Fémkereső

Nem volt kérdés: amikor ősszel kiderült, hogy a Mercyful Fate fellép a FEZEN-en, már vettem is a napijegyet – az már csak hab volt a tortán, hogy az egyik legkedvesebb thrash zenekarom, a Death Angel is ugyanaznapra lett lekötve. Magyar metáltörténeti pillanat: a Mercyful Fate első önálló koncertje hazánkban (az 1999-es Metallica előtti fellépés volt eddig, ugye, és King Diamond 2006-os pecsás koncertje). Én még soha nem láttam őket, kihagyhatatlan esemény!

Négy után kocsiba vágtam magam, s elautóztam Székesfehérvárra – legutóbb Alice Cooper horrorshow-ján jártam a FEZEN-en –, ötkor már a vasúti felüljárón át igyekeztem be a fesztivál területére, ahol a verőfényes, tűző napon árnyékmentes térség és elszórt látogatói jelenlét fogadott. Irány a merchsátor! Ahol aztán a mostanság megszokottól eltérően, jóval olcsóbb árszabású pólókészlet fogadott. Ami ezen kívül meglepett, az a színpad előtti nézőtér zúzott aprókővel való felszórása, ami közel sem hallgatóságbarát megoldás: ha itt valaki elesik zúzás közben, az tényleg zúzott lesz. A másik, mint később szembesülhetünk vele a két koncert közti 3 órás pauzában, hogy a fesztivál területén nem lehetett kávét kapni, csak valami energiaitalszerű löttyöt – állítólag a korábbi fesztek tapasztalata azt mutatta, nincs rá igény. Jelzem: nagyon is van!!!

Derűs szívvel fedeztem fel, hogy vidámpark is üzemel a területen, ó, ha ezt a gyerekeim megtudják, legközelebb követelni fogják, hogy elhozzam őket, s ők ott tivornyázzanak, míg az apjuk mentes sörrel a kezében ácsingózik egy-egy metálkoncerten a színpad előtt…

A DEATH ANGEL korai 18 órás napfényes kezdésére – amit persze rajongóként sérelmezek, de nyilván a népszerűségi adatok a döntők, és nem az, jelen esetben, hogy tovautaztak volna fellépés után, mert a hónapban még a budapesti Judas Priest-koncerten is tiszteletüket tevő filippínó-bázisú zenekar tagjai a Mercyful Fate show-ját is megvárták (és előtte 21 órai kezdéssel dedikáltak is a merchsátorban) és megsasolták. Naná, mint írtam, ez kihagyhatatlan! – szépen megtelt a színpad előtti térség. Legutóbb 2018 decemberében láttam őket Budapesten a Barba Negrában, azóta nem is jártak nálunk. Tagadhatatlan, hogy nálam a mindent vivő szereplésük a 2003-as megapubos, első magyarországi koncert, ami nem 10, hanem 100 pontos, s azóta majd’ minden hazai bulijukon ott voltam – de méltatlan lenne ezt használni etalonnak, mércének, hiszen azt az eufóriát lehetetlen lenne überelni, amit akkor érkeztem, hogy végre láthatom-hallhatom őket, a klubban uralkodó sűrű hangulatot végképp!

Szóval ez a mostani, fesztiválos másfél óra 10 pontos volt, és a maga nemében zseniális. Már a setlist is magáért beszél. Az meg egyenesen pofátlanság, hogy Rob Cavestany nemhogy nem öregszik, de mintha fiatalodna; Mark Oseguedának is csak a mákosodó sörénye jelzi az idő múlását, az izgága mozgása, jellegzetes dobemelvényről el- és leugró mozdulata, frissessége, a hangja nem! Hogy csinálják? Mindegy, én járókerettel botorkálva is a színpadjuk elé járulok legközelebb is, amikor ők már ismét tizennyolc évesek lesznek – Mark azt ígérte, hamarosan jönnek megint! Úgy legyen!

