené még jobban. Másfelől ez egy másik zenekar, aminek történetesen Trouble-dalok adják a koncertmenüje gerincét, azzal kezdenek, azzal végzik, és közte is jó sok Trouble-klasszikus kerül terítékre, megfejelve némi erősen Trouble-szerű The Skull-nótával – a körútra kiadott kislemez és EP slágerével (The Longing) is –, meg bohóckodásként a Hey Joe-val a ráadásban.
A Trouble-dalok nagyon jók, ezek a figurák meg nagyon jó zenészek, akár a gitárosokról (Lothar Keller és a portlandi Witch Mountain-os, balkezes Rob Wrong), akár az egy ideig Pentagram-ütős Sean Saleyről ejtünk szót. Holzner a kis kalapjában, színpadi metálos öltözékében és jellegzetes dübörgő basszusával pedig etalon. Wagner hangja is az volt egykoron, ma már elcsuklik, kopott, előfordul, hogy leginkább betört ablaküveg szilánkcsilingeléséhez hasonlítható, vagy körömkarcogáshoz az iskolai táblán… De amit vesztett az idővel, pótolt kedélyből – iszik, rágyújt a színpadon, mintha a tüdőtágulás miatt vagy ellenére nem is menne anélkül az éneklés, pacsizik, beszélget, tréfálkozik a hálás közönséggel, és ha épp nincs szerepe a fronton, a háttérbe húzódik, hagyva a terepet a zenészeknek.
Az At the End of My Daze-nek, a Come Touch the Skynak persze, ki tudna ellenállni? Vagy a többi korábbi doom-alapvetésnek? (Meg is lepett amúgy, hogy a ’90-es és ’92-es lemezről is előszeretettel válogattak…) A 70 perc így kerekedett 100-ra, tele ihletett pillanattal, elszállós doomos örömzenével, vagy éppen zakatolással. Ami a legjobban tetszett, az a nyers erő, amivel megszólaltak előadásukban a dalok, jóval mocskosabb felfogásban, mint az überkult chicagói banda esetében, a pszichedelia is jóval kevesebb hangsúlyt kapott Wagner személyén túl persze.
Remélem, a nézőszám és lelkesedés, valamint a pozitív kölcsönhatás hatására egyszer a közeljövőben a melankolikus-Trouble-höz, Eric másik csapatához, a Blackfingerhez is szerencsénk lesz idehaza.
FOR THOSE WHICH ARE ASLEEP EUROPEAN TOUR 2016
The Skull (US), Stepfather Fred (D), Magma Rise
Budapest, Dürer-kert Room 041, 2016. március 16.
Belépőjegy ára: 3000/4000 Ft