Fémkereső

Sorra érkeznek a hírek az újabb és újabb görög bandák magyarországi látogatásáról, én pedig nem győzöm bevésni a piros betűs napokat a naptáramba. Vajon a viccnek szánt kulturális hétből valóban kénytelen leszek komolyabb sorozatot készíteni? A március végi Mother of Millions után az áprilisi kínálat ezúttal a görög stoner keresztapja, az 1989-ben Athénban alakult Nightstalker volt, habozás nélkül kattintottam hát a jegyvásárlásra. A hellének koncertjére ezúttal a Riff alagsorában került sor, és mikor megérkeztünk, rövid időn belül a merchpult és a vacsorázó zenészek közt találtunk magunkat, akik egyébként annyira közvetlenek voltak, hogy szinte bárkit invitáltak volna asztalukhoz.Sajnos az eleve megcsúszott kezdéshez képest is késve érkeztem, és a jóáron kínált vásárfiák feletti lamentálásnak köszönhetően az est magyar fellépőinek számító SATORINAUT csak fél füllel hallgattam. Bár ebben komoly szerepet játszott, hogy a közönség már ekkor szépen feltöltötte a nem túl méretes termet, így a kapuból bólogathattam. A Korgoth, Lemurian Folk Songs/Liquidacid bandákból (olykor alkalmilag) verbuválódó, erősen jamorientált banda igen kellemes, pszichedelikus, fejmozgásra inspiráló zenét tolt, szívesen füleltem a háttérből. És később biztosan pótolni fogom.

A román KING SOLOMON szintén az instrumentális vonalat képviselte, és legújabb, Heights című lemezükkel járják a turnét. A rendkívül szimpatikus trió olyan feelinggel tolja a sivatagi rockot, hogy emellé tuti automatikusan jár az amcsi állampolgárság. Nagyon élték a zenét, a dobos és a basszeros gyakorlatilag az elejétől vad elánnal játszott, a közönség pedig nem volt rest csatlakozni. Ekkora varacskos riffekre és szólórészekre nehéz is lett volna nem megmozdulni. A remekül, gyakran kisebb, ismétlődő hangulati elemekből felépített dalok kellemes utazásokra invitálják a hallgatókat, amihez otthon akár meg is írhatod majd ezeket az asszociációkat, ha hiányolod a szövegkönyvet. Salamon király annyira befűtött a kemencébe, hogy még a fenti gyorsétteremből is lelátogattak, mondván túl nagy a zaj hamar megsült a csirkés hambi, majd később a rendőrök is benéztek némi hivatalos ügyintézésre, a koncertet egyébként nem megzavarva, de a sivatagi trafipax ezúttal nem készült a nagy száguldásban. A végén megérdemelt tapsvihar a zenekarnak. Nekem pedig landolt is a lemez a batyuban, mert hiába nem vagyok instrufan, ezt tuti sokat fogom otthon is pörgetni.

Tíz körül pedig színre lépett a NIGHTSTALKER, és a külsőre Iggy Pop és Ozzy hellén unokatestvéreként megjelenő énekes. A kilencvenes években bontakozó banda szépen, komótosan építgetett karrierje a 2009-es Superfreak, de még inkább a 2012-es Dead Rock Commandos megjelenésével robbant be nemzetközi szinten is. A mostani turné éppen ez utóbbinak az évfordulóját hivatott ünnepelni. A zenéjüket leginkább a Kyuss–Hawkwind–Monster Magnet szentháromságával szokás leírni, utóbbi párhuzamot egyébként az énekes Argy hangja is aláhúzza. Kezdésként pedig rögtön bele is csaptak a Commando slágereinek (Go Get Some, One Million Broken Promises) óriási riffjeibe, amire már bizony az est korábbi szakaszát a pultnál „tüntető” fiatal kolléga is rögtön az első sorokba küzdötte magát, hogy végig csápolja az egész koncertet. Mert innentől kezdve nem lehetett megállni, végig hol gyorsabban, hogy meg visszafogottan és elmélyülten furikázhattunk a balkán szerpentineken. „Jó füvünk van meg egy csomó napsütés” – fejtette meg viccesen a görög zene mágiáját Alex Karametis (Villagers of Ioannina City) egy interjúban, és mindezek alapján gyanúsan igaza lehet. A koncertnek szépen megvolt a változatos hangulati íve köszönhetően a középtempós döngöléseknek (Cursed, Baby God is Dead) vagy az olyan pszichedelikusabb tételeknek, mint a Sabbath-hangulatokkal és marha jó szólókkal operáló Sweet Knife. Az Andreas Lagios (basszus), Tolis Motsios (gitár) és Dinos Roulos (dob) képviselte zenei szekció mindvégig összeszokottan, nagyon jó elánnal játszottak, csak úgy füstölögtek a gitárok. Dukált volna egy jó skót whisky. Argy egyébként szintén kivette a részét a zenéből is, hol a csörgő, hol meg a rumbatök került elő, és ugyan a hangján érződött már némi rozsda és a konferálásokat sem vitte túlzásokba, de így is remek élmény volt látni, hallani. A hibátlan produkciót pedig a Dead Rock Commandos és a Children of the Sun klasszikusai zárták le tökéletesen. Minden szempontból elégedetten távozhattunk. Mint említettem, májusban folytatódik a hellén hullám, már most szólok, hogy még nem késő csatlakozni.

AdamG

Nightstalker (GR), King Solomon (RO), Satorinaut
Budapest, Riff, 2023. április 4.
Belépőjegy ára: 4500 Ft

Két okból tértem vissza a pénteki thrashszeánsz után a Barba Negrába szombaton. Az egyik a tunéziai Myrath fellépése, akiket legutóbb 2020. március 1-jén láttam még a The Magical turnén a régi Dürer-kert nagytermében – a lockdown előtt éppen –, és nagyon megkapó volt a produkciójuk. A másik, hogy ismét színpadon köszönthessem Anna Brunnert, aki az Exit Edenből lehet ismerős sokak számára, ahol három hölgytársával (Amanda Somerville, Clémentine Delauney és Marina La Torraca) dalolt kórusban, valamint a Kissin’ Dynamite háttérvokalistájaként szintén megfordult már az említett szórakozóhelyen a sváb zenekar 2019-es turnéján. Az Eleine és a Kamelot számomra inkább csak amolyan körítés volt. Ráadásul előbbiről csakis vitriolosan tudok szólani (aki szereti őket, ugorja), utóbbi főzenekar műsorán pedig nem is szándékoztam pár szám erejénél tovább időzni (teljes értékű beszámolót róluk máshol keressetek). Amit akartam, megkaptam így is.

Szóval Anna Brunner. Akivel már az Exit Edenben is kooperáló Kissin’ Dynamite-gitáros Jim Müller alakított tavaly új zenekart, nem hagyva parlagon Anna különleges és erőteljes hangját és személyiségét, színpadra termett alakját. Novemberben már ki is hozták a LEAGUE OF DISTORTION debütalbumát, aztán elcsípték ezt a számukra tényleg jó lehetőséget biztosító turnét.

A Red Stage terme már 18 óra után szép számú közönséget tudhatott magáénak (és a dallampárti zenekaroknak köszönhetően köztük rengeteg hölgyet), pár százan már a színpad előtt tartózkodtunk, mikor 18.35-kor besorjáztak a zenészek, s nekiláttak meggyőzni minket a formáció jogosultságáról. Jim mellett – aki olyan fizimiskával bír, mint egy metalosított Simon Pegg – a tar fejű és nagyszakállú Felix Rehmann kezeli a bárdot, a basszusgitárt, Tino Calmbach ül a doboknál. A dobszerkó ez esetben a rendezői jobbon foglalt helyet (mind a négy zenekar esetében).

A lemezük max. kétszer hallgatós, semmi bonyolult, és semmi emlékezetes, sok esetben a slágerességre törekvő – nyilvánvaló, hogy Anna képességeinek kibontakozására gründolták, de nem hinném, hogy megérné a második lemezt a projekt. Mindegy is, azért jó volt látni ezt a különleges hölgyet fellépni, és a hangját hallani. Anna aktívan kommunikált a közönséggel, a lelkesedése átütő volt, ahogy a színpadi öltözete is látványos, egyszer még Rotkäppchennek is beöltözött, s piros köpönyeget húzott a fekete vamp ruházatára. Egy olyan – klipesített – dalt is előadtak a magyar közönségnek, amit csak a turné uccsó két állomásán vettek fel a menübe.

Ha a szimpátiát leveszem, akkor egy zeneileg kiforratlan, s emellett sem túl eredeti megoldásokkal operáló csapatot láthattunk-hallhattunk. Nagy kár, hogy nem egy zseniális dalszerző vette pártfogásába az énekesnőt, mert ennek nincs jövője – ám cserébe végre Anna is megtapasztalhatja a frontemberkedés csínját-bínját, és egy lépcsőfoknak jó lesz a későbbi karrierje szempontjából. Önmagában is vonzó jelenség, és tehetség, na!

A svéd ELEINE, akiknek produkcióját már az említett korábbi Myrath-turné vendégeiként is megcsodálhattam, arra a nemzetközi lakossági metál-vonatra szállt fel, melyen a Sabaton, Powerwolf, Alestorm stb. száguldozik búcsúról búcsúra, látható közönségigénnyel. Virágozzék minden virág, de ez az a zakatoló vicinális, amire felszállni sem szeretnék. A Madeleine Liljestam énekesnő köré tett svéd zenekar teljesítménye kimerül a kvint hangtáv ismételgetésében, a gitárosok szólómunkái a Nightwish Emppujának minimalizmusát idézik. Ez egy operettmetál formáció, piaci igények szerint tálalva, maga Eleine kisasszony is egy Oszvald Marika-féle huszerett-öltözetbe bújva polcolta fel kebleit, és hastáncosi mozdulataival, valamint keletiesnek gondolt énekdallamaival kb. annyira eredeti, hiteles és vonzó, mint a Disney-féle Aladdin szirupos musicalbetétei. A festett arcú zenei kisegítői pedig csak a biodíszlet szerepére kárhoztatott dzsinnek.

Azért, ha nézőpontot cserélünk, és az általuk választott „műfaj” felől közelítjük a produkciót, az a profizmusra tör, kétségtelenül – de attól még persze ótvar giccs az egész. A szombati esti turnézáró produkciójuk is egy hakni volt, látható fáradtsággal, és jó sok – számukra – pihentető kamudumával a zene helyett… nem tudom, nem így jártunk-e jobban? Mindenesetre a 2020-ban látott előadásukat is messze alulmúlták. Közben persze nagy sikert arattak a közönség egy részénél, nem vitás.

És jött a tunéziai csoda, a MYRATH, akik azért jóval autentikusabbak az orientalista dallamvilág tekintetében. A több mint fél háznyi publikum úgy fogadta őket, mint a szupersztárokat. Főleg persze az isteni hangú Zaher Zorgatit. A tenyeréből ettek tkp. Volt is miért örülni, mert sláger sláger után következett, szenzációsan előadva. Ugyan a billentyűk mögött új tagot köszönthettünk, de aztán ő is elővette a különleges, nyakba akasztható, görbe hangszerét, s kicsit meg is sétáltatta a színpadon.

