Nem mindig a terveknek megfelelően történnek a dolgok.
Kedves Naplóm, kezdem ott, hogy Halloween napján valami pazar kis koncerten voltam, az Archideden, azaz az Archaic és a divideD közös backstage-beli fellépésén. Mindkét zenekar pöpecül nyomta, a jobb hangzás ellenben a divideDnek jutott. Ők már a műsorukba is emeltek a következő nagylemezük repertoárjából 6 számot is, míg a thrasherek bemutatták új basszusgitárosukat, Nedót (Nedoluha György, lásd még A Losing Season, Superbutt, Clue), és esküdtek, hogy új dalokkal fognak már ők is bombázni minket a november 23-i pesti koncertjükön. Most csak „régiek” voltak, plusz a Testament Into the Pitje. Az akcióban Jósa Tamás különösen kivette a részét, és kissé tudathasadásos, ámde humoros szerepben a divideD énekeseként dicsérte az Archaicot, az Archaic énekeseként a divideDet – adja az ég, hogy mindkét zenekar súlyos nemzetközi sikerekben gazdag éveknek nézzen elébe, de ez Jósa klónozását fogja maga után vonni!...
A kimerültség jelei abban mutatkoztak, hogy másnap a Dopethrone fellépésére már nem volt erőm elmenni. Ugyan retorikailag felvértezetten a szervezőket hibáztatom ezért – hogy a rézpéniszű bagolyba gondolták, hogy jó ötlet a külföldi, és valódi érdeklődést keltő zenekar elé hat magyar bandát beválogatni (s egyet utána még), és így a kanadaiak kezdését 23.10-re kalibrálni? –, de nem kizárt, hogy csupán a fáradtság hagyatta ki velem a máskülönben igen várt (a jegyet már a meghirdetéskor, amikor szó nem volt még ekkora parádéról, megvettem) koncertet. Így aztán csupán pár videofelvétel erejéig élvezhettem utólag a magát egy életre busómaszk viselésére kárhoztató, arctetovált Julie Unfortunate kisasszony előadását.
November 6. éje természetesen a Corvin moziban ért, mert egy Slayer-koncertfilm filmszínházi vetítése (hate) worldwide, megéri az esemény részesének lenni. Kapart ugyan már a torkom, de nem az elérzékenyültségtől, hanem a kezdődő betegség jeleként, ennek ellenére ez kihagyhatatlan élmény volt. Nem úgy maga a film. Mondjuk a zs kategóriás trash horror marhaságtól eleve nem vártam sokat, na, azt a semmit meg is kaptam. A thrash császáraitól viszont koncertet láttam már sokkal jobbat is, koncertfilmet is, nem is egyet. A rendező, Wayne Isham kb. úgy értette félre vizuálisan a Slayert, ahogy tette azt anno Michael Kamen zeneszerző-karmester auditive a Metallicával a leggyalázatosabb Metallica-lemezek egyikén, az S&M-en. Totálisan. A szónikus mészárlás önmagában gyilkol, héló, nincs szükség arra, hogy rossz kameraállásokból a végletekig felgyorsított vágási ütemben szétdaraboljuk a rosszul felfogott dinamika érdekében. A truváj éppen a kontrasztolás lett volna, többek között. Sokak szeme akadt fenn a káprázatban, többen, velem együtt ásítoztak, volt, aki a popcornjába dőlve szuszogott már e késői órán. Mindegy, a kiadó-menedzsment ezzel is jelezte, a jövőben is számíthatunk rájuk, ők meg a pénztárcánkra…
Egyre rosszabbul éreztem magam, pedig a november számomra egyáltalán nem száraz, hanem intenzív koncertre járásra tervezett volt. Szombaton azonban már rohadt cefetül voltam, délután még csak-csak elvánszorogtam személyesen átvenni a rendkívül impozáns és érdekes, Polgár Péter által összeállított Iron Maiden-antológia első kiadványát (ha azt hitted, bármit is tudsz a Vasszűzről, ezt olvasva garantáltan szerényebb leszel), de aztán kész, vége. Ágyba vetett a láz. Noha már hónapok óta abban égtem, képletesen szólva, hogy hallani fogom Darkhert, a hangját, a dalait, élőben. A haja mögött megbúvó Maiven kisasszonynak így viszont, nincs mese, újra rá kell vennie a turnészervező cégnél Jakab Zoltánt, hogy ismét Budapestre látogathasson (legalább az új lemez kiadása örvén), mert továbbra is van iránta érdeklődés.
