Fémkereső

Gondolta volna bárki is, hogy egy egylemezes új-zélandi maori-thrash trió ilyen elképesztő népszerű hazánkban, és vagy 250 ember fogadja őket sztároknak kijáró lelkesedéssel az első önálló Európa-turnéjuk budapesti állomásán? Hogy a Dürer-kisteremből átteszik őket a középterembe a nagyobb érdeklődés miatt? (Miközben Iggy Pop ugrabugrál a Parkban, Neurosis/YOB dübörög az Akváriumban, Airbourne fesztiválozik a FEZEN-en?) Ráadásul engem is elkap a lelkesedés ezeknek a pofátlanul fiatal srácoknak a kiállásán, produkcióján?

Ők nem a zenekar tagjai, de közük van hozzá

Nem erre számítottam, pedig ha rászánom magam a keresésre, a neten akár találhattam volna erre utaló jeleket – ugyanakkor kis hazánkban nem mindig a papírforma érvényesül: lehet bárki bármilyen népszerű, nálunk, előfordulhat, hogy a kisteremben végzi 30 fura rajongó előtt. Hát most szinkronban vagyunk. az ALIEN WEAPONRY ismert, jólismert, nagyon kedvelt nálunk is!

Mielőtt színpadra léptek…

(Mielőtt a hatalmas logós molinó előtt színpadra léptek az új-zélandiak, még a Long Island-i, magát progresszívnek mondó CRYPTODIRA produkcióját is meg lehetett sasolni. Már aki szereti az ilyesmit. Mikor egy kalapban, vagy egy mosógépben, összerázod a death és nu metalt a jazz-zel és a matekcore-ral és virítasz a hangszeres tudásoddal, miközben rajtad kívül senki nem tudja, „akkor ez egy szám volt?”, mikor kezdődik, és mikor ér véget egy dalod, hacsak nem elszakad egy húr a gitáron. A New York-i csapat pont ilyen felesleges egyveleget prezentál, már a The Devil’s Despair című lemezüket is kukáztam meghallgatás után, most sem sokáig bírtam nézni/hallgatni a négyest, fárasztó ez az igyekezett, hogy Dilingerebbek legyünk a The Dilinger Escape Plannél, Cynicebbek a Cynicnél – pláne nem negyedszázados késéssel! Tessenek valami egyedibbet és hallgathatóbbat játszani!)

Szóval… Mielőtt színpadra léptek, már az intrónál zúgott az éltető moraj, hát még amikor a dobos Henry de Jong a szerkó mögött elkezdte a maori rituális harci nótát fújni és mutatni!... A közönség ettől bepörgött, de annyira, hogy a „harci vért” kitartott a koncerten alakított wall of death-nél is, amikor aztán valóban szembenézhetett mindenki az ellenféllel – és ölthetett rá nyelvet!

Mit kínál a triumvirátus, Lewis de Jong gitáros-énekes, az említett bátyus, az öccsénél 2 évvel idősebb Henry és Ethan Trembath basszista? Azt hiszed, thrasht? Vagy metált? Igen. Is. Alapból Korn-Machine Head-Deftones ütemezte groove thrasht, mellé a Sepultura/Soulfly-féle tribalt, csak a brazil őserdő helyett itt a maori őserő (a kulturális-ideológiai narratíva aztán nagy hatással van).

Az új, gyűjtőknek való kislemez

No meg a tényleg szemtelen fiatalság, ami mentesít minden olyan elhanyagolható vád alól, ami a valóban fémes zenét vagy a sűrűbb, cizelláltabb gitárhangzást követelné – lófaszt nektek, nagytaták, mi ezt jobban tudjuk, ez különben sem történelemóra, mi így nyomjuk: szellősen, zaklatottan, zakkantan!

És tényleg hat, akkora pogó, moshpit kerekedett, és a már említett, Lewis által forszírozottt wall of death mutatta, mennyire éli a közönség ezt a stájlt. És volt közte fiatal, öreg, nő és férfi, Cannibal Corpse-pólós és raszta (vagy együtt) – és exponenciálisan nőtt az Alien Weaponry-pólós egyedek száma is a koncert ideje alatt. A srácok tényleg beleadtak apait-anyait (azt hiszem, apu egyébként a keverőpultnál ült: egy hatalmas mamut, nagy szakállal, hajbozonttal…), főleg Ethan volt búgócsiga és pörgettyű, miközben lemezminőségben szóltak, és le is nyomták a tavaly nyáron megjelent, Tū című lemezt, pluszba még az új Blindedet a 75 percük alatt – más számuk meg nem is nagyon van még, nem igaz? A közönség nagy része velük énekelte végig a műsort, persze a maori részeket halandzsázva, de korrektül…

Nagy vonzerejük van ezeknek a fiatal srácoknak, ha a zenéjük elsőre, a vájtfülűeknek nem is annyira bejövős, vagy egyedi. Van bennük egy nagy adag bizonyítási vágy, éhség, és tehetség a dalíráshoz, a maori örökség, kultúra felvállalása meg biztosítja a kellő narratívát, a különlegességet, amivel ki lehet Tū-nni a tömegből. A magyar fogadtatás pedig számottevő és csuda lelkes volt, így nem hiszem, hogy ne lenne majd újabb kanyar. Én jól szórakoztam, így biztos ott leszek, ha.

Alien Weaponry (NZ)
(Cryptodira (US))
Budapest, Dürer-kert, 2019. július 24.
Belépőjegy ára: 2000/2500 Ft

Hozzávetőlegesen 10 Pantera- és 10-12 Motörhead-dal – ennyiért és ezekért már érdemes lemenni a dunaúji fesztivál szombati estjére.

Persze, csakis akkor, ha az Anselmo vezette illegalisták és az Abbath fémjelezte norvég, 1996 óta Lemmy csapata előtt tisztelgő trióról van szó. Ezért hitelesek és érdekesek.

Mégha a csomag részeként a belga Abortedet is szeretném csekkolni, akkor is, nagy kényelmesen, elég este nyolckor elindulnom, gondoltam naivan, minimalizálva az amúgy sem létező fesztiválhangulatomat, hiszen az is csak 21 órakor kezdődik, míg Philipék már vasárnap mondhatják, amit aztán mondtak is: Yesterday don’t mean shit.

Nade!...

Aggodalom 1. Telt ház: mind a heti bérletek, mind a szombati napijegyek elfogytak, ha ilyen későn indulok, hogy fogok parkolóhelyet találni viszonylag a közelben?

Az érdeklődés Anselmo Pantera-programja iránt, ugye, nem mindennapi, talán csak a 2016-os Megadeth itteni potenciális fellépésével mérhető. (Ez viszont rendben lement!) Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy 1998-ban ott voltam a Kisstadionban, és még láthattam a Panterát, s bár többen találkozhattak Philippel azóta a Down hazai fellépésein (PeCsa, 2009; Hegyalja fesztivál, 2013), vagy Vinnie Paullal a Hellyeah-koncerteken (FEZEN, 2014, Barba Negra Track, 2015), a speckó Pantera-szettel turnézó csapat (Choosing Mental Illness 2019 Euro Tour) azért – lásd fenn – megér egy dunaúji misét.

Aggodalom 2. Korábban kell tehát indulni, érkezni! És az állóképesség? Jaj, öreg csontjaimnak, hogy fogom én ezt a 9 órát állva kibírni? Fél lábon is, ha kell, ne hisztériázz, papírkutya!, mormogom magamnak. Ha tartalmas koncertek sorjáznak, leköt, nem unatkozol, eszedbe sem jut az idő lassú múlása, ha meg silány a felhozatal, arra ott van a kávé…

Így esett, hogy délután háromkor kocsiba vágtam magam, és a négy óra már a metal.hu sátor előtt ért, várva a budapesti TRILLION zenekar koncertjét. Az Áron „Apey” Andrissal, Lee Olivérrel (ék) és a Grand Mexican Warlock tagjaival, a dobos Szabó Lacival és a basszer Mohácsi Matyival felálló kétlemezes formáció kitűnő fesztivál-előételnek bizonyult a maguk „chill out” módján. Mások is így gondolhatták, mert a fesztivál legkisebb színpada előtti sátortér megtelt, hatalmas volt az érdeklődés erre az érzelemgazdag rock-blues-progresszív muzsikára, mely persze zúzni is tud, ha akar. Az érzelemgazdag jelző mellett még a minőségi jutott eszembe kapásból, hallgatva őket. Az albumaikat nemigen teszem fel otthon, de örülök, hogy ezen a délután részese lehettem az előadásuknak, megfogott akkor és ott.