A szeptemberben megjelenő új lemezről (Karma) is előadtak új dalt, talán kettőt, de ezek így első fülre még populárisabbnak tűnnek a Shehili album dalainál is. Pedig a zenekari kedvencem, a szemüveges gitáros Malek mindeközben olyan fenomenális Petrucci-hatású dallamvilággal rendelkezik, amit szerintem kár lenne aprópénzre váltani. (Ám egy olyan sajátos szabású, csak a térdnél kettéváló szárú gatyát, amiben fellépett, érdemes lenne a merchkínálatba is felvenni…)

Nagyot mentek a fiúk, ám most levitáció nem volt, ellenben hastánc igen, mégha nem is a múltkori és a megálmodott szerint – lenge öltözetben, majd feltárva mellkasát, ezúttal egy férfiú lejtett/vonaglott a színpadon, a stábból persze, és poénosan. A turnézáró állomáson már a LoD műsorának a végén is többen feljöttek a színpadra ugrálni, és szétkapni menet közben a dobfelszerelést, itt most Anna Brunner és társai csatlakoztak a közönségénekeltetéskor háttérvokálozni és táncikálni – a jókedv a tetőfokára hágott! Az előzenekari státust maximálisan kihasználta a csapat, tovább is elhallgattam volna őket. No majd legközelebb, ha ismét főbandaként térnek vissza a lemezmegjelenés után.

Eleve úgy terveztem, hogy a KAMELOT koncertjének csak az első pár számára maradok, mert ők számomra csak addig léteztek, amíg a magasságos norvég Conception énekese, Roy Khan állt a mikrofon mögött. Semmi fétisizmus, csak a Thomas Youngblood gitáros által írt dalok önmagukban elég ernyedtek és kaptafaszerűek, amit csak egy olyan kvalitású torok tudott magasabb szintre emelni, mint amilyen Khané. Tommy Kareviknek is van hangja, nem kétséges, de semmi extra, frontemberként nekem meg főleg a karizma hiánya tűnik fel az esetében. Az, hogy a most megjelent The Awakening című legújabb lemezük, mintha a Kamelot-féle egyentermékeket előállító gyártósorról esett volna le, nem is osztott-szorzott.

Mindenesetre grandiózus díszlettel jöttek, megadták a módját – és hab volt a tortán, hogy velük tartott Melissa Bonny énekesnő is az Ad Infinitumból. Na, ő egy jelenség, reméltem is, hogy a megjelenésére a színpadon nem kell sokat várnom. S lőn, már az első számnál nagyot alakított. Aztán még többször is. Már ameddig jelen voltam. De 20 perc épp elég volt, majd ha jön az Ad Infintum… Nekem ez így volt kerek, amolyan after partyja a pénteki thrash zone-nak.

Csokitojást mindenkinek!

AWAKEN THE WORLD TOUR 2023
Kamelot (US), Myrath (TN), Eleine (S), League of Distortion (D
Budapest, Barba Negra Red Stage, 2023. április 8.
Belépőjegy ára: 8999/9999/12999 Ft

Csak a tavaly novemberi Headbangers Ball turné csomagjával (Artillery, Whiplash, Xentrix, Vio-Lence) mérhető kvalitásában ez a mostani thrash attack, akár az intenzitást, akár a zeneiséget tekintjük. Noha a 80-as évek speed/thrash metalja a kiindulópont náluk is, a Ravaging Europe turné csapatai már egy-két generációval fiatalabbak elődeiknél. Nem vitás, ők a jelen – akik talán szintén klasszikussá érnek.

Na, a belgák végre ideértek! Az Evil Invaders a Schizophrenia társaságában már évek óta próbál eljutni hozzánk is különféle társakkal kiegészülve, de a járvány őket is megakasztotta, a többször meghirdetett turné mindig elodázásra/törlésre került. Igaz, az Evil Invaders tavaly nyáron fel tudott lépni az alföldi Lowland Fesztiválon, ám a forróság és a relatíve rövid játékidejük visszatartott attól, hogy leautózzak kifejezetten miattuk. Ugyanakkor az idei megvalósult eljövetelük ebben az összeállításban mindenért kárpótolt – mégha a kánikula helyett éppen zord téli időjárás közepette is.

A laza telt ház persze – gondolom – az ajándéknak felfogható jelképes belépti díjnak is köszönhető, sok ilyet még nekünk!, és már a 19 órai kezdés előtt igen magas volt az egy farmermellényre eső felvarrók száma. De végre elégedetten konstatáltam, hogy nem csak a magam korabeli vénségek töltik meg a teret, hanem a 17-25 éves generáció képviselői is, lányok-fiúk – lévén ezt a 666 forintos jegyárat ők is ki tudták csengetni ebben a manapság vagyoni cenzus alapján szerveződő koncertlátogatói világban…

Az ausztrál MASON neve nem csengett ismerősen, ám a koncert előtti felületes belefülelés a kétlemezes csapat munkásságába, előrevetítette, hogy nem érdemtelenül kerültek erre a turnéra. Jófajta old school thrash muzsikát tolnak; és a közösségi oldaluk posztja szerint kanyarban a 3. nagylemezük, amely a Martyr címet fogja viselni.

Kb. 40 perc állt rendelkezésükre, hogy első magyarországi fellépésük alkalmával meggyőzzék az egybegyűlteket, érdemes számolni velük a jövőben. Sikerrel tették. Hatalmas vehemenciával riffeltek az Exodus-Testament-Sepultura örökség jegyében, szanaszét rohangálták magukat a színpadon, kommunikáltak a közönséggel – aminek soraiban egy plüss egyszarvút kalapként viselő férfiú is rendre feltűnt az első sorokban, aki talán azt hitte Cannibal Corpse-os emlékei alapján, ez minden metálkoncert kelléke; de feltűnt egy ördögmaszkos figura is, aki elég félelmetesen festett a James Benson énekes-gitáros vezényelte wall of death összecsapás alatt. A szólózásban és a közönséghergelésben egyként jeles kopasz Daniel Packovski gitáros az új fiú a csapatban, de nem volt benne semmi visszafogottság, a színpadi széli kontrolládákon mintha a vár fokán állt volna, miközben Bensonhoz hasonlóan csak úgy égett a gitár nyaka az ujjai alatt. Nagyot mentek a fiúk, és elég magas fokra izzították a hangulatot és rakták fel a lécet az utánuk következőknek.

Le is esett az állam, mikor a SCHIZOPHRENIA kvartettje ezt még tovább fokozta – toronymagasra; nekem az este legnagyobb meglepetései ők voltak, és a legnagyobb élményt is ők adták zeneileg, noha az utánuk következő két brigád hangkibocsátása elviekben közelebb áll hozzám…

A deathrash vonalon nagyot alkotó, igazán penetráns old school hangzást varázsoló négyes, akik még a black egyes jegyeit is megidézték, valódi nagyszínpados produkcióval állt elő. Olyan zenével, amit a Tribulationtől vártunk volna, ha nem megy el lágyabb irányba… Itt sem volt megállása a zenészeknek – „felszántották a színpadot”, ugye –, az pedig igazán okos és ötletes húzás volt, hogy mindhárom színpadi mikrofon élt, így Riccardo Mandozzi énekes-basszer bárhol közel tudott férkőzni a közönséghez, miközben bömbölt.

Bár James a Masonből magyarul is köszönetet mondott a közönségnek, a Schizo további meglepetéssel szolgált – már a koncertjének a vége felé, miután az idei cover-EP-jükről (Chants of the Abyss) eltolták a Slayertől a Necrophiliacot egybeolvasztva aztán a Misfits Bulletjével (kár, hogy a Morbid Angel Maze of Tormentjét mégsem), a gitáros Marty magyarul szólította meg a nagyérdeműt és konferált, és nem ám amolyan backstage-ben betanult módon – feladvány: ki lehet ő, mi az ő története, kik a felmenői, netán magyar a barátnője?

Nehezen tértem magamhoz a szettjük után, ami gyakorlatilag a debüt EP-jük 2 számából és az első LP-jük 5 dalából (és a feldolgozásokból) állt össze. Pedig a színpadi látványossággal nagyban készülő EVIL INVADERS olyan heavy/speed metal show-t rittyentett, hogy még a holtak is lemásznak a keresztről, ha meghallják a hívó szót…

Főleg, ha a zenekarvezető énekes-gitáros Joe (Johannes Van Audenhove) hangján szól az a hívás – maga King Diamond mester is elismerően csettintene erre a bársonyosan fülsértő magas hangra, a hajlításaira, amit elsőre szokni kell, főleg, miután a Schizo bömbölése ólommal öntötte tele a hallójáratokat.

Na, Joe falzettjai kiolvasztották őket, ahogy a másik gityóssal, Maxszel egymásra licitáló ostorcsapásoknak, istennyiláknak ható gitárszólóik is – igazi heavy metal szólóorgia bizonyította újra a műfaj jelenben is állandó legitimációját. S ha ez nem lett volna elég, volt valódi tűzijáték meg füstoszlop a show-hoz, szem- és lélekgyönyörködtetően. (Náluk már a korábban kissé zavarosabb hangkép is szépen kitisztult, klasszul lehetett hallani a gitárorokat.) Többször láttam már őket színpadon, legutóbb 2016-ban, de az biztos, hogy szintet léptek zeneileg és produkció szempontjából is, és hála égnek a dallamosabb megszólalás helyett ismét a keményebb-tökösebb-fémesebb felé tértek vissza, hogy ezt a tavalyi lemez is aláhúzza. A végén Joe felkapaszkodott a speciális mikrofonállványára, kezében két tőrforma kellékkel és némileg teátrálisan, de nagyon hatásosan megfeszült kissé, ha már nagypéntek…

A barátaimnak mindenfélét összehadováltam, hányszor láttam már a kaliforniai WARBRINGER-t, több énekessel is… ám csak a fáradt agyam memóriazavarai tették ezt velem, mert bizony valamiért fejben összekevertem őket a Skeletonwitchcsel. Már amikor beszállingóztak a zenészek, gyanúm támadt, hogy éppen rendszeromlásom van, amire csak ráerősített a frontember-énekes John Kevill azon megjegyzése, hogy több mint egy évtizede nem jártak nálunk. (Még jó, hogy a rebootolásomban segítségemre van a memória-archivumként szolgáló blogtevékenység, ami alapján hajnalban helyreállt a rendszer – kiket is néztem-hallgattam éppen és hányszor meg mikor.) A Warbringert is láttam már, való igaz, méghozzá 2012-ben a Rocktogonban. És most sem okoztak csalódást. Ők az EI-vel szemben nem építettek maguknak látványszínpadot, pusztán a hangszereikkel romboltak-tomboltak, élükön a fáradhatatlan Kevill-lel, aki klasszikus frontemberként látta el teendőit, miközben karcos orgánumával leckéztette és vonzotta magához a thrash-hívőket.

Miközben lélekben feltámadtam magam is, a porhüvelyem már a megviseltség jelzéseit adta, de azért kitartottam, ameddig lehetett – bár némi szorongással gondoltam a visszatérésemre a Kamelot–Myrath koncertre, amire nem három napot várni, de csupán egyet lehet aludni. Soha rosszabbat!

RAVAGING EUROPE 2023 – Warbringer (US), Evil Invaders (B), Schizophrenia (B), Mason (AUS)
Budapest, Barba Negra Blue Stage, 2023. április 7.
Belépőjegy ára: 666/6666 Ft

Ha az ember kellően sokáig bámulja a monitort, akkor gyakran igazi kincseket fedezhet fel a budapesti lokálok zenei kínálata közt. A történet úgy kezdődött, hogy a drága jó Fülelőnek köszönhetően felkaptam a fejem a The Curious Kind neveztű magyar formációra, pár hete-hónapja jelent meg ugyanis bemutatkozó EP-jük, és a híreket balga mód valószínűleg átugrottam. Gyors egymás utáni lemezpörgetés után már azt nézegettem, hogy mit merre hogyan a zenekar ügyeit tekintve, és örömmel konstatáltam, hogy nemhogy koncertjük lesz hamarosan, hanem éppen egy görög zenekar előtt fognak fellépni. A kettő kombinációja nem is jöhetett volna jobbkor.

