Egészen fergetegesre sikeredett a vasárnap este. A Ferencváros és Pesterzsébet határában végighúzódó lepusztult ipari körzet rejti a megújult Crazy Mama kocsmát, mely nem egy fémkoncertnek adott már lehetőséget. És nem egy sztárnak. Én legutóbb Tim Ripper Owens buliján tiszteltem meg a jelenlétemmel. Most viszont, nyugodt szívvel mondhatom, egy arénabanda vett le itt a lábamról végleg – kerek egy órás műsoruk bármely nagyszínpadon megállja a helyét.
A BEASTÖ BLANCÖ totál ismeretlen név volt még tavasszal is előttem, ám a promó, mely szerint ez Chuck Garric zenekara, aki Alice Cooper bandájának basszere, felcsigázott. Aztán az sem mellékes, hogy a Mester lánya, Calico is része a hepajnak. Na, így már még inkább felcsavarta a kíváncsiságom a dolog. A tavalyi FEZEN-es AC-koncert király volt, az év végi listámon is az élen végzett, mert hát emlékezetes a mai napig. A sokkot az okozta, hogy az Ukk fesztiválra lett meghirdetve a magyar koncert, ami a térképet böngészve egy lemondó sóhajt eredményezett nálam – még Bécs is közelebb van. Aztán beiktattak egy fővárosi fellépést, és egyből mosolyra húzódott a szám – már csak a zenekar lemezeit kellett meghallgatnom (anélkül mindez csak sztárkukkolás lett volna, nem igaz?), és hát a hallgatnivaló még inkább meggyőzött: ott a helyem a koncerten.
A két stúdiólemezes és most már plusz egy koncertlemezes banda nyilván sokat ellesett a Mester horror-sokk színházából, de a zenéjük alapvetően más: inkább a White Zombie/Rob Zombie groove felől közelíti a Motörheadet és a rock ’n’ rollt – nem is akárhogyan: olyan sűrű, brutál alaphangzásuk van, hogy egészen beköltöznek az ember fejébe és bólogatásra késztetnek azonnal. Emellett az egész rendkívül dögös és kiérlelt hangzású, Garric pedig szuperjó énekes és fazon is, aki itt gitáron játszik.
Dög és fazon – ez már a kiállás: amikor 21 órakor bevonultak, egyből lejött az 50-60 fős közönségnek, hogy ez a horda éppen mamutvadászatról esik be és marha éhes. Ráadásul velük van egy nőstény Predátor-démon is, Calico személyében. Garricot tényleg a kőkorból szalaszthatták a prémjeivel és bőráltalvetőjével, Jan LeGrow basszer ollót-borotvát soha nem látott szakálla-haja alól mutatta néha az arcát, a derékig érő hajú Brother Lathman szólógitáros (másik alapító) csapzottsága is tanítható, a dobos Tim Husung (ha ő volt, ebben nem vagyok biztos) kivarrtságban felvette a versenyt társaival, és olyan erővel ütött, hogy az összeceluxozott dobszett csak úgy remegett-rengett.
No és Calico: combig érő, fekete, csattos csizma, pókhálós szaggatott harisnya, alig bőrmelltartó, a hasán és fején hatalmas festett műtétnyom, a szemében démoni kontaktlencse, a haja és póthaja feltupírozva – brutális és veszélyes játékbaba-szörnyként vonzotta a tekintetet. Ráadásul AC szemefénye nem valami apró csinibaba, inkább walkür-termet, fél fejjel a srácok fölött minimum, nem lehet figyelmen kívül hagyni, az biztos!
Az egy órás előadásuk marha profi volt, üresjárat nélkül, hatalmas lendülettel és kedvvel, tiszta hangzással, nagyon dögös dalokkal. Garric eljátszotta a dalokat a mimikája és a gesztusai révén (jó, a gitárján is), miközben a háttérvokalista Calico hozzátette a színházi részt az összképhez. Lebontott egy próbababa-robotot, egy fémszöges bottal hadonászott, szárazjéggel puskázta le a közönséget, ide-oda csavargatta a testét, táncolt, vonaglott, ha kellett, mozgalmassá tette a zene mellett is az előadást.
Egyszóval, az Alice Cooperhez való tartozás reklámnak jó, bevonzó hype, de ez a banda a színpadon és zeneileg is kitűnő, önmagában is figyelemreméltó. Aki egyszer rájuk kattan, másodjára is elmegy a koncertjükre – én is így fogok tenni.
Beastö Blancö (US)
Budapest, Crazy Mama Music Pub, 2018. június 24.
Belépőjegy ára: 2990/3500/4000 Ft