Fémkereső

Nem mindig a terveknek megfelelően történnek a dolgok.

Kedves Naplóm, kezdem ott, hogy Halloween napján valami pazar kis koncerten voltam, az Archideden, azaz az Archaic és a divideD közös backstage-beli fellépésén. Mindkét zenekar pöpecül nyomta, a jobb hangzás ellenben a divideDnek jutott. Ők már a műsorukba is emeltek a következő nagylemezük repertoárjából 6 számot is, míg a thrasherek bemutatták új basszusgitárosukat, Nedót (Nedoluha György, lásd még A Losing Season, Superbutt, Clue), és esküdtek, hogy új dalokkal fognak már ők is bombázni minket a november 23-i pesti koncertjükön. Most csak „régiek” voltak, plusz a Testament Into the Pitje. Az akcióban Jósa Tamás különösen kivette a részét, és kissé tudathasadásos, ámde humoros szerepben a divideD énekeseként dicsérte az Archaicot, az Archaic énekeseként a divideDet – adja az ég, hogy mindkét zenekar súlyos nemzetközi sikerekben gazdag éveknek nézzen elébe, de ez Jósa klónozását fogja maga után vonni!...

A kimerültség jelei abban mutatkoztak, hogy másnap a Dopethrone fellépésére már nem volt erőm elmenni. Ugyan retorikailag felvértezetten a szervezőket hibáztatom ezért – hogy a rézpéniszű bagolyba gondolták, hogy jó ötlet a külföldi, és valódi érdeklődést keltő zenekar elé hat magyar bandát beválogatni (s egyet utána még), és így a kanadaiak kezdését 23.10-re kalibrálni? –, de nem kizárt, hogy csupán a fáradtság hagyatta ki velem a máskülönben igen várt (a jegyet már a meghirdetéskor, amikor szó nem volt még ekkora parádéról, megvettem) koncertet. Így aztán csupán pár videofelvétel erejéig élvezhettem utólag a magát egy életre busómaszk viselésére kárhoztató, arctetovált Julie Unfortunate kisasszony előadását.

November 6. éje természetesen a Corvin moziban ért, mert egy Slayer-koncertfilm filmszínházi vetítése (hate) worldwide, megéri az esemény részesének lenni. Kapart ugyan már a torkom, de nem az elérzékenyültségtől, hanem a kezdődő betegség jeleként, ennek ellenére ez kihagyhatatlan élmény volt. Nem úgy maga a film. Mondjuk a zs kategóriás trash horror marhaságtól eleve nem vártam sokat, na, azt a semmit meg is kaptam. A thrash császáraitól viszont koncertet láttam már sokkal jobbat is, koncertfilmet is, nem is egyet. A rendező, Wayne Isham kb. úgy értette félre vizuálisan a Slayert, ahogy tette azt anno Michael Kamen zeneszerző-karmester auditive a Metallicával a leggyalázatosabb Metallica-lemezek egyikén, az S&M-en. Totálisan. A szónikus mészárlás önmagában gyilkol, héló, nincs szükség arra, hogy rossz kameraállásokból a végletekig felgyorsított vágási ütemben szétdaraboljuk a rosszul felfogott dinamika érdekében. A truváj éppen a kontrasztolás lett volna, többek között. Sokak szeme akadt fenn a káprázatban, többen, velem együtt ásítoztak, volt, aki a popcornjába dőlve szuszogott már e késői órán. Mindegy, a kiadó-menedzsment ezzel is jelezte, a jövőben is számíthatunk rájuk, ők meg a pénztárcánkra…

Egyre rosszabbul éreztem magam, pedig a november számomra egyáltalán nem száraz, hanem intenzív koncertre járásra tervezett volt. Szombaton azonban már rohadt cefetül voltam, délután még csak-csak elvánszorogtam személyesen átvenni a rendkívül impozáns és érdekes, Polgár Péter által összeállított Iron Maiden-antológia első kiadványát (ha azt hitted, bármit is tudsz a Vasszűzről, ezt olvasva garantáltan szerényebb leszel), de aztán kész, vége. Ágyba vetett a láz. Noha már hónapok óta abban égtem, képletesen szólva, hogy hallani fogom Darkhert, a hangját, a dalait, élőben. A haja mögött megbúvó Maiven kisasszonynak így viszont, nincs mese, újra rá kell vennie a turnészervező cégnél Jakab Zoltánt, hogy ismét Budapestre látogathasson (legalább az új lemez kiadása örvén), mert továbbra is van iránta érdeklődés.

Gyógyulj!, gyógyulj!, szuggeráltam magamnak, mert tengernyi koncert vár még rád egyfelől, másfelől ki szeret fejfájással, lázzal, csatakon otthon fetrengeni legyengülten? No, vasárnapra, november 10-én járunk, úgy, ahogy összekaptam magam, és elmentem az A38-ra a The Aristocrats koncertjére. Mert ezt is kihagyhatatlannak véltem, habár a hangulat az ELLÁTÓházból való idekerülése után számomra erősen megkérdőjelezhető. De mit lehet tenni, ha ennyi az érdeklődő, full terem. A koncert maga pedig pazar volt, a trió a tréfás zeneakadémikusok könnyedségével hárfázta a mennyei muzsikát, bár ahogy a basszer Bryan Beller elmondta, van, aki meghallgatva az új lemezüket, azt rossznak, egy rossz pornófilm rossz zenei aláfestőjeként értékelte. A zenei malackodás itt mindenesetre megvolt. Marco Minnemann röfögött is jó párat, és nagyon kedvesen magyarul szólt hozzánk, lévén őt és a jelenlévő szüleit évtizednyi erős barátság fűz pár egri honfitársunkhoz. Ahogy hallgattam őket, éreztem, az immunrendszerem erősödik. Az általuk keltett kellemes hanghullámok (el ne felejtsem említeni a gitárhérosz Guthrie Govant!) lágyan ringattak (vagy ez a hajó volt a Dunán?).

Több hektóliter gyógyteát lecsorgatva a torkomon, szerdán már jobbára tetterősnek éreztem magam az újabb kihívásokra.

Ám nem mindig a terveknek megfelelően történnek a dolgok.

Az, hogy a Trouble lemondta a turnéját, késdöféssel ért fel számomra. Ám az egyetlen egy dolog, ami miatt az ember nem váltja vissza ilyenkor a jegyét, az a The Skull Trouble-programmal való helyettesítő fellépése. Ugyan nagyon-nagyon vártam a Rick Wartell–Bruce Franklin istengitárduó és Kyle Thomas szereplését, azért az Eric Wagner és Ron Holzner ex-Trouble-tagok köré csoportosuló formáció sem piskóta. Vérzett a szívem, de egyben azért örültem is. És reménykedem, hogy azért a közeljövőben tiszteletüket teszik nálunk (negyedszer is), vagy Kyle az Exhorder (nagy dobás lenne!) élén, ha más nem.

Szóval, THE SKULL harmadszor Budapesten. Nem voltunk sokan, de a középtermet már a MAGMA RISE fellépése alatt lazán megtöltöttük. (A Slowmesh fellépését kihagytam.) A 10 éves (a dekádnyi időnek semmilyen jelentőséget nem tulajdonító) Bánfalvi–Hegyi–Herczeg–Holdampf alkotta formáció 50 percig hozta a négyük kémiáján alapuló Black Sabbath-ihletett muzsikát, a szokásos magas színvonalon, dobverők törtek, ahogy kell. Kezdtek kisimulni a betegség gyötörte arcvonásaim.

