Jeff Waters titulálta ekként ezt a turnécsomagot. És éljünk bár a jóhiszeműség vagy a gyanú hermeneutikájával, a hármas közepén fellépő Annihilator mindenképp vagy a hús a zsemlefelek között, vagy a sajt a hús és a saláta/csalamádé közepedte, tehát valami fincsiség. Az viszont nem vitás, hogy ilyen erős összeállítás nem gyakran tér el felénk, a Testament és a kanadaiak önállóan is megtöltötték volna szerintem a BNMC-ot, míg a Death Angelnek inkább egy tömött Dürer középterem dukál nálunk. Annak ellenére mondom ezt, hogy nálam a személyes preferenciák okán a DA pozíciót cserélhetett volna a turné főszereplőjével – ugyanakkor kétségtelen, míg korábban azt gondoltam, a Testamentre nagy ez a főzenekari kabát, végül okosan és beléjük köthetetlenül megfeleltek a szerepükből adódó elvárásoknak.
A délután hírfolyamba kerülő gyászhír, Malcolm Young elhalálozása okán biztosra vettem, hogy az esti koncerten ez nem marad szó nélkül. S így is lett, a fél nyolckor színpadon termő DEATH ANGEL rövid programjában előadta tisztelete jeléül a Dog Eat Dogot, és a koncertjüket is Malcolm emlékének ajánlották.
Mivel a Testament szerkója már színpadon volt, túl nagy játéktér nem adódott a filipinók vezette gárdának (ám négyen is jobban elfértek a deszkák sávján, mint az utánuk molinóval felszerelkezett kanadaiak, ahol a basszer Rich Hinks és a gitáros Aaron Homma balettmozdulatokkal és élével volt kénytelen minduntalan átsaszézni a túloldalra Waters háta mögött a helycserés támadások alkalmával). De ez mit sem vett el a 40 perces műsoruk energiájából. Különösen az 50 éves, de 20-at letagadható gitárosfenomén, Bay Area metal pólós Rob Cavestany fordult ki magából és veszett meg a jó értelemben – miközben ujjai tarantulát megszégyenítő mozgással futkorásztak a húrokon. Ted Aguilar rendíthetetlen indián arccal ennél jóval visszafogottabb volt, míg a langaléta basszer, Damien Sisson láthatóan nagyon élvezte a show-t. A dobos Will Carollon pedig a szett végén látszott csak igazán, mennyire odatette magát – egy erőteljes gőzfürdős-jakuzzis wellness hétvége végén lesz ennyire csatak az ember, mint ahogy ő kinézett. Mark Osegueda pedig nemcsak fittségben, de hangilag is kiváló formában volt, repesztett rendesen, és ugyan olyan sűrűn köpködött oldalra, hogy szinte köpőcsészéért kiáltott az aktus, de a feldobott Magyarország feliratú törölközősálat kellő tisztelettel kezelte. Nyilván nem lehetett könnyű a rövid fellépésbe beszuszakolni a jobbnál jobb dalaik legjavát, de a számcímekből látszik, az újkor és a hőskor is szépen reprezentálódott – én csupán a Seemingly Endless Time-ot erőltettem volna még a programba. És nem mellékesen meg kell még említeni, hogy olyan szépséges gitárarzenált vonultattak föl (ez a másik két bandára is elmondható), hogy könnybe lábadt tőle az ember szeme.
Father of Lies, The Dream Calls for Blood, Claws in So Deep, The Ultra-Violence/Thrown to the Wolves, Mistress of Pain, Dog Eat Dog (AC/DC), The Moth
[Az átszerelés során, mikor az új album, a For the Demented Havancsák Gyula alkotta borítója a két molinón is ott pompázott, a Cselő és Lénárd Laci vezette HammerWorld stáb is színpadra lépett, hogy egy nagykabátos úriember, a közjegyző jelenlétében kisorsolják a nyereményjátékuk nyerteseit – nem kaptak sok időt, de ahogy a türelmetlen közönség soraiból elhangzott, ez nemcsak nyeremény-, de időhúzás is volt. Ami a valóságnak nem felelt meg igazából, mert levonulásukkal egyidőben már fel is csendült az intróként szolgáló Crystal Ann, és ekkor még csak 2 perc telt el a meghirdetett kezdési időponttól (20.42), tehát semmivel sem sérült a játékidő – a 45 percbe végül 8 dal fért bele.]
Waters egyszerre kelti egy szigorú kiképző őrmester hatását a fazonjával, miközben legalább ennyi komikusi képesség is szorult bele. Fintorai, gesztusai nagyban hozzátesznek az ANNIHILATOR szerethetőségéhez a színpadon, miközben segítői mozgásukkal, közönséghergelésükkel méltó társai az előadásban. Az új lemez pár száma mellett a legnagyobb slágerek közül is válogatott a szettbe, mégha jócskán hallgattam volna tőlük plusz másfél órát – itt is szemgyönyörködtetőek volta a gityók, melyeknek a festése az új lemez vizuális koncepciójához kapcsolódott. Vicces volt, ahogy megénekeltette a közönséget az Alison Hellnél, hogy nehogy már neki kelljen 20-szor elsüvöltenie az "Alison"-t. És hát nem kevés segítség érkezett, szónikus gyilkosokban nem volt hiány a közönség soraiban, mögöttem is egy falzettes hang tulajdonosa visított, de annyi baj legyen…
A 8 szám után levonult a banda, és azt lehetett hinni, itt lesz alkalom a ráadásra, mert nem szólalt meg azonnal a magnózene, a villanyok sem gyulladtak föl, ahogy a DA esetében, de aztán nem lett belőle semmi. See you later, Annihilator!