Mert fergeteges show-t produkáltak a hatalmas Humanicide-borítós molinójuk előterében – igazi, bőséges, dinamikus (mégis laza) fesztiválprogramot, pengeéles hangzással, fülig érő szájjal, nagy elánnal, Marktól szokatlanul sok szövegeléssel (és oldalra köpéssel…; vicces, de ha meghallgatod a 2009-es Sonic German Beatdown című koncertalbumot, már onnan visszaköszönnek a most is nyomott dumák mintái…). A korai, legendás korszak albumainak (és a 3 közül főleg az első lemez) dalai mellett az új, 2004-től datálható (Gus Pepa gitárost Ted Aguilar váltotta), és a legújabb, 2010-től keltezhető korszak (Andy Galeon dobos és Dennis Pepa basszer helyett Will Carroll és Damien Sisson játszik) számai is helyett kaptak, engem kifejezetten arra ösztönözve, hogy ezeket a lemezeket is sűrűbben feltegyem majd otthon. Cavestany gitárjai közül hármat is volt szerencsénk megcsodálni, de főleg a rajta brillírozó ujjakat és az őket kísérő állandó vigyorgását! Pöpec volt az egész, lenyűgözve bólogattam, s akármeddig elhallgattam volna őket, volt nagy boldogság – s ahogy láttam, s mondták, a színpadon is.

Több mint elégedetten indultam újra a merchsátorhoz, beszerezni a korábban kinézett pólót. Valójában nem is volt baj, hogy ekkora, több órás lék volt a Mercyful Fate fellépéséig, volt idő feldolgozni az audiovizuális élménycunamit, ami, ha egymást követte volna a két fellépés, azt hiszem, elég megterhelő lett volna, mert a King Diamond vezette alapcsapat valami egészen elképesztő, nagyszabású, évekre emlékezetes koncertműsort adott.

horner

A Death Angel aprítása után kétségtelenül kellett némi pihenő mielőtt elérkezett az est – és számomra az év – legjobban várt koncertje. 23 év után ugyanis a MERCYFUL FATE, a dán metál legenda újra Magyarországra látogatott. Miközben várakoztam a zenekari logóval ellátott függöny előtt, eszembe jutott az a pillanat, amikor egy régi kecskeméti haverom először mutatta meg King Diamond The Spider’s Lullabye című albumát, és rögtön a nyitó riffek meggyőztek arról, hogy itt bizony csakis valami különleges zenéről lehet szó. Ezt az élményt csak tovább fokozta, hogy a következő lemezként már a frissen megjelent Dead Again pörgött. Teljesen magába rántott ez az utánozhatatlan hangulatú zenei világ. Így amikor a Hammerben a Don’t Break The Oath című lemez került terítékre a klasszikusok sorában, és ennek hatására beszereztem a lemezt, akkor már nem volt kérdés, mit hallok: a metálvilág egyik csúcsragadozóját. És ahogy a Metallica bejelentette, hogy 1999-ben megérkezik Magyarországra a Mercyful Fate és a Monster Magnet társaságában, akkor már teljesen egyértelmű volt, hogy nem a főzenekar miatt megyek majd. Valószínűleg azon kevesek közé tartozom, akinek még tacskó metálos korában láthatta az akkoriban új albummal jelentkező, évek óta egységben lévő zenekart. Talán éppen ezért is voltam nagyon kíváncsi és izgatott az újraindulásról szóló hírek olvasásakor. Pláne, hogy azok nemcsak egy haknizásról szóltak, hanem komoly motivációkkal, egy új album ígéretét is belengetve. Persze ezeket az álmokat is szerteszórta a Covid, ám szerencsére a kellő elszántság végett a nyitás után sem engedték el ezeket a terveket, azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy ennek köszönhetően Magyarországon is fellépnek majd.

A múltba révedezésemből végül a szinte percre pontosan érkező The Oath felvezetője, majd a függöny lehullása ébresztett, hogy felvezesse ezt a szinte minden pillanatában tökéletes, mintegy másfél órás szeánszot. Az ezután megszólaló A Corpse Without Soul őrületes nyitánya, valamint King Diamond jellegzetes hangváltásai pedig mindenkit meggyőzhettek arról, hogy itt nem lesz kegyelem, a zenekar teljes fegyverben érkezett. Az oktávkirályról pedig rögtön kiderült, betegségek ide vagy oda, jottányit sem veszített a hangjából, rendkívüli erővel és energiával rendelkezik még most is. Ezután némileg meglepő módon rögtön elsütötték az előzetes hírekből már ismert, és igazi unikumnak számító The Jackal of Salzburg című új számot, ami a remélhetőleg tényleg készülő új album egyik előzetesét. A végig magas technikai színvonalon zajló koncert egyetlen technikai hibája egyébként pont itt történt, mikor Hank Shermann gitárja váratlanul elnémult egy-két percre. Bár a rutinos gitárosról sütött a bosszúság, a frontember végig szerepben maradt, és színpadi jelenlétével igyekezett magára vonni a figyelmet. A helyreállt rend után a közönség pedig nagy ovációval fogadta a hathúros visszatérést, egyúttal biztosítva arról a zenekart is, mindez itt és most nem számít. És tényleg nem. Hiszen ezután következett java, amit a Curse of the Pharaohs vezetett fel. A Don’t Break The Oath album elkötelezett híveként kicsit sajnáltam, hogy a felhozatal inkább a Melissa album felé hajlott a két klasszikus közül, de hát ez legyen a legnagyobb bajom, soha nem hallhattunk még ilyen dózisban ezeket a dalokat. Szubjektíve nekem (nyilván) a Dangerous Meeting jelentette a megváltást, de objektíve a koncert csúcspontját az Evil, majd a Come to the Sabbath és a záró Satan’s Fall jelentette. Tökéletes dramaturgia volt. Az utóbbit hallgatva ráadásul sok konzekvenciát le lehetett vonni. Egyfelől érthetővé vált, hogy ez a dán undergroundból származó, rendkívül komplex, sok-sok dallamból és hangulati világból építkező zenekar miért is lehetett annyira különleges és kultikus már az 1980-as években is. Másfelől az egy perce jutó témahalmozások tekintetében megérthettük, hogyan bontakozik ki egy-egy szekvenciából egy egészen új generáció a nyomában, és hogy miért is hivatkozik rá úton útfélen a Metallica, a Slayer, a Volbeat vagy akár a Hammerfall.