Az igazi gyógyulást azonban Wagner úr és társai hozták el. A legutóbbi felállás csak a szekundáns gitáros személyében változott, nem Rob Wrong, hanem a fiatalabb Alex Johnson pengetett Lothar Keller mellett. És persze, persze, hiába… a hangszereik hangzása messze nem volt Wartell–Franklin-os. Kicsit azért hiányzott, naná! Máskülönben nagyon is kitűnő formát mutattak. Noha elsőre aggasztó volt, hogy a basszer Ron egy botra támaszkodva érkezett a színpadra, és oda is volt számára készítve egy bárszék, ahol rendszeresen megpihenhetett. A zene – Trouble minden mennyiségben, semmi The Skull – azonban nem hagyott más kívánnivalót maga után. Eric hangja egészen jó formában volt, hozta a szintet, a Trouble-klasszikusok sora pedig számomra elhozta a gyógyulást, nyakmerevedésig zakatoltam az éjszakai tehervonatszerűen érkező At the End of My Daze-re, a Come Touch the Sky-ra, Memory’s Gardenre, a The Tempterre stb.

Eric kedvesen pacsizott az első sorokkal mindvégig, Ron is barátian szólt a közönséghez, a többiek pedig hegesztettek rendesen, főleg Lothar.

Az egy órás szett után persze őrjöngtünk a ráadásért, amit a cigiző (vagy akármit szívó) Ericék meg is háláltak, nem is akárhogyan: a Psychotic Reactionbe csomagolt For Those Which Are Sleeppel. Nagy volt, boldogító – terápia a léleknek, testnek egyaránt. Így már kellően fitt állapotban lehetek ott a pénteki Night Demon–Grave–Sacred Reich-bulin.

IV. DESSZERT FESZTIVÁL 2019
The Skull (US) Magma Rise (Slowmesh)
Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2019. november 13.
Belépőjegy ára: 4000/5000 Ft

Győzelem. Pedig…

…amikor kiderült, hogy az V. kerületi, belvárosi, romkocsmanegyedbeli, felkapott szórakozóhelyről átkerül a meghirdetett koncert a XI. kerületi, külvárosi, jobbára ipari negyedbeli mellékutca mellékutcájába, hát, nem voltam bizakodó.

Tömegek kizárva, még a tömegközlekedés is macerás.

Ám kaland az élet.

Az egyébként piszok jó Analog Music Caféban (csini kültér, beltér, tiszta WC, klassz hangosítás) a Stabbed kilences kezdésekor, ha ketten kimentünk volna cigizni, megfeleződik a közönség.

Ám aztán mégis felfejlődtünk, sokasodtunk. A végére huszonöten lettünk. Családias volt, na! Az elszántaknak, a fanatikusoknak.

Krisztián barátom állítja, mi már voltunk STABBED-koncerten, méghozzá a Wacken Metal Battle Hungary 2017-es elődöntőjén láttuk őket. Igaza lehet, bár semmi emlékem nincs róla. (Az idei eseményen pedig, mivel az Archaic után léptek fel, nem vártuk meg a színpadra lépésüket, pedig Potkovácz Márkot a legjobb dobosnak választották meg a rendezvényen.) Mondjuk ebben a felállásban még tutira nem hallhattuk őket.

Énekes nélkül játszottak. A frontembernek máshol volt aznap este dolga. Ha nincs erről információm (mármint, hogy amúgy van énekesük), mégcsak rá sem jövök, annyira klassz volt az instrumentális szett. Ha még egy fokkal tördeltebb és poliritmikusabb lenne a zenéjük, akkor már-már a Dysrhythmia magasságában üdvözölném őket. De így is nagy élvezetet okozott hallgatni őket. Kecskés Attila és Demeter Marcell (gitárosok), Juhász Misel (basszusgitáros) és Potkovacz Márk – respect és nagy-nagy köszönet! Máskor is szívesen hallgatnám őket ebben a felállásban.

Tízkor belecsapott az ANGERTEA triója. A múltkori Szimpla-kertes koncert igazi ajándék volt, most fizetni is hajlandók voltunk (baráti összeget, lásd kicsit lejjebb), hogy láthassuk-hallhassuk őket. Amúgy szinte pironkodnom kellett, mert a megjelentek nagy része Angertea-pólóban feszített, én meg nem. Ugyanakkor végre beszerezhettem a még (fájón) hiányzó CD-ket a teljes diszkográfia birtoklásához (szintén baráti áron).

Itt fanatikusok zenélnek fanatikusoknak – tegnap este is fantasztikusan. Kell-e hangsúlyozni, hogy Gergő, Miguel és Ottó a hangszereik mesterei? Vagy hogy a dalaik képesek magukkal ragadni az önfeledtségbe? (Csak a rend kedvéért: a ráadásdal az Endless Fields volt.) Törzzsé, klánná kovácsolják a színpad előtt állókat, és borzasztó geil klisével: örömtüzeket gyújtanak a tekintetekben.

Hát pedig ez volt. Sajnálhatja a belvárosi romplatform, hogy kihagyta ezt a remek lehetőséget.

Angertea, Stabbed
Budapest, Analog Music Café, 2019. október 25.
Belépőjegy: 999/1200 Ft

Nehezen tettem túl magam a zseniális első lemezt követő énekesváltáson, az új dalnok, Mári Péter erősen visszafogott színpadi jelenlétén, valamint a zenei irány módosulásán. Míg a Mechanical Sound Empire a végtelenül szimpatikus eklektikájával is egy bivaly metál lemez, a rákövetkező I Stray nekem már túl psychedelikus-stoneres-szétfolyós volt, ami aztán a Rat King Racket toolos elborult súlyosságában kristályosodott ki – nekem már nem mindennapi betevőként. Mindazonáltal soha nem vettem le a szemem a ROTMR-ról, az Aebsense mellett a titkos magyar favoritjaim közé tartoznak, csupán két lépést hátráltam, belenyugodva, hogy másfelé indultak, máshova érkeztek, mint arra én vágytam a 2009-es album alapján.

(Fotó: Dancsok Krisztián)

Kevesebbszer is látogattam a koncertjeiket, de ki tudna ellenállni a Szimpla-féle ajándéknak (lásd korábbról itt és itt), s remélem ez a tendencia folytatódni fog. Szóval 80-ad magammal szombat este én is ott tömörültem a budapesti éjszaka egyik legkedveltebb szórakozóhelyének helyiségében a színpad előtt. 20.40-kor kezdtek a srácok, hogy szűk egy órára elvarázsoljanak. Főleg az utolsó, azaz a Rat-lemezről nyomták a dalokat, de a másik kettőről is felcsendült opusz. De még hogy! Hangzásban most sem kellett csalódni e helyütt, képzavarral élve: minden hangszer kisangyalként muzsikált. De ha már a képek. A zenekar mögötti falrészre, illetve a helyiséget határoló bal oldali falra egy nehezen kivehető, halavány, szinte szellemképes filmrészletet vetítettek a koncert ideje alatt (valami amerikai hollywoodi, 100 éves fekete-fehér mozi, egy törpe színész is volt benne…), de nagyon nehezen kivehetően és homályba hagyva, miként is kapcsolódik mindez a ROTMR zenéjéhez, előadásmódjához. Hacsak nem a Toolon keresztül. Merthogy ők is szoktak vetíteni.

Nem akarok toolzásba esni, de a ROTMR a magyar Tool, döntse el mindenki maga, hogy ezt negatívan vagy pozitívan értékeli. Mondjuk azt, nagyon erősen hatottak a srácokra a zeneírás terén. (Másfelől én Csaba András basszusgitáros játékából a Sabbath mély benyomását is kiérzem folyamatosan.) Ha ezen toolteszi magát az ember, akár élvezni is tudja a zenéjüket. De nagyon! Így tettem én is, hipnotikus erő sugárzik a dalaikból, a zenekari összhang tökéletes.

