A lelkesedésem határtalan. Ahogy az Anthrax-koncert tegnapi felvezetése is annak tűnt. Mintha zenetörténeti bevezető kurzust tartanának saját magukhoz. Előbb AC/DC, majd a slayeres véreső, aztán felfutottunk a dombra az Iron Maidennel, eztán Mob Rules a Black Sabbathtól, végül a Blues Brothersszel vidámkodhattunk az Otis Redding-dalra (I can’t turn you loose). Na, akkor aztán színpadra léptek Scotték és belevágtak a 30 éve kiadott Among the Livingbe. És kiderült (számomra), Charlie továbbra sem hagyja el az Amerikai Egyesült Államok területét. (up to date: ja, mégis, L. L. szíves közlése alapján, csak hozzánk nem jutott el, l. Fb-bejegyzés) Jon Dettét amúgy imádom.
Egyéb felvezetése is volt az emlékestnek. Méghozzá a THE RAVEN AGE nevű brit formáció kapott lehetőséget ezen a telt házat vonzó estén/turnén, hogy a most pénteken debütáló lemezét (The Darkness will rise) élőben is bemutathassa. A csapat amúgy tavaly a VOLT fesztiválon is fellépett már nálunk, aznap, amikor a Maiden. Ja, igen, a szólógitárosuk George Harris, és Steve Harris fia. De ettől még… Nem nagyon tudok belekötni a fiatal csapatba, profi muzsikusok, vonzó kinézett, jól megírt számok, George is nagyon tehetségesen szólózott többször is. DE! ízlésileg ez a zene nagyon nem az enyém, egyfelől nem értem, miért kellenek a gépi alapok, mikor két gitáros épp elég hangos tudna lenni, másfelől ez a Linkin Park óta divatos dallamos, melodrámai hang, ami mellett a zene nyomokban metált tartalmaz, hát, kissé hányinger… Arról nem is beszélve, hogy ez már 15 éve sem volt valami innovatív. Inkább átlagos, és vessetek a mókusok elé, de már az Anthrax színpadra lépésének a pillanatában sem tudtam egyetlen dalukat sem felidézni. Szóval 13 egy tucat típusú a zene, ahogy a 40 perces produkciójukat is csak a fiatalságuk miatt néztük el nekik, udvariasságból, egy rajongásig szeretett apa miatt, akinek szigorú tekintete mindenki előtt felsejlett, gondolom…
Jó volt látni Scottékat, most amúgy is turbó fokozaton vagyok belőlük. 5 év alatt 4 koncert (itt, itt és itt) – sőt!!!, ha igaz, akkor júniusban ismét fellépnek nálunk, Scott a legvégén, 2 óra múltán ugyanis ezzel az ígérettel búcsúzott el tőlünk! Na meg most olvastam el az önéletrajzi kötetének magyar kiadását (A gitáros faszi az Anthraxből, Konkrét Könyvek, 2017. ford. Dudich Ákos. 371 o.), amiben nem egy érdekesség akadt – de most csak azon a részen akadnék le, amikor az ismételt-ismételt újraegyesítéskor Scott elgondolkodik rajta, vajon mi a fenéért is tette ki annak idején Joey szűrét… Mert az énekteljesítménye alapján biztos nem! Joey most is leénekelte a csillagokat az égről, ahogy mondják.
A hatalmas turnémolio elé emelt dobemelvény, és a két lépcsősor látványilag sokat dobott a koncerten, meg a zenészek is tudtak ide-oda sétálni (Joey esetében rohanni), a kis színpadi tér valósággal megkétszereződött. És igen, tényleg eljátszották a március 22-én 30. „életévét” betöltő Among the Livinget. Mint a pinty.
Édesapám annak idején (’91-92 körül lehetett) Münchenből vinylen is meghozta a kívánságlistánk alapján kedvenc zenekaraink lemezeit. Én a Slayer Decade-jével lettem gazdagabb, a húgom kapta az Anthrax-korongokat. Köztük az Amongot, aminek az Indians alatt az „A hopeless situation”-nál mindig akadt a tű, csak kézi rásegítéssel ment tovább. Ez nagyon beragadt nálunk is… Tegnap aztán koncert előtt az Island által kiadott CD-verziót csúsztattam be a számítógép lejátszójába – hiszitek vagy sem, ugyanott „akadt” meg a lejátszás során a lemez. Megrázó élmény volt. Valszeg le kell cserélni a lejátszót...
