Vérmes reményekkel érkeztem a helyszínre. Hinnétek, hogy a zenekarok miatt. Na, persze. A Vampire tavaly kiadott 10 inches vinyljét akartam minél előbb a birtokomban tudni. A négy számos Cimmerian Shade teljesen elvarázsolt, így 19 óra után pár perccel berongyoltam a még végletekig üres terembe, ahol csak a merchpultnál árválkodott az eladó, és beszereztem. Aztán körülnéztem. Valóban senki más. Tényleg senki? Negyed nyolckor voltunk már vagy tízen. Aztán – nem kis meglepetésemre, de annál nagyobb örömömre – mire félkor elsötétült az előadótér és felhangzott az intro, jócskán megtelt a helyiség. Húh, nagy megkönnyebbülés: már azt hittem, szokás szerint, a magyar közönségnek nem jött át időben ez a három komoly karrier előtt álló banda.
Erről beszélek
Ha játékidőben nem is, de három egyenrangú produkciót láthattunk tegnap este. A színvonal pedig végig kiemelkedően magas volt. Az előadás, a hozzáállás vérprofi. A svéd deathrasher VAMPIRE izzó szemű kaszásának tekintete a háttérvásznon, a vörös fények dominálta színpad mögött szinte hipnotizált. Miközben rendesen fölfelé görbült a szám (értsd: mosoly) a korai Slayer és a korai Death heavy-thrash-death stílusára hajazó, mégis óhatatlanul mai (töményebb gitárhangzás) megszólalású muzsikájukat hallgatva. Amihez a karizmában nem hiányos, ehhez az említett korszakhoz ruházatban is idomuló Hand of Doom (Lars Martinsson) énekes orgánuma is nagyban hozzájárult. Ha arayai magasságú sikolyokig nem is ragadtatta magát (bár minden pillanatban vártam), határozottan karakteres hanggal bír. Fél órás műsoruk számomra, maradi rajongónak, a legmaradandóbb élmény volt aznap este. (Úgy láttam, az ő koncertjük alatt voltak legtöbben, legsűrűbben a teremben.) Ebből még az sem von le, hogy kissé puffogó volt dob, és örültem volna, ha a gitárokon kevesebb a kosz (értsd: élesebben szólnak). Kellően feldobódtam, nem vitás.
Két halálrúd elszívását követően máris színpadon termett a finn, svéd és angol tagságú GRAVE PLEASURES. Nem mondanám, hogy akár az előd Beastmilk Climax című, vagy a már e név alatt készített Dreamcrash lemez nagy rajongója volnék. Inkább csak szorítok nekik, mert szimpatikus csapat, érezhetően saját mondanivalóval, művészi önkifejezésre törekvő ambíciókkal – viszont rám kevésbé ható zenével. Na ja, a szeptember végén az A38-on a magyar közönségnek már bemutatkozó (szemtanú állítása szerint elég kevesen voltak jelen) zenekar tagságának előélete is kíváncsivá tett, vonzott az élő találkozásra. Mat „Kvohst” McNerney énekes a Code, a Dodheimsgard és a Hexvessel okán vívta ki tiszteletemet, utóbbival hamarosan ismét erre jár majd. Linnéa Olsson gitáros pedig a rövid életű The Oath egyetlen lemeze alapján lett kedves a szívemnek, s mivel akkori zenésztársát, Johanna Sadonist már láthattam a Lucifer élén, ideje volt meglesnem, milyen pengén is penget ez a vékonyan is vonzó fiatal hölgy.
Mondom, ez a goth, dark, alternatív-artisztikus (new wave) pop/rock nem az én zeném, viszont egy percig nem állítanám, hogy a náluk kék fényben úszó színpadról nem az jött le, mennyire profin, összetetten tolják a nyolcvanas évek második felében már egyszer nagyon is népszerű, óriási közönségre ható muzsikát. Joy Division, de hol itt a rock and roll? – hallom egyfelől a jelenlévő neves magyar írótól, Sexepil ’89-ben – mondja a másik oldalamon Kjell Månsson barátom. Az igazság odaát, pontosabban középen van, ahol én állok: veretes dark rock ez, csak sokkal durvábban, keményebben a megszokottnál. Ehhez nem keveset tesz hozzá Uno Bruniusson az In Solitude-ban megismert dobos, aki úgy verte a tamokat este, hogy az én bőröm is rezgett belé. Ha hirtelen elhallgatott volna a többi hangszer, és dobshow-ra szűkül a produkció, nekem az is teljes értékű lett volna. Ők szóltak egyébként a legjobban a három fellépő közül, Mat pedig hatalmas rutinjával igazi frontemberként vezette az órás játékidejű műsort. Szerethető volt az egész, igaz, bevallom, gondolatban néha kikapcsoltam, elkalandoztam, de lehet, épp a zenéjük nyomta meg ehhez a gombot, a végére kerek egésszé állt össze a produkció, és azt mertem mondani rá: szép volt. (Linnéa nagyon szimpatikusnak tűnt, és jó gitáros, később fölfedezhető volt a közönség soraiban…)
Róla beszélek
Ha a GP koncepcióval dolgozik, még inkább igaz ez a főattrakció TRIBULATION elképzeléseire – ők egészen új jelentést adtak a kriptahangulatnak. A temetői síri csend szóba sem jöhetett: fáklyaként tornyosuló füstoszlopok törtek a magasba, kék és fehér fénypászmák, a végig hatalmas füstköd mélyéről előbukkanó zombizenészek – sajnos a hangzás is elég nekróra sikeredett, csak találgathatok, ez is a koncepció része volt-e. A füstölők szagától, mondjuk, kiborulok, elég csak egy indiai cuccokat árusító bolt mellett elhaladnom, már egybefolyik taknyom-nyálam, megfájdul a fejem. A füstköd mellett pedig végig ez a szag keringett…
Az első perctől az utolsóig ki volt számolva minden – a közel hetven percben a Dürer-kert sírkertté vált – érezhető volt a törekvés a művészi hatás minél nagyobb elérésére. Progresszív, horrorisztikus death metallal tarolni pedig már önmagában művészet. A két gitáros marionett kócbabahullákként (minden tag ki volt festve zombinak, a Michael Jackson-i értelemben) hányták-vettették magukat a két szélső oldalon, mindeközben brillíroztak a sűrű hangzású témákat előcsalva a hangszerűkből. Középen pedig a rastafrizurás énekes-basszer Johannes Andersson ügyelt arra, hogy ihletett legyen az előadás minden pillanata. Ennek azonban ára volt, nem kicsit egybefolytak a dalok, a köd mellett az előadásmód is cseppfolyósította azokat, némileg masszásította is. Mintha egyetlen maratoni hosszúságú dallá gyúrták volna össze a számokat, jegyezte meg egy barátom. Konszenzusként pedig arra jutottunk, hogy míg a Grave Pleasures koncerten jobb, mint lemezen („ezt így, ahogy van, kiadhatnák, ezzel a hangzással”), addig a Tribulationnek inkább lemezen élvezetesebbek a dalai, annak ellenére, milyen komoly hangsúlyt fektetnek látványosságra, s ezt mennyire issza is a tekintetünk.
A turnéra CD-n megjelent EP borítója, a címadót a koncerten is játszották, rögtön az elején
Élményekben, egy Vampire EP-vel és az ajándékba kapott turnéplakáttal gazdagon tértem haza.
THE WAILING DEAD TOUR 2016
Tribulation (S), Grave Pleasures (FIN/S/GB), Vampire (S)
Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2016. január 22.
Belépőjegy ára: 3999/4499/4999 Ft