Unnám előcibálni, mennyire hiányzik a kiváló hangú Mári Péterből az önmutogatás, az egészséges színpadi-előadói exhibicionizmus, beláttam, egészen másfelől kell hozzá közelíteni, miközben a hiányérzet persze megmarad. (Még jó hogy a fanatikus-őrült szemeket meresztgető Csaba András, aki most is Brujeria-pólóban bangelt, egy kicsit pótolja a frontemberi hiátuson.) Szóval Péter afféle teljesen visszafogott alak, aki valszeg befelé éli ki az általa megénekelteket, csupán a hangjával kívánja közvetíteni az érzéseket, a mozdulataival, gesztusaival nem. Azért persze kontaktált a közönséggel magyarul-angolul vegyesen, ahogy ez itt szokás, hiszen az idelátogatók, a résztvevők nagyobb része külföldi. (A hely állandó tömöttsége egyébként szerintem tipikus szimulákrum: azért híres, és özönlenek ide a turisták, fiatalok-idősek vegyesen, mert azt mondják róla, hogy híres – de amúgy nincs itt semmi különleges látnivaló – mármint a koncerten kívül –, a betérők egymást bámulhatják szoros testközelségből, a zsivajtól beszélgetni nem lehet…) Megtudhattuk, hogy bár most négyen állnak a színpadon (Mári Péter – ének, a jelentősen lekarcsúsodott Berszán Miklós – gitár, Csaba András – basszusgitár és a minimál dobszerkó, de rengeteg cintányér mögött ülő Kertész László), de hamarosan öten fognak, az új lemez pedig készül, ha minden jól megy már jövő év első harmadában megjelenik. Némi pihenésképp eljátszott a közönséggel, hogy legyen az a szabály, ha már a zenekar tagjai ebben megegyeztek egymás között: igyon mindenki egyszerre két szám között. De amúgy a zenén volt a HANGSÚLY. Nagyon is.

Aki legközelebb látni is szeretné őket, nemcsak otthon hallgatni, az december 7-én az S8-ba menjen. A jótékonysági buli jótékony hatással lesz a kedélyállapotára és a zenei ízlésére.

SZIMPLAROCKS
Room of the Mad Robots
Budapest, Szimplakert, 2019. október 5.
ingyenes

A német deathrash Protector mindig is nagyon népszerű volt a magyar underground fémzenét kedvelők körében. Valószínűleg a ’80-’90-es évek fordulóján működő lengyel piacok választéka sajátos szelekciójának köszönhetően sokan megismerkedtek velük, s rengeteg farmermellényről köszönt vissza a banda logójával díszített felvarró. Mindennek ellenére a 33 éves csapat most először látogatott el hazánkba, a 7., az áprilisban megjelent Summon The Hordes című lemez 6 állomásos turnéköre alkalmából. Ám az őstagságból ma már csak Martin Missy énekes áll a fronton, ő pedig 1995-ben Svédországba költözött, így a mögé 2011-ben ismét Protector név alatt felsorakozó tagság nemzetisége svéd.

A magyar koncerten a Mörbid Carnage mellett eredetileg a zalai Age of Agony lépett volna fel előttük, ám ők visszamondták, így a szegedi Gravecrusher került a helyükre – aztán őket is felülírta a budapesti Kill With Hate. Mivel utóbbiakat nem is olyan rég láttam az idei Rockmaratonon, az MC-t viszont már régebben (a brazil Grave Desecrator előtt tavaly augusztusban az S8-ban), és erős kétségeim támadtak afelől, hogy 3 bivallyal is megbirkózom az este, így csupán az MC kezdésére időzítettem az érkezésemet. Ám aztán mégis elcsíptem a KILL WITH HATE-et, legalábbis 3 számot, és azt kell mondjam, az egész estén végig kitartó hangzásbeli miazmák ellenére, irgalmatlanok voltak. Bár sem a pergők, sem a gitárok magasai nem nagyon értek el hozzám – olyan volt, mintha egy öblös hordóban ácsorogtunk volna, és csak a mélyek kongottak volna –, az erő és energia átjött. Szóval már csak az új, készülőben lévő lemezt kellene minél előbb tető alá hozni!

A MÖRBID CARNAGE-nek épp mostanság jelenik meg egy új, 5 számos EP-je 12”-os vinylen, Glory to Satan Soldiers címmel, reméltem hát, hogy arról is játszanak majd. S lőn! Ahogy az első albumról is osztották az igét, többek közt. Lambert karizmatikus frontember, aki nem átallja kiosztani a népeket, hogy ne csak mama- és tatapózban ácsorogjanak, hanem tomboljanak, mutassák meg, lobog bennük a tűz. Rajtuk nem múlt, mert brutálisan nyomták a jóféle underground thrash metalt. Ahogy múlt nyáron, most is a színpadra került egy farkas (farkasjelmezbe bújt metáltesó), a csapat „Eddije”, és fokozta az hangulatot. Végül a Slayer Die by the Swordjával búcsúztak. Nagyon energikus buli volt, és szerintem tegnap este ők vitték el a pálmát.

Merthogy a PROTECTOR, bármekkora legenda, hozzájuk képest haloványabb volt – szerintem. Nem vagyok a rajongójuk, engem a kíváncsiság vitt le a koncertre, és ahogy láttam/kihallottam beszélgetésekből a kb. 100 fős hallgatóságból, még jó néhányunkat. Persze itt voltak a die hard fanok is, jobbára hozzám hasonló veteránok, de fiatalból 1-2 akadt csak. Szóval a Protectorról bennem kialakított hangkép valahogy dinamikusabb volt annál, amit itt tapasztaltam. Az elán csak pár régi szám erejéig mutatkozott meg, amúgy inkább dohos (nem csak a hely hangzása miatt) old school, döngölős deathrash sorjázott, ami iránt egy idő után mérsékeltebb érdeklődést mutattam. (Valaki meg nyilván ezt szereti nagyon.)

Pedig Martin és gárdája (Mathias Johansson gitáros, Carl-Gustav Karlsson dobos és Michael Carlsson basszer) igazán szimpatikus volt. Martin reszelős orgánumán osztotta a halált, a százas szögekkel kivert alkarvédője meg ikonikus, de amúgy kicsit öreges volt az egész – számomra. Ám a többség jól szórakozott, zúgott a „Pro-tec-tor” rivalgás, és valaki mellettem fejből vágta, milyen számok következnek. (Amúgy itt csekkolható.) Az sem volt közömbös, hogy a frontember a magyar „köszönöm” szóval fejezte ki többször is háláját, amiért ekkora létszámba és ilyen lelkesen ünneplik a zenekarát, akikkel, ugye, ez volt az első fellépése – történelmi pillanat! – Magyarországon – a turné 3. állomása volt Budapest. Úgy láttam, a pólóik is igen kelendőek. Szóval inkább azt mondom, a kíváncsiságom kielégült, ideig-óráig jól szórakoztam, és a sznobériám is megkapta a magáét, hogy egy UG metal legenda fellépést élvezhettem testközelből. Nincs hiányérzetem.