Lenyűgöző volt már csak a legendás harcostárs, Hank Shermann, valamint a zenekar második érájához kötődő bárdista, Mike Wead hibátlan szólóit hallgatni, nézni. Őket pedig rendkívül feszesen követte a dobos Bjarne T. Holm és a Timi Hansen sajnálatos halála után beugró Joey Vera párosából álló ritmusszekció. Minden a helyén volt. (Apropó: igazságot Mike Weadnek. Nem igazán értettem, hogy a kezdetekben az ikergitározásban és dalszerzésben oroszlánrészt vállaló Michael Denner miért sírja tele a sajtót a távolmaradása miatt. A zenekar tudtommal soha nem vonult vissza, márpedig a legutolsó felállásban még Wead volt, aki nemcsak King Diamond évtizedes harcostársa, de tökéletesen helyt is áll ebben a szerepben, és ezt már albumon is bizonyította. Persze jó lett volna Dennert is látni. 1984-ben. Addig is mindenkinek ott a YouTube.)

Hogy mennyire nem haknizásról van szó, azt egyébként az is mutatta, hogy a zenekar egy egészen friss színpadképpel indult útra, és szerencsére ezt a szerényebb színpad ellenére a FEZEN-en is ki tudták alakítani. Pedig nem is volt bonyolult. A háttérben felhúzott neon fordított kereszt előtt felhúzott színpadkép egy hatalmas lépcsőből állt, tetején egy pentagramos oltárral, valamint egy kisebb sekrestyéssel, ahol a szertartást vezető King Diamond alkalmanként átöltözhetett. A Mester nem is volt rest kihasználni ezt a lehetőséget, az első pár szám alatt a Melissa borítóját idéző álarcban, utána pedig egy démoni Tarot kártya királyát megidéző koronában lépett fel, folyamatosan mozgásban volt és tartotta s kapcsolatot a közönséggel. Ha valamit, akkor ezt a megújulást nem várta az ember. Nem mehetek el annak említése mellett sem, hogy kerekedett azért némi bensőséges hangulat a közönség felé egyébként végig rendkívül hálás frontember magyar érintettsége miatt, amit nem is titkolt egy adott ponton. A zenekari árokban meghúzódó felesége, Lókay Lívia Zita ugyanis hazánk szülötte, aki elsősorban a másik zenekarban végzett tevékenysége miatt ismert, azonban itt jegyezzük meg, hogy az idei Mercyful Fate-turné során elképesztő jelenlétet produkál a zenekarnak a közösségi médiában. Aki esetleg nem látta ezeket a videókat, azoknak érdemes utánanéznie, hiszen valóban páratlan jeleneteket láthat a kulisszák mögött, és ez elképzelhetetlen lett volna évtizedekkel ezelőtt. Mindenesetre különös érzés – és ringassuk magunkat egy kicsit ebbe a tudatba –, hogy egy kicsit magyar zenekar is lett a King Diamond vezette Mercyful Fate. Reméljük, ez majd a jövőbeni magyar koncertek számában is megnyilvánul majd.