Gyilkos hangzásuk volt, baromira fémes, erőteljes, telt – a gyakorlatilag Benjamin Button-szindrómás Frank Bello hangszere is marha dögösen szólt, de ő persze látványilag sem utolsó, kevesen tudják térdre eresztett basszusgitárjukat ilyen lazán, ujjal megszólaltatni. Scott Flying-V-jein mintha acélhúrok lettek volna, és a pengetője is rozsdamentes…
Nagyon jót tett a dinamika szempontjából, hogy nem a lemezsorrendben játszották a dalokat: az Among és a Caught után jött a One World, majd az I am the Law, aztán Scott kedvence az A Skeleton in the Closet. A Belushi emlékére írt NFL után kicsit megijedtem, hogy Jonathan valóban szólózni kezd-e, de csak felvezette a Horror of it Allt, ez után jött az Indians, amikor is Joey ha nem is tolldíszt, de sapkát húzott a hajára, ami aztán rajta is ragadt a koncert végéig. A záró nóta – az egyik személyes favoritom –, persze, az Imitation of Lfe volt.
Nem ugrabugráltak annyit mint sokkal korábban, Jonathan csak óvatosan lépkedett, Bello is visszafogottabb volt a szokásosnál, egyedül Joey jött-ment, heccelte a nagyérdeműt, a gityósok mikiállványairól lopkodta a pengetőt, és szórta ipari méretekben a közönség soraiba.
Jött a második blokk, a tkp. ráadás. Egy aprócska megjegyzés. Scott szerint az önálló turné a 30. évforduló nélkül is megtörtént volna. Meg az új lemez a szívük csücske. Oké, csak akkor miért 2 számot játszottak róla, amikor volt még egy órácskájuk. Mert A Fight ’em ’til you can’t a Worshipről tényleg fantasztikus – értsd: Joey fantasztikusat énekel benne, de tényleg! Ámbátor, ha tényleg fesztiváloznak a nyáron, akkor az újabb körben talán nagyobb hangsúly kerül a mostani lemezre – ez mondjuk, ellentmondana a fesztiválos best of programoknak… Meg magamnak is ellentmondok némileg, mert én aztán nem nagyon vagyok oda az új albumért. Vagyis úgy látom, ez amolyan Belladonna-jutalomlemez, ahogy a koncerten is előadott Breathing Lightningban és Blood Eagle Wingsben Joey gillani-dickinsoni magaslatokban definiálta újra az Anthrax stílusát (mégha közéjük ékelték a Madhouse-t is, ami nem illett most ide), hatalmasakat énekelt, ezek a dalok rá íródtak. DE! slágerek soha nem lesznek, ebben biztos vagyok. Még annyira sem, mint az Only volt valaha. Arra az Evil Twin volt esélyes. Ami most nem szólt, volt helyette egy egészen hihetetlenül nagyszabású Be all, and all, valamint az Antisocial (képzeljük el magyarul a refrént: „társadalmi beilleszkedésre alkalmatlan”, kiáltsuk gyorsan egymás után többször…)
Levezetőnek, keretezve a zenetörténeti előadást, ismét Dio, csak most nem Black Sabbath, hanem Rainbow és a Long Live Rock ’n’ Roll, miközben ismét pengetőfelhők repülnek a közönség feje fölé, majd hullanak alá.
Nagyon csodálkoznék, ha valaki nem elégedetten távozott volna, mert bivalyerős koncert volt, még az ilyen örök kétkedőket, szurkapiszkálódókat is meggyőzött, amilyen én vagyok. Bizony, mondom, Scottot megerősítve: az Among-lemez élőben előadva kiállta az idők próbáját.
AMONG THE KINGS TOUR 2017
Anthrax (US), The Raven Age (GB)
Budapest, Barba Negra Music Club, 2017. március 12.
Belépőjegy ára: 7500/8500/8999 Ft