Hozzávetőlegesen 10 Pantera- és 10-12 Motörhead-dal – ennyiért és ezekért már érdemes lemenni a dunaúji fesztivál szombati estjére.
Persze, csakis akkor, ha az Anselmo vezette illegalisták és az Abbath fémjelezte norvég, 1996 óta Lemmy csapata előtt tisztelgő trióról van szó. Ezért hitelesek és érdekesek.
Mégha a csomag részeként a belga Abortedet is szeretném csekkolni, akkor is, nagy kényelmesen, elég este nyolckor elindulnom, gondoltam naivan, minimalizálva az amúgy sem létező fesztiválhangulatomat, hiszen az is csak 21 órakor kezdődik, míg Philipék már vasárnap mondhatják, amit aztán mondtak is: Yesterday don’t mean shit.
Nade!...
Aggodalom 1. Telt ház: mind a heti bérletek, mind a szombati napijegyek elfogytak, ha ilyen későn indulok, hogy fogok parkolóhelyet találni viszonylag a közelben?
Az érdeklődés Anselmo Pantera-programja iránt, ugye, nem mindennapi, talán csak a 2016-os Megadeth itteni potenciális fellépésével mérhető. (Ez viszont rendben lement!) Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy 1998-ban ott voltam a Kisstadionban, és még láthattam a Panterát, s bár többen találkozhattak Philippel azóta a Down hazai fellépésein (PeCsa, 2009; Hegyalja fesztivál, 2013), vagy Vinnie Paullal a Hellyeah-koncerteken (FEZEN, 2014, Barba Negra Track, 2015), a speckó Pantera-szettel turnézó csapat (Choosing Mental Illness 2019 Euro Tour) azért – lásd fenn – megér egy dunaúji misét.
Aggodalom 2. Korábban kell tehát indulni, érkezni! És az állóképesség? Jaj, öreg csontjaimnak, hogy fogom én ezt a 9 órát állva kibírni? Fél lábon is, ha kell, ne hisztériázz, papírkutya!, mormogom magamnak. Ha tartalmas koncertek sorjáznak, leköt, nem unatkozol, eszedbe sem jut az idő lassú múlása, ha meg silány a felhozatal, arra ott van a kávé…
Így esett, hogy délután háromkor kocsiba vágtam magam, és a négy óra már a metal.hu sátor előtt ért, várva a budapesti TRILLION zenekar koncertjét. Az Áron „Apey” Andrissal, Lee Olivérrel (ék) és a Grand Mexican Warlock tagjaival, a dobos Szabó Lacival és a basszer Mohácsi Matyival felálló kétlemezes formáció kitűnő fesztivál-előételnek bizonyult a maguk „chill out” módján. Mások is így gondolhatták, mert a fesztivál legkisebb színpada előtti sátortér megtelt, hatalmas volt az érdeklődés erre az érzelemgazdag rock-blues-progresszív muzsikára, mely persze zúzni is tud, ha akar. Az érzelemgazdag jelző mellett még a minőségi jutott eszembe kapásból, hallgatva őket. Az albumaikat nemigen teszem fel otthon, de örülök, hogy ezen a délután részese lehettem az előadásuknak, megfogott akkor és ott.
(Nehéz megmagyarázni, ha csak nem a fenti aggódós-kényelmes-kényeskedő szerep pozíciója nem teszi nyilvánvalóvá, miért nem érkeztem korábban, hogy láthassam a Lost Continent helyett az utolsó pillanatban beugró, dánszentmiklósi Needless koncertjét ugyanezen a színpadon, míg eközben előzetes egyeztetés alapján találkoztam az énekes Forczek Ádámmal és a gitáros Bárány Tamással, hogy átvehessem a zenekar friss, ropogós, külcsínben is pompás, Heresy című lemezét. Amit mindenkinek csak ajánlani tudok, minimum a bandcampen meghallgatni.)
Apey-ék mindössze bő 35 percet töltöttek a színpadon, és az utánuk következő DIVIDED sem vitte 40 perc fölé a műsorát. Ez a formáció Jósa Tamás Archaic-énekes másik énjének és hangjának kieresztő-csatornája – legalábbis az én szemszögemből. (Tamás egyébként duplázott a fesztiválon, hiszen kedden már fellépett az Archaickal.) Rajtuk sem voltunk kevesebben, mint a Trillionon, ami érthető, hiszen valami különlegest mutatnak be ők is. Számomra zeneileg skatulyázhatatlanul. Mégha az egyik gitáros Slipknot-szerű maszkban, a másik pedig Wes Borland/John 5-féle sminkben is nyomul. (A basszer pedig mintha ötvözte volna a Méhek zenekar fellépő szettjét a ’90-es évek eleji diszkó éra kellékeivel.) Jósa hangja itt jóval éneklősebb, mint a thrash fúria esetében, néha még kézi hangszóróba is dalol. Szóval nem mindennapi kinézettel ruházták föl a nem mindennapi zenét. A fehérre maszkolt gitáros pedig a közönség soraiba is megmártózott, onnan gitározott, sokak heveny fotózási kényszere mellett. Mindenesetre már a következő, a második lemezre tervezett dalok közül is játszottak hármat, a lehetséges jövő irányát felfedve és tesztelve. Én most láttam őket koncerten először, és lekötöttek, ha nem is pont ez a műfaj-kombináció a szívem csücske.