A koncert közben próbáltam figyelni a környezetemben támadt reakciókat, és örömmel konstatáltam, hogy vannak olyan fiatalabb és idősebb generációhoz tartozó rajongók, akik hasonlóképp éveket vártak a találkozásra. És megmondom őszintén, kicsit irigyeltem őket. A duplázóknak ez olyan érzés lehetett, mintha a kedvenc csapatod 23 ínséges év után újra megnyeri a bajnokságot, de az a bizonyos első élmény mindig emlékezetes marad. És ez a koncert egy tökéletes első pillanat lehetett arra, hogy élőben lásd a Mercyful Fate-et.

 Gaborják Ádám

F25 – FEZEN FESZTIVÁL 2022
Mercyful Fate (DK/US/S), Death Angel (US)
Székesfehérvár, 2022. július 28.
Belépőjegy ára: 8490 Ft

A Rákóczi híd budai hídfője magasságában autózók a késő esti órákban bizonyára hüledezve tapasztalták, de talán nem kapták félre a kormányt, hogy vastag, ezüst színű szerpentinek vagy éppen apró konfettik hada hullik alá az égből a kocsijuk szélvédőjére. Van, hogy cigánygyerekek potyognak az égből, van, hogy piros hó esik, és van, hogy a hídfő melletti nagyszínpadon Gojira koncert van – ahonnan a konfenttiágyúkból kilövellő hangulatelemeket elsodorja a szél, miközben hűházik a tömeg.

A francia Gojira negyedszer járt hazánkban, harmadszor Budapesten, másodszor a Barba Negrában – én végre-valahára most vettem részt először a koncertjükön. Ami, ugye, elvileg már 2020-ban lett volna az Arénában a Korn előtt – ami igen csábító is volt. De aztán az ismert körülmények miatt halasztódott, végül önálló életre kelt, azaz a Fortitude című 2021-es új lemez, ami térde kényszerített, megjelenésével saját turné lett belőle a maori Alien Weaponry és a brit Employed To Serve hathatós közreműködésével. Előbb 2022. januári dátummal, majd ezzel a július végivel. (Ami nem kis kihívás volt számomra, mert szívesen meglestem volna újra a FEZEN-en a The Iron Maidenst, akik szintén szerdán léptek fel, illetve a Mercyful Fate–Death Angel páros is kihagyhatatlan csütörtökön (ma), így viszont némileg lankadtabban kell majd lekocsikáznom Fehérvárra…)

Jó sokan gyűltünk össze a 18 órai kapunyitásra, de hamar bejutottunk, hogy aztán újra végeérhetetlen sorokba álljunk a söröspultokhoz vágyva eljutni – és újra és újra: egy nagyjából meleg sör akár 40 perces türelmet is igényelt, aki bírta…

A Justin Jones énekes hölggyel a fronton kiálló brit EMPLOYED TO SERVE kvintettje azonban hamarosan belevágott. Ők azon bandák számát gyarapítják, akik jósolhatóan örökké előbanda státuszban ragadnak, legyenek bármennyire is szimpatikusak és lelkesek, a zenéjük amolyan tizenhárom egy tucat, nincs benne semmilyen plusz, ami egyáltalán kiemelné őket a tömegből. Extrém ének, némi csattogós-djentes-groove-os alap, felejthető dalok. Tkp. az új-zélandiak beállására el is temetődtek az emlékezetemben…

Az ALIEN WEAPONRY első magyarországi koncertje még az első lemezzel és a régi Dürer-kert középtermében ellenben máig élénken él a fejemben. Így nagy volt a boldogság, hogy ismét láthatom-hallgatom őket. Volt bennem némi félsz, hogy a klubterem után egy szabadtéri nagyszínpadon mennyire állja meg a helyét a trió, de a koncertjük elmosott minden kétséget: van helyük a nagyobb színpadokon, be is lakják.

Persze a szeánsz a dobos Jong fivér, Lewis rituális beköszöntőjével indult, amihez aztán csatlakozott az új basszer, az arctetovált Tūranga Morgan-Edmonds (később, a koncert után, láttam, elment rollerezni a budai éjszakába...), majd Henry de Jong gitáros-énekes is és a legjobb formájukat hozták, valamint a legjobb groove-okat a két lemezükről, miközben alaposan beugrálták a színpadot. Nekem most is bejöttek, bennük a származásukon kívül is van némi plusz, a zenéjükben, ami ha nem is átütő, de figyelemfelkeltő. Ez újdonsült rajongóknak is átjött a tömegből: a Gojira koncert második felét a merchpult magasságában, hátrább töltöttem, Henri mellett ácsorogva, s nem egy arc jött oda hozzá frissen és borsos áron vásárolt AW-pólójában közös fotóra felkérni, illetve vinylt dedikáltatni, amikre ő készséggel állt is rendelkezésre… Én meg touch and go feelinggel álltattam magam…