Az elmúlt évek nagy kattanása nálam a görög színtér monitorozása, ezért mindenképpen csekkolni szerettem volna a Mother of Millionst is. Pláne, hogy igen jó a pedigréje a zenekarnak. Felforrt bennem hát a balkáni vér, és betegen is, de törve nem, belevetettem magam újra az éjszakába. Külön öröm volt számomra, hogy két olyan magyar zenekar lépett fel kezdésként, ahol koedukált a tagság, ráadásul a nők a zenéért felelős szekciót erősítik.

Mindjárt itt volt kezdésként a pszichedelikus funk-rockot játszó YeuX csapata, ahol Kovács Zsófi kezeli a hathúrost. A tagok révén igazi multikulti zenekar (van francia és ausztrál-magyar tag is) bár relatíve fiatal, számos külföldi banda előzenekaraként is szerepeltek, és ahogy néztem szépen lassan bejárják a kisebb-nagyobb pesti klubokat. Érdekes módon sokkal jobban bejött a zenéjük a koncerten, mint az előzetesen kiadott dalok. A két klipes szám is remek, de kevésbé mutatják meg, mekkora dög is van a zenéjükben. Külön izgalmas a kissé lebegős gitárhangzás és a vastag basszus kontrasztja. Ez bizony a bulizós elszállós rock, amit a dobos (Lancelot Carré) és a bőgős (Gede Tibor) intenzív jelenléte is erősített. A szépszállegény Semegi Zoltán énekesért kissé aggódtam, mert neki azért elég alacsonynak tűnt a Gödör pincéje. A védjeggyé váló szőrmék alapján pedig úgy tűnik, a tagok nemcsak a producert „kölcsönözték” az Ivan and the Parazoltól, hanem a ruhatárukat is kifosztották kicsit. Ha valamibe bele akarnék kötni, akkor annyit mondanék, hogy a színpadi jelenlétet még érdemes lenne finomhangolni, mert kicsit furcsa volt az egyik oldal passzivitása a másik oldal intenzivitásához képest. De annyi baj legyen, annak mindig lehet örülni, ha a ritmusszekció boldog. Ha jól olvasom, hamarosan nagylemez. Kíváncsian várom.

A THE CURIOUS KIND zenekart a legtöbben úgy emlegetik, mint ahol a Red Swamp-os Kovács Greg megvillantja, hogy a hörgésen túl is rejlenek még csodák a hangszálai közt. Hát ez igazi is, meg azért ennél többről is van szó. A tagság mindegyike ugyanis már profi zenész, és ez a produkción szintén érződött, hamarosan nemcsak fizikálisan, hanem képletesen is kinövik az ekkora színpadokat. Természetesen a setlist a Here in the Deadlights dalaiból állt (a Find Finality mekkora dal, te jó ég). Ha valaki meghallgatja a Who We Are című szám nyitányát, akkor azért egyértelművé válik, hogy a srácokat a Tool erősen inspirálhatta, de talán még inkább Maynard James Keenan másik zenekara, az A Perfect Circle. Zárásképpen el is játszották a Judith című számot, így végül ténylegesen is „lelepleződtek”.

Egy kicsit erős még a zenei áthallás, de úgy vélem, ez majd szépen ki fog kopni a későbbiek során. A tehetség bőven megvan hozzá. Tényleg örömteli, hogy Kovács Greg itt megcsillogtathatja dallamos énekét, kár lenne takargatni. A gitárosok (Sebők Péter, Nagy Dániel) szépen megosztoztak a témákon, Kőrös Gergely pedig szépen alapozott a basszuson. Kiemelném még Fekete Andrea dobost, aki szintén nagy svunggal, élvezetesen játszott, és látszott, hogy messze-messze nem egy kettőnégyes ütős. A hely korlátozott lehetőségei viszont a CK alatt mutatkoztak meg: a hat fő már túl sok volt a hangosításnak. Ennek leginkább a billentyűs Glowacz Dorina hangszere és éneke látta kárát. Sajnos a koncert nagy részében alig lehetett belőle hallani valamit. Ezt leszámítva nagyon profi produkciót láthattunk. Nem csalódtam élőben sem. Aki teheti, csekkolja a bandát otthon meg koncerten egyaránt. Reméljük, mihamarabb jön(nek) az album(ok), no meg a merchek. Jó, hogy megint van egy szuper és izgalmas magyar produkció, aminek lehet szurkolni.

És akkor a végén érkezett az athéni MOTHER OF MILLIONS kvartettje. A zenekar a görög színtéren elég szép renoméja van, számos elismerést bezsebeltek már, a második, Sigma című albumuk bekerült a helyi Metal Hammer 100 legfontosabb görög lemezének összeállításába. A korábbi lemezeken egyébként még erősebbek voltak a lokális kulturális gyökerek, az utóbbi években viszont már egyre univerzálisabb zenei nyelv felé fordultak, és leginkább az olyan progresszív zenekarokhoz hasonlíthatjuk, mint a Leprous. Ezt a párhuzamot egyébként George Prokopiou énekes is erősíti, csak szerintem jóval emészthetőbb hangsávokban mozog, mint norvég kollégája. Prokopiou végig csodálatosan énekelt, ráadásul azon előadók sorát erősíti, akik élőben még meggyőzőbbek, mint felvételen, pedig az se semmi. Szépen bemozogta a kis teret, és hol elől vonta magára a tekinteteket, hol pedig zenésztársainak (Kostas Konstantinidis gitár, Panos Priftis basszusgitár) teret adva George Boukaouris dobos mellett a hátsó traktusból énekelt.

A hangosítás itt már a produkció szolgálatába állt, a körülményekhez képest tisztán és telten szóltak ezek a hol atmoszférikus, könnyfakasztó, hol meg súlyosabb, riffelősebb dalok. A számok tekintetében az Artifacts és a Sigma albumok voltak előtérben, bár még én is tanulom ezeket, néhányat azért már felismertem (Amber, Anchor, Soma).

Én balfék a merchvásárlással addig tököltem, amíg az egyik albumot sajnos elhappolták előlem, mint kiderült, utolsó darab volt, de legalább a másik meglett.

Nagyon örülök, hogy végül megismerhettem a Mother of Millionst, igazi szerencsés találat volt. Egyébként is azt gondolom, az elhelyezkedésünk miatt szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen sok jó görög zenekar ejti útba hazánkat. Remélem, ők is mihamarabb visszatérnek a készülő albummal.

És akkor egy keserű utóirat zárásként. A koncert élvezetét egyetlen egy ittas egyén viselkedése árnyékolta be a produkció felétől, aki a közönséget is zaklatta, és még a színpadra is feljutott. A helyiek próbálkoztak kezelni a helyzetet, több-kevesebb sikerrel. Erre jobban rá kell készülniük a későbbiekben. Szerény javaslatként remélem, a koncert után azért csak kapott valakitől egy jó nagy maflást. Tahómentes és békés koncerteket kívánok mindenkinek!

AdamG

Mother of Millions (GR), The Curious Kind, YeuX
Budapest, Gödör Klub, 2023. március 30.
Belépőjegy ára: 2000/2500/3000 Ft

Itt a tavasz, süt a nap, nyílnak a virágok, csiripelnek a madarak, persze, a nagy francokat, gondolom, rohadt hideg van épp, télikabátban battyogok ismét a Barba Negra felé, és már érzem, hogy nem kellett volna futás után kutyát sétáltatnom a tóparton az északi szélviharban. De legalább a hullámok szépek volt, és öröm az ürömben, hogy egymást érik a jobbnál jobb koncertek hazánkban is. A Cannibal Corpse kellemes vasárnapi vérmatinéja után sokáig tanakodtam, belefér-e vajon a szerda, de annyira erős volt a csomag (négyből négy banda érdekelt), hogy ezt megfejelve a tavaly bontakozó érdeklődésemmel a francia szintér iránt, képtelen voltam ellenállni ennek az ajánlatnak. Depresszióra fel, biztatom magam.

A helyszínre érve konstatáltam, hogy annyi embert felismerek már arcról, hogy lassan olyan érzésem van, mintha haza se mentünk volna. A gyors beengedés után némi merchpultszemlére volt időm, de elsőre keserű keselyűként oldalogtam el látván a túlkínálatot, hogy aztán rendszeresen ott körözzek. A létszám ezúttal meglehetősen soványnak bizonyult, mindössze szellős, de annál lelkesebb félházat tudtunk felmutatni, talán mégis inkább a kék pirulát kellett volna választanunk, persze így legalább kényelmesen elfértünk.

Az estet a francia HANGMAN’S CHAIR nyitotta, én meg üdvözült mosollyal fogadtam, hogy ezúttal nem lesznek problémák a hangosítással. Úgy tűnik, némi szakmai alázattal lehet itt normális hangosítást csinálni az elejétől a végéig. Konstatáltam, hogy a háttérbe vetített logó, egy hatalmas könnyező szem igen baljóslatúan tekintett le ránk, mintha előrevetítené, hogy nem lesz egyszerű esténk. A franciák hozzák a kötelezőt, csinálják a hangulatot. A gitáros-énekes, Cédric Toufouti röghöz kötöttségét a gitáros és a basszusgitáros folyamatos mozgással ellensúlyozta. A két örömködő húros egyébként úgy festett, mintha Párizs nehézsúlyú negyedeiből jöttek volna, bár ez mondjuk az egész zenekarra igaz volt. Ehhez képest a rendkívül vidám nevű társulat egy alapvetően súlyos gitáralapokon nyugvó, de melankolikus, – megkockáztatom, hogy itt-ott az ének miatt a szó jó értelmében romantikus –, amitől a csajod sem futna ki a világból. A szükségszerűen rövidre húzott repertoárba többnyire a legutóbbi album (A Loner) dalai kaptak helyet. Szimpatikus arcok voltak jó zenével, többen miattuk is jöttek, az előadás után pedig rendszeresen felbukkantak a közönség soraiban. A Julien Rour Chanut áttetsző „üveggitárja” pedig hazavihette az est Legmenőbb Gitár-díját.

A DER WEG EINER FREIHEIT a német schwarzmetall jeles – és egyik legerősebb – képviselője. A többnyire német nyelvű dalaik sokakat ledobnak az angolfetisizmus miatt, de szerintem inkább ők is remek példát mutatnak arra, hogy a műfaj mennyire jól – szerintem gyakran jobban is – szól más germán nyelveken. Valamiért a würzburgi társulatot gyakran a post black csoportba sorolják, amit néha nemigen értek, mert sűrű, epikus dalaik engem inkább a kilencvenes évek bandáira emlékeztetnek (például Windir). A terjedelmes tételek miatt mindössze 5 dal került prezentálásra, de így is kitettek majdnem egy órát, szóval nem lehet panasz. A szintén vidám témákkal (depresszió) foglalkozó Noktvrn dalai (például Am Rande Der Dunkelheit) mellett elhangzottak korábbi dalok is, zárásként például az egyik legjobb számuk, az Aufbruch. Kicsit reménykedtem, hogy a kedvünkért eljátsszák Makó Dávid (The Devil’s Trade) énekesével közös Immortal című számukat, főleg, amikor magyar barátjuk személyesen is felbukkant a helyszínen, de sajnos szigorúbb volt a setlist összeírója. A zenekar nagyon impulzívan játszott, a gitárokat jól lehetett hallani, a dobok, mintha a barlang mélyéből törtek volna elő, tették mindezt minimalista díszletek között, aminek, mint kiderült, szintén megvolt az oka. Az est során ugyanis itt fogtam padlót először a színpadi fényektől, és nem azért, mert epilepsziás rohamot kaptam. A németek végig játszottak a köddel és a fényeffektekkel, a legkülönbözőbb szögekből és szögekben érkeztek a fények. A zenészek pedig hol előbukkantak, hol elrejtőztek a zenei hangulatoknak megfelelően. Maximálisan és ötletesen kihasználták a lehetőségeket, megmondom őszintén ezen a szinten, nem láttam még ilyen profizmust. Mindenképpen ajánlom a műfaj kedvelőinek, mindazoknak, akik nem feltétlenül arcfestésben kelnek-fekszenek, és a Mayhem-demókon túl is hajlandóak újabb bandákat meghallgatni.