Átgyalogoltam a túloldalra, az Aréna-sátorba. És majdnem ottmaradtam. Értsd: legyilkolt az OMEGA DIATRIBE. Ezért aztán ott is ragadtam. Brutálisak voltak, mellbevágóan. Valami elképesztő produkciót nyomtak, kiváló hangzással. De ami a legjobban megragadott, az Lucsányi Milán énekes frontemberi teljesítménye volt. Fel-alá járkált, ugrált, pattogott, a közönség arcába mászott – s közben persze énekelt-üvöltött. Hihetetlenül meggyőző volt, erőteljesen eladta a produkciót, pontosabban elérte azt, hogy önként és dalolva légy a hívük. A fesztivál leggyilkosabb előadását nyújtották.
Ehhez képest a Hammer-nagyszínpados, fennállásának 20. évét ezzel a koncerttel ünneplő WATCH MY DYING halovány volt. Nem zeneileg, hiszen a dalaik kiválóak, sőt a zenészek sem akármilyen tudásúak – hanem produkció tekintetében. Szerintem ebben a fő ludas Veres Gábor lehetett, aki boldogságittasan(?) az egész nagyszínpados lehetőséget iróniával kezelte, poénkodott a közönséggel, de öncélúan, és a számok közti fölös résekkel szaggatottá, szétesővé tette a fellépést. Nem volt egy húsmágnes, na, pedig sokan álltak a színpad előtt, itt volt a lehetőség. Elveszetteknek látszottak a fiúk a nagyszínpadon, pedig Eszenyi Imre basszer és Szabó Viktor gitáros metálkodott rendesen, Bori Sándor gitáros pedig a szokott finom mosollyal játszott rendezői bal oldalon. És hát Gáborral sem volt gond, ha éppen énekelte a WMD-slágereket. De azért legalább egy molinó vagy valami extra jól jött volna. Nagyobb fényérzékenység! Igaz, végülis jött, Horváth Martina személyében, aki a Háttal álmodót énekelte el vendégként. Nekem ez egy kihagyott ziccer volt a részükről, de majd az augusztus végi Dürer-nagytermes Tattoo The Sun! feszten, a saját terepükön csekkolom őket ismét.
Hogy mennyire be lehet lakni azt a nagyszínpadot, közönségcsalogatóan, arra a következő és követendő példa az APEY & THE PEA volt. Két szürkemarha koponya, vagy mik, és pár tűzcsóva/-gömb csodákat tesz. Mondjuk, nekik már besegített az este, érvényesülni tudtak a kék és piros fények. Ugyanakkor a fronton lévő két húros, Apey és Zoli vadul bemozogta a deszkákat, odavonzva a szemet – és a nem hogy nem kevés közönséget, akik full beterítették a teret, akárha egy neves külföldi zenekar lépett volna fel.
Én már rég elengedtem, hogy azon húzzam fel magam, mennyiben Machine Head-Pantera-AIC-Pentagram egyveleg az A&TP zenéje, nem is igazán lényeges, ha jónak tartja az ember ezt a kevercset. Ez a koncert pedig nagyon meggyőző tudott lenni, volt benne spiritusz, nem kevés. Le a kalappal a srácok előtt! Végig ott tartottak zeneileg és látványilag a színpad előtt. Apey hangja (ő duplázott aznap) totál rendben volt, a szenvedélye meg remekül megmutatkozott – és itt most nem arra a gesztusára gondolok elsősorban, amikor arra kérte a nagyérdeműt, hogy elő a spanglikkal és gyújtson rá mindenki!, ahogy tették ők is zenekarilag! (Szarvas)marha hatásos volt, ahogy a gitárhúrjait sikálta pörögve, oda-vissza riffbe váltva, a mikrofonállványát vagy háromszor felrúgta, hogy csak úgy koppant, az egész filigrán figura megnő ilyenkor. És élt is ezzel a megnövekedett lehetőségével: arra kérte a közönséget, támogassák a magyar zenekarokat, mert nincsenek híján a talentumnak, vannak olyan jók, mint a sztárolt külföldiek. A szombati, általam látott fellépők alátámasztják ezt, az biztos!
