A Nagy Egyesített Thrash Elmélet (Grand Unification Thrash Theory, GUTT) szerint nincs jobb hétkezdet egy hétfői thrash bulinál. Magam is híve lennék ennek az elképzelésnek és a gyakorlatba is megpróbálom átültetni, hiszen ilyenkor elvileg sokkal fittebben tevékenykedik az ember egész héten át. Ám a kivitelezés egy jó 5 órás kísérletsorozat alatt produkál néhány meglepetést. Például a „jaj, de fáj már a derekam”, „úgy leülnék”, vagy az „elzsibbadt a bal lábam” és a „hogy fogok így holnap felkelni” gondolat-felkiáltások mellett a leggyakoribb a „jesszuspepi, hogy bírják ezek az alakok odafönn a színpadon szuflával és kondival, pedig vagy 10-15-20 évvel idősebbek nálam” sirám és a „de szeretnék 10-15-20 év múlva úgy kinézni, mint Blitz” sóhaj.
Nem volt ez másképp a tegnapi koncerten sem, ami egy nagyon okosan összerakott csomag volt, ám ha hinnék az összeesküvés-elméletekben, vagy nem lenne évtizedes előélete az overkilles Killfesteknek, akkor azt mondanám, hajszálra lemásolták a december elején nálunk megfordult MTV Headbanger’s Ball Tour mintázatát: amerikai nagyágyú, német nagyágyú, amerikai veterán, görög feltörekvő. Ám lehet, mindössze arról van szó, a thrashtúrák is a fraktálok módjára formálódnak a turnémenedzserek agyában.
Ha viszont elfogadom a fenti tételt, akkor az ausztrál Meshiaaknak esélye sem volt valójában elindulni a turnén. Amit végtelenül sajnálok, mert a John Dette által feldobolt debütalbumuk (Allianece of Thieves) valami egészen fenomenális lett, s őket vártam (volna) a legjobban a Flotsam & Jetsam mellett ezen az estén.
Jó-jó, az Overkillt is, de őket mostanság gyakran láttam, oly annyira, hogy a tavalyi rockmaratonos fesztiválfellépésüket skipeltem is, hogy lélegzethez jussak a dömpingjükben. Ami meg a Destructiont illeti (2011-ben éppen így, párban láttam őket az Overkill-lel, az akkori Killfesten, a PeCsában), a múltkorinál jóval nyitottabban álltam hozzájuk, azaz nem mentem ki a büfébe (a BNMC erre nem ad lehetőséget, kinn meg kurva nagy fagy volt…), és végighallgattam az old school műsorukat, ám a 8 éve leírt érzékelésemben azóta sem változott semmi.
Nos, legalább nem a Suicidal Angels jött megint, gondoltam a görög CHRONOSPHERE kapcsán, ám a fél hétkor nyitó thrash négyes énekes-gitárosának testén így is helyet kapott póló formájában a honfitárs brigád. Ennek ellenére sokkal jobb benyomást tettek rám náluk, és a legutóbbi lemezük alapján formált prekoncepcióimat is lerugdosták a képzeletem színpadáról, ugyanis jók voltak. Nem pusztítóan, de fiatalosan, szikáran. Hála égnek ők nem álltak be az epigon thrashelők táborába (mint az ezzel nagy népszerűségre szert tevő Suicidal Angels), inkább saját utat járnak (mégha ez szerintem perspektívátlan is amúgy). Szögelnek, dallamkodnak meg rockendrollkodnak is. (Már másodjára jártak nálunk, ahogy megtudtuk, igaz az első fellépésük kissé titkosítva volt 2015-ben a csepeli Route 66-ben, a svájci Battalion társaságában.) Nagy elánnal, vigyorian, kiéhezve a sikerre, ráadásul már van 3 lemezük. Lelkesedésük némileg magával ragadott, így a fél órás műsorukat záró thrashesített Ace of Spadesre nem lehetett nem zúzni. Bemelegítő körök letudva.
Már most azt mondani, hogy az év végi listámon ott figyel a The End of Chaos, talán elhamarkodottság, de vállalom. A FLOTSAM AND JETSAM valami irtózatosan jó lemezt tett le az asztalra januárban – számomra az életművük egyetlen ékkövét (az első két lemezük erősen túlértékelt volt egykor is, a mából visszanézve is, a közbeesők meg inkább felejtősek…) -, azóta párban pörög nálam az Overkillével. Megunhatatlan, izgalmas, azt sem bántam, sőt szorgalmaztam volna, ha az egészet eltolják az este. Sajna nem, de azért így sem volt rossz.