SUMMON THE HORDES TOUR 2019
Protector (D/S), Mörbid Carnage, Kill With Hate
Budapest, Kék Yuk, 2019. október 1.
Belépőjegy ára: 3000/3500/4000 Ft

Bárcsak ekkora mákom lenne az élet egyéb területein is! Még a HammerWorld egyik tavaszi számában (2019/4.) olvastam egy koncertbeszámolót a görög Up The Hammers fesztiválról. Ínycsiklandó volt a felhozatala, csorgott is a nyálam rendesen. Ott említődik a New York-i Sanhedrin trió, méghozzá úgy, hogy „valahol talán a szintén amerikai Castle játszik hasonló pályán, hozzátéve, hogy hozzájuk képest a Sanhedrin zenéjében valamivel több a kifinomultabb, légiesebb elem”. Nosza, több sem kellett nekem, mint a Castle nagy rajongója, ezt hallanom kellett. Mikor pedig meghallgattam, látnom. Alig telt el egy kis idő, s lám a New York-iak jöttek el hozzám. Madarat lehetett velem fogatni, amikor meghirdették a koncertet. Tegnap este, amikor megvalósult, nem különben

A co-headliner phoenixi társulat kapcsán nem voltam képben, de aztán kiderült, hogy a death metalban utazó Gatecreeper 3/5-e a Spirit Adrift ¾-e, akik itt kiegészülve Marcus Bryant dobossal HEAVY METALt játszanak. Nem is akárhogy!

A koncerthelyszínre, az utcaszint alatti boltozatos pincébe való leereszkedés nemcsak igazi underground mentalitást követel – némi kapaszkodással –, de egyben időutazásra is invitált. A 20 órakor húrokba csapó SPIRIT ADRIFT tagjait hallhatóan meghatározó módon inspirálta a ’78-’82-es időszak brit inváziója – így lett a brit heavy metal új hullámából szellemi áramlat, amin az amcsi lelkek is sodródnak. Méghozzá igen tetszetős módon – s jobbára a nagyon nagy hírnevet nem szerzők hatásait felvonultatva, például Budgie. A mellettem bólogató barátom jegyezte meg: mennyire érdekes, hogy amikor ’89 körül felfedeztük ennek az időszaknak a zenéjét, a zenészek 15-20 évvel voltak idősebbek nálunk, most, 30 évvel később, ismét van életkorbeli differencia, de most már a zenészek fiatalabbak nálunk 15-20 évvel…

Mindenesetre a ráadással együtt ¾ órás dimenzióváltás felért egy adrenalinfröccsel. S igaz, hogy, ha megalakítottuk volna itt a „66-an a heavy metal hazai népszerűsítéséért” Fb-csoportunk, akkor a jelenlévők létszáma alatta marad 10-20 fővel ennek a célkitűzésnek, de a pincehelyiség így is megtelt.

Már az első pillanattól kezdve szemeztem a merchpult kínálatával. A jegy ritka olcsó volt, és a pólók, LP-k, felvarrók, CD-k szintúgy, kb. a máskor megszokott ár felét kellett volna kicsengetni értük. Igaz, némileg tipródtam, mert a pólók anyaga lehetett volna jobb minőségű is (magasabb grammszámú), ám végülis, mindkét zenekartól beszereztem egyet-egyet.

A SANHEDRIN szintén nagyon jó koncertet adott. A Spirit Adrift karcosabb volt, ők meg rockosabbak, de érettebb, összecsiszoltabb volt a produkció. Meglepett, hogy a basszer-énekes Erica jóval idősebb, mint ahogy azt a képek alapján gondoltam volna, a zenésztársai tkp. a fiai lehettek volna, ám ez mit sem von le a teljesítményéből. Sőt! A Castle-énekes-basszer Elizabeth Blackwellnél sokkal nagyobb hangterjedelemmel és csiszoltabb hanggal rendelkezik, ráadásul benne megvan valami punkos attitűd is. Parádés, jó hangulatú, 1 órás koncertet rittyentettek a műértő közönség lelkesedése közepedte.

Manapság már tényleg ritkaságszámba megy ez a fajta szellemiség és muzsika, örülnék, ha a szervezők több ilyen zenekarral örvendeztetnének meg bennünket a jövőben.

Sanhedrin (US), Spirit Adrift (US)
Budapest, Auróra, 2019. szeptember 18.
Belépőjegy ára: 2800/3500 Ft

Kiváló koncertcsomag érkezett, naná, hogy a személyes átvétel mellett döntöttem. Részben, tagadhatatlan, nosztalgiából, részben, egyszerűen kíváncsiságból. Kíváncsi voltam, hogy például a nálunk negyedszer fellépő Hate Eternal, akiket még az első hazai szereplésükön, 2004-ben, a Kultiplexben volt szerencsém látni (Erik végig szélgép fútta hajára és az elsöprő lendületükre máig emlékszem, dehát jó társaságban is voltak: Dying Fetus, Prejudice, Deeds of Flesh és a remek egykori magyar Masqim Xul), hogy s mint van manapság a deszkákon, mert a friss lemez (Upon Desolate Sands) elég jó lett, ha nem is éri el nálam a King of All Kings szintjét. Kíváncsi voltam a hamarosan új albumot (Vile Nilotic Rites, november 1.) megjelentető Nile-ra, akiket legutóbb, 4 éve pont ugyanitt a Suffocation társaságában láttam (azóta jártak itt, tavaly), akkor még Dallas Toler-Wade-del persze. Kíváncsi voltam a friss és új „sztárbandára”, a Vitriolra, akiknek a debütalbumuk (To Bathe from the Throat of Cowardice) elég bivaly lett. És ha már az amerikaiakra ennyi időt áldozom, akkor az általam korábban nem ismert svájci nyershúsevőkre is érdeklődéssel tekintettem: kik ők és egyáltalán, milyen zenét játszanak?

Na jó, azt sejtettem hogy death metalt. És nem is rosszat és rosszul. Az OMOPHAGIÁra tökre megérte odamenni a korai kezdés ellenére. A pontban 19 órakor kezdő kvintett már kinézetre sem gyenge, a műfajban szokatlannak számító öltönyben lépnek fel. Jól kitalálták, jól áll nekik! Míg a húrosok fekete inghez bordó nyakkendőt kötöttek, az énekes és a dobos bordó inghez fekete nyakkendőt, utóbbi mellényben feszített. Persze a zakók már a 2. szám után lekerültek a srácokról, hogy 3.-ként az új, 3.(!) nagylemezükről – az igencsak furcsa című: 646965-ről – adjanak elő egy dalt. Beni Rahn énekesről szakadt a víz, ami nem is csoda, az ingét is gyorsan átitatta a veríték – ő igazán megtett mindent, hogy 30 percben kellő szimpátiát keltsenek a még azért elszórtan figyelő death metalos közönségben. A thank you helyett is „köszönöm”-öt mondott, szóval nálam a zenéjük mellett ezzel a gesztussal is betalált. Örülök, hogy láttam-hallottam őket.

Jött aztán a portlandi VITRIOL. Agyig kivarrt, komoly arcok, Kyle Rasmussen, a középen álló gitáros-énekes srác minden porcikája idegesen mozgott az első perctől fogva, már a beállásnál. A mohikánfrizurás basszer Adam Roethlisbergerrel tolták váltva az éneket, nagy elánnal. Nekik 40 perc jutott a hírnév öregbítésére, azaz megszerzésére, de 5 perccel kurtábbra sikerült a program, mivel az utolsónak szánt dal közepén Kyle gitárjának egyik húrja elpattant, és noha a színpad szélén sorakozott pár szép gitár, nem az övé volt egyik sem, neki, sajnálkozott, nincs csereinstrumentuma… Nos, így tkp. megszakadt az előadás, elköszöntek a fiúk. Nekem tetszettek, ahogy a korábbi EP-jük és a friss lemez is, márciusban ráadásul lesz alkalmam megnézni őket ismét, hiszen a Krisiunnal érkeznek majd hozzánk. Remélem, több húrkészletet vagy gitárt csomagolnak akkor az útra!