(Nehéz megmagyarázni, ha csak nem a fenti aggódós-kényelmes-kényeskedő szerep pozíciója nem teszi nyilvánvalóvá, miért nem érkeztem korábban, hogy láthassam a Lost Continent helyett az utolsó pillanatban beugró, dánszentmiklósi Needless koncertjét ugyanezen a színpadon, míg eközben előzetes egyeztetés alapján találkoztam az énekes Forczek Ádámmal és a gitáros Bárány Tamással, hogy átvehessem a zenekar friss, ropogós, külcsínben is pompás, Heresy című lemezét. Amit mindenkinek csak ajánlani tudok, minimum a bandcampen meghallgatni.)

Apey-ék mindössze bő 35 percet töltöttek a színpadon, és az utánuk következő DIVIDED sem vitte 40 perc fölé a műsorát. Ez a formáció Jósa Tamás Archaic-énekes másik énjének és hangjának kieresztő-csatornája – legalábbis az én szemszögemből. (Tamás egyébként duplázott a fesztiválon, hiszen kedden már fellépett az Archaickal.) Rajtuk sem voltunk kevesebben, mint a Trillionon, ami érthető, hiszen valami különlegest mutatnak be ők is. Számomra zeneileg skatulyázhatatlanul. Mégha az egyik gitáros Slipknot-szerű maszkban, a másik pedig Wes Borland/John 5-féle sminkben is nyomul. (A basszer pedig mintha ötvözte volna a Méhek zenekar fellépő szettjét a ’90-es évek eleji diszkó éra kellékeivel.) Jósa hangja itt jóval éneklősebb, mint a thrash fúria esetében, néha még kézi hangszóróba is dalol. Szóval nem mindennapi kinézettel ruházták föl a nem mindennapi zenét. A fehérre maszkolt gitáros pedig a közönség soraiba is megmártózott, onnan gitározott, sokak heveny fotózási kényszere mellett. Mindenesetre már a következő, a második lemezre tervezett dalok közül is játszottak hármat, a lehetséges jövő irányát felfedve és tesztelve. Én most láttam őket koncerten először, és lekötöttek, ha nem is pont ez a műfaj-kombináció a szívem csücske.

Átgyalogoltam a túloldalra, az Aréna-sátorba. És majdnem ottmaradtam. Értsd: legyilkolt az OMEGA DIATRIBE. Ezért aztán ott is ragadtam. Brutálisak voltak, mellbevágóan. Valami elképesztő produkciót nyomtak, kiváló hangzással. De ami a legjobban megragadott, az Lucsányi Milán énekes frontemberi teljesítménye volt. Fel-alá járkált, ugrált, pattogott, a közönség arcába mászott – s közben persze énekelt-üvöltött. Hihetetlenül meggyőző volt, erőteljesen eladta a produkciót, pontosabban elérte azt, hogy önként és dalolva légy a hívük. A fesztivál leggyilkosabb előadását nyújtották.

Ehhez képest a Hammer-nagyszínpados, fennállásának 20. évét ezzel a koncerttel ünneplő WATCH MY DYING halovány volt. Nem zeneileg, hiszen a dalaik kiválóak, sőt a zenészek sem akármilyen tudásúak – hanem produkció tekintetében. Szerintem ebben a fő ludas Veres Gábor lehetett, aki boldogságittasan(?) az egész nagyszínpados lehetőséget iróniával kezelte, poénkodott a közönséggel, de öncélúan, és a számok közti fölös résekkel szaggatottá, szétesővé tette a fellépést. Nem volt egy húsmágnes, na, pedig sokan álltak a színpad előtt, itt volt a lehetőség. Elveszetteknek látszottak a fiúk a nagyszínpadon, pedig Eszenyi Imre basszer és Szabó Viktor gitáros metálkodott rendesen, Bori Sándor gitáros pedig a szokott finom mosollyal játszott rendezői bal oldalon. És hát Gáborral sem volt gond, ha éppen énekelte a WMD-slágereket. De azért legalább egy molinó vagy valami extra jól jött volna. Nagyobb fényérzékenység! Igaz, végülis jött, Horváth Martina személyében, aki a Háttal álmodót énekelte el vendégként. Nekem ez egy kihagyott ziccer volt a részükről, de majd az augusztus végi Dürer-nagytermes Tattoo The Sun! feszten, a saját terepükön csekkolom őket ismét.

Hogy mennyire be lehet lakni azt a nagyszínpadot, közönségcsalogatóan, arra a következő és követendő példa az APEY & THE PEA volt. Két szürkemarha koponya, vagy mik, és pár tűzcsóva/-gömb csodákat tesz. Mondjuk, nekik már besegített az este, érvényesülni tudtak a kék és piros fények. Ugyanakkor a fronton lévő két húros, Apey és Zoli vadul bemozogta a deszkákat, odavonzva a szemet – és a nem hogy nem kevés közönséget, akik full beterítették a teret, akárha egy neves külföldi zenekar lépett volna fel.

Én már rég elengedtem, hogy azon húzzam fel magam, mennyiben Machine Head-Pantera-AIC-Pentagram egyveleg az A&TP zenéje, nem is igazán lényeges, ha jónak tartja az ember ezt a kevercset. Ez a koncert pedig nagyon meggyőző tudott lenni, volt benne spiritusz, nem kevés. Le a kalappal a srácok előtt! Végig ott tartottak zeneileg és látványilag a színpad előtt. Apey hangja (ő duplázott aznap) totál rendben volt, a szenvedélye meg remekül megmutatkozott – és itt most nem arra a gesztusára gondolok elsősorban, amikor arra kérte a nagyérdeműt, hogy elő a spanglikkal és gyújtson rá mindenki!, ahogy tették ők is zenekarilag! (Szarvas)marha hatásos volt, ahogy a gitárhúrjait sikálta pörögve, oda-vissza riffbe váltva, a mikrofonállványát vagy háromszor felrúgta, hogy csak úgy koppant, az egész filigrán figura megnő ilyenkor. És élt is ezzel a megnövekedett lehetőségével: arra kérte a közönséget, támogassák a magyar zenekarokat, mert nincsenek híján a talentumnak, vannak olyan jók, mint a sztárolt külföldiek. A szombati, általam látott fellépők alátámasztják ezt, az biztos!

Na de, ne temessük a külföldieket, átballagva az Aréna-sátorhoz a belga grind/death ABORTED is nagyon odatette magát! Először léptek föl a fesztiválon, mert a 2017-es ide meghirdetett koncertjük végül elmaradt, gondolom, ez volt a pótlás. Hangbeállítási problémák miatt elhúzódott a kezdésük, végül is csak jó húsz perc késéssel kezdtek, de akkor „sátort bontottak” rendesen. Svencho énekesük tökéletes frontember, kézbe fogta és nem eresztette a markából – a nem csak az időközben pilickázni kezdő eső elől – a sátorba tömörülő közönséget. Míg a zenészek súlyosan aprítottak, ő sem álldogált tétován, kilométer-hiányosan járkált oda-vissza, miközben a közönséget hergelte, ha az halkabban reagált a kelleténél. Nem hiszem, hogy bárki úgy érezte volna, őket hallgatva, na, most itt kipihenheti a nap (hang)fáradalmait.

Közben az eső belehúzott, szórványosan előkerültek az esőkabátok, ernyők, de ez mit sem zavarta a bergeni Motörhead-tribute trió, a BÖMBERS tagjait abban, hogy ne szedjék le a keresztvizet is a nagyszínpad előtt állókról. Az Abbath által kommandírozott norvég csapat úgy dörrent be az Ace of Spadesszel, mint egy nagyágyú. Azok is voltak. A Mocifő-kopírt nem víve túlzásba egy csúcsszuper minőségű Motörhead-estet prezentáltak, kiváló hangzással, hatásos előadással. Ebben méltó társa volt az Immortal-énekesnek Tore gitáros és Pez dobos. Persze sorjáztak a slágerek: Overkill, No Class, Killed By Death, Stay Clean, az Animalnak ajánlott The Hammer, az Orgasmatron, az Over The Top, az I’ll Be Your Sister, az Iron Fist stb. Amennyi a röpke órába belefért. Abbath még az akcentusát is Lemmy kiejtéséhez igazította, és nem volt visszatetsző, sőt! Klassz volt, méltó megemlékezés!