Pedig rendesen megijedtem, amikor a kezdéskor Eric A. K. beesett a színpadra – szó szerint. Na, gondoltam, egy megittasult énekes, mi lesz itt. De nem kellett aggódnom, az albumot is nyitó Prisoner of Time-mal kezdtek, és Eric az első hangoktól albumminőségben brillírozott, míg ellenben a hangzással akadtak gondok, Steve Conley gitárja valahogy háttérbe szorult, bezzeg Michael Gilberté dörgött, mint egy ágyú. Zsebre tettek rögtön, noha végülis csak 3 új szám (l. még Demolition Man, Prepare for the Chaos) fért a programjukba, de ha odafigyelnek – ez a turné 4. állomása volt, némi tapasztalat már összegyűlhetett –, talán belátják, kár erőltetni a Doomsday vagy a No Place for Disgrace dalait, nem annyira ütősek, és ismertek sem, hogy beindítsák a népeket, míg az új lemez számai igen! Azért az Iron Maiden című dal eljátszásáért piros pont jár.
Nyilván nem lehet elmenni szó nélkül a dobok mögött helyet foglaló Ken Mary teljesítménye mellett, de a többiek is kitettek magukért, mozgásilag, színpadképileg, na és szólók terén is. Eric nem egy szószátyár típus, de míg így énekel, kit izgat a konferálás minimalista kivitelezése. Győzelem volt ez számukra, hiszen, míg 11 éve az Avalon klubban 20-30 magyar rajongó figyelte őket, 2 éve a Showbarlangban is alig száz, addig most ezernél is több thrash-fan követte őket a fülével.
Nekem csak a végalakzat volt furi egy kicsit, ennél ütősebben kellett volna lezárni a koncertet, ez inkább csak úgy véget ért, jó lett volna még egy zúzós új szám ráadásnak.
Hátrább húzódtam, legyen hely a teuton thrashereknek. Akik, mit ad isten, a sodomitákhoz hasonlóan, old school programmal kápráztatták el a híveiket, ment is a pörgés elől rendesen. A ’80-as évek dicsőségét éltették DESTRUCTION-ék a set kiválogatásakor, akik – a Sodomhoz hasonlóan – négytagúra bővültek, és hát az uccsó 30 évből nemigen lehet slágert kiemelni. Ez legjobban a záró egységnél volt feltűnő: az ultimatívnak szánt Thrash Till Death (a 2001-es The Antichrist lemezről) annyira semmitmondó plasztik, hogy a rákövetkező Bestial Invasion (l. Infernal Overkill, ’85) a maga ős brutális nyersességével még így is köröket vert rá.
Schmier mindent megtett, hogy szórakoztassa a közönséget, mikrofontól mikrofonig járt, a legjobb frontemberi címért bátran harcba szállhatott volna – de nincs szerencséje Blitz mellett. A filigrán Mike megcsappant sörényét rázva tette ugyanazt, amit az elmúlt 35 évben – aki szereti a tuka-tukás germán ős-thrasht, szava nem lehetett. Én csak szerettem, noha amikor megütötte a fülem a Release from Agony vagy a Mad Butcher, netán a Life Without Sence, azért próbáltam feltalálni magamban valami élvezetet, vagy nosztalgiát ’87-’89-ből, amikor odáig voltam értük, de nem ment. Mindazonáltal objektíve jó koncert volt, ami igazából levont az élvezeti értékéből, az a fantáziátlan klaffogó dobolás volt.
Függöny mögötti átszerelés, és 21.30-kor máris színpadra robbant, a szokás szerint, az OVERKILL. Nem is mással, mint a The Wings of War nyitójával, a Last Man Standinggel. És innentől nem volt megállás. Blitz fittebb, mint valaha, mintha még a hangja is jobb lenne a korábbinál – elsöprő volt az energiája. Neki is, és a bandának is, noha nem csináltak semmi különöset, csak azt a hatást keltették, hogy egy lávafolyam ömlik át rajtuk keresztül rád. Nem könnyű 35 év 20 nagylemezéből műsort összeállítani, de én a helyükben bátrabban nyúlnék a legújabbhoz, ami nagyon bejövős, kellemes hallgatnivaló. Szívesen is hallottam volna többet róla, nem csak 3-at.
A zöld fényekkel most sem bántak csínján, de szerencsére a strobószkópok most nem vették el a látásomat, nem kellett vakon tapogatózni a koncert alatt. Az Elimination nekem mindig hatalmas élmény, de ha ki kell emelni személyes csúcspontot, akkor a Necroshine–Under One–Bastard Nation hármast kockáztatnám meg, mivel ez a trió el is ütött az amúgy punkos beállású koncert egészétől. Nyilván a Rotten To The Core is nagyot szólt a koncert végén. Azaz majdnem végén, mert a ráadásblokkot én már nem vártam meg, Fuck You így meg úgy – az idei Overkill-élményem már a tarsolyban volt.
KILLFEST TOUR 2019
Overkill (US), Destruction (D), Flotsam & Jetsam (US), Chronosphere (GR)
Budapest, Barba Negra Music Club, 2019. március 11.,
Belépőjegy ára: 5900/6900/7900 Ft