Harmadikként érkezett a belga nagyvad e különleges metálrítuson. Spoiler alert. Az AMENRA fellépése volt számomra az est érzelmi csúcspontja. Még most is visszhangzanak bennem a vastag gitárok, meg az énekes hol fájdalmas üvöltése, hol meg a legmélyebb érzelmeket feltáró dallamos hangja. Tényleg nehéz szavakkal leírni az élményt. Sokáig csak ledöbbenve álltam a hallottaktól. A gitárosok riffjei elképesztő sodrást és hullámzást adtak, a közöség egy ritmusra bólogatott, és ehhez kiváló alapot biztosított a vastag dobhangzás, és Tim De Gieter basszusgitározása. Utóbbi egyébként a dühös üvöltésekből is rendesen kivette a részét, volt, hogy a két énekes duettje adta a katarzist. Colin H. van Eeckhout legtöbbször háttal, fején csuklyában énekelt a közönségnek – megidézve ezzel egy Aaron Stainthorpe nevű angol úriembert a My Dying Bride-ból –, csak bizonyos drámai pontokon fordult felénk. Introvertált előadásával csak többször aláhúzta a melankolikus elborult zene súlyosságát. Amit fokozott, miután az énből való kivetkőzés közben végül ténylegesen is lemeztelenedett, s a pólójától megválva immáron elővillant a hatalmas háttetoválása, így egészen őszinte performanszt láthattunk a tomboló, vonagló énekes megrázó szenvedéstörténete során (érdemes utánaolvasni a testművészetekhez való viszonyának). A rendelkezésre álló időbe mindössze hat szám fért (előtérben a Mass VI három számmal), de a kevesebb mennyiség itt magas minőséget jelent. Számomra a Plus près de toi (Closer to You) sokféle hangulatot bejáró utazása jelentette a katarzist, de bármelyiket kiemelhetném, mondjuk a monumentális záró Diakent. És itt szintén meg kell említenem a fényeket. Az Amenra szinte végig „fekete-fehérben” játszott, a háttérbe fényképeket vetítettek, és hol a zenészek, hol meg a háttér kapott több világítást. Ezáltal a zenészek mozgásából gyakran különleges árnyjáték bontakozott ki a vásznon, és olykor úgy érezhettük magunkat, mintha Platón barlangjában lennénk. Rendkívüli élmény volt. Sajnálom, hogy nem tudom megnevezni ezeket a zenei háttérmunkásokat, megérdemelnék, hogy emlegessük őket is. Az Amenra kétségkívül a műfaj egyik legtehetségesebb zenekara, méltán emlegethetjük őket egy lapon az olyan elődökkel, mint a Neurosis. És sokszorosan alátámasztották, hogy miért is tekinthetjük a zenekar helyett művészeti produkciónak a társulatot. A zenei utazás végén felkapcsolták a lámpákat a színpadon, és megjelent egy „Liefde en licht” felirat. Szeretet és fény. Így engedtek minket tovább ezen a szomorú úton, a sötétből a fényre. Reménykedjünk.

Az est záróakkordjaként a francia fenegyerek IGORRR névre keresztelt művészeti produkciója érkezett. Már az átszerelés alatt szóltak a komolyzenei etűdök, amin jót mosolyogtam magamban, nem rémlik, mikor volt „Játék és muzsika tíz percben” egy metálkoncert átkötéseként. (Sajnos hiányos komolyzenei műveltségem okán az istennek nem jutott eszembe fel, hogy mi ez az ismerős dallamra, Chopinre tippeltem.) Az Igorrr-ral sokáig kerülgettük egymást, riasztott a mélység, de elég hosszan néztem bele ahhoz, hogy visszanézzen, így mostanra sikerült arra az elmeállapotra jutnom, hogy vígan keblemre öleltem e nemes őrületet.

Nos, ha valaki nem ismerné a zenét, akkor íme némi kontextus. Az Igorrr zenéjéről hol a begombázott Ataraxia és Primus szerelemgyermeke, hol meg az jut eszembe, mintha a betépett Beethoven Devin Townsanddel játszana négykezest egy Bosch által szervezett partyn. Jól megfér itt az olasz reneszánsz, a német barokk, az egzotikus keleti zenék a legsúlyosabb elektronikus meg death, indusztriális metál zenékkel. Lenyűgöző karneváli kavalkád. (Nekem leginkább a szintén francia Ez3kiel áll velük rokonságban.) Valóban a barokk sokszínűsége, cikornyasága jellemzi a leginkább, nem véletlen, hogy baroquecore a hivatalos önelnevezés. És ugye már az olyan számcímek, mint a Paranoid Bulldozer Italiano vagy Spaghetti Forever sem ígérnek túl sok komolyságot. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, ugyebár.

Az Igorrr azonban nem viccelt. A tudjukmiért sokadjára elhalasztott koncert alapvetően a 2020-ban megjelent Spirituality and Distortion albumra lett felhúzva. Magam sem akartam elhinni, de valóban tíz dalt vettek elő erről a lemezről, és ebbe vegyítették a korábbi, Savage Sinusoid album antislágereit. Van, aki még komolyan veszi a lemezbemutatót. A megjelenés óta voltak cserék a koncerttagságban, így például a csodálatos hangú Laurent Lunoir helyét a görög származású Aphrodite Patoulidou vette át. Nomen est omen. Ezt hívják minőségi cserének. A civilben a Dán Nemzeti Szimfonikus Zenekarban is közreműködő szoprán végig gyönyörűen énekelt fekete-fehér ruháiban, de ha kellett, akkor bizony névadója mellett a viszály istennőjét, Eriszt is megidézte sikoltásaival. Lenyűgöző teljesítmény. És mellette a monstrumot alakító, szintén újonc JB Le Bail is kiválóan teljesített, akárcsak a zenészek. De az est karmestere nyilván a zenei agytröszt, Gautier Serre volt, aki kalózkapitányként állt középen a magasított dj pult mögött, és mindent megtett azért, hogy elvetemült bandájával olyan őrült felforgást rendezzenek, hogy az emberek az elejétől vad, kaotikus táncba kezdjenek. Hol a gitár és a dob mögé tett agyrobbantó elektroalapot, hol előkapott egy gitárt a pult alól sűrítve ezzel a hangzást, hol pedig a komolyzenei témákat dekonstruálta némi Super Mario-hangulattal, csak hogy mindenkinek világos legyen, ez nem az opera, és itt a dress code sem a pingvinmez.

Anélkül, hogy alámerülnék a bőséges setlistbe, számomra az egyik csúcspont az egzotikus dallamokat hozó a Downgrade Desert és Camel Dancefloor duója volt, amit megfejeltek a ieuD és a Parpaing brutalitásával (kár, hogy az utóbbiban vendégszereplő Corpsegrinder nem várta meg a koncertet egy cameo erejéig). De mondhatnám a záró, szintén orientális Himalaya Massive Ritual zaklatott döngölését. Számos különböző hangulati és érzelmi magaslati pontja volt az estnek. A ráadásban felcsendült a Chevel nintendowaltzere, de ekkor már inkább a főnök kapta meg a színteret, és nyomott egy pár számos dj sessiont (Robert, Very Nose), hogy végül lezárják a kakofóniát, megköszönjék a nagyérdeműnek a kitartást és átadják a terepet Chopinnek.

És hogy milyen is volt összességében? Nos, az egyik zárótétel címe úgy szól, hogy Apopathodiaphulatophobia (igen, jól olvastad, most mondd ki gyorsan, egymás után háromszor), ami egyszerre jelenti a székrekedéstől való félelmet, de etimológiáját tekintve a szenvedéstől való félelmet is egyben. Ha vetted a bátorságot, és ellátogattál az Igorrr koncertjére, akkor már tudod, hogy nem kell félned a szenvedést, sem a záróizmok elzáródását. Garantált a beöntés. Karneváli hangulat. Fenséges és lenyűgöző élmény. Napokig fogok még kóvályogni ettől az estétől a frissen beszerzett csirkés-halálfejes pólómban. Memento mori.

AdamG

DISTORTION TOUR 2023
Igorrr (F), Amenra (B), Der Weg Einer Freiheit (D), Hangman’s Chair (F)
Budapest, Barba Negra Red Stage, 2023. március 29.
Belépőjegy ára: 9990 Ft

Bár még mindig egymást érik a lockdown utáni nagy turnéhullámok, lassan kezd azért csillapodni az áradat. De ugye egy normális világ elképzelhetetlen a hazánkba gyakran visszalátogató Cannibal Corpse koncert nélkül, így végül is csak most lehet kijelenteni, hogy valamennyire helyreállt a rend.

A magam részéről tehát nagyon vártam az estet, és feltehetőleg sokan mások is így lehettek ezzel, mert meglepődve tapasztaltam, hogy negyed hétkor a sátorban már legalább félház és a merchpultnál pedig kanyargó sor fogadott. Mi sem mutatta jobban az est eseményjellegét, mint az emberek sokfélesége. Sokan családosan jöttek, számos idősebb, feltehetőleg még a kilencvenes években elköteleződő apát és anyát láttam mára kamasszá érett fiával és lányával. Hiába, át kell adni a zenei ismereteket is a felnövéshez. De például a Monastery zenekar is itt tartotta aktuális csapatépítő programját, és aki szemfüles volt, az kortárs írókkal is összefuthatott a tömegben.

Kár, hogy végül elég felemásra sikeredett az est, így kénytelen vagyok a negatívumokkal kezdeni. Az est hangosítása kezdetben finoman szólva se volt topon. Nem tudom, hogy ennek az volt az oka, hogy csak a főzenekar kaphatta meg a megillető kimenetet, vagy a hangosítót nem engedték be az országba, mindenesetre a három előzenekart sikerült megcsorbítani. Ennek a legnagyobb áldozata a dobcucc volt. A Stormruler dobosának fellépését kábé olyan volt nézni, mintha egy némafilmet vagy pantomimet néznék, tamok nem voltak sehol. Szerencsére exponenciálisan emelkedett a hangzás színvonala. (Megnézve más beszámolókat, irigykedve olvasom, hogy mégiscsak volt olyan pont, ahol megvolt a kellő kraft.) Ennek következtében az előzenekarokról nem sok mindent tudok elmondani, már csak azért sem, mert ismerkedésünket ezen a napon akartam kezdeni.

Az est black-death tandemét a St. Louisból érkező STORMRULER nyitotta, és jó kis thrashfűszerezett tradicionális black metalt játszott. Az eredetileg kéttagú zenekar természetesen itt kiegészült, és így elég jól belakták a színpadot. Az angol INGESTED death metálja viszont egyszerre őrzi a halálfém brit és tengerentúli jegyeit. Kellemesen lehetett a vaskos, zúzós alapokra már a nyakizmokat melegíteni. Külön kiemelném, hogy Jason Evans énekes visításait jól ellensúlyozták a gitáros Sean Hynes mélyebb hörgései. A közönségre viszont abszolút nem lehet panasz. Az első hangoktól már az előzenekarokkal volt a tömeg, és hatalmas ováció fogadta őket, no meg működött a daráló, és még wall of death is volt. A felemás élmény ellenére mindkét zenekart otthoni csekkolásra jegyeztem fel.