Ekkor már 23 óránál jártunk, és volt egy óra üresjárat Anselmóék fellépéséig. Igaz, az előttem ismeretlen brit Bury Tommorrow műsorát élvezhettem volna, de hamar kiderült, az ő műfajuk nem kedves számomra. Így inkább egy száraz padfelületén elnyúlva figyeltem a nagyszínpadi készülődést. (A BT-nek amúgy ez volt a 6. magyarországi fellépése, mi több, egy hónap múlva, augusztus 20-án a Dürer-kertben – immár 7-szer – velük ünnepelhetik a rajongók… amit ilyenkor szoktunk(?)… Szóval idén klubkoncerttel dupláznak nálunk, tehát ezek szerint népszerűnek mondhatók.)

Félistenként ünnepelte a tömeg Anselmo színrelépését. Még az eső is elállt. Annak ellenére sem tudok rosszat mondani róla, hogy a hangja bizony erősen megkopott (de ez már régi nóta, és azért nem vallott szégyent), és a koncert egészén, számomra idegesítő módon végig csócsált valamit a szájában, köpködött és látványosan verte ki a fikákat az orrlyukaiból. De a közönséget a kedve szerint irányította, az meg a tenyeréből evett. Volt is mit: a Mouth For War kezdéstől a Walk, I’m Broken, Becoming, This Love, Fuckin’ Hostile, a hardcore-rajongóknak Hellboundon át egészen a New Level záróaktusig. A Walknál pedig behívta Vörös Attilát, hogy vokáljaival segítse őt, jött is, majd vele még két lelkes koma.

Kíváncsi voltam, hogy két gitárossal hogyan szólnak a Pantera-dalok, mert például a Sepultura esetében – pont fordítva – mindig hiányérzetem van az egygitáros előadásmóddal. Itt viszont nem volt ilyen, a göndör hajú Mike DeLeon rendesen odatette magát a szólók terén is, nemcsak a hajpörgetésben, míg Derek Engemann inkább csak alapozott és asszisztált. Nyilván nem lehet ugyanaz a minőség és hangfogás (effektpad), mintha Dimebag játszaná, no de, kérem, ez nem is a Pantera, ez az Illegals, ami Panterát játszik. Nem illúziót árul, hanem tiszteleg. Nem kukacoskodnék, rúgóznék ezen – inkább arra lennék kíváncsi, mert nem hallottam ki tisztán, hogy Anselmo mester visszatérőleg miért utalt folyton egy banánra a konfjaiban.

ROCKMARATON FESZTIVÁL 2019
Philip H. Anselmo and the Illegals (US),
Bömbers (N), Aborted (B),
Trillion, Divided, Omega Diatribe, Watch My Dying, Apey & The Pea
Dunaújváros, Szalki-sziget, 2019. július 13.
Belépőjegy ára: 8990 Ft

Potom 30 évet kellett várnom a Badlands videoklip megjelenése óta, hogy élőben lássam a Metal Churchöt, s most megadatott – képzelem, mit éreztek, akik már az első két lemez óta remélték ezt a pillanatot.

Az nem volt kétséges, hogy ha jön a Metal Church, megyek. És akkor e köré a biztos pont köré fel lehetett húzni egy napi programot. Mivel eredetileg a brazil Nervosa kezdését éjfél után 1-re írták ki, így a 20 órás kezdésű Fémtemplom és a lánytrió koncertjével 6 órás idősávot terveztem a színpadok előtt tölteni. Fesztivál van: 6 óra, 6 zenekar (Metal Church, Dying Fetus, Gloryhammer, Vader, Rhapsody, Nervosa). Így estek volna áldozatául a tűrőképességemnek a délutáni sávban fellépő magyar bandák. Volna – szóval, nem így történt, különféle okok miatt. Ám a lényeg maradt! (A Nervosát ráadásul átszervezték a Churchcsel egy időpontra, de ez nem akasztott meg/ki, már láttam őket párszor, és szerintem fogom is még, míg a Metal Church magyarországi fellépése egyelőre unikális…)

Kb. 18 óra után pár perccel értünk a Szalki-szigetre, s rögvest a merchsátornál mustráltuk a kínálatot. Persze sokat nem haboztunk, a már előre kinézett fesztiválos, szigorú tekintetű polipot ábrázoló pólóból vettünk, kinek-kinek a mérete szerint. Már itt feltűnt, ám még nem vált gyanússá, hogy neonszínekben gazdag, világítós unikornisos (olyan my little ponys stájlban) póló is kapható, mi több, az egyik legkeresettebb árú. De ez csak a kezdet volt.

Rögtön bedurvultunk. A budapesti KILL WITH HATE-tel masszíroztattuk meg a fülünket. Jólesően brutális volt, noha Gyémánt Krisztiánék ezúttal négyen gyalultak, a basszer Patrik igazoltan távol maradt, mert a kislánya születése minden pillanatban várható. Ettől még nem voltak kevésbé lehengerlőek (bocs, Patrik!). Rendesen kitöltötték a teret, ahogy az Aréna-sátor hallgatósága szintúgy, heves fejrázás mellett.

Csak úgy érdeklődésképpen, átballagtunk aztán a Hammer-nagyszínpadhoz (volt vagy 40 méterre), és a Tales of Evening éppen kezdődő koncertjébe is belepislogtunk. Nem nekünk szól, állapítottuk meg nemsokára a nyilvánvalót. Ezzel vissza is húzódtunk a sátorhoz, ahol már a GUTTED csekkolt éppen.

Azon a pár méteren azért belefutottunk egy dinoszauruszba.

Igaz, itt mindenki annak öltözik, aminek akar, részeg kalóznak/punknak/metálosnak, római légionáriusnak, pokémonnak, csirkének, Breki békának, plüss egyszarvúnak (nem viccelek, többen is voltak, csoportosan jártak!) stb. – nesze neked, Rhapsody! A bendőjében szerintem egy lány volt, egy másik fotózta, ahogy végigcsoszog a füvön, és minden kedves érdeklődőnek megáll, fényképezkedett velük. Szóval Dunaszaurusz kipipálva.

De vissza a mába: Hajnali Sanyiék is négyen osztják a halál(metál)t. Basszer nélkül szintén, de náluk ez kényszerű koncepció (kompromisszum). Lényeg a lényeg: Sanyi totál bekattant a színpadon, a sűrű muzsika elvette az eszét – és úgy viselkedett, ahogy az ember azt egy fémzenekar frontemberétől elvárja. Hol sört, hol szénsavmentes vizet kortyolgatott, hol válogatás CD-ket szórt a nagyérdemű közé, pár Gutted-matricát is kézbe nyomott – megfenyegetve a szerencséseket, hogy ha nem ragasztják ki otthon valahová (de tényleg ám!), akkor kinyírja őket. Nagyon jól és erőteljesen szóltak, és persze brutálisan. Mivel Sanyi Csilla nevű kislánya éppen Horvátországban nyaral, a Consuming Life című dalban a „női vokált” nem élőben adta elő, a tervekkel ellentétben, hanem bejátszották a hangját, de majd legközelebb lehozza a fesztiválra, ígérte az énekes. (Amúgy az egyik matricát egy 11 éves kissrác kapta az első sorokban, akit meg is tapsoltatott a közönséggel Hajnali Sándor – hiába, korán kell kezdeni a fémmegmunkálás folyamatait megismertetni a gyerkőcökkel, hátha megszeretik, nem véletlen, hogy mellettem is ott feszített a 10 éves fiam, Archaic-pólóban és -satyiban. – Egy büszke apa s.k.)

Egy gyors vacsora (kenyérlángos), s máris a tavalyi lemez címadó és nyitó dalával (Damned if you do) köszönt minket a METAL CHURCH. Ugyan a ’89-’93-as felállásból éppen csak a pár éve visszatért énekes, Mike Howe van jelen, Kurt Vanderhoof alapító gitáros azért ott penget a rendezői balon, méghozzá nagy-nagy kedvvel és átérzéssel.

A XI című – Howe visszatér! – lemezről egy dal, aztán best of, de még milyen! Harmadiknak, igen, egyenesen a Badlands. Banyek, a dob és basszus rendben, de a gitárok igen halkan szólnak, s ez csak a koncert utolsó harmadára változik úgy-ahogy! Amúgy is, végig az volt az érzésem, mennyivel jobban szólna és hatna mindez, ha egy kisebb klubban lennénk. Ez a fémdinoszaurusz, klasszikus metal zene ott sokkal jobban érvényesülne. Mert hiszen a közönség száma sem annyira jelentős a színpad előtt (veteránok főleg), amennyire vártam egy számomra nagy név (és kicsi logós molinójú) fellépése kapcsán. Pedig lenne rá ok bőven, pl.: Start the Fire, Watch the Children Pray, Beyond the Black. Hátha egy év múlva újra jönnek, mondjuk, Budára…

Howe klasszikus frontember, bár talán kevésbé kommunikált most a közönséggel, inkább csak mutatta, mennyire a „szívére veszi” a biztatást. Az biztos, hogy hangilag kiváló, annyi év kihagyása után is. A gitárosok kicsit statikusak voltak, talán egyedül Steve Unger basszer ragadtatta el magát jobban, ám a dobos Stet Howlanden látszott igazán, mennyire benne van a boogie a lábában, ez és ő „lejött” a színpadról is.