Aztán elérkezett a várva-várt francia GOJIRA fellépése, akiket anno a From Mars To Sirius ismertem és szerettem meg, s manapság is azt tartom pályájuk egyik legjobbjának a tavalyi Fortitude mellett – ennek ellenére sem vettem meg a 2005-ös, a merchpultnál 30.000 Ft-ért kínált, dedikált albumot vinylen… Ami sok, az sok…

Nekem öröm, másoknak (ugye, Ede!) talán nem annyira, de a koncert a Fortitude album számaira volt felépítve, s közéjük tűzdelték be a korábbi lemezek egy-egy dalát. A kivetítőn 180 másodperctől kezdődött a visszaszámlálás, s ők atomóra pontossággal kezdtek bele nukleáris behatástól sem mentes támadásukba. A hangzás, főleg az elején és főleg az éneket érintve gyengélkedett, de később a hangszeres rész számomra lemezminőségben szólt, bár lehetett volna hangosabb is.

A zenekar népszerűségét mi sem jelzi jobban, hogy még a 100. sorban is teli torokból üvöltötték a dalszövegeiket. Miközben a kivetítőn, ha nem is pozvakowski-értelemben, de elég érdekfeszítő képsorok sorjáztak – és persze a szerpentin- (kétszer is) és a konfettieső.

Az hogy egy bandának már több mint 20 éve változatlan a tagsága, nem mindennapi. Van némi összeszokottság, egymásra hangoltság, nem? A népszerűségük meg egyenesen elképesztő, hogy ezzel a durva, gyors, darálós, mégis kifinomult, dallamos, intellektuális zenével ilyen messze eljutottak – s hol van még a Szíriusz?!

Joe nem sokat szövegelt, ha mégis, kicsit szokványos összekötőket dobott, de nem is igen volt rá szükség, beszélt helyette a zenéjük. Mario ellenben magyarul kommunikált a közönséggel: azaz magyar feliratozású táblákkal: „Nem hallak titeket” emelte a feje fölé a 40. percben a heccelt közönségnek, majd, amikor megkapta az ovációt, a „Csodálatos” transzparens következett.

Én, őszintén szólva, az 50. perc táján már telítődtem a zenéjükkel, no, meg el is fáradtam addigra az egész naptól, onnantól kezdve (ekkor araszoltam a keverőnél hátrább) kicsit már vízszintesbe vágyakozva füleltem őket… de ezen túl is azt hiszem, a ráadással másfél órásra felhizlalt műsoridő túl sok volt, mintha dramaturgiailag sem lett volna annyira erős (végig) a show-struktúra. Persze jó volt hallgatni őket, de a ráadás dalai alatt már rajtuk is a fáradtság jeleit véltem felfedezni.

Ám ha megrogyva is, de audiovizuális élményekben és baráti találkozásokban bővelkedve szeltem át a hidat a túlpartra, hazafelé tartva, szemem sarkából pár ezüst légkígyó villanását érzékelve a Duna felett fújó szélben.

Találkozunk ma a Halál Angyala és a Gyémántkirály uralta színpad előtt!

Gojira (F), Alien Weaponry (NZ), Employed To Serve (GB)
Budapest, Barba Negra, 2022. július 27.
Belépőjegy ára: 9900/10900/11900 Ft

Két nap híján két évet kellett várni erre a koncertre (lásd pandémia) – de mi ez a fél évszázados zenekari léthez képest?! És hát maximálisan megérte a várakozás!

Már belecsaptak az első számba (20 óra előtt kb. 5 perccel), ment a Long Way To Go, mikor a terembe értem, így a koromsötét nézőtéren át óvakodtam el kedvenc koncertnéző pozíciómig, a keverőpult mellé. De nem csak a bárkibe belebotlás miatt közelítettem óvatosan a hosszanti oldalon helyet kapó színpad elé, a kb. 6000 fős közönség sorai közt: a THE DEAD DAISIES jelen felállása egyszersmind kíváncsisággal, ugyanakkor némi aggodalommal vegyes izgalommal töltött el. Az első magyarországi fellépésüknél az A38-on 2017-ben rajongtam értük. Ugyanígy éreztem a rákövetkező 2018-as Barba Negrá-s koncertjükön is. Aztán a számomra két kvalitás, a basszer Marco Mendoza és az