Bevallom őszintén, a black metálban a magam részéről mindig is inkább a norvégokkal tartottam a lépést, semmint szomszédaikkal (kivétel Marduk, Bathory), így nem tudtam, mit is várjak a DARK FUNERAL fellépésétől. Mindig korrekt zenekarnak tartottam, de nem kentem izgatottan sose corpsepaint-et egy-egy lemezmegjelenéskor. Az új lemezük egyébként kifejezetten jól sikerült. Akárcsak a koncert. Remekül idézték meg a fekete fémzene titkait. A színpadi öltözetükkel és a háttérmolinókkal együtt el is vitték az est legkomplexebb színpadképe díjat is a nem túl erős mezőnyben. Ezúttal az éneket sikerült kissé „belesimítani” a gitármasszába, szóval az énekes ráspolyos károgását a magam részéről nem volt kellemes mindig hallgatni. De ez még így is messze jobbnak számított. A rövidebb setlistbe pedig az utóbbi két album dominált (3-3 dal), a címadók mellett volt Let the Devil In meg Unchain My Soul, és persze előkerültek olyan régebbi slágerek is, mint a My Funeral vagy The Secrets of the Black Arts. Megjegyzem, nagyon jó pólóik voltak a pultnál, szóval nem bánhatta meg, aki befizetett egyre.

Gyors átszerelés utána a tervezettnél jóval hamarabb álltak színpadra a floridai mészárosok. A CANNIBAL CORPSE jött, látott, győzött, ahogy mondani szokás. A CC a minőségbiztosításban élen járó zenekarok egyike, a meglepetéseket nem tőlük várja az ember, cserébe viszont mindig profi és színvonalas zenei élményt nyújtanak. Semmi cécó vagy cicoma, csak brutális pusztítás. Azon nincs mit csodálkozni, hogy bár a turné vizualitását a legutóbbi albumra húzták fel, a számokban ez mindössze 3 dal (Condemnation Contagion, Inhumane Harvest, Necrogenic Resurrection) erejéig jelent meg. És még ezeken kívül elhangzott 15 dal. A 15 albumból 13-ról játszottak, szóval igazi best of esszenciát kaphatott a jónép. Nem mondom, hogy a közepénél nem úgy éreztem magam, mint aki bezabáltak és kiköptek. Irgalmatlan tömény volt az Scourge of Iron nyitányától kezdve az olyan slágereken át, mint a Fucked With Knife, I Cum Blood, Gutted, egészen a záró Hammer Smashed Face-ig. Nyilván nem számíthattunk arra, hogy majd felszántják a színpadot – még az „új fiú” Erik Rutan volt a legőrültebb, a pókujjú Alex Webster pedig még mindig az egyik kedvenc basszusgitárosom –, de mindenkit jó volt nézni, jól öregednek a fazonok. És a jól konzervált hangja mellett továbbra is elképesztő, hogy Corpsegrinder még mindig mindenkit letarol headbangelésben. Egyébként a plüsskirály hozta a formáját, végig poénkodott, és örömmel fogadta a színpadon landoló plüssöket. Hibátlan koncert volt, amit a közönség mindvégig meg is hálált. Elvileg hamarosan érkezik az új lemez. Jöhet az újabb koncert.

AdamG

Cannibal Corpse (US), Dark Funeral (S), Ingested (GB), Stormruler (US)
Budapest, Barba Negra Red Stage, 2023. március 26.
Belépőjegy ára: 7999/8999/9999 Ft

„Az Archspire ma esti koncertje elmarad. Helyette öt kopasz huligán lép fel. A jegyek nem visszaválthatók” – hangzott fel este kilenc óra után pár perccel a hangosbemondóban. Hitetlenkedve dülledt a szemem a színpad előtt, hiszen az előbb állt be a dobos, meg hát… Na persze, én megéltem az avokádós rockmaratonos Megadeth-anomáliát, így mindent és annak az ellenkezőjét is el tudom képzelni. De csak vicc volt. Szépen felsorakoztak a kanadai csapat tagjai a színpadon, koncertet is adtak. Kár, hogy az egészet elviccelődték – totál ernyedt kamukoncert kerekedett a végére. Nemhogy mosolyra derültünk volna, de erősen lefelé görbült a szánk.

Pedig! Évek óta vártam, hogy ez a brutális, egyben nagyon izgalmas zenét játszó bandát végre színpadon lássam, és élőben is átitatódjak a muzsikájukkal. Keserédes lett az első randink.

Már kapunyitásra megérkeztem a műintézményhez, ippeg parkolni is tudtam még a jócskán telített utcában. Gyors becsekkolás, és máris a merchpultnál leledztem, hogy vizsla szemmel kutassak a legutóbbi lemezük (Bleed The Future) borítóképét magán viselő póló után. Volt, vettem, enyém. Boldogság!

Fél hétkor már színpadon is termett a kaliforniai ENTHEOS, akik tkp. egy duó – a multiinstrumentalista Navene Koperweis az értelmi szerző, aki koncerteken a doboknál mennydörög, és Chaney Crabb az énekesnő, fellépésekkor pedig egy basszerossal és egy gitárossal gazdagodnak. A harmadik lemezüket idén március elején adták ki, és a Time Will Take Us All eléggé betalált nálam, így kíváncsian vártam a személyes ismerkedést. Ha nem látod, nem is hiszed, hogy a medvebömbölés és a vámpírsikoly nőtől ered, de Chaney magabiztosan volt hangadó, és frontemberként is jól debütált a csapat első magyarországi fellépésén. Ilyenkor mindig figyelek arra is, hogy a hölgy mennyi nőiességet akar, tud, képes becsempészni a brutál színtér mozgáskultúrájába. Ugye, a legutóbb erre a Napalm Death előtt fellépő Escuela Grind vokalistája, Katerina elég impozáns példát hozott, de az én lelki szemeim előtt felrémlik még az Abnormality Malikája és a Sinister Rachel Heyzere is… Lényeg a lényeg, Chaney ugrálása, testcsavarjai megtették a hatásukat, a közönség, habár előttük foglalt helyett, lelkesen mögéjük állt. Nagyon klassz és komplex zeneiségű koncert volt.

A régi – hazai deszkákon is – ismerős következett, a francia BENIGHTED. A kvartett nem is lacafacázott, hozták a brutkó, nyakzsibbasztó tempót, a rájuk eső 45 percben egy technikás, egyben szakadékmély old skullabb death metalt kaptunk az arcunkba. Merci beaucoup!

A tasmán PSYCROPTIC is szinte hazajár Magyarországra, ami az ő esetükben elég nagy szó – én is, ki tudja hanyadszor láttam már őket. De a megtekert témáik eléggé bevonzanak. Jason Peppiatt frontember-vokalista pedig most is rátett nem is egy lapáttal, vitán felül ő volt az est frontembere cím birtokosa. Dumált-szövegelt-viccelődött, headbangerekre, mosherekre, stage divingolókra osztotta a közönséget, circle pitre bíztatott, majd egyenként segítette fel a színpad előtt állókat, hogy némi tétova fejrázás után a közönséges társaik kezein body surföljenek, evickéljenek tova. Igazi hangulatfelelős volt – és sikerült is neki a kívánt tombolást és kedvfokot felturbóznia. Mindenki feloldódott és jókedvűen várta az est főbandáját, akik először tiszteltek meg bennünket honi jelenlétükkel.

Azaz a tisztelet az ARCHSPIRE részéről kétséges, vagy kérdéses. Viccelődtek a fiúk, és az is lehet, hogy bár szeretjük a viccet, a death metalban kevésbé értjük a tréfát, de legalábbis az ő élceik kevésbé ütöttek. Félreértés ne essék, zeneileg marha jók voltak, ez eleve meg sem kérdőjeleződött. De a produkciójuk!... Az fájt. A már említett felkonf, majd nemsokára egy orbitális bejátszott fing utáni levonulásuk, aztán a Twister-játék közönség közé dobása, és a próbálkozás a megvalósítására – na, az elég gyenge, béna, de mindenképp fölösleges dolog volt. Totál időhúzás, kamuzás, mikor így is összvissz alig 45 percet játszottak.

Az énekes Oliver pedig kb. annyi karizmával bírt frontemberként, mint egy többnapos pállott zokni, egy lankadt pöcs. Idejétmúlt sablonos kamudumákkal etette a jobb sorsra érdemes nagyérdeműt, aki sold outos koncertet csinált a kedvükért az Analogban. Dicstelen volt a végső levonulásuk, de nekünk is az elvonulásunk, kedvünket szegték, elszontyolodtunk. 8-9-10 húros gitárok ide vagy oda, ez komoly csalódás volt. Nagy még rájuk ez a főzenekaros kabát szerintem. Még jó, hogy a turnécsomag-társaik produkciója kellően ellensúlyozta az övékét, így végül is nem volt teljesen kellemetlen az egész. Azért, gondolom, sokan fognak az egészségük megőrzése érdekében vasárnap a Cannibal Corpse-koncerten vigasztalódni…

TECHTREK EUROPE
Archspire (CAN), Psycroptic (AUS), Benighted (F), Entheos (US)
Budapest, Analog Music Hall, 2023. március 23.
Belépőjegy ára: 8500 Ft

Élő spinning bemutató, a medve cár látogatása, állatvédelem pörgetett mikrofonnal – és Shane Embury szemkápráztató színpompás inge! Bálint napján ránk szakadt az ég, szuperszónikus mészárlás kásásította (tovább) az agyunkat, tömte be pár napra garantáltan a hallójáratainkat. A birminghami death-grindlegenda Napalm Death és válogatott útitársainak turnéja elérte fővárosunkat. Hegyiede és Horner beszámolója a fülsiketítő eseményről.

A zenei kifinomultság iránti leküzdhetetlen vágy… Lófaszt! Az év első másfél hónapjában felgyűlt mocskot akartam kitakarítani az agyamból – és ehhez a legmegfelelőbb segítség ez a durva grindcsomag volt, amiben nem mellékesen a Napalm Death húzza a prímet. Nekem ez volt az év első koncertje a listán! (Állítólag többen úgy határoztak, hogy az aznapi barba negrás Obituary-előzenekari fellépés megtekintését követően, erőltetett menetben átcaplatnak az Akváriumba a Napalmra… végülis megvalósítható.)

Barney-ék mellett természetesen nagyon vártam a moszkvai Siberian Meat Grinderrel való újonnani találkozást, de kíváncsi voltam az általam névről sem ismert többi fellépőre is. Nos, a New England-i Escuela Grind két lemezét és a klipjeiket megtekintve a kíváncsiság csak fokozódott.

Az igen gazdag és csábító merchpultbeli portéka megvizslatását (és fájó szívvel való otthagyását) követően 18.30-kor máris színpadon köszönthettük az „iskolás” grind amerikai underground képviselőjét, az ESCUELA GRIND-ot (akik, mint a netes keresésem közben rábukkantam, tavaly júliusban már tiszteletüket tették Budapesten, a Gólyában léptek fel egy UG fesztiválon). Elszabadult a powerviolence-grind-death őrület. A filozófia és a történelem iránt is érdeklődést mutató, és ezt szövegeiben meg is jelenítő filigrán építészhölgy, azaz Katerina Economou frontemberként pusztító testgyakorlat-sorozatot vitt véghez a színpadon. Futószőnyeg nélkül is lenyomott vagy 10 kilométert, hol hasra, hol a hátára vágta magát, vadul szeletelt, pucsított, twerkelésközelien táncolt, guggolva, törpejárásban közlekedett – volt, hogy el is szédült az önmaga keltette viharban, miközben üvöltött-bömbölt a zenésztársai adagolta kedélyes hangorkán közepette. Irtó szimpatikus volt.

