Az egykori Kyuss-tagok, ha nem is sűrűn, de azért csak megfordulnak kis hazánkban. Josh Homme a Queens of the Stone Age élén 2013-ban a VOLT-on, 2014-ben a Sziget fesztiválon, tavaly nyáron pedig a Budapest Parkban tette tiszteletét a magyar rajongók előtt. (Teszem is hozzá: részemről érdektelen, amit ott nyújt.) Brant Björk 2006-ban (Marco Polo Club), 2007-ben (Kultiplex), majd 2017-ben (A38) játszott nálunk. Hab a tortán, hogy a Kyuss Lives! fellépései sem kerülték el fővárosunkat, az első 2011-ben produkált durván telt házat a PeCsában (John Garcia, Nick Oliveri és Brant Björk oldalán Bruno Fevery gitározott), a második eljövetelre 2012-ben került sor a Barba Negra Music Clubban (itt Billy Cordell basszusozott az időközben kiszállt Nick posztján).
John Garcia nem feledkezett meg a magyar érdeklődés hőfokáról: új bandájával is erre vette a kanyart. Ám az előzetesen meghirdetett tavaly októberi időpontot lefújták, és átpakolták idén február elejére. Ami abból a szempontból nem is baj, hogy egyfelől hatalmas dömping volt koncertügyileg az ősszel, másfelől a debütlemezük január 4-én látott napvilágot, így aktuálisabb nem is lehetett a fellépés.
Az Ehren Groban gitárossal, Mike Pygmie basszerral és Greg Saenz dobossal összehozott album egyáltalán nem rossz, hozza a „sivatagi hangulatot”, bár mondjuk a Kyuss 2–4. lemezéhez képest, ugye… De miért is kéne összevetni, eltelt negyed század, más idők, más felállás, jómagam is rengeteget változtam… A Kyuss, Slo Burn, az Unida, a Hermano, a Kyuss Live! – Vista Chino énekes frontemberének tulajdonképpen ez már a harmadik szólólemeze, mégha a zenekari név is belekerült a logóba a 2014-es és a 2017-es albumokat követően. Ugyanakkor a megjelenés kiváló apropó arra, hogy suba alatt Kyuss-dalokkal lehessen turnézni. Dehogy vetek rá követ!... A stoner pápára?... Nyilván nem fog Slo Burn-számokat a setlistbe illeszteni. Pedig…
Az est azzal kezdődött, hogy alaposan meglepett a DEAD QUIET. Az 5 éve alakult, 2 lemezes, vancouveri 5 fős, szemtelenül fiatal gárda bitang erős programot tolt a fülünkbe a hajón. A 2017-es Grand Rites albumba csak belehallgattam, nem is találtam rossznak, de most újra előveszem, mert baromira megfogtak a skacok plusz a szintis hölgy. Tág értelemben vett stonert nyomtak, nem kevés heavy és metál éllel, hol akár doomba hajolva, vagy éppen a ’70-es évek improvizatív színpadi jammelése felé. És bikán szóltak, a basszus hangja akár egy odvas fa A Gyűrűk Urából…. Az előadásmódjuk kifejezetten szimpatikus volt, kiéhezett farkasfalkára hajadzott, ahol a vezér, a fura frizurájú Kevin Keegan gitáros-énekes igencsak diktálta a tempót. Egy órás programjuk nekem teljes értékű koncertet ért.
Fél tíz előtt pár perccel az „Aranyhorda” zenészei már a színpadon intróztak, aztán időben megjelent Garcia is, elegánsan, fekete ingben – nem tudtam eldönteni, a tartása, alkata ilyen vagy benn felejtette a vállfát… Mindenesetre az estre rányomta a bélyegét a visszafogottsága, ami valószínűsíthetően betegségre vezethető vissza, még a konfokat is átengedte az amúgy „Köszönöm szépen”-nel köszönő basszer Mike-nak. Ő csak kb. 2-szer szólalt meg mindössze, egyik alkalommal bemutatva a zenészeket. Az énekhangot azonban hozta, mégha az arca egész végig szenvedésről, erőfeszítésről, nem szenvedélyről árulkodott. Ha így van, még inkább méltánylandó a teljesítmény, amit nyújtott: az új lemez dalait és egy zúzós Kyuss-bestofot, ahogy arra számítani is lehetett.
Okosan, arányosan állították össze a műsort, szépen vegyítve a két korszak dalait, a laza telt ház (3/4-ed ház) pedig hálás volt ezért. No meg a sok-sok elszállásért, szólóért – még a basszer… a gitárja is betorzult –, ami azért, valljuk be, időt adott Garcia hangjának a regenerálódásra, szóval nem volt véletlen – fél óra játék után, a bemutatást követően, le is ment pár percre a színpadról. Hogy aztán újabb fél órára visszajöjjön, majd ismét, a ráadás 30 percére.
Most azon kívül, hogy élőben, jó karcosan megszólaltatva hallhattam a Hurricane-t, az El Rodeót, a One Inch Mant, vagy a Green Machine-t, külön öröm volt számomra a ritmusszekció játékát figyelni. Nagyon vastag és húzós volt végig, és mintha a gitárosnak, aki amúgy tehetségesnek bizonyult, ha nem is színpadi figurának, szerintem néha „kapaszkodnia” is kellett.
Nincs más hátra, mint Garciának jó egészséget, mielőbbi gyógyulást kívánni – s hamaros visszatérést majd egy újabb klubkoncert erejéig.
Lábjegyzet: ha javasolhatnám a koncertszervező ügynökségeknek: Nick Oliveri Mondo Generatorát és a két Scott Reeder (az ex-Kyuss-basszer és a Fu Manchu-dobos) közös zenekarát, a Sun and Sail Clubot is szívesen látnám egy budapesti fellépés alkalmával.
John Garcia & The Band of Gold (US), Dead Quiet (CAN)
Budapest, A38, 2019. február 3.
Belépőjegy ára: 4900/5900 Ft