Erik Rutan, nos ő, egy kedves, valós legenda, nem lehet nem szeretni. Ezért is szeretettel mondom: a mostani düreres HATE ETERNAL szereplés sajnos fos volt. Finomítva: a technika alaposan aláb@szott a koncertjüknek. Az biztos, ha nem ők a Nile párja ezen a körön, jobban megfontolom, eljövök-e, de mivel a fentebb említett egykori találkozás és a lemezek bejövősek, nagyon vártam már, ahogy letépi az arcom, és maga alá temet a virtuóz gitárhasználatával. Nem jött össze. Amint elkezdődött a trió órás programja, rögtön tapasztaltam: nagyon véknya ez a gitár, szinte semmit nem hallani belőle. Erik maga is így vette le, mert állandóan a Marshall-ládák körül ügyködött a technikusával, a gitárbeállításon csavarintva. Mindhiába. Végig szar maradt. A sok ügyködés meg totál tönkretette, illetve ki sem alakíthatta a buli dinamikáját. Art Paiz basszer és John Longstreth dobos is csak elszenvedték ezt a malőr, utóbbi már egy kis dobszólóra is ragadtatta magát rajongói kérésre, amin Erik is röhögött, ha már így összejöttünk… Nekem azért fájt, s kesergésemben nem is vártam meg a fellépésük végét, egy negyed órát lecsippentettem belőle, ne kelljen elszenvednem tovább ezt a csalódást.

Na majd a NILE! Gondoltam, majd ők lezúznak, ahogy kell, amiért mentem. Jó-jó, de hol épül itt a piramis, kérem alássan? Semmi színpadi díszlet? Mert hogy a núbiai táncosnők rendre elmaradnak, az még oké (nem oké!), de hogy George Kollias a 70 perc alatt végig a sötétbe rejtőzzön, látni nem lehetett, ahogy a háttérvásznat sem, ha volt (volt valami)?! Kérem, erre jobban tessenek figyelni, hiszen igencsak megemelné a Nile-élményt. Maradt a zene, végre jól hallhatóan, bivalyul, élesen, gitárszólókostúl! Sanders nem lazsált! Ahogy a többiek sem, a nekem friss(ebb) arcok, Brad és Brian a basszuson és a másik gitáron. Tetszetős volt az ének háromfelé osztása, Brad pedig megpróbált igazi frontemberként működni, habár mindenki tudja, ki a főnök. Zúztak. Minőségi pusztítás – ahogy erről beszámolni szoktam volt. Nem hatottak már meg annyira, mint 15 évvel ezelőttig bezárólag – pont, ahogy az azóta készült lemezeik sem (Annihilation of the Wicked, és pont). Nem baj, a nosztalgia-faktor nem működik, de a koncerten a zene mégis, legalábbis 45-50 percig biztos. A Nile még mindig jól vágja, csak nem léptek tovább, szintet. De mielőtt elmerülnék az önsajnálat mocsarában, inkább visszakozom, valójában tetszett a zenei programjuk, jól éreztem magam, megkaptam, amire számítottam – épp csak a váratlanság meglepetése hiányzott.

Blaszfémia, de ezúttal a két fiatal csapat fellépése vitte nálam igazából a pálmát, emlékezetesebbek és felkavaróbbak voltak a két nagy név előadásánál.

A VILE DESOLATE SANDS TOUR 2019
Nile (US), Hate Eternal (US), Vitriol (US), Omophagia (CH)
Budapest, Dürer-kert, 2019. szeptember 13.
Belépőjegy ára: 4990/5490/6490Ft

Hogy egy tetoválóversenyen ne lehessen tetoválni? – nálunk ez is simán a pakliban van, így aztán a zenei fesztivál melletti program egy része ment a levesbe a szigorodott ÁNTSZ-szabályok miatt…

Ørdøg-akusztik, divideD, cseppnyi Needless, tűzshow … Cadaveres, Archaic – számomra idén ez volt a Tetováld ki a napot! fesztivál. A fellépő 10 zenekar közül kimazsoláztam a nekem kedveseket, ám pont a WMD esett áldozatául részemről a logisztikának…

Az estet nyitó, kerti partizó ørdøgi négyes nagyon klasszul szólt – és nagyon vidáman. A harmadik budapesti koncertjüket (az elsőről itt olvashatsz) megejtő Vörös Andrásék szimpátiát keltenek, bárhová is üljenek ki a hangszereinkkel játszani, még a komoly-komorabb dalaikkal is mosolyt csalnak az arcra a belőlük áradó jókedv miatt. Most sem volt másként, egymás után sorjáztak a sátáni slágerek, vagy éppen az IHM-örökzöld Tavaszi nemződüh, a derű és a minőség garantált. Pár százunknak jól indult az estéje – és persze csocsóztunk is kicsinykét…

A nagyteremben a divideD nagyszínpados showkoncertje következett. A nagyszínpados produkciót tessék szuperlatívuszként érteni. A Rockmaratonon ugyan láttam őket, de a fesztiválos fellépéshez képest ez valami egészen más volt: háttérvetítés, fények, Jósa-Belmont zöld és vörös lézerkesztyűi, faszájos hangzás… Profi. Nekem bár nem szívügyem ez a diszkós-elektro-metál-zúzda, de fejet hajtok a produkció koncepciója és megvalósítása előtt. Elképesztően jól nyomták – és jó nagy számú közönséget be is vontak, ott is tartottak vele.

Illetve mi azért 5 dal után átmentünk a középterembe, hogy a dánszentmiklósi NEEDLESSnek szurkoljunk, akik akkor már – lévén a divideDdal egyidőben kezdtek – hihetetlen agresszivitással aprítottak a színpadon. Az év egyik legjobb lemezét (Heresy) produkáló kvintett muzsikáját azonban nem tudtuk sokáig élvezni, mert a gerjesztett füstköd annyira penetránsszagúra sikeredett, hogy fuldoklásra késztetett és távozásra ösztökélt. Így visszatértünk a nagyszínpadhoz.

A koncert után egy hölgy fáklyákkal való ügyeskedésében, tánclejtésében gyönyörködhettünk a kertben, majd…

(…hazaautóztam a koncerttárs fiamat, némi estebéd, Tesco-bevásárlás, majd vissza, hogy…)

…a CADAVERES színpadon termését épp elkapjam. (Sajna, hiába képzeltem el, hogy a rockmaratonos fellépése után majd klubkörülmények közt is megnézem a 20 éves WMD műsorát, épp abba az idősávba estek, ami kiesett az oda-vissza úttal.) Körmi és állandóan változó felállású csapata azonban némileg és váratlanul kárpótolt a hiányérzetért. Váratlanul, mert az ő zenéjük számomra csakis így, koncerten él(vezhető), lemezen akárhányszor próbáltam, csak összefolyó modern metál massza, amiből nehezen tudok megjegyezhető dalokat kiválogatni. De az az elán, amivel előadják őket, és a jó hangzás, márpedig most az volt, követhetővé és figyelemreméltóvá varázsolja ezt a Soulfly-hatott tribe-groove-agymenést. Játszottak vadiúj számot is, de persze a ráadás a Soul of a New Breed volt. Az új énekes srác is jól vizsgázott, habár ez a Balaton Sound-kompatibilis mozgáskultúra, amit előadott, kicsit szúrta a szemem. Legyen ez az én (pikírt megjegyzésekre ragadtató) bajom.