Ahogy a dobok mögött ülő másik alapítótag, a szintén építész Jesse Fuentes is, aki Katerina politikai-társadalmi állásfoglalásaival szemben a humort képviselte aznap este: először „yiháá”-t követelt a nagyon szép számú közönségtől, majd „pupu” felszólítására a rá rímelő „pipi”-t várta el. Ja, és közben azért zúztak, mint a vöcsök. Mind a 2020-as debüt (Indoctrination), mind a tavalyi, a converge-es Kurt Ballouval felvett Memory Theater című albumukról hangzottak el tételek.

Nekem mindezek mellett a legjobban a két utolsó death-es szám tetszett, és úgy érzékeltem, hogy Kris Morash gitárosnak és Tom Sifuentes basszernak is ezeknél a számoknál mutatkozott meg leginkább a tehetsége, illetve itt tudták leginkább demonstrálni a zeneiségüket – a dühkitörések aláfestéseként erre nyilván kevésbé van lehetőségük.

Lényeg a lényeg, a rendelkezésükre álló 30 percben mindent megtettek, hogy az erre fogékonyakat maguk mellé állítsák – nagy sikerük is volt. Később a merchpultozó Katerinával nagyon sokan akartak közös fotót lőni. Az biztos, ha erre járnak legközelebb, én ott leszek a színpadjuk előtt!

A tavalyi év albumai közül az orosz SIBERIAN MEAT GRINDER lemeze, a Join The Bear Cult előkelő helyen végzett blogunk évértékelő listáin. Mindemellett a moszkvaiak élő fellépései mindig élvezetesek. Nem volt ez másképp most sem. A Venice és Huntington Beach thrashcore szellemiségét megidézve kitűnő punk-skate-core bulit nyomott a kvintett – valamiért most kettő helyett csak egy dalnokkal, aki azért természetesen medveálarcban nyomta le a 40 perces bulit (mondjuk ez a maskara engem egy krampuszba oltott disznókutyára jobban emlékeztet a medvepofánál…).

A gyerekmondókák és a pingpong-mérkőzések dinamikáját idéző énekmondás mellett megkaptuk a tényleg ízes gitárszólókat is, és köszönthettünk a színpadon egy special guestet is: maga a minden medvék cárja léggitározott és ugrabugrált egy szám erejéig (ó, ha ezt Tandori Dezső láthatta volna!…) A jó hangulat tehát adott volt.

(horner)

Az USA-ból származó DROPDEAD koncertje azonban az Escuela Grind remek energiabombája és a Siberian Meat Grinder jóleső komolytalankodása után gyakorlatilag hidegen hagyott, bár a frontember, Bob Otis mikrofonnal lasszózó produkciója és lelkes állatvédő átkötő szövegei fenntartották az érdeklődést. A bulijuk intenzitása ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen volt, még ha ez a homogén ős-hardcore/grindcore/punk azért alapvetően nem is hozott lázba. Az utolsó szám végére szinte el is fogyott a levegő a teremből, és bár sokan voltak rájuk kíváncsiak, én nélkülük is el tudtam volna képzelni az estét.

A NAPALM DEATH-nek az orosz húsdarálókkal szemben kabalafigurára sincs szükségük, ugyanis mind a négyen kabalaszerű, rendkívül kedvelhető jelenségek. Ám míg az előzenekaroknak a muzikális összetettségükhöz képest kifejezetten pazar és arányos, addig a Napalmnak rettenetes és pusztítóan zajos hangzás jutott (legalábbis jobbközépen elöl), ami jelentősen megnehezítette az amúgy sem könnyen befogadható betonozás élvezetét.

Ettől függetlenül az olyan dalok, mint a legújabb lemezről származó Fuck The Factoid, a Contagion vagy a kifejezetten atipikus Amoral élőben fantasztikusak voltak, akárcsak a régebbi klasszikusok, például a Suffer The Children, a Scum vagy a kihagyhatatlan feldolgozás, a Nazi Punks Fuck Off. Sajnos számos lemez megidézése kimaradt az életműből, de nem akarok elégedetlenkedni, mert így is egészen kiváló volt a felhozatal. A zenekar mindazonáltal lehengerlő intenzitással aprított, Barney pedig a nácikon kívül lerendezte a gátlástalan, hataloméhes politikusokat és más elnyomó entitásokat. (Az este során amúgy is alaposan kitanultuk a jogvédelem csínját-bínját, a medvés mókamestereket leszámítva mindegyik zenekar felszólalt társadalmi szempontból kurrens kérdésekben. Persze valós szociológiai mélységektől nem kell tartani, a lényeg az igazságtalansággal szembeni düh kendőzetlen kifejezése.)

Összességében roppant üdítő volt látni ezt a legendát még annak ellenére is, hogy az előadásuk elég durva halláskárosodást okozott, és ez nem magánvélemény, többektől is visszahallottam (már amennyire képes voltam bármit is visszahallani a bal fülemben konstans szóló sípolástól és a jobb fülemben sercegő rádióhangtól).

Dehát aki grindra vágyik, annak számolnia kell a következményekkel.

hegyiede 

CAMPAIGN FOR MUSICAL DESTRUCTION TOUR 2023
Napalm Death (GB), Dropdead (US), Siberian Meat Grinder (RUS), Escuela Grind (US)
Budapest, Akvárium, 2023. február 14.
Belépőjegy ára: 9500/10.500/12.000 Ft

Ha az idei hazai koncertek közül sorra venném azokat, amelyekre végül nem mentem el, ilyen vagy olyan okokból, egész tekintélyes lista kerekedne – kár, hogy későn jutott eszembe, milyen jó lett volna összeírni őket, bár nagy hiányérzetem azért nincs, értelmetlen utólag keseregni –, valószínűleg sokkal terjedelmesebb és sokszínűbb is, mint azoké, amiken végül megjelentem. Azért nem panaszkodom, mert így is 27 alkalommal álltam a színpadok előtt.
A megjelent albumokat illetően sem szomorkodom, volt/van mit hallgatni dögivel, csak bírja az ember befogadni – ellenben idén nem volt „mindent vivő”, „na, ettől lepetézek”, „éjjel-nappal hallgatom” típusú lemezélményem. Pedig nagyon vártam a Megadeth új albumát, a Dystopia méltó utódját, de szerény véleményem szerint egy fostalicska lett összekalapálva újonnan, de legalább a címével összhangban. A Sword, a Leatherwolf és a Deströyer 666 volt még az év végi reményem, hogy akkor most…! De bármennyire is kiválóak a maguk módján, egyelőre (még?) nem ragadtak magukkal, mint korábbi lemezeikkel – szóval bennem lehet a hiba, meg a túlzott elvárásaimban (katarzis az nuku).
Mindazonáltal tényleg remek albumok kerültek ki, ezek meg itt alább a legkívánatosabbak részemről. 

Legtöbbet és legszívesebben hallgatott külföldi albumok

Amon Amarth (S): The Great Heathen Army (augusztus 5.)
Avatarium (S): Death, Where Is Your Sting (október 21.)
Band of Spice (S): How We Play The Game (szeptember 23.)
Black Oath (I): Emeth Truth and Death (április 20.)
Blizzard Hunter (PE): The Path Of Triumph (július 22.)

Bloodbath (S): Survival of the Sickest (szeptember 9.)
Candlemass (S): Sweet Evil Sun (november 18.)
Deströyer 666 (AUS): Never Surrender (december 2.)
Dorothy (US): Gifts from the Holy Ghost (április 22.)
Goatwhore (US): Angels hung from the Arches of Heaven (október 7.)
Leatherwolf (US): Kill The Hunted (november 11.)
Maule (CAN): Maule (január 14.)

Monster Truck (CAN): Warriors (október 3.)
Municipal Waste (US): Electrified Brain (július 1.)
Anette Olzon (2x)
Ultima Grace (J/FIN): Ultima Grace (március 16.) – Russell Allen/Anette Olzon (US/FIN): Army Of Dreamers (szeptember 9.)

Pentagram (Mezarkabul) (TR): Makina Elektrika (szeptember 9.)
Riot City (CAN): Electric Elite (október 14.)
Siberian Meat Grinder (RUS): Join the Bear Cult (május 13.)
Skid Row (US): The Gang’s All Here (október 14.)
Stray Gods (GR/P): Storm The Walls (március 18.)
Sword (CAN): III (november 25.)
The Hu (MG): Rumble of Thunder (szeptember 2.)
The Troops Of Doom (BRA): Antichrist Reborn (április 15.)
Trauma (US): Awakening (szeptember 9.)

Igen, ez az a zenekar, ahol egykor Cliff Burton játszott, mielőtt csatlakozott a Metallicához!

Voi Vod (CAN): Synchro Anarchy (február 11.)

Legkirályabb külföldi EP-k

Fueled By Fire (US): Past… Present… No Future Pt. 2. (március 4.)
Kirk Hammett (US): Portals (április 23.)

Ripper (US): Return To Death Row (december 9.)
Spirit Adrift (US): 20 Centuries Gone (augusztus 19.)
Vio-lence (US): Let the World Burn (március 4.)

Legjobb koncertalbum és -film

Thy Catafalque: Mezolit – Live at Fekete Zaj (2021. augusztus 21.; 2022. november 25.)

Legfigyelemreméltóbb magyar albummegjelenések

Archaic: The Endgame Protocol (március 5.)

Karácsonyi ajándékként már LP-n is!

Diecold: Rebirth (augusztus 27.)
Ghost Toast: Shade Without Color (március 3.)
Needless: The Cosmic Cauldron (január 7.)
Türböwitch: Fullmoon Liquorthropy (november 4.)
Ziskó Olivér: Global Warning (december 1.)

Legkúlabb magyar EP-k

Beerzebub: A szavak ereje (április 1.)

The Joystix: New Trick, Old Dog (január 7.)
Jónás Tamás: The Four Seasons Part 4 Winter (január 22.)
Gravecrusher: Resurrection of Deathly Visions (augusztus 23.)
Age of Agony: Raven Black (augusztus 16.)

Hiánypótló újrakiadások

Agnus Dei: Minden (LP-n, december)

Moby Dick: Ugass kutya! (CD-n, november)
Cultic Pulp: Kitchen massacre (demók, CD-n, április)

Legklasszabb koncertélmények

1. Iron Maiden
LEGACY OF THE BEAST TOUR 2022 (Groupama Aréna, június 7.)
2. Judas Priest
50 HEAVY METAL YEARS (Papp László Budapest Sportaréna, július 11.)
3. Mercyful Fate, Death Angel
FEZEN FESZTIVÁL 2022 (Székesfehérvár, július 28.)
4. Thy Catafalque
(Akvárium, NagyHall, április 30.)
5. Sepultura, Sacred Reich
QUADRA TOUR EUROPE 2022 (Barba Negra Red Stage, október 26.)
6. Nunslaughter
RIPPING ACROSS EUROPE TOUR 2022 (Dürer-kert augusztus 16.)
7. Volbeat, Skindred
SERVANT OF THE ROAD WORLD TOUR 2022 (MVM Dome, november 5.)
8. Vio-lence, Xentrix, Whiplash, Artillery
MTV HEADBANGERS BALL TOUR 2022 (Barba Negra Blues Stage, november 27.)
9. Korn
RESCHEDULED EUROPEAN SUMMER TOUR 2022 (PLBSA, június 21.)
10. Gojira, Alien Weaponry
Barba Negra, július 27.