Röpke 3 órás jelenlétünk a keddi nap a koncertjük végével véget ért. Találkozunk ugyanitt szombaton Abbath és Anselmo mesterekkel.

ROCKMARATON FESZTIVÁL 2019
Metal Church (US), Gutted
Dunaújváros, Szalki-sziget, 2019. július 9.
Belépőjegy ára: 8990 Ft

Hogy hogyan lehet koszos zajjal népszerűségre szert tenni? Nos, a lepukkant csöves, a kocsmai verekedő, a lecsúszott bölcsész és az idült alkoholista – sztereotip kinézettel csúnya módon, önkényesen, ámde szeretettel azonosított zenekari tagok: David, John, Aaron és Maurice – gárdája ismét megmutatta a mikéntjét. Garázs-sludge-dzsal – nem is akárhogy! A koncertjükre harmadjára is csordultig megtelt nagyterem és a szűnni nem akaró éltetés ékes bizonyítéka a vidám portlandi négyes népszerűségének.

A bizonyításnak ez a módja hasonlóképp zajlott 2012-ben és 2014-ben is ugyanitt. (A 2016-os orfűi fesztiválon is nyilván, bár én azon, a kontextustól idegenkedve, nem vettem részt.) Öt év után ideje volt már a fővárosi koncertnek, és azt hiszem, a budapesti közönség hatalmas lendületet adott a velünk kezdetét vett európai turnénak. Dacára annak, hogy a RED FANGnek a 3 évvel ezelőtti Only Ghosts című 3. albuma óta nem jelent meg nagylemeze, csak alkalmanként egy-egy dal. (Most már ígérték, hogy hamarosan lesz, és egy számot – Antidote – el is nyomtak róla.)

Kíváncsi voltam az amcsiknak nyitó budapesti GRIZZLYre is, mivel az új, májusban megjelent 2. albumuk, az Ursus Arctos nem győzött meg, de abban bíztam, hogy majd koncerten lesz az igazi élmény. Hát nem. A seattle-i grunge és a New Orleans-i lápos vegyítése nem túl élvezetes módon (értsd: középszerűen, unalmasan) csupán egy gondolatot ültetett el a fejemben 3 szám után: ki a levegőre! És a színpadon egy helyre letapadt muzsikusok – csupán Knapp Oszi énekes járkált fel-alá, de még ő is magába fordulva – látványa sem segítette elő a vonzalom kialakulását.

Ezzel szemben, amikor háromnegyed tíz előtt pár perccel Aaron, Maurice, David és John színpadra lépett, majd mindenki kezet fogott mindenkivel (mármint a zenekar tagjai egymással) és belehasítottak az alkalmanként fűszagáramlatokkal szabdalt, pára- és hónaljszagdús teremlevegőbe, felizzottak a kedélyek.

Ezek a srácok sem szántották föl a színpadot, mégsem tűnt statikusnak az előadásmódjuk, bangeltek vadul. A basszusgitár és a dob annyira előtérbe volt, hogy az énekeket és a gitárokat is elnyomta, de mivel ismert dalokról van szó, ez nem vált zavaróvá, inkább még klubszerűvé tette a fellépést és ünnepi pillanattá avatta a köznapit.

Akkora sikerük volt, hogy még! A közönség (mi) igazi sztárokként ünnepelte őket az egyórás, majd némi ráadással bővített műsorért és cserébe az őszinte jelzővel jellemezhető muzsikáért. Nem kétlem, a következő lemez körútján, ha jönnek (Aaron viccelődése szerint 5 év múlva…), ismét itt leszünk valamennyien, akik most is itt voltunk. (Ez alól csak a halál és a szülés adhat felmentést…)

Red Fang (US), Grizzly
Budapest, Dürer-kert, 2019. június 20.
Belépőjegy ára: 4500/5000 Ft

Fél éve már elbúcsúztam ugyan a Slayertől Bécsben, de az újbóli viszontlátás sem volt kínos most Budapesten. Sőt! Egyedül az a kínos, hogy akkor mi a fenét írjak, elkerülendő az előző koncertbeszámoló bemásolását.

Kezdjük ott, hogy nagyon úriasra vettem a figurát – hála Maci barátomnak, ezúttal a VIP szekcióban foglalhattam helyet (bár meggyőződésem, hogy az a színpad előtti küzdőtér, azért ezt is ki lehet próbálni egyszer). Fene jó dolgunkban azonban még korábban, a találkozás örömére és az alkalom tiszteletére bepusziltunk egy-egy 666 Slayer Red Alét, azaz a zenekar hivatalos (svéd) sörét. Alapozás…

Ha azt mondom, szkepszissel álltam az ANTHRAX koncertjéhez, még finom vagyok – hát most már tényleg házizenekarnak kellene kineveznem, annyit láttam az elmúlt pár évben. Mégis tudtak újat mutatni. Teszem azt: Charlie Benantét – aki ezúttal Jon Dette helyett ugrott be, vagy hogy is van?... Lényeg, hogy egészen máshogy kalimpált a karjaival, mint az egykori Slayer-beugró!

Scott Ian kerge kakas módjára rótta a színpadi köröket, bár a taraját az állán viselte; Bello széles karmozdulatokkal ölelte egyre magához a közönséget, Jonathan szólózgatott, Joey pedig dalospacsirtaként hozta a formáját. Nem mondhatni, hogy bevállalós volt a programjuk, noha a 40-45 perc helyett most 55-öt játszhattak. [Igazat kell adnom azoknak a hangoknak, akik azt állítják, hogy ugyanannyiért nézhettük meg Bécsben és máshol a 4 zenekaros csomagot (+Lamb of God +Obituary), mint stadion-fővárosunkban a kombót – az örök elégedetlenkedők…] Az új érából egyedül az In the end szólt, ám ami nagy meglepetés és öröm volt, az a Now it’s Dark felbukkanása. Bemelegítőnek megtette, úgy láttam a sportcsarnokban jelenlévő szemre 7-8000 ember érdeklődve nézte őket, ám az energiáit megfontoltan a SLAYERre tartogatta.

Ímhol a program: felvezető: Iron Maiden: The Number of the Beast – Pantera: Cowboys from Hell-részlet – Caught in a Mosh, Got the Time, Madhouse, I am the law, Now It's Dark, In the end, A. I. R., Antisocial, Indians – outro: Cowboys from Hell-részlet

Fél óra átszerelés és felhangzott a Delusions of Saviour. Keresztek, majd Slayer-csillagok a függönyön, aztán lehulló lepel, tűz- és fénycsóvák, éjszakai fedett grillparti-lángok, semmi megbánás – zúz a Repentless. Araya még a bécsi formájánál is vékonyabb – de legalább annyira bőbeszédű. A thank you legalább 5 alkalommal hagyja el a száját összesen – amúgy szünet nélküli öldöklés.

Evil Has No Boundaries, World Painted Blood, Postmortem, Hate Worldwide, War Ensemble, Gemini, Disciple, Mandatory Suicide, Chemical Warfare, Payback, Temptation, Born of Fire, Seasons in the Abyss, Hell Awaits, South of Heaven, Raining Blood, Black Magic, Dead Skin Mask, Angel of Death.

Szép átvezetések a Mandatory–Chemical és a Raining Blood–Black Magic esetében, de semmi lacafaca. A Gemininek piszkosul örültem, a Temptation meglepett. (Kibővült a mech pólóminta-készlete is, ha már a rácsodálkozásoknál tartunk…)

A hangzás arénás, nem panaszkodom, tüzek-fények rendben. Azt nem tudom, hogy „letisztult-e” a díszlet, de a háttérfestmény-fény kombinációk jóval szegényesebbek voltak, mint a fél évvel ezelőtti koncerten, ÉS! Hanneman-megemlékezés sem volt, se szóban, se molinón!

Aztán Tom Araya kiállt a színpad rendezői jobb oldalára és pásztázni kezdte a közönséget… Integettem neki, visszaintett!...