Na de, ne temessük a külföldieket, átballagva az Aréna-sátorhoz a belga grind/death ABORTED is nagyon odatette magát! Először léptek föl a fesztiválon, mert a 2017-es ide meghirdetett koncertjük végül elmaradt, gondolom, ez volt a pótlás. Hangbeállítási problémák miatt elhúzódott a kezdésük, végül is csak jó húsz perc késéssel kezdtek, de akkor „sátort bontottak” rendesen. Svencho énekesük tökéletes frontember, kézbe fogta és nem eresztette a markából – a nem csak az időközben pilickázni kezdő eső elől – a sátorba tömörülő közönséget. Míg a zenészek súlyosan aprítottak, ő sem álldogált tétován, kilométer-hiányosan járkált oda-vissza, miközben a közönséget hergelte, ha az halkabban reagált a kelleténél. Nem hiszem, hogy bárki úgy érezte volna, őket hallgatva, na, most itt kipihenheti a nap (hang)fáradalmait.
Közben az eső belehúzott, szórványosan előkerültek az esőkabátok, ernyők, de ez mit sem zavarta a bergeni Motörhead-tribute trió, a BÖMBERS tagjait abban, hogy ne szedjék le a keresztvizet is a nagyszínpad előtt állókról. Az Abbath által kommandírozott norvég csapat úgy dörrent be az Ace of Spadesszel, mint egy nagyágyú. Azok is voltak. A Mocifő-kopírt nem víve túlzásba egy csúcsszuper minőségű Motörhead-estet prezentáltak, kiváló hangzással, hatásos előadással. Ebben méltó társa volt az Immortal-énekesnek Tore gitáros és Pez dobos. Persze sorjáztak a slágerek: Overkill, No Class, Killed By Death, Stay Clean, az Animalnak ajánlott The Hammer, az Orgasmatron, az Over The Top, az I’ll Be Your Sister, az Iron Fist stb. Amennyi a röpke órába belefért. Abbath még az akcentusát is Lemmy kiejtéséhez igazította, és nem volt visszatetsző, sőt! Klassz volt, méltó megemlékezés!
Ekkor már 23 óránál jártunk, és volt egy óra üresjárat Anselmóék fellépéséig. Igaz, az előttem ismeretlen brit Bury Tommorrow műsorát élvezhettem volna, de hamar kiderült, az ő műfajuk nem kedves számomra. Így inkább egy száraz padfelületén elnyúlva figyeltem a nagyszínpadi készülődést. (A BT-nek amúgy ez volt a 6. magyarországi fellépése, mi több, egy hónap múlva, augusztus 20-án a Dürer-kertben – immár 7-szer – velük ünnepelhetik a rajongók… amit ilyenkor szoktunk(?)… Szóval idén klubkoncerttel dupláznak nálunk, tehát ezek szerint népszerűnek mondhatók.)
Félistenként ünnepelte a tömeg Anselmo színrelépését. Még az eső is elállt. Annak ellenére sem tudok rosszat mondani róla, hogy a hangja bizony erősen megkopott (de ez már régi nóta, és azért nem vallott szégyent), és a koncert egészén, számomra idegesítő módon végig csócsált valamit a szájában, köpködött és látványosan verte ki a fikákat az orrlyukaiból. De a közönséget a kedve szerint irányította, az meg a tenyeréből evett. Volt is mit: a Mouth For War kezdéstől a Walk, I’m Broken, Becoming, This Love, Fuckin’ Hostile, a hardcore-rajongóknak Hellboundon át egészen a New Level záróaktusig. A Walknál pedig behívta Vörös Attilát, hogy vokáljaival segítse őt, jött is, majd vele még két lelkes koma.
Kíváncsi voltam, hogy két gitárossal hogyan szólnak a Pantera-dalok, mert például a Sepultura esetében – pont fordítva – mindig hiányérzetem van az egygitáros előadásmóddal. Itt viszont nem volt ilyen, a göndör hajú Mike DeLeon rendesen odatette magát a szólók terén is, nemcsak a hajpörgetésben, míg Derek Engemann inkább csak alapozott és asszisztált. Nyilván nem lehet ugyanaz a minőség és hangfogás (effektpad), mintha Dimebag játszaná, no de, kérem, ez nem is a Pantera, ez az Illegals, ami Panterát játszik. Nem illúziót árul, hanem tiszteleg. Nem kukacoskodnék, rúgóznék ezen – inkább arra lennék kíváncsi, mert nem hallottam ki tisztán, hogy Anselmo mester visszatérőleg miért utalt folyton egy banánra a konfjaiban.
ROCKMARATON FESZTIVÁL 2019
Philip H. Anselmo and the Illegals (US),
Bömbers (N), Aborted (B),
Trillion, Divided, Omega Diatribe, Watch My Dying, Apey & The Pea
Dunaújváros, Szalki-sziget, 2019. július 13.
Belépőjegy ára: 8990 Ft