Legelkeserítőbb veszteség

LL halála

Legviccesebb metálfilm

Metal Lords
(írta és rendezte: D. B. Weiss)
Harry Potter a Rocksuliban…

Legböngészettebb fanzine-ok

Deadly Illness #7 (január)
Iron Maiden Antológia #3 1980/2 (február)
Tales of the Morbid Butchers #8 2022/1. (március)

Burning Sun #11 (2022/1) (április)
Iron Maiden Antológia – Senjutsu különszám 2. (szeptember)
No Obligation #9 (október)
Tales of the Morbid Butchers #9 (2022/2.) (december)

Elolvasott zenei témájú könyvek

Paul Stanley: Tükörkép reflektorfénybe zárva
(Budapest, Cser Kiadó, 2022. Ford. Draveczki-Ury Ádám.)

Jeff Wagner: Soul on Fire. Type O Negative
(Budapest, Konkrét Könyvek, 2022. Ford. Dudich Ákos.)

Ronnie James Dio (w/Mick Walls, Wendy Dio): Rainbow in the Dark
(„Trubadúr-könyvek”, Budapest, Helikon Kiadó, 2022. Ford. Bus András.)

Dave Grohl: A történetmondó. Emlékek életről és zenéről
(„Trubadúr-könyvek”, Budapest, Helikon Kiadó, 2022. Ford. Pritz Péter.)

Corbin Reiff: Rohadtul isteni. Chris Cornell életrajza
(Budapest, Cser, Kiadó, 2022. Ford. Draveczki-Ury Ádám.)

Zenében is gazdag új esztendőt kívánok!

Az idei évvégi lista kibővül – a hozzám koncerten legközelebb állókat kértem meg: summázzák 12 hónap zenehallgatási kalandozásaikat – tétre, helyre, befutóra (virtuális és képletes versenyhelyzetben)! A blogon több írásával is szereplő hegyiede lajstromával kezdtünk, a beszámolóimban nem egyszer említett Maci és Krisz barátom folytatta a sort – most a blogon szintén igen aktív AdamG veszi át a stafétát.

Top 20 Külföldi album

1. Crippled Black Phoenix: Banefyre

2. Devin Townsend: Lightworks
3. Ghost: Impera
4. Cult of Luna: The Long Road North
5. Brutus: Unison Life
6. Drudkh: Їм часто сниться капіж (All Belong to the Night)
7. Soilwork: Övergivenheten
8. Amorphis: Halo
9. Darkthrone: Astral Fortress

10. Clutch: Sunrise on Slaughter Beach
11. Avatarium: Death, Where Is Your Sting
12. Slipknot: The End So Far
13. Rammstein: Zeit
14. Halo Effect: Days of the Lost
15. Sigh: Shiki
16. Wolfheart: King of the North
17. Immolation: Acts Of God
18. Voivod: Synchro Anarchy
19. Crowbar: Zero and Below
20. Candlemass: Sweet Evil Sun

Idén az átlagosnál is több zenei albumot hallgattam, ami nyilvánvalóan nem könnyítette meg a helyzetemet az egyébként ilyen hálás munkák összeállításakor. Ez részben köszönhető egyrészt a járvány miatti csúszásoknak, beragadásoknak, és hogy sok lemezzel árasztották el a közönséget. Másrészt én magam is egyre éhesebben és nyitottabban kerestem a zenei élményeket, ha már mégiscsak ezek éltetnek a mindennapok során. Mindenesetre hivatalosan is megkaptam a „kalandor” címként a Spotifyon, ennek megfelelően sokat is küszködtem a listák összeállításával. Aztán megtaláltam, hogy vágjam át a gordiuszi csomót, de erről majd később. Jöjjenek hát az idei kedvenceim több felvonásban.

Sokáig hezitáltam, mi kerüljön az első helyre, de a CRIPPLED BLACK PHOENIX zenéje olyan közel került hozzám ebben az évben, és uralta le a zenehallgatással töltött időmet, különösen a koncert után, hogy képtelen voltam nem az élre tenni őket. Monumentális, melankolikus, felemelő, érzelmes, de leginkább szabad lemez a Banefyre egy kompromisszumokat nem ismerő zenekartól. Ha egyszer megélem a világvégét, nagy valószínűséggel CBP fog szólni. Az említett dilemma oka pedig az új DEVIN TOWNSEND miatt volt. Kedvenc földönkívüli Őrült Tudósunk ugyanis a Lightworks formájába egy meglepően letisztult, több nyugodt, merengős pillanatot tartalmazó, zeneileg ugyanakkor rendkívül kerek és minden pontjában zseniális lemezzel jelentkezett, ami merészen kísérletezik a zenei műfajokkal. És bár eredetileg a „B oldalnak” készült a többi dal (Nightworks), ez senkit ne tévesszen meg: ezt bizony dupla albumként kell hallgatni. Bevallom őszintén, kései szellemidéző vagyok, és a GHOST igazi nagyságát a karantén alatt fedeztem fel. Sokáig kerülgettük egymást, aztán egy napokig tartó dallamtapadás után követtem a klérust. Tobias Forge mindent tud az elmúlt 50 év zenei stílusairól és nem is fél felhasználni azt. Az Impera pedig újfent demonstrálja ezt a zseniális dallam- és dalérzéket. Agyig tolt Hammond orgona, bámulatos dallamok. A zene, amit a nem rockfan családtagoknak is bejön, és a true arcok bűnös élvezete. Nem lehet megunni.

És akkor a többiek.A CULT OF LUNA nem tud hibázni. Ráadásul az új lemezre állt össze a leginkább minden. Súlyos riffek, utazós epikus dalok, tele finom megoldásokkal. Szomorú, vad és életigenlő, de még inkább minden pontjában őszinte albumot hozott a BRUTUS belga triója. Az eddig legjobb munkájuk az Unison Life. A DRUDKH melankolikus-epikus black metalja eddig is sokat tett az ukrán kultúra ápolásáért, de a háború kontextusában még szívszorítóbb ezeket a dalszövegeket olvasni. Minél tovább hallgatom annál szomorúbb ez a lemez. A két északi zászlóvivő banda közül ezúttal a SOILWORK lepett meg jobban. Korábban nem volt rám hatással, az előző lemezzel viszont szépen megérkeztek, és most is nagyon beütöttek az Övergivenhetennel. Sajnos ez lett David Andersson gitáros utolsó munkája. Az AMORPHIS pedig a Joutsen-éra eddigi legjobb lemezét rakta le az asztalra, és koncerten továbbra is verhetetlenek. A DARKTHRONE-ról más elmondta helyettem: „Az Astral Fortress [...] egy baromi jó dalokból összerakott, autentikus metallemez lett, amiben ott van minden, amitől valaha is jó volt ez a zenekar, csak megint egy kicsit másként.” (Kovács Attila, Lángoló). Ennyi. Van, amit nem kell túlbonyolítani. Ahogy a CLUTCH is teszi. 33 perc tömény blues alapú hamisítatlan cltuch’n roll Neal Fallon kiváló dallamaival.

Zanzásítva a folytatásról. Az AVATARIUM megint apró változtatásokkal tudott előrelépni Jennie-Ann Smith fantasztikus énekével, már várom a koncertet. Aztán ki gondolta volna, hogy a SLIPKNOT megint megosztó lesz egy szereted/gyűlölöd albummal. Mivel én nem várom, hogy ma is szétcsúszva, bemindenezve, feldolgozatlan traumákkal tele készítsenek albumokat, ezért tudtam szeretni a kísérletező új lemezt is, mert ez egy jó album. A hasonló életkori dilemmákat fogalmazott meg a maga abszurd módján a RAMMSTEIN, sokáig kísért a Zeit. A THE HALO EFFECT szupergroupja szimplán megmutatta, hogy mitől döglik a svéd melodeath. Még mindig ezek a veterán figurák a műfaj királyai. A SIGH jóval kerekebb, letisztultabb albuma elképesztő zenei és kulturális élmény, már nem kellett gondolkodnom a beválogatásán. Akárcsak a WOLFHEART helyén. Az IMMOLATION az utolsó pillanatban kiütötte az utolsó menetben a Bloodbath-t. És végül az olyan nagy veteránok is remek albumokkal jelentkeztek, mint a VOIVOD, a CROWBAR és a CANDLEMASS, bár náluk már kevés a meglepetés.

Pörgött még: Éppen csak lecsúszott a Top20-ról OZZY (nem hittem volna, hogy egy Eric Clapton-cameoért fogok lelkesedni), és a KREATOR is, akik szintén megtalálták az apróbb mozzanatokat, amivel bővíteni tudták a repertoárjukat. Ők ki-be jártak a húszas listán. Jó évet zárt az ARCH ENEMY és az AMON AMARTH. A MACHINE HEAD visszakerült a polcra, a 5FDP szintén, és engem lepett meg a leginkább, hogy többször lecsúszott egy MEGADETH album. És sokat pörgött a SCORPIONS és az IGNITE is. Az IN THE WOODS újra megcsillantott valamit a kozmoszból, örömteli az az út, amin járnak. És még mennyi-mennyi kiváló album. Nehéz volt a döntés.

Top 15 Hazai album

1. Platon Karataev: Partért kiáltó

2. Aebsence: Sűrű
3. Nagyúr: Szemét
4. Thy Catafalque: Mezolit
5. Nest of Plagues: To Kill a God
6. Beerzebub: A szavak ereje (EP)
7. Türböwitch: Fullmoon Liquorthropy
8. Archaic: The Endgame Protocol
9. Another Way: Csillagok kutyaláncon
10. Kajgün: Daogoad/FZ22
11. Red Swamp: Time To Die
12. Needless: The Cosmic Cauldron
13. Rivers Ablaze: The Black Hole Era
14. Ahriman: Kehely

15. Counter Clockwise: Szó szegik, vagy bennszakad
+1
Stoneblood: Shrines of Morbid Indignity

A magyar albumokat tekintve jóval egyértelműbb volt a helyzet. Három olyan zenekar és album került a dobogóra, akik alapvetően mutatják meg, mennyire sok tehetséges banda van a hazai színtéren. Teljesen más albumok, mégis minőségi és változatos zene, és a dalszövegeiket tekintve a magyar nyelv kivételes teljesítményei. A PLATON KARATEV letisztította a saját indie-rock stílusát, majd meg is haladta azt, és ezúttal magyar nyelven vezet csodálatos magasságokba és mélységekbe, és hogy miért „befelé vezet kiút”. Az AEBSENCE sötét-szomorú albumot adott ki, fájdalmasan szép, a népköltészetet elevenen továbbvivő dalszövegekkel. A NAGYÚR létrejöttének már eleve lehetett örülni, hogy lemez is lett, az már csak hab a tortán. Ezt a zenét ezzel az énekkel csak ezek a zenészek tudják produkálni. A MEZOLIT tavalyi Fekete Zajon szereplő produkciója kivételes eseménye volt a hazai zenetörténelemnek, 30 tagú zenei kollektíva állt össze, hogy a Thy Catafalque előtt tisztelegjen az élő előadással. Idén pedig megjelent ennek képi és zenei lenyomata. Minden polcon ott a helye. A NEST OF PLAGUES súlyos dallamtapadásokat okozott a lemezzel, amiket a koncertek csak fokoztak, szurkolok a nemzetközi befutásért. Ahogy kiváló thrash lemezzel jelentkező ARCHAIC-nak és a smokercsászár RED SWAMP-nak is. A TÜRBÖWITCH speed/thrash/punk muzsikája igazi titkos favoritom lett ebben az évben, az új lemez is sokat fog forogni nálam. És hát itt vannak a hazánk kilátástalan és súlyos társadalmi állapotát tükröző zenekarok (BEERZEBUB, ANOTHER WAY, COUNTER CLOCKWISE), a düh zenei transzformációjával talán sikerül kibekkelni az apátia éveit, amúgy meg baromi jó lemezek. A szintén rendkívül különleges KAJGÜN improvizatív-meditatív fúziós zenéjéről nehéz mit mondani, inkább hallani kell. És lehet akár a stúdió albummal vagy a fekete zajos fellépéssel kezdeni. A NEEDLESS monumentális albummal jelentkezett még az év elején, sokáig el lehetett benne merülni. A hazai black színtér meg jó kezekben van, amíg egyszerre viszik tovább a korábbi vonalat (AHRIMAN), és újítják meg fokozatosan (RIVERS ABLAZE). Mivel alig pár hete jelent meg, ezért még tanácstalan voltam az elhelyezésével, de mindenképp megemlíteném a STONEBLOOD lemezét, ami több szempontból is izgalmas projekt (black metal Junkies), de az egyik legmeghatóbb és méltó tisztelgés egy elhunyt barát, zenésztárs előtt.