Crystal Ann, One To Kill, King of the Kill, No Way Out, Set the World on Fire, Phantasmagoria, Twisted Lobotomy, Alison Hell, W. T. Y. D.
Sőt, függöny került a színpadra, a rajongói szemek elől elzártan, nagy titkosan megépítették a látványosnak ígérkező díszletet, és a beállás is lepel mögül hallatszott… Nem is hiába, tényleg jól nézett ki a tízkor felfedett színpadkép, Gene Hoglan dobistenség a mennyekbe ment, szinte az Olümposzon trónolva érezhette magát hatalmas cájgja mögött a magaslaton, ahová két oldalról lépcsősorok vezettek föl, a háttérvászon és az emelvényeken pedig a turnénak is nevet adó lemezcím kígyói figyeltek. (Ráadásul a cucca megint úgy volt belőve, hogy ha mennydörgette őket, a gitárok hangja elhalványult, vagy el is tűnt; a vokálokra használt mikik sem mindig megfelelően közvetítették Eric, Alex és Steve hangját…)
A TESTAMENT jelenlegi felállása vitán felül baromi erős, az említett Hoglan mester mellett Steve DiGiorgio basszeristen bűvöli a vastaghúrost, a visszacsábított jazzrajongó Alex Skolnick a véletlenül sem thrashes mozgásával és gitározásával pedig akkor is a zenekar védjegye, ha a másik gitáros, Eric Peterson ebbe lélekben bele is senyved. [Érdekes volt végigkövetni azt a csatározást, ahogy az amúgy minden tiszteletet megérdemlő és kiváló gitáros Eric az elismerésért vívott Alexszel a koncert során a térnyerés érdekében. Ha Skolnick dobogóra állt szólózni (volt bőven), ő is felmagaslott, vagy gyorsan fölfutott a dobemelvény mellé, ha Skolnick középre tendált, ő is befutott mellé stb.] Chuck Billy pedig egy fura bölény a furcsa hordó forma felsőtestével, bömbölő orgánumával, csupa mosoly, kenyércipó arcával.
Van bennem egy nehezen levetkőzhető előítélet a Testament irányába, akár a zenéjüket, akár a „csapatmozgásaikat” figyelembe véve, az egész este folyamán ezt próbáltam leküzdeni, és inkább a produkcióra koncentrálni – és csatát nyertek, mert rossz szavam nem lehet, nagyon egyben volt, jól kitalált, és szórakoztató úgy zeneileg, mint előadásilag a show.
Egyetlen mozzanat volt csak, ami némileg kifogásolható részemről irányukba, az pedig a Chuck Billy pihenését(?) szolgáló szólódömping, mindegyik zenész előadta magát külön-külön is. Amivel önmagában nem volt bajom, mert mind Alex, mind az egykori sadusos Steve jöhetne klubozni is egyedül, ott lennék, de így úgy tűnt, mintha csak a műsoridő meghosszabbítását (szumma 100 perc), túlnyújtását szolgálnák az epizódok. (Röhögtem, amikor Peterson akciója alatt Hoglan stikában elpöppentett egy cigit a dobszerkója mögött.) Valójában DiGiorgio parádés magánszáma ágyazódott be (felvezetőként) leginkább a szettbe, amikor utána következve a visszatérő zenekar amolyan libabőrt keltő, improvizatívnak tűnő jam sessionbe ment át az Urotsukidôjiba, ahonnan aztán beléphettünk a Kánaánba (én mindenképp) – az uccsó 4 szám nekem védjegyei, fémpontjai a Testamentnek.
És hát, hamár… Chuck Billy is végigszólózta a show-t, nemcsak Skolnick pengetőit csórta el folyton annak mikrofonállványáról, és szórta a közönség közé, de tényleg szemezett a közönséggel, kiragadott egy-két arcot, kommunikált velük, bekérte a saját kezüleg logósított zászlót és kilógatta a lépcsősorra – ja és a sajátos mikrofonrúdján végiggitárszólózta az estét.
Nagyon jól éreztem magam ezen a klubestén, ez a tripla thrash szendvics igazán fincsi volt. És – vettem észre magamon – meg sem kottyant az az 5 órás álldogálás a tömegben.
Brotherhood of the Snake, Rise Up, The Pale King, Centuries of Suffering, Signs of Chaos (Skolnick szóló), Electric Crown, Into the Pit, Low, Stronghold, Throne of Thorns, (Eric Peterson szóló), Eyes of Wrath (Gene Hoglan szóló), First Strike Is Deadly, (Steve DiGiorgio szóló), Urotsukidôji, Souls of Black, The New Order Ráadás: Practice What You Preach, Over the Wall
BROTHERHOOD OF THE SNAKE TOUR
Testament (US), Annihilator (CAN), Death Angel (US)
Budapest, Barba Negra Music Club, 2017. november 18.
Belépőjegy ára: 6999/7999/9999 Ft