THE FINAL WORLD TOUR 2019
Slayer (US), Anthrax (US)
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2019. június 11.
Belépőjegy ára: 13.900–23.900 Ft

Magyarországi Slayer-koncertek:

1994. december 1., European Intourvention, Budapest, Olimpiai Csarnok (w/Machine Head)
1998. október 27., Diablous on Tour, Budapest, PeCsa (w/System Of A Down)
2002. június 9., God HatesThe World Tour, Budapest, PeCsa Summer Rocks Fesztivál (w/Szeg, Cadaveres De Tortugas, Blind Myself)
2003. augusztus 4., European Summer Festival Tour, Budapest, Hajógyári-sziget, Sziget Fesztivál
2005. június 23., European Summer Festival Tour, Budapest, PeCsa (w/Neck Sprain)
2011. április 8., European Carnage Tour, Budapest Papp László Budapest Sportaréna (w/Megadeth)
2011. július 15., World Painted Blood, Tokaj–Rakamaz, Hegyalja Fesztivál
2013. június 26., World Domination, Tokaj–Rakamaz, Hegyalja Fesztivál
2016. július 2., Repentless World Tour, Sopron, VOLT Fesztivál
2019. június 11., The Final World Tour, Budapest, Papp László Sportaréna (w/Anthrax)

Hogy elfogult lennék az Archaic esetében? Há… persze hogy! A jelenlegi magyar bandák egyik legjobbja, thrashben meg a legkirályabb. Nem véletlen, hogy a Wacken Metal Battle Hungary 2019-es döntőjére eleve miattuk mentünk ki családilag és barátilag, tőlük rendeltük a belépőt, belépve pedig pólót, baseballsapkát vettünk – és még logós poharat is kaptunk! A többi bandát végigvártuknéztük/-hallgattuk sörözve, rájuk meg eszementen headbangelve mulattunk! És nem is volt kétséges, hogy a vasárnapi döntő után a pénteki „after party”-ra is elmegyünk, ne csak 25 perces legyen az élvezet, ráadásul erre már ingyen, a Wacken-döntős jeggyel!

A magyar döntőn egyébként a 10 helyett végül 9 banda lépett fel (a Perfect Pill valamiért már nem), ám mi csak az Archaicra koncentráltunk jószerivel, az utánuk következőket passzoltuk – élményekkel gazdagon és enyhe napszúrással, valamint rengeteg sörrel a gyomorban távoztunk.

Summázva annyit elmondhatunk: elég szerény a kínálat a kortárs magyar metal színtéren. Eleve nincs heavy metal banda (pedig egy metálfesztiválra szól a meghívás!), ha már kategorizálni kell, főleg epigon, jó 10-20-30 éves stílusok középszerű előadását hallhattuk, elsősorban fővárosi zenekaroktól; hölgyek mindössze ketten képviseltették magukat a színpadon (Radó Éden a Tiansen, Kovács Barbara a Marla nevű tumor frontján). Dalokat meg csak elvétve hallottunk, megjegyezhetőt pláne nem, inkább amolyan garázs-stílusgyakorlatok – „jé, mi ezt már el tudjuk játszani” éllel –, szólaltak meg.

A szeghalmi Mudfield magyar nyelvű stoner/grunge még többé-kevésbé szimpatikus volt, habár az újdonság erejével nem hatott; a Tiansen popmetalja felejtős, habár Éden hangja nagyon rendben van; a Dungaree Soundgarden-Tool mixe nagy kérdőjel, hogy ez meg minek; a Red Swamp Downon hizlalt odab@szós soundja figyelemfelkeltő, ahogy az előadásmód is, bár az ősember gitáros a bal szélen több tekintetet vonz talán, mint a baseballsapis-szakállas frontember-énekes tevékenysége (a karácsonyfaboák és a kitömött állatok a színpad elején az oda nem illőségük miatt viszont legalább megjegyezhető dekorelemek); a The Tumor Called Marla zeneileg-előadásilag ugyan megnyerte magának a 10 éves fiamat, engem csak a vegyes páros frontemberek akciói tudtak lekötni, a zenéjük lemezen sem működött.

És akkor jött, zúzott, szétmázolt, ledöngölt és -hengerelt az Archaic!... Ezúton is gratulálunk a megérdemelt győzelmükhöz!

Az Eviternitynek nincs szerencséje velünk, vasárnap már nem vártuk meg őket, pénteken még nem értünk oda rájuk – felvirrad majd egyszer a találkozásunk napja… A dánszentmiklósi NEEDLESS viszont már a színpad előtt talált bennünket, és nyerőnek bizonyult ez a tényleg figyelemreméltó death metal ötösfogat. Hol thrashbe, hol rollba hajlottak; az énekes Ádám szerintem jó sok Halász Gyuri-videót nézett a mozdulatai alapján (vagy ez a fajta zene ezt hozza ki gesztikulációban az emberből?), de mind zeneileg, kiállásilag és szimpátia alapján a követőjükké tettek. Már várni fogom a hamarosan érkező nagylemezüket.

Még a pultnál kiszolgáló hölgyek is Archaic-löbikében nyomultak – ez ám a siker/szervezés/gesztus! A hazai Wacken-nyertes koncertjére várakozva még a helyszínen uralkodó, tornacsarnokok fiúöltözői jellegzetes szagának kósza áramlatai sem tántoríthattak el. Aztán az ARCHAIC – a szokott módon – az intró után szó szerint berobbant az ötüknek a molinók mellett éppen csak helyet biztosító színpadon. A nagyrészt a zenekar pólóját viselő 50 fős közönség pedig élvezettel hajtott előttük fejet, aztán fölemelte ismét, megint le, megint föl… – szóval ment a headbang ezerrel.

Hálás köszönetünk ezért a koncert-köszönetért – viszonttámogatjuk egymást a zenekarral: most egy órában mutatták meg, mitől tud ma is élővé válni általuk a Slayer–Testament alapú thrash metal. Talán mert igazi – és jó – dalokat írnak? Ahol a szögelés mellett ott vannak a dallamok is, hol a gitárokon, hol az énekben? Ráadásul mindezt némi sajátos, archaicos fifikával teszik, amitől jellegzetes lesz a zenéjük? Igen-igen! Ahogy mondom!

Most sem volt másként, habár a hangzás ezúttal nem volt annyira erőteljes, kicsit dobozszerűen kongó hatása volt, ami talán a kis klub akusztikájának a számlájára is írható, a Trackben arányosabb, hangosabb, erőteljesebb volt vasárnap.

Jósa Tamás most sem hazudtolta meg magát, amellett, hogy hangilag fenomenális, frontemberként sem győzöm dicsérni, erre született: kommunikatív, nem elveszett ember, vicces, figyelmet követelő…

Hamar elillant az az egy óra, ám a Slayer War Ensembléje éppen belefért még az első és a második lemezről arányosan válogató szettbe – a srácok a keddi arénás mészárlást követően egyébként after partyt tartanak az eseményhez közeli S8 Underground Clubban. Szóval, akinek csak szerda reggel indul a vonata, ne habozzon átkelni a Hungária körút zebráján, s már ott is van egy újabb minőségi thrashmámorban. (Merthogy a fenti címben jelzett mennyiség mellett a magas nívó is jellemzője az Archaicnak.)

Archaic, Needless (Eviternity)
Budapest, Backstage Pub, 2019. június 7.
Belépőjegy ára: 1500 Ft

WACKEN METAL BATTLE HUNGARY 2019
Budapest, Barba Negra Track, 2019. június 2.
Mudfield, Tiansen, Dungaree, Red Swamp, The Tumor Called Marla, Archaic (Phrenia, Stabbed, Eviternity)
Belépőjegy ára: 1500/2000 Ft

Meglepetések sorát hozta a szombat esti koncert. Először is, alig találtam parkolóhelyet a Dürer-kert környékén (mi a szösz?...), másodszor, na nézd csak, a nagyteremben lép föl a The Iron Maidens (én a középtermet saccoltam, otthonos underground bulira), harmadjára kiderült hogy előzenekar is lesz (egy tribute bandának?!...)

Ez a dallamos soft rock, amit a szentpétervári RED’SCOOL művel, nagyon nem az én asztalom. Mondjuk úgy, mindig is inger- és ízlésküszöb, valamit radar alatt maradt számomra. Így a Szergej Fedotov gitáros vezette társulat esetében sem érzem magam kompetensnek megítélni a mjúzikot. Igazából azt sem tudnám megmondani, hogy a műfaj világslágereit játszották-e el vagy az ezekkel kompatibilis saját dalaikat. Ami biztos, hogy kellemes voltak (nekem kb. 10 percig, más helyzetben már elcsavartam volna a rádióadó gombját…), a ’70-es évekből leszanált zenészek mellett egy jó generációval fiatalabb, frissen igazolt énekes-frontember Kir Soro viszont nagy tehetségnek ígérkezik, a hangja és a fizimiskája remek, már csak a frontemberkedést kell nagyobb átéléssel véghezvinnie – és már viszik is el egy nemzetközi nagy csapatba! Én szóltam.