Gyógyulj!, gyógyulj!, szuggeráltam magamnak, mert tengernyi koncert vár még rád egyfelől, másfelől ki szeret fejfájással, lázzal, csatakon otthon fetrengeni legyengülten? No, vasárnapra, november 10-én járunk, úgy, ahogy összekaptam magam, és elmentem az A38-ra a The Aristocrats koncertjére. Mert ezt is kihagyhatatlannak véltem, habár a hangulat az ELLÁTÓházból való idekerülése után számomra erősen megkérdőjelezhető. De mit lehet tenni, ha ennyi az érdeklődő, full terem. A koncert maga pedig pazar volt, a trió a tréfás zeneakadémikusok könnyedségével hárfázta a mennyei muzsikát, bár ahogy a basszer Bryan Beller elmondta, van, aki meghallgatva az új lemezüket, azt rossznak, egy rossz pornófilm rossz zenei aláfestőjeként értékelte. A zenei malackodás itt mindenesetre megvolt. Marco Minnemann röfögött is jó párat, és nagyon kedvesen magyarul szólt hozzánk, lévén őt és a jelenlévő szüleit évtizednyi erős barátság fűz pár egri honfitársunkhoz. Ahogy hallgattam őket, éreztem, az immunrendszerem erősödik. Az általuk keltett kellemes hanghullámok (el ne felejtsem említeni a gitárhérosz Guthrie Govant!) lágyan ringattak (vagy ez a hajó volt a Dunán?).
Több hektóliter gyógyteát lecsorgatva a torkomon, szerdán már jobbára tetterősnek éreztem magam az újabb kihívásokra.
Ám nem mindig a terveknek megfelelően történnek a dolgok.
Az, hogy a Trouble lemondta a turnéját, késdöféssel ért fel számomra. Ám az egyetlen egy dolog, ami miatt az ember nem váltja vissza ilyenkor a jegyét, az a The Skull Trouble-programmal való helyettesítő fellépése. Ugyan nagyon-nagyon vártam a Rick Wartell–Bruce Franklin istengitárduó és Kyle Thomas szereplését, azért az Eric Wagner és Ron Holzner ex-Trouble-tagok köré csoportosuló formáció sem piskóta. Vérzett a szívem, de egyben azért örültem is. És reménykedem, hogy azért a közeljövőben tiszteletüket teszik nálunk (negyedszer is), vagy Kyle az Exhorder (nagy dobás lenne!) élén, ha más nem.
Szóval, THE SKULL harmadszor Budapesten. Nem voltunk sokan, de a középtermet már a MAGMA RISE fellépése alatt lazán megtöltöttük. (A Slowmesh fellépését kihagytam.) A 10 éves (a dekádnyi időnek semmilyen jelentőséget nem tulajdonító) Bánfalvi–Hegyi–Herczeg–Holdampf alkotta formáció 50 percig hozta a négyük kémiáján alapuló Black Sabbath-ihletett muzsikát, a szokásos magas színvonalon, dobverők törtek, ahogy kell. Kezdtek kisimulni a betegség gyötörte arcvonásaim.
Az igazi gyógyulást azonban Wagner úr és társai hozták el. A legutóbbi felállás csak a szekundáns gitáros személyében változott, nem Rob Wrong, hanem a fiatalabb Alex Johnson pengetett Lothar Keller mellett. És persze, persze, hiába… a hangszereik hangzása messze nem volt Wartell–Franklin-os. Kicsit azért hiányzott, naná! Máskülönben nagyon is kitűnő formát mutattak. Noha elsőre aggasztó volt, hogy a basszer Ron egy botra támaszkodva érkezett a színpadra, és oda is volt számára készítve egy bárszék, ahol rendszeresen megpihenhetett. A zene – Trouble minden mennyiségben, semmi The Skull – azonban nem hagyott más kívánnivalót maga után. Eric hangja egészen jó formában volt, hozta a szintet, a Trouble-klasszikusok sora pedig számomra elhozta a gyógyulást, nyakmerevedésig zakatoltam az éjszakai tehervonatszerűen érkező At the End of My Daze-re, a Come Touch the Sky-ra, Memory’s Gardenre, a The Tempterre stb.
Eric kedvesen pacsizott az első sorokkal mindvégig, Ron is barátian szólt a közönséghez, a többiek pedig hegesztettek rendesen, főleg Lothar.
Az egy órás szett után persze őrjöngtünk a ráadásért, amit a cigiző (vagy akármit szívó) Ericék meg is háláltak, nem is akárhogyan: a Psychotic Reactionbe csomagolt For Those Which Are Sleeppel. Nagy volt, boldogító – terápia a léleknek, testnek egyaránt. Így már kellően fitt állapotban lehetek ott a pénteki Night Demon–Grave–Sacred Reich-bulin.
IV. DESSZERT FESZTIVÁL 2019
The Skull (US) Magma Rise (Slowmesh)
Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2019. november 13.
Belépőjegy ára: 4000/5000 Ft