Pörgött még: JACK (Lobotómia), MONASTERY (Divine Damnation), THE BETRAYED KINGDOM (On The Land Of Myth), ESPERFALL (Origins In Darkness), NYGMALION (Deluminate).

Mint említettem, rendkívül nehéz volt a döntés, ezért addig variáltam a kategóriákat, amíg megtaláltam a kiegészítéseket, és azt érezhettem a végén, elégedetten dőlhetek hátra, mert sikerrel csaltam. Ilyen a következő két kategória. Megjegyzem, az itt szereplő lemezek közül is több felkerülhetett volna akár az összesített listára.

TOP 15 Kalandorok

1. Zeal & Ardor: Zeal & Ardor
2. Cave In: Heavy Pendulum
3. Venom Prison: Erebos

4. Conjrurer: Páthos
5. Lorna Shore: Pain Remains
6. Oceans of Slumber: Starlight and Ash
7. Siberian Meat Grinder: Join the Bear Cult
8. Birds In Row: Gris Klein
9. Half Gramme Of Soma: Slip Through The Cracks
10. Jours Pâles: Tensions
11. Véhémence: Ordalies
12. Eruption: Tellurian Rupture
13. Gaerea: Mirage
14. ACOD: Fourth Reign Over Opacities And Beyond
15. Nightrage: Abyss Rising

Jöjjenek akkor a kalandorok, azaz azok a zenekarok, akiket igazából idén fedeztem csak fel. Bevallom őszintén lemaradtam a ZEAL & ARDOR felfutásáról, zsigerből nem szoktak a felkapott dolgok érdekelni, az ötlet is fura volt, aztán meg a zene se fogott meg első hallásra. Aztán idén mindenhol belefutottam olvasás közben, ideje volt próbát tenni, és belemerültem. És mennyire megérte. Ha valami ennyire kísérletező, brutális, ugyanakkor dallamos és magával ragadó tud lenni, akkor az kétségtelenül össze van rakva. Hihetetlen egyveleg, kérdés persze meddig tud futni ez mashup-metal. A CAVE IN albumán a Mastodon, a Soundgarden és a Tool ült le egy sör mellé, és bizony arcul csap, fájni fog. A VENOM PRISON, a CONJURER és LORNA SHORE a számomra kissé kifulladt deathcore zenének adták vissza a hitemet. Brutális ugyanakkor változatos érzelmekkel teli lemezek egytől egyig. Az OCEANS OF SLUMBER-re úgy tűnik jókor találtam rá. Engem a korábbi dolgaik nem hatottak meg, mert bőven akadtak régi lemezek a melodeath műfajban. Ám ez az album, különösen Cammie (Gilbert) Beverley énekesnő teljesítményének köszönhetően valami egészen különleges lett. Az orosz SIBERIAN MEAT GRINDER egy rohanó grizzly sebességével és erejével tolja a medvekultuszt a hardcore-ba, ehhez nem lehet nem csatlakozni (hamarosan koncert!). BIRDS IN ROW screamója nagyon megtalált a koncerten, így itthon is a lemezt hallgatva. Ha már franciák. Tavaly a görög metálszíntérrel ismerkedtem (lásd még HALF GRAMME OF SOMA), ebben az évben a francia (nyelvű) black zenekarokkal kerültem közelebbi barátságba. Ennek egyik izgalmas képviselője a JOURS PÂLES, a VÉHÉMENCE trubadúrmetálja, valamint az ACOD. És ha black, akkor kiemelhető a portugál GAEREA, akik valószínűleg eddigi legjobb albumukat adták ki. A szlovén(!) EUROPTION a Sancturary és Nevermore rajongóinak ajánlható, minőségi prog power/thrash a szomszédból, a mai napig nem értem, miért csak most találkoztam velük. A végére pedig egy kaméleon banda maradt. A NIGHTRAGE megmutatta, hogy a minőségi svéd melodikus fémet Szalonikiben is lehet készíteni, de azért nem véletlenül költöztek végül „haza” Göteborgba.

TOP 10 debüt

1. The Otolith: Folium Limina
2. Haavard: Haavard
3. Vented: Cruetly and Corruption
4. Blackbraid: Blackbraid
5. Venus Principle: Stand in Your Light
6. Fer de Lance: The Hyperborean

7. Isafjord: Hjartjasjaki
8. Ibaraki: Rashomon
9. A-Z: A-Z
10. The Damnation: Way Of Perdition

Az elmúlt 1-2 évben sorra alakultak a karantén supergroupok, de ettől függetlenül is számos új debütálást köszönthettünk. Örömmel fedeztem fel őket is. A SubRosa porából feltámadó THE OTOLITH nagyszerű ötletekkel teli keserédes szimfonikus doom albumot készített, amelyen kiválóan szervesülnek más hangszerek (pl. hegedű) és az elektronikus részek. Håvard Jørgensen gitáros énekes a HAAVARD-dal visszatért az Ulver csodálatos Kveldssanger albumának világához. Neo-folk lemez gyönyörű dallamokkal, gitárjátékkal, énekkel, a legszebb északi hagyományokat idézi. Még túl közeli a megjelenés, ezért még nem tudtam magabiztosan elhelyezni a nagyobb listán az amerikai-magyar VENTED albumát (idővel valószínűleg felkerülne rá), arról viszont már meggyőzött a banda, hogy említésre méltó rendkívül színvonalas groove/numetal anyagról beszélhetünk. Az új anyagban csalódott Slipknot-fanok otthonra találhatnak itt, hiszen a dobtémákban biztosan visszaköszön Joey Jordison szelleme. Szurkolhatunk Hájer Gergőnek az újabb magyar sikerért. A BLACKBRAID a New York állam északkeleti részén húzódó Adirondack-hegységéből származó őslakos Sgah’gahsowah szólóprojektje, természet inspirálta, népi hangszerekkel is operáló, mégis nagyon is skandináv black metalja megmutatja, hogyan lehet máshogy is identitáspolitikára használni ezt a műfajt. Ha már fent szerepelt a CBP, akkor muszáj megemlíteni a régi tagokból verbuválódott VENUS PRINCIPLE szintén szép albumát. Szintén a kulturális gyökerek modern ápolását mutatja az Aðalbjörn Addi Tryggvason (Sólstafir) és Ragnar Zolberg (ex-Pain of Salvation) által összehozott ISAFJORD postrock/popzenei fúziója, valamint Matt Heafy IBARAKI nevű projekte Ihsahn mentorálásával. Az amerikai FER DE LANCE viszont a Bathory epikusságát folytatja igen magas szinten. Köztudott, hogy a Fates Warning zenészei sportot űznek abból, hogy melyikük tud több minőségi projekttel előállni az anyabanda mellett. Nekem az Ray Alder és a régi ütős Mark Zonder társulásból született A-Z ragadt be jobban. Eszméletlen az a dobolás, ami itt zajlik. Braziliában nyilván az esőerdőkben nőnek a jobbnál-jobb extrém bandák, ezúttal a női tagokból álló THE DAMNATION felbukkanásának örülhetünk.

TOP 20 Koncert

1. Mercyful Fate
(Fezen, július 28.)

2. Crippled Black Phoenix
(A38, augusztus 31.)

3. Ghost
(Budapest Aréna, május 18.)

4. Tool
(Budapest Aréna, május 24.)

5. Cult of Luna, Caspian, Birds In Row
(Akvárium, október 17.)

6. Vulture Industries
(Fekete Zaj, augusztus 18.)

7. Inter Arma, Gatecreeper
(Dürer-kert, június 23.)

8. Gojira
(Barba Negra Blue, július 27.) [ – konfettieső]

9. The Ocean, LLNN, Playgrounded
(Akvárium, október 1.)

10. Villagers of Ioannina City
(Instant, november 17.)

11. Amorphis + Dark Tranquility
(Barba Negra Red, december 12.)

12. Anneke van Giersbergen
(Analog Music Hall, november 6.)

13. Iron Maiden
(Groupama Arena, július 7.)

14. Crowbar
(Barba Negra Red, október 26.)

15. Borknagar
(Barba Negra Blue, október 10.)

16. Opeth
(Barba Negra Blue, szeptember 21.)

17. Volbeat, Skindred, Bad Wolves
(MVM Dome, november 5.)

18. Godsmack
(Barba Negra Red, október 23.)

19. The Halo Effect, Machine Head, Amon Amarth
(Barba Negra Red, október 18.)

20. Mayhem
(Barba Negra Blue, április 29.)

Hihetetlen koncertáradat volt idén, tényleg idő, energiát, de még inkább pénztárcát próbáló évet zárunk. Hasonlóan nehéz volt összeszedni a legjobbakat, de a sorrendben szerencsére nem volt kérdés. King Diamond és a MERCYFUL FATE érkezésével egyértelmű volt, hogy mi lesz az év koncertjei. A sikerrel újjáéledő és kiváló formában érkező MF erődemonstrációt tartott Fehérváron is, és számos sikeres világkörüli turné után fordulhat majd rá az érkező lemezekre. Tűkön ülök. A fentebb emlegetett okokból nyilván a CBP került a második helyre. Ez a szinte cirkuszi társulat mindig emelkedett és közvetlen koncerteket ad. A GHOST-ra nagyon kíváncsi voltam, és nem is kellett csalódnom a teátrális és látványos koncertben, ráadásul még egy teljesebb életszakaszban talált meg az esemény, így örök emlék marad. A TOOL súlyos és magával ragadó zenei élmény maradt, belémégett a lenyűgöző látványvilága A CULT OF LUNA (a Birds in Row és a Caspian társaságában) óriási koncertet adott. A VULTURE INDUSTRIES pedig elvarázsolta az őrület univerzumába a Mátrát. Örültem, hogy láthattam végre az olyan számomra kedves zenekarokat, mint az INTER ARMA, GOJIRA, THE OCEAN vagy a VILLAGERS OF IOANNINA CITY. Az AMORPHIS kihagyhatatlan, és azért is ezt választottam, mert az amúgy duplázó DARK TRANQUILITY-vel együtt emlegethetem. Csak a számozás kényszere miatt került ennyire hátra ANNEKE varázslatos estéje. A CROWBAR kötelező, mindig öröm látni a szimpatikus Kirköt, ők a Sacred Reich és a Sepultura mellett zúztak. A BORKNAGAR legutóbbi lemezéért odavoltam, akárcsak a koncertért. És vegyük ide a THE HALO EFFECT-et is, akik a Machine Headdel és az Amon Amarth-szal hengereltek. A GODSMACK másodjára is nagyon nagy bulit csinált. Régi kedves, de az utóbbi időben a lemezjátszókból kikopott az OPETH, a VOLBEAT, hatalmas élmény volt mindkettő. A rendszeres IRON MAIDEN-dózis állandóan helyet kell, hogy kapjon, akárcsak a MAYHEM. A magyar koncerteket ezúttal nem szedtem sorba, és biztos, hogy így is kihagytam valamit, de jövőre lehet, majd szigorúbb leszek.

AdamG