Nos, khm – mi a fenét kerestem én egy IM tribute banda koncertjén? Hogy szeretem az Iron Maiden zenéjét? Hát miért nem hallgatom azt? Megvolt, lemezen, koncerten. Hogy kaliforniai lányok eljátsszák nekem? Na igen, nagy ügy. Még jó, hogy annyira nem öltöznek be a tagoknak, vagy nem veszik át a mozdulataikat, ez a control C control V már csak a nemükből adódóan sem szuperálna – a legnagyobb vonzerejüket veszítenék el, ha ezt tennék! A cover és tribute bandák közönségének igénye erre a fajta szórakozásra számomra teljesen érthető ugyan, de életvitelszerűen művelve feldolgozhatatlanul taszító. Szóval mindenről Maci barátom tehet, aki azt mondta: „jó lesz!” Én meg kultúrantropológusi, szakmai álcámat felvéve, azzal biztattam magam: hát mégis csak az egykori Phantom Blue dobosa, Linda McDonald ül Nicko helyén, hát mégis csak innen szemelte ki Nita Strausst Alice Cooper, miután vagy 4 évet lehúzott Dave Murray posztján.

Nos, a majd két órás THE IRON MAIDENS koncert igazán szórakoztató volt, totál profi előadás, szuper zenészek, csini lányok/hölgyek, Eddie és az ördög is megjelent a színpadon – Up the Irons!, és milyen jó, hogy a közös kedvenc, a zeneszeretet összehozza egy nagy világcsaláddá a rajongókat. Meg persze egy csomó kérdés is felmerül bennem, aminek megválaszolása messze túlmutat e beszámoló vagy a blog keretein. Lássunk párat közülük!

Vajon, ha a ’70-es évek végén alakult IM tagjai nők lettek volna, lenne ma tribute zenekaruk, egyáltalán világhírűek lennének?

Női bandáknak vannak férfi tribute zenekaraik?

Szexista megnyilvánulás a női mivoltukat szóba hozni egyáltalán – vagy a brandjük – a világ egyetlen női IM-tribute zenekara – ezt megengedi?

Ha csini csajok az előadók, szexizmus ezt szóvá tenni? Ha nem csinik a csajok, akkor mi van?

Mi értelme van egy létező, koncertező zenekar repertoárját, viszonylagos díszletkörítéssel reprodukálni?

Miért adnak ki lemezeket?

Miért van az, hogy mindezt csípi a közönség, és majdnem telt ház van?

Miért szórakozom magam is jól rajta?

Na jó, erre azért tudom a választ: szimpatikus hölgyek adnak elő remek, általam is nagyon szeretett dalokat, príma minőségben, látható, tapasztalható zenei tehetséggel, virtuózitással. Kirsten Rosenberg hangja olyan könnyedséggel szárnyal, mintha csak rá írták volna a dalokat. Courtney Cox gitáros (A. Sm.) vagánysága, humora szólózások közben is megmutatkozik, Nikki Stringfield (D. M.) Nita Strauss korábbi posztján sincs elveszve, vajon őt ki fedezi fel magának? Wanda Ortiz basszer pedig már csak testalkatánál fogva sem tudná hozni a főnök húzásait, de a mosolyaiból messze világlik kedvessége. A doboknál ülő hölgy pedig, bár a fronton teljesítők anyukája lehetne, olyan fitt és magabiztos, hogy irigylésre méltó.

Maci barátom szerint az év koncertje volt – lelkesedése határtalan; május elején én azért még nem ragadtatnám magam ilyen kijelentésre, szombat esti minőségi szórakoztatásnak (rossz idő és kedv ellen) azonban kiválónak bizonyult.

The Iron Maidens (US), Red’s Cool (RUS)
Budapest, Dürer-kert, 2019. május 4.
Belépőjegy ára: 3900/4900 Ft

Adódott némi nehézség. A gitáros Mike összetörte a gitárját és az erősítőjét, elküldte a pics@ba a közönséget, majd összeveszett a társaival.

Mentális összeomlás – kommentálta a gitáros-énekes Freddy a turné első állomásán, a fellépésüket követő incidenst, melynek következtében Mike persze repült a zenekarból.

(Marco, kakukktojás-Mike, Freddy, Chris)

A NECRONOMICON megmaradt tagsága viszont úgy döntött, trióban is lenyomja a már meghirdetett turnét. Legföljebb kicsit punkosabbak leszünk, motörheadesebbek, mondta az alapító tag Freddy. És valóban! Ráadásul a Fb-oldalon azt írta ki a budapesti koncert után, hogy úgy érezte magát, mint egykor a GBH tagjai érezhették magukat a színpadon, amikor ő még fiatalon látta őket. És ez az elismerés, a punkos utaláson kívül, a mintegy 30 fős közönség lelkesedése, támogató attitűdje előtti kalapemelés is egyben.

Mielőtt azonban még színpadra kerültek, két ígéretes fellépő is bemutatkozott – az orosz Pokerface sajnos egészségügyi problémákra hivatkozva lemondta a koncertet –: a szlovákiai Vágsellyéről érkező Dogma Inc. és az ifjú görög titán Serpent Lord.

A többlemezes DOGMA INC. számára nem volt ismeretlen terep az S8, többször felléptek már itt, például másfél éve is, mikor az újkorszakos Necronomicon először adott Budapesten koncertet hosszú-hosszú idő után. (2017. szeptember 29-én tolták a koncertet, a chilei csalogány, Catherina Nix zenekarával – és másokkal – karöltve. – Marhára kíváncsi vagyok, hányan voltak azon a koncerten, illetve a múlt vasárnapi szombathelyi Végállomás-bulin…) A srácok szerintem alapvetően a régi, groove thrash orientált Machine Headre és a Soulfly-féle zúzásra támaszkodnak a zenéjükben. Vannak „élénkebb” és „bluesosabb” dalaik, nekem az előbbiek jöttek be inkább, abban nagyon minőségi volt a választék, a cizelláltabb dalok kicsit szétfolytak. Kellemes meglepetés volt a fellépésük számomra, prímán megadták az alaphangulatot az estéhez, ők hozták amúgy a legdurvább muzsikát – kár hogy csupán tizenegynéhányan láthattuk őket, és ebben a zenészek barátnői is beleszámítódtak.

A Thesszalonikiből érkező fiatal kvintett igencsak kitett magáért első Európa-turnéján. Az okkult – jelentsen ez bármit is –, epikus, középtempós heavy metalt játszó SERPENT LORD ősszel jelentette meg debütalbumát Towards The Damned címmel, most pedig nagy lelkesen a molinók mellett a színpadra cipeltek mécseseket, kígyó alakú gyertyatartót, állatkoponyát, bibliát stb., ami mit sem számított, hiszen igazából a zene dönt. Hát én nem szaladtam a merchpult felé ennek hallatán. Még hosszú út áll előttük, a potenciál kétség kívül bennük van, különösen a hangzásában is kiemelt basszer, Konstantinos Sotirelis volt meggyőző, de a szólógitáros George Terzitanos is ügyes kezű játékos. Ráadásul az énekes srácnak, a meztelen felsőtestre bőrdzsekit húzó, popfrizurás Marios Arikasnak is jó a hangja. A zenéjük viszont 13 egy tucat – jobb dalokat kell írni, kicsit elkapkodott volt a debüt. Szimpatikusak voltak, amit csináltak, korrekt volt, de semmi egetverő. Mindennek ellenére a korábbiakhoz képest megduplázódott lélekszámú közönség odavolt értük.

Különös egy társulat külcsínre az idén 35 éve alapított veterán német thrash brigád. Freddy a dizájnolt farmernadrágjával, a tincsenként befont hajával, a homlokra tolt napszemüvegével bármelyik dirty rock bandában megállná a helyét. Marco basszer kontúrjaiban a fénykorát élő Sexy T-t idézi. A dobos Chris pedig leginkább egy apukát, olyan Mézga Géza-félét, érdekes hogy az abszolút intenzív dobolás mennyire nem hagyott nyomot a habtestén, amit volt szíves megmutatni a koncerten. De szerethető pofák, és ez számít.