Mielőtt még jöttek volna az est – számomra – fénypontjai, Wacken ászai, az ARCHAIC, a rengeteg fémhíresség által aláírt magyar zászló jótékonysági aukciójának végeredményét és átadását is megejtették az archaicos srácok. Az akciójuk nyomán 100 000 forintért kelt el a lobogó, és a Magyar Cochleáris Implantáltak Egyesülete (MACIE, hallássérült gyermekek családjait tömörítő civil szervezet) képviselője átvehette az ezt igazoló oklevelet. Volt közös fotózkodás is a zászlóval. Mint megtudtam, a magas licit mellett többen is átutaltak kisebb összegeket a szervezet javára – így igazán sikeresnek mondható a dobos Csaba bátyja, Miki fejéből kipattant ötlet.

Éjfél előtt két perccel végül felcsendült az intro, aztán 50 perces doom metalos gyászmenet… Ja nem: erőtől duzzadó, feszes, mindent elsöprő thrash metal dübörgött és dühöngött! És a srácok igazán felszabadultan játszottak. Jósa Tamás pedig, nem először, ezen a fesztiválon is duplázott, ami a hangján nem hallatszott. (A fesztiválpólóval gazdagabban hazatérő fiam jegyezte meg útközben, az első divideD-élménye után, hogy Jósa bármely világhírű zenekarban megállná a helyét, és ott minden bizonnyal, általa, minőségi ugrás következne be – nem téved.) Iszonyat, tesztoszteron-vezérelt és alkohol-befolyásolt tombolás vette kezdetét a színpad előtt, elszabadultak az éjszakai indulatok – ahogy egy thrash partyn az kell! –, és kitartottak végig.

Illisz Ákos bőgője kevésbé bírta a megpróbáltatásokat, az utolsó előttinek játszott Slayer-szám, a War Ensemble előtt felmondta a szolgálatot, és mint kiderült, nem lehetett reparálni, így Ákos már nem is tért vissza a színpadra, a többiek négyesben tolták végig a bulit, fennakadás nélkül. Püski Laci és Erdélyi Péter elvetemült, vigyorgó-vicsorgó grimaszokkal szólózták le a csillagokat az égről, Szabó Csaba dobos pedig ízes mennydörgéssel kísérte őket.

Bizonyságot nyert Jósa Tamás kívánalma: az Archaic ugyan [sic!] 2. lett a WOA Metal Battle-n, de idehaza, számunkra, ők az elsők!

Jól végződött hát a nyári koncertszezon! (Illetve, Erdélyi Pétert a Salvusszal ma este még elcsíphetitek az ingyenes Szimpla-kertes fellépésükön!)

9. TATTOO THE SUN! FEST
Archaic, Cadaveres, divideD, Needless, Diabolus In Musica – Ørdøg-akusztik
Budapest, Dürer-kert, 2019. augusztus 30.

Dzsuvát akartam. Hardcore-punk és blues-doom ötvözetből. Koszos-karcost. Tüskés-undokot. Hangosat. Zajost. Tudtam, az EHG-vel nem tévedhetek. Most nem hagyhatom ki, mint 6 éve, amikor annyira sűrű volt koncertügyileg a július, hogy a kistermes fellépésük áldozatul esett. Most a középterem dugig megtelt rájuk. Hangosak voltak, zajosak, igaz, kettő helyett csak egy gitárral keltették. De azt a gitárt Jimmy Bower nyaggatta. Ami meg a dzsuvát (a sludge magyarul) illeti: Mike IX Williams önmagában megtestesíti. De nem lennék a helyébe az utána színpadot takarítónak - ami orrból kivert fikát, kiköpködött csulát, szétlocsolt vizet és sört ott fel kellett mosnia!…

A IV. Desszert Fesztivál el fogja csapni a gyomromat, annyi ínyencség kerül itt pár hónap alatt terítékre – pedig nagyon válogatós vagyok, de akkor is: Trouble, Dopethrone, EyeHateGod, és lett volna a The Obsessed, ami végülis elmaradt… (Ahogy a kínai, black metalt játszó Zuriaake koncertje is elmaradt az EHG előtt, mert a srácok busza megadta magát a német utakon, így végül a budapesti Torn From Earth ugrott be helyettük, ám én skippeltem őket…)

Hat éve még a New Orleans is the New Vietnam számított új dalnak, ám az azt követően nagylemezt kiadó New Orleans-i bandától azóta sem érkezett semmi újdonság. Idén májusig a Three Black Eyes megjelenéséig. Nem sok. De tök mindegy, van honnan válogatni a repertoárból. Nekem meg pont elég, ha a jó zsíros, sáros, lápi riffek alámerítenek – Hanyi Istókként bukom alá a békalencsés szennyáradatba (Sister Fucker).

Miközben Aaron Hill dobos és Gary Mader bőgős valami elképesztően stabil, ugyanakkor varázslatos-technikás alapokat teremtett a játékhoz, a fülem folyamatosan mégis Jimmy riffjeit analizálta – ez a fickó tulajdonképpen visszaásott a Tony Iommit is inspiráló blueshoz, ráadásul helyi előnye volt New Orleansban, és onnan alkotta újra ezeket az ősdoom förmedvényeket. A szemem viszont nem tudott nem Mike IX-re fókuszálni. Ez a karóbabvékony, szikár punk drogos, akinek a hangja inkább elvesz, mintsem hozzátesz a zenéhez, szétköpködte, szétfikázta az estét, ám eközben vitte a show-t. Kényszermozgásosan, mikrofonállvánnyal hadonászva, a mikrofonkábellel viaskodva, arcába vizet locsolva, a közönséget hergelve. Irritáló, idegesítő figura, mégis, kihagyhatatlan az EHG-képletből. Tőle punk a show.

A 70 perces műsorukban az én ízlésemnek sok volt a számok közti „hézag”, ha nem állnak meg „üresjáratozni” minden szám között, akkor 3-4 dallal biztos több is a programba fért volna. Mintha talán Jimmy és Mike között lett is volna ebből kifolyólag némi affér, ami két felmutatott középső ujjat eredményezett utóbbi részéről előbbi orra előtt. Ám aztán, nem lepődtem volna meg, ha nincs, mert nem túl punk, ám mégis volt ráadás, amikor is elhadarták-gringolták a We’re not gonna take itet a Twisted Sistertől, nagy röhögések közepedte, de azért EHG-t is nyomtak még.

A dzsuva megvolt. Zenében, színpadi mutatványban egyaránt. Egy élő legendától. Besza-behu.

IV. DESSZERT FESZTIVÁL 2019
4 STRIKES… FROM THE ELEMENTARY TO THE PENITENTIARY TOUR 2019
EyeHateGod (US)
Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2019. augusztus 8.
Belépőjegy ára: 3900/4900 Ft

Harminc ország több ezer zenekara közül került föl az Archaic a németországi Wacken Open Air fesztivál Metal Battle versenyének döntőjét követően a dobogóra – thrash metaljukkal a második helyen végeztek. Pedig, mint kiderült, a körülmények nem mindenben kedveztek nekik. A zenekar hangszeres szekciójával hétfő este Székesfehérvárott, a Jungle Rottal közös fellépés előtt beszélgettünk (Jósa Tamás énekes eközben és ezúttal is a merchpult frontján állta a sarat).

Ha egy szóval kellene összefoglalni a Wacken Open Air fesztiválon töltött időt és a szerepléseteket, mi lenne az a szó?

Szabó Csaba Zoltán (dobos): Tökéletes.

És ha lehetőség van a kifejtésre?

