Kiváló koncertcsomag érkezett, naná, hogy a személyes átvétel mellett döntöttem. Részben, tagadhatatlan, nosztalgiából, részben, egyszerűen kíváncsiságból. Kíváncsi voltam, hogy például a nálunk negyedszer fellépő Hate Eternal, akiket még az első hazai szereplésükön, 2004-ben, a Kultiplexben volt szerencsém látni (Erik végig szélgép fútta hajára és az elsöprő lendületükre máig emlékszem, dehát jó társaságban is voltak: Dying Fetus, Prejudice, Deeds of Flesh és a remek egykori magyar Masqim Xul), hogy s mint van manapság a deszkákon, mert a friss lemez (Upon Desolate Sands) elég jó lett, ha nem is éri el nálam a King of All Kings szintjét. Kíváncsi voltam a hamarosan új albumot (Vile Nilotic Rites, november 1.) megjelentető Nile-ra, akiket legutóbb, 4 éve pont ugyanitt a Suffocation társaságában láttam (azóta jártak itt, tavaly), akkor még Dallas Toler-Wade-del persze. Kíváncsi voltam a friss és új „sztárbandára”, a Vitriolra, akiknek a debütalbumuk (To Bathe from the Throat of Cowardice) elég bivaly lett. És ha már az amerikaiakra ennyi időt áldozom, akkor az általam korábban nem ismert svájci nyershúsevőkre is érdeklődéssel tekintettem: kik ők és egyáltalán, milyen zenét játszanak?
Na jó, azt sejtettem hogy death metalt. És nem is rosszat és rosszul. Az OMOPHAGIÁra tökre megérte odamenni a korai kezdés ellenére. A pontban 19 órakor kezdő kvintett már kinézetre sem gyenge, a műfajban szokatlannak számító öltönyben lépnek fel. Jól kitalálták, jól áll nekik! Míg a húrosok fekete inghez bordó nyakkendőt kötöttek, az énekes és a dobos bordó inghez fekete nyakkendőt, utóbbi mellényben feszített. Persze a zakók már a 2. szám után lekerültek a srácokról, hogy 3.-ként az új, 3.(!) nagylemezükről – az igencsak furcsa című: 646965-ről – adjanak elő egy dalt. Beni Rahn énekesről szakadt a víz, ami nem is csoda, az ingét is gyorsan átitatta a veríték – ő igazán megtett mindent, hogy 30 percben kellő szimpátiát keltsenek a még azért elszórtan figyelő death metalos közönségben. A thank you helyett is „köszönöm”-öt mondott, szóval nálam a zenéjük mellett ezzel a gesztussal is betalált. Örülök, hogy láttam-hallottam őket.
Jött aztán a portlandi VITRIOL. Agyig kivarrt, komoly arcok, Kyle Rasmussen, a középen álló gitáros-énekes srác minden porcikája idegesen mozgott az első perctől fogva, már a beállásnál. A mohikánfrizurás basszer Adam Roethlisbergerrel tolták váltva az éneket, nagy elánnal. Nekik 40 perc jutott a hírnév öregbítésére, azaz megszerzésére, de 5 perccel kurtábbra sikerült a program, mivel az utolsónak szánt dal közepén Kyle gitárjának egyik húrja elpattant, és noha a színpad szélén sorakozott pár szép gitár, nem az övé volt egyik sem, neki, sajnálkozott, nincs csereinstrumentuma… Nos, így tkp. megszakadt az előadás, elköszöntek a fiúk. Nekem tetszettek, ahogy a korábbi EP-jük és a friss lemez is, márciusban ráadásul lesz alkalmam megnézni őket ismét, hiszen a Krisiunnal érkeznek majd hozzánk. Remélem, több húrkészletet vagy gitárt csomagolnak akkor az útra!
Erik Rutan, nos ő, egy kedves, valós legenda, nem lehet nem szeretni. Ezért is szeretettel mondom: a mostani düreres HATE ETERNAL szereplés sajnos fos volt. Finomítva: a technika alaposan aláb@szott a koncertjüknek. Az biztos, ha nem ők a Nile párja ezen a körön, jobban megfontolom, eljövök-e, de mivel a fentebb említett egykori találkozás és a lemezek bejövősek, nagyon vártam már, ahogy letépi az arcom, és maga alá temet a virtuóz gitárhasználatával. Nem jött össze. Amint elkezdődött a trió órás programja, rögtön tapasztaltam: nagyon véknya ez a gitár, szinte semmit nem hallani belőle. Erik maga is így vette le, mert állandóan a Marshall-ládák körül ügyködött a technikusával, a gitárbeállításon csavarintva. Mindhiába. Végig szar maradt. A sok ügyködés meg totál tönkretette, illetve ki sem alakíthatta a buli dinamikáját. Art Paiz basszer és John Longstreth dobos is csak elszenvedték ezt a malőr, utóbbi már egy kis dobszólóra is ragadtatta magát rajongói kérésre, amin Erik is röhögött, ha már így összejöttünk… Nekem azért fájt, s kesergésemben nem is vártam meg a fellépésük végét, egy negyed órát lecsippentettem belőle, ne kelljen elszenvednem tovább ezt a csalódást.
Na majd a NILE! Gondoltam, majd ők lezúznak, ahogy kell, amiért mentem. Jó-jó, de hol épül itt a piramis, kérem alássan? Semmi színpadi díszlet? Mert hogy a núbiai táncosnők rendre elmaradnak, az még oké (nem oké!), de hogy George Kollias a 70 perc alatt végig a sötétbe rejtőzzön, látni nem lehetett, ahogy a háttérvásznat sem, ha volt (volt valami)?! Kérem, erre jobban tessenek figyelni, hiszen igencsak megemelné a Nile-élményt. Maradt a zene, végre jól hallhatóan, bivalyul, élesen, gitárszólókostúl! Sanders nem lazsált! Ahogy a többiek sem, a nekem friss(ebb) arcok, Brad és Brian a basszuson és a másik gitáron. Tetszetős volt az ének háromfelé osztása, Brad pedig megpróbált igazi frontemberként működni, habár mindenki tudja, ki a főnök. Zúztak. Minőségi pusztítás – ahogy erről beszámolni szoktam volt. Nem hatottak már meg annyira, mint 15 évvel ezelőttig bezárólag – pont, ahogy az azóta készült lemezeik sem (Annihilation of the Wicked, és pont). Nem baj, a nosztalgia-faktor nem működik, de a koncerten a zene mégis, legalábbis 45-50 percig biztos. A Nile még mindig jól vágja, csak nem léptek tovább, szintet. De mielőtt elmerülnék az önsajnálat mocsarában, inkább visszakozom, valójában tetszett a zenei programjuk, jól éreztem magam, megkaptam, amire számítottam – épp csak a váratlanság meglepetése hiányzott.
Blaszfémia, de ezúttal a két fiatal csapat fellépése vitte nálam igazából a pálmát, emlékezetesebbek és felkavaróbbak voltak a két nagy név előadásánál.
A VILE DESOLATE SANDS TOUR 2019
Nile (US), Hate Eternal (US), Vitriol (US), Omophagia (CH)
Budapest, Dürer-kert, 2019. szeptember 13.
Belépőjegy ára: 4990/5490/6490Ft