A múltkori budapesti fellépésük óta, ugye, új lemezzel jelentkeztek – Unleashed Bastrads – ennek bemutatója apropóján gyűltünk most össze. Az hogy a frissen igazolt gitáros eszeveszettsége miatt egy exkluzív NECRONOMICON-koncertet kapunk, bónusz. Nyilván fél lábon állt a produkció, hiszen egy gitárszólam, a szólók hiányoztak – hiányérzetem volt is, rosszallásom egyáltalán nem. A trió mindent megtett, amit csak megtehetett, a közönség meg nagyban támogatta – ha kellett, kórusokkal, lelkesedéssel, odaadással. Nem kamuból mutattak a zenészek meghatottságot.

Az új lemez dalai mellett hihetetlenül örültem az első, 1986-os lemezről eljátszott Magic Forestnek, az egyik legütősebb, old school tétel volt aznap este, nem különben a már az 1985-ös demón is szereplő, az új lemezre átdolgozott Total Rejection.

A csütörtök esti underground-élmény maximálisan megvolt.

TOTAL METAL OVER EUROPE UNLEASHED BASTARDS TOUR 2019
Necronomicon (D), Serpent Lord (GR), DOGMA Inc. (SK)
Budapest, S8 Underground Club, 2019. május 2.
Belépőjegy ára: 1800/2400 Ft

A V12BB4U demó megjelenésének 30. évfordulójára (2019. április 26.) a zenekar basszusgitárosa, az örökséget kezelő Jakab Viktor elkészítette a felvétel LP (vinyl, „bakelit”) változatát, és az együttes két tagja a Dürer 7-es próbatermében várta péntek délután a thrashereket egy személyes átadóra. Csupaszív fogadtatásban részesültünk: Viktor stílusosan "temetkezési cilinderekkel" készült a közös fotókhoz (a zenészek viselték olyankor), barátságos mosollyal kalauzolva az érkezőket az esemény forgatagában („Mindenki mutatkozzon be mindenkinek!”). A hangulatot jól visszaadja a lemez kísérőfüzetében látható nagy csoportkép a néhai tizenéves tábor kitartó képviselőiről 2017-ből, ezúttal a régi művház, a ’89/90-ben otthont adó Landler bejáratánál újra összeállva. Esztári Imre elhozta az eredeti dobverőit, sőt, az akkori koncertekről a kitűnő állapotban megőrzött zenekari logós háttérvásznat! (Nem eladók.) A falra függesztett vászon és egy helyi dobszerkó adott teret a nap képi dokumentálásának, kézről kézre jártak a mobilok. Aranyszínű filccel dedikálták is a borítókat. Oldalt TMC-s pólók voltak kitéve, már-már ajándékba (nagyon olcsón).

A lebonyolításban Tóth Attila (máskor: Revolver Sound Stúdió) segédkezett, úgyhogy az A.M.D. friss tízcolosát (Demo ’88) is bepótolhattam tőle. A zenekarral együttműködésben hozták „szerzőileg” tető alá; és az egyik dobozból véletlenül előkerült néhány példány – Attila nyárra további meglepetéseket tárazott be, érdemes lesz figyelni.

A V12BB4U mostani kiadása d.i.y. etalon lett, sokszorosan felülmúlja az elvárásokat: kihajtható tokban színes képlemez (van fekete korongú változat is), nyomdai kivitelezésű belső lemeztasak (zenekari fotó stb.), mellékletként 32 oldalas, tokméretű kötet, egy poszter, kör alakú felvarró, bő arasznyi zenekarneves matrica, pengető. Hibátlan (tényleg tökéletes).

Killan György sajnos nem tudott „átugrani” Kanadából, de a kötetbemutatón két éve jelen volt (Undertaking: thrash metal Magyarországon a rendszerváltás idején – ennek angol nyelvű kivonatát tartalmazza a lemez kísérőfüzete, több fotóval frissítve). A Thrash-Mosh Club és a házigazda Undertaking vendégeként az Atomic, Mirror, Beyond, Bedlam stb. történetét bemutató 544(!) oldalas könyv, amely szintén Viktor szervezésében - Dudich Ákos társszerzőségével - jelent meg, történészek és kultúrantropológusok sűrűn hivatkozott forrása lesz a jövőben, emellett rengeteg megindító-lelkesítő emléket, máig ható ismeretségeket tár elénk az akkori koncertsorozatra az ország minden részéből felutazók archívumából: a színes LP-melléklet hasonlóan tanúskodik erről a független, baráti hálózatról – mintha az egész kiadvány egyetlen hosszú köszönetrovat lenne a részvevők felé.

A méltatást a tárgyi rokonság miatt négy ugyanilyen gyönyörű, nemrég kijött múltidéző album felsorolásával zárom:

Atomic: Slashing Victory (vörös korongon, Hunug Records);

Fantom: Lucifer jelenj meg! (zöld vagy fekete, a Metal Ör Die-tól licenszelte az olasz F.O.A.D.);

Sear Bliss: Phantoms (arany vagy fekete, holland Hammerheart);

Tizedes Meg A Többiek: 1985–2005 (kék, nagyon jól szól!, Fucktone).

És innentől nincs megállás (de csakis a kontextus kedvéért…), „hírek a nagyvilágból”:

A Tormentor két LP-je újra hozzáférhető a zenekarnál (de még a Recipe Ferrum is napvilágot látott dupla lemezen tavaly a Peaceville-nél), és már készül a visszatérő A38-as koncertjük vinylverziója.

A Sear Bliss új albuma is kijött bakeliten (és még két régi).

Három friss underground metal kincs:
Age of Agony: For the Forgotten (zöld vagy csontszín, a Neverheard spéci vászon lemeztáska, felvarró, matrica, szöveglap és poszter kíséretében lepett meg minket „az első hazai kiadású death metal 12”-vel);

Lepra: Whom Aeons Tore Apart (a patinás francia Drakkarnál);

Tymah: Zuhanás (finn kiadótól, nálunk szintén a Neverheardnél elérhető).

Crust/punk vonalon a Rivers Run Dry tavaly harmadik split LP-jével jelentkezett (kilencféle színben, az enyém sötétkék).

A Diskobra tavalyelőtti splitje még beszerezhető a Permaculture kiadásában.

A permaculture-os Orbán népének rokona a trotteles Ki NER ma? karácsonyi „punk”-kompilációja (The Snobs stb.).

A Norms is kiadta első albumát bakeliten.

A Padkarosda első lemeze egy berlini kiadónál jött ki LP-n.

Az idény hardcore megjelenése a Contra bemutatkozó nagylemeze (zöld vagy arany korongon, 9Lies).

A Freedom Is A Lie tíz éves évfordulóját egy saját kiadású tízincsessel ünnepelte meg.

A Jack utóbbi nagylemezét amerikai kiadó hozta ki vinylen (és a kislemezeik is elérhetők náluk).

További aktuálisan begyűjthető punk/crust kislemezek: Rákosi, Önkiirtás, Berosszulás, Pigpride, Mass//Reaction (8 hüvelykes!), Gypsy SS, Nauru.

További új hardcore kislemezek: Touch, Gear, Tango Underground, Liberal Youth (a volt trotteles Asztalos Ildivel!).

A Crippled Fox szokásosan ontja a kislemezeket, három utóbbi hetesük a Drinkin Beer In Bandanas szárnyai alatt látott napvilágot, aki a SOTE és a Step On It új anyagát is kihozta közös kislemezen, valamint a nyitrai Abortion és a Din-Addict volt dobosának müncheni zenekara, a Per Capita osztott kislemezét – utóbbiak a Freedom Is A Lie-al is társultak egy LP-re korábban.

És persze a Trottel inváziójával illett volna kezdeni az egészet: az A.M.D., Leukémia (és részben a Dawncore) klasszikus kazettái immár begyűjthetők bakeliten!

További „csináld magad” magyar bakelitek az elmúlt harminc évből:

7 – zenekaronként gyakran több is! –: Subject, Intense Agonizing, Hidegroncs, Trottel, Din-Addict, Human Error, Diskobra, Alea Iacta Est, Bombatölcsér, Do You Think I Care?, Youth Violence, Who Saw Violence Reaps Storm, Step On It, Black Sister, Topper Harley, Hold X True, Cold Reality, Dawncore, Newborn, Ghostchant, Wasted Struggle, Fallen Into Ashes, Zero Tolerance, Tyrell’s Owl, Rivers Run Dry, New Dead Project, PFA, Makeshift Promise, Cpg, Rákosi, Norms, Lecsa-Punk, Derkovbois, The Silver Shine, Poswakovski, PASO, Mood, Magma Rise, Ahriman, Frost, Gholgoth, Nefarious, Siculicidium, Tymah, Fagyhamu, Ater Tenebrae, Marblebog, Hexenwood, Gravecrusher, Necrosodomy, Cryptworm, Mörbid Carnage, Age of Agony, HalalNihil, Chappa’ai, Piresian Beach, Flash, Amber Smith.