Sz. Cs. Z.: Kezdjük ott, hogy a szerdán (augusztus 1.) induló 4 napos fesztiválra már kedd reggel elindultunk. Az egész nap utazással telt, az 1400 km nem volt piskóta. Éjjel 2-re értünk oda, ami azért volt izgalmas, mert becsekkolni éjfélig lehetett. Még szerencse, hogy Olivér, a promóterünk volt annyira szemfüles, hogy korábban átvette a karszalagjainkat. De itt még nem ért véget a megpróbáltatásunk, mert sötétben, esőben kellett felállítanunk a sátrainkat.

Végig ott voltunk vasárnapig – túl jó volt! Ami esetleg beárnyékolta az élményt időnként, az elért siker fényében, az is megszépült utólag. Nagyon jó volt a szervezés, mindenki rendes és kedves volt velünk. Ami külön említésére méltó, a kulturáltság fokát tekintve, hogy bár kevés volt a szemetes, de kevés volt az eldobált szemét is. A fesztiválos söröspoharak betétdíjasak voltak, újratölthetők, senki nem hagyta azokat szanaszét.

Illisz Ákos (basszusgitáros): Pedig nem kevés embert gyűlt ott össze, Szonjától, a ránk ügyelő hostess hölgytől tudtuk meg, hogy az építőkkel, szervezőkkel, fellépőkkel, közönséggel együtt a 4 napos rendezvényen összesen 125 ezer ember vett részt.

Archaic (balról jobbra):

Illisz Ákos, Erdélyi Péter, Jósa Tamás, Szabó Csaba Zoltán, Püski László

Nem kispálya: a 2020-as WOA-ra  a meghirdetést követően 21 óra elfogyott mind a 75 000 jegy

(Fotók a zenekar Fb-oldaláról)

Milyen koncerteket tudtatok megnézni, illetve a Metal Battle résztvevői, a versenytársak közül kiket láttatok?

Püski László (gitáros): A SLAYERt (harsogja) – természetesen!

Erdélyi Péter (gitáros): A Testamentet.

Sz. Cs. Z.: Mindenki a saját kedvencét, amikor az időnk csak engedte. Hiszen, most elsősorban nem közönségként vettünk részt a rendezvényen, hanem fellépőként. Sokat forgolódtunk az úgynevezett Artist Village-ben is, hogy promóterekkel, kiadós és stúdiós emberekkel találkozzunk, ismerkedjünk, kapcsolatokat alakíthassunk ki.

P. L.: Rémisztő, egyben lelkesítő volt megtapasztalni a versenytársak teljesítményét, profizmusát. Akiket láttunk, mind nagyon jók voltak, és a 30 fellépő legalább fele megérdemelte volna az első helyet. Épp ezért az örömünk ennek fényében még nagyobb, hiszen ebben az erős mezőnyben sikerült nagyon jó helyezést elérnünk.

Sz. Cs. Z.: Elképesztő volt például a kínai death metal banda, a Leviathan, végig blastbeatek, 20 perces darálás…

A zsűri mit emelt ki, mi volt a Ti erősségetek?

E. P.: Így külön, tételes értékelés nem volt. A 60 tagú zsűri tagjai végig jelen voltak a koncerteken és jegyzeteltek, rengeteg szempontjuk volt.

Sz. Cs. Z.: Hallottuk, egyikük nemcsak jegyzetelt, hogy azt mondja: thrash, hosszú hajak… hanem egyenesen lerajzolta a bandákat, hogy emlékezzen rájuk…

E. P.: Én azt gondolom, az élő színpadi jelenlétünk és a közönséggel való kommunikációnk nyomott sokat a latba.

Sz. Cs. Z.: Nálunk a közönség extrát is kapott. Én a dobok mögött csak kapkodtam a fejem, ahogy a srácok összevissza rohangáltak, és annyira headbangeltek, majd’ leesett a fejük. Tamáson kívül Ákos is kiszólt a közönséghez. Azt hiszem, megmutattuk, hogy bármennyire is amatőr a banda, készek vagyunk egy profi produkcióra.

E. P.: Ahogy tegnap visszanéztem a felvételeket, látszott, az operatőr alig tudott minket követni, nem is tudta nagy hirtelenjében, kit vegyen, annyira mozogtunk. Hatalmas vehemenciával vettettük be magunkat, és Tamás sem a másoknál tapasztalható kevés és közhelyszerű „köszönöm”, „a következő számunk…” szövegekkel intézte el a kapcsolattartást. Bizonyos okokból zeneileg kissé szét voltunk csúszva, zeneileg sokkal jobbak szoktunk lenni…

Mi volt az oka a szétcsúszásnak?

E. P.: Tíz perccel a koncert előtt szóltak, hogy akkor ti következtek, ennyi idő maradt a beállásra, semmi bemelegítés, lelki rákészülés. Ráadásul a jól felépített 30 perces programunk is 20 percre keskenyedett. Az első számunknak csak a felét játszottuk el, a másodikat ki is kellett hagynunk. Ez azért okozott bennünk némi feszültséget. De amit így a zenén vesztettünk, az éppen e feszültség miatt, a színpadon vadállat módjára kijött belőlünk, szóval ott meg pluszként jelentkezett.

Na, álljunk csak meg, a nagy német precizitás mellett hogyan lehetséges, hogy váratlanul szólítottak benneteket a színpadra?

Sz. Cs. Z.: Hát úgy, hogy – mi ugyebár délután 16 órai kezdésre voltunk kiírva – 15 órakor evakuálták a fesztivált, mindenkit kiküldtek, kiürítették a helyszínt.

P. L.: Épp a német precizitás döntötte majdnem dugába a fellépésünket. Ők ennyire komolyan veszik az időjárás-előrejelzés adatait. Ha viharfellegek gyülekeznek, akkor a biztonság érdekében, nincs pardon, leállítják a programot. A Cradle of Filthnek és Eluveitie-nek például el is maradt a koncertje, illetve átütemezték őket más időpontra, pedig már éppen elindult az intrójuk, de jött a jelzés, kész, leáll – ilyen ez a popszakma. Tulajdonképpen a színpadmesterünknek köszönhetjük, hogy felléphettünk és megmérettethettünk (és helyezést érhettünk el!), mert a főszervező törölni akarta a programot, de ő meggyőzte, hogy ha nem 30 perc a fellépési idő, hanem csak 20, és a félórás átszerelés is csak 10 perc, akkor minden oké lesz.

I. Á.: Mi voltunk amúgy a Metal Battle aznapi utolsó előtti fellépői, utánunk már a fesztivál szerződéses bandái jöttek: The Crown, Crazy Lixx…

A felvételen erősen szól a ria-ria-Hungária. Mennyien néztek meg benneteket?

P. L.: Azok mind németek voltak… (vigyorog)

Sz. Cs. Z.: Az 1000-1500 fős sátor félig biztos megtelt, nem voltak kevesen. A fesztivál közönsége nagyon is kíváncsi volt a csata fellépőire, akár még az egyéb színpadokon szereplő nagy nevek ellenében is jöttek, megnézték a feltörekvő bandákat. Esetünkben a viharjelzést követő kiürítés is közrejátszott a közönség számának alakulásában, hiszen, még mi sem tudtuk, mikor kezdünk, ha egyáltalán, a közönség pedig szintúgy nem tudhatta, mikor folytatódik a program. Ehhez képest tényleg szép számban megjelentek.

A 4000 eurón kívül mit nyertetek?

P. L.: Egy kísérő cintányért és egy basszusfejet… de elsősorban magát az élményt, amit soha nem fogunk elfelejteni.

E. P.: Sok kontaktot szedtünk össze, amiket reményeink szerint gyümölcsözően élesíthetünk majd. De mindent meg is tettünk, hogy promótáljuk a zenekart, eleve promopakkal, -táskával készültünk, amiben minden infó megvolt a zenekarról…

P. L.: Meztelen képek például.

E. P.: …egy pendrive-on összefoglalva. Szerintem ez is hozzájárult a sikerhez, mármint a háttérmunka erőssége. Mert azt is figyelemmel kísérte a zsűri, de még az online jelenlétet is.