10: Kriegsfall-U, Dawncore, Nadir, Witchcraft/Age of Agony, SxOxTxE, Magma Rise.

12: VHK, Kontroll Csoport, Kampec Dolores, Trottel, A.M.D., Human Error, Flagrum, Frost, Witchcraft, Veér, Nefarious, Siculicidium, Tyrant Goatgaldrakona, Gire, Thy Catafalque, Magma Rise, Stress, Rotor, Oaken, Hanoi, Motivation, Crippled Fox, Turbo, Amber Smith.

Kjell Mansson

Micsoda konstelláció! Míg Buda egyik centrumában, a Millenárison épp Norvégia díszvendégségével zajlik a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál naponta több tízezernyi könyvbarát részvételével, addig Óbuda egy kevésbé frekventált helyén, egy alagsori helyiségben három nagyszerű norvég zenekar tesz meg mindent azért, hogy 60-70 főnyi közönségük maradéktalanul érezhesse: mégha borús-esős is az idő, valami egészen különleges este a szombati.

Így történt, hogy miután délután körbebóklásztunk a könyvhalmok között, s konstatáltuk, hogy a fő-fő díszvendég, Karl Ove Knausgård mennyire szorgalmasan ír alá az előtte hosszan kígyózó sorban állóknak (ez az ő harca…), hazafuvarozva a családot, nemsokára fordulhattam is vissza, hiszen családbarát módon nagyon korai kezdést írtak ki az eseményoldalon.

A norvég turnécsomag tényleg manna volt számomra, mert mikor a tavalyi Madder Mortem-albumot, a Marrow-t meghallgattam a megjelenésekor, egyből elvarázsolt, és minél előbb élőben akartam megtapasztalni a zenéjük borzongató csodáját. S lám, éppen most, 18 év kihagyás után ismét fellépett nálunk az elbűvölő hangú Agnete és csapata. Hasonló, sőt szorosabb érzelmi szálak fűznek a Keselyűkhöz – igaz, ők már kétszer jártak nálunk, mindig a Yukban, legutóbb 2016 őszén –, ám őket még nem sikerült – maradjunk a madaraknál – megsasolnom. A Helheimre pedig, hiába most jelent meg a 10. lemezük (Rignir), egyszerűen csak kíváncsi voltam, ha már soha korábban nem hallottam róluk – ők ráadásul most először léptek fel Magyarországon.

Fogyasztói énem csalódás érte mindjárt a beléptetés után, mert a gazdagon megrakott merchpulton nem figyelt ott a VI Deeper című, 7 inches, zöld színű korongja, ami frissen ehhez a turnéhoz jelent meg. De nem pityereghettem sokáig a hiányérzet miatt, mert a MADDER MORTEM zenészei bevonultak a színpadra, a közönség pedig külön-külön tapssal köszöntötte őket, de a legnagyobb tetszésnyilvánítás, ováció nyilván Agnete belépésekor volt.

Ó, az a hang – amit kiad az énekesnő, több mint gyönyörkeltő. A Marrow lemez dalait előtérbe állító szett előadása során nemcsak az derült ki, mennyire jó humora van Agnetének, hanem az is, milyen magas kvalitású előadóművész a hangi adottságain túl. Káprázatos volt, lenyűgöző! Vannak érthetetlen dolgok a zene világában is. Az például hogy miért csak Anneke neve forog közszájon jobbára, s miért nincs mellette ott Agnetéjé, rejtély. Beleadott apait-anyait, s ha már a családnál tartunk: mivel szakadt róla a víz, gyakran törölte meg az arcát egy törölközővel, ám egy alkalommal a mellette gitározó, vokálozó tesója elcsaklizta azt a maga orcájának megtörlése végett, így vált családi törölközővé a textília, humorizált az énekesnő. Aki amúgy nagyon kedvesen és sokat kommunikált a hallgatósággal, sőt egy ponton a színpadról is lelépett közénk – én hátulról azt is el tudtam képzelni, leszédült az átéléstől, de nem erről volt szó.

Elég méltánytalan volt azonban, hogy mielőtt az utolsónak szánt dalukat el szerették volna játszani, leoltották őket, merthogy kifutottak az időből, így az Underdogsot végül otthoni meghallgatásra ajánlotta Agnete. Igaz, a kiírtakhoz képest 5 perccel később kezdtek, s ezért volt a kifutás, de banyek, így is csak háromnegyed órájuk volt, ami 18 évben egyszer nem túl sok, mit számított volna, hogy nem félbeszakad, hanem véget ér a koncertjük, a közönség elbírt volna még jóval többet, naná! (Ráadásul külön érdekesség, hogy a dobosuk lebetegedése miatt az egykori The Kovenant-dobos, Kent Frydenlund tartott velük…) Az egész banda ezek után a klub előtt sörözgetett, beszélgetett a rajongókkal, Agnete pedig még akkor is kint cigizett, társalgott, amikor jó két óra múlva az utánuk következő két koncert is lement – mindent a rajongókért!

Mint említettem, a HELHEIM vakfolt volt számomra, de a koncertjük kellemes meglepetést okozott, mégha nem is avatott rajongójukká. Az alapvetően black metalos zenéjük himnikus és dallamos karaktert sem nélkülöz (sőt ez teszi őket érdekessé!), vokálokban (kórus) gazdag, amit H’Grimnir (Tom Korsvold) gitáros prezentál egymaga. A kiállásra Schmierre és az ahrimanos Lambertre emlékeztető basszer-énekes V’Gandr (Ørjan Nordvik) nem egy szószátyár típus, nehezen jöttek elő belőle a közönséget megszólító szavak, de viszont volt háttérvetítés – kövek, lángok, farkasok futása –, és a dalaik beszéltek helyettük, a Rignirről több is elhangzott. A hangzás jó volt, érdeklődve hallgattam a műsorukat, nem untam, szerintem jó kis bemutatkozás volt ez részükről.

Még csak fél kilenc múlt s máris a főzenekar került terítékre. A VULTURE INDUSTRIESnek nincs friss megjelenésű, aktuális nagylemeze (mind az!), nem ez adta a turné apropóját. A cirkusz csupán egy újabb városba ért. És mutatványban nem volt hiány! A hihetetlenül kék szemű Bjørnar Nilsen énekes már önmagában kész csoda, akár énekel, akár tangóharmonikázik, akár egy dobverővel üti a tamburint. Jellegzetes piros színű hózentrógerében, leizzadt bársonyingében ő a porondmester és bohóc egy személyben, de ő az is, akit „kilőnek az ágyúból”… Jó, hagyjuk a cirkusz-hasonlatot, mert ez opera is volt, színház, kabaré – és persze egy jó kis zúzós progos-technikás thrash koncert. Az experimentális társulat repertoárja szimpatikusan széles zeneileg, és olyan kompozíciókat képesek alkotni, amelyeket az utcazenész-vurstli kinézet ellenére bármelyik csúcsprogresszív művészbanda megirigyelhet… (Csak összevetésként: az egykori, kanadai Unexpect és a svéd Diablo Swing Orchestra húzott hasonló cipőt.)

A törölköző ismét szerepet kapott – ezúttal hangzásbeli azonossága miatt került felmutatásra: igen, előadták a The Towert – hátborzongató volt! Ahogy az is, ami az egy órás programot követő ráadásban történt. A közönség bevonására már történt konkrét lépés korábban is. Bjørnar felsegített pár arcot a színpadra, az egyiknek még a bicepszét is megcsókolta(?!), itt azonban eszeveszett táncmulatság kerekedett – vonatozás!!!, a teremben körbe-körbe, sőt, egy kör után már négykézláb!!! is –, elképesztő derültség közepedte. De hát az énekes végig mókázott – vagy éppen egy közönségbeli lány arcához egészen közel hajolva énekelt, üvöltött, suttogott-susogott!...

Keselyűeledellé váltunk, nem kétséges.

STRANGE RAIN TOUR 2019
Vulture Industries (N), Helheim (N), Madder Mortem (N)
Budapest, Vörös Yuk, 2019. április 27.
Belépőjegy ára: 3999/4999 Ft