Sz. Cs. Z.: Sok zenekar kihagyta ezt a ziccert, jöttek, zenéltek, mentek. Mi viszont arra gondoltunk, úgy jutunk egyről a kettőre, ha emlékezetessé tesszük a nevünket a rengeteg banda között, s mivel a Slayer már ellőtte a véresőt, mást kellett kitalálnunk – ez volt a promotáska. A színpadi-zenei produkció mellett ez is sokat számíthatott, azt gondolom.

I. Á.: Annyira népszerű volt máskülönben, hogy vitték, mint a cukrot, szinte egyenértékű volt, a wackenes pakkalt.

Az a bizonyos lobogó 

A pakkon kívül egy magyar zászlót is magatokkal vitettek Wackenbe.

Sz. Cs. Z.: Az élménygyűjtés és a saját promóciónk mellett szerettük volna a magyar undergroundot, a magyar zenét, a magyar metált is nagyobb figyelemhez juttatni. Az alkalomra készült trikolór ezt az összefogást szimbolizálja. Velünk volt a színpadon is, a fotókon is – ráadásul rengeteg neves zenésszel aláírattuk. A következő hetekben pedig árverésre bocsátjuk, és a befolyt összeget jótékony célra fordítjuk. Reményeink szerint az augusztus 30-i Tattoo The Sun! fesztiválon át tudjuk adni a pénzt az általunk kiszemelt szervezetnek.

Rég tapasztaltam már ezt a magas hőfokot koncerten. Legutóbb a Nervosa S8-beli fellépésén. Akkor azon poénkodtunk, hogy a brazil lányok így tudták elviselni a kontinens- és éghajlatváltást: pincehideg helyett, kazánházizzás. (Igaz, ennek a sűrű szentségelésük ellentmondott, a húrjaik folytonos elhangolódása okán, amit a brutál forróság és a páratartalom implikált.) Most ismét ott a nyolcas a klub nevében, és ezúttal talán a az amerikai zenekar neve eredményezte, hogy míg kint szolid 24-27 Celsius-fok volt, addig a táncparketten kb. 60. Ahogy az ember belépett a klubhelyiségbe, trópusi őserdei, (gatya)rohasztó klíma fogadta, gyakorlatilag már az ajtóban hőfalba ütközött az ember – kevés vizespólóversenyen indul ennyi death metalos szőrmedvény, az biztos.

De nem hinném, hogy bárki is megbánta, hogy ellátogatott a fehérvári klubba hétfő este, hogy meghallgassa az Európában turnézó amerikai death-veterán Jungle Rotot. Akik potom 6 éve jártak erre – és amikor „erré”-t írok, értem alatta Pestet és Szegedet.

Most csak egyetlen magyar fellépésre szorítkoztak, és a múltkori Dürer-kertbeli őserdei kaland után nem volt kétséges, hogy nekem is itt a helyem. Arról nem is beszélve, hogy Wacken magyar hősei, az Archaic szintúgy csodás bulitempóval kecsegtetett. Úgyhogy kis különítményünk kocsiba vágta magát, és lezúztunk az M7-esen.

Volt ám egy harmadik fellépője is a fehérvári éjszakának, a zirci death metal fogat HOLdT, ám mivel a játékidejük alatt az Archaic hangszeres szekcióját faggattam a WOA-élményeikről (az interjút holnap olvashatjátok a blogon), így róluk csak hangfoszlánynyi benyomásaim lehettek. Máskor-máshol.

A pénteken a németországi Wackenben, a Bandák csatáján fellépett, ott második helyet megszerzett, majd vasárnap hazaérkezett ARCHAIC tagsága nem ül a babérjain – pedig akár meg is érdemelnék. De nem, ők már hétfőn is koncertet adnak. S milyen jól teszik, nagy örömünkre. Amit Fehérváron levágtak, az egy 40 perc tömény, elsöprő thrash-vérengzés (How much blood would you shed to stay alive? - ugye?) volt, nem csak a magas hőmérséklet miatt kapkodtunk levegő után, csatakban úszva, hanem a lehengerlő játék és felszabadult, színpadról lehömpölygő energia okán. Repkedtek, propellereztek a hajak (a hőségen nem változtattak), intenzíven zúzott mindenki. A hangzás lehetett volna jobb is, mert mind Püski László, mind Erdélyi Péter szólóira kíváncsi vagyok, de így kevésbé hallatszott olyan tisztán-élesen, hogy „miért vijjog a saskeselyű”. Remek hangulatot teremtettek, rendesen túlhevítették az amúgy is alaposan befűtött kazánt. Kisszínpadon is nagyszínpadot toltak!

Kiúsztunk az éjszakai előtérbe, lecsapatni a testünkön a verítéket, élő kondenzátorokként konstatáltuk, hogy a szájon át bevitt italok a homlokunkon bugyborékolnak ki, ahogy Krisz megjegyezte, így a mellékhelyiséget sem kellett sűrűn látogatni – elgőzölögtünk.

De nem sokáig, mert az old school death metalt nyomató wisconsini kvartett, a JUNGLE ROT máris színpadon termett. Nem tudom, hogyan, de a hangzás náluk tiszta volt, minden pengeéles, pedig pont ugyanannyi hangszerrel voltak felszerelkezve, mint az előttük fellépő csapat. Ki érti ezt?

Szigor: Spencer, Dave, Geoff, James

A csatakfürdő folytatódott, a klub aktuális tagsága, az a kb. 60 ember alaposan megmerítkezett a halálfémben is. A kezdetektől ment a pogó, a mosh pit, aztán Dave Matrise gitáros, énekes, őstag kérésére az őrült circle pit, azaz az őserdei indián körtánc. Páran alkalmanként a színpadról beugrással is megpróbálkoztak, vagy a body surffel, de ehhez azért nem voltunk elegen közönségileg!...

A zenei produkciójuk nem hagyott kétséget afelől, mennyire elkötelezettek a műfaj felé, a frontember kommunikációja pedig azt bizonyította, hogy a közönségük iránt is. Nem hagyhatom ki, hogy James Genenz basszer gyakorlatilag a merchpultból száll ki, mikor elkezdték a koncertet, s nem is volt senki, aki a helyére üljön, szóval nyilván nem nagy stábbal utaznak. A nagyon fura frizurájú, langaléta Geoff Bub pedig kellően ellenpontozta mind a hangszerén, mind kinézetében, a szigorú tekintetű Dave-et. De aki mindenképpen kiemelésre kívánkozik, az Spenser Syphers, a friss szerzemény dobos, aki ’95-ben született, amikor a Jungle Rot már az első demóit készítette! A fiatal srác teljesítménye elképesztő volt, nem véletlen, hogy a koncert végén egy dobszóló koronázta az estet – csépelt, de nem elcsépelten.

Itt soroznak

A 75 perc csak úgy elszállt – jegyzem meg: death metal zenekartól kevésszer látjuk, ahogy szinkronmozgásban legéppuskázzák a gitárjaikkal a közönséget (többször is, hátha elsőre valaki életben maradt) –, mi meg hirtelen kint találtuk magunkat az éjszakában, dideregve, tele virtuális lőtt sebekkel a testünkön.

SEND FORTH OBLIVION TOUR PART 2
Jungle Rot (US), Archaic
(HOLdT)
Székesfehérvár, Nyolcas Műhely 2019. augusztus 5.
Belépőjegy ára: 2200/2700 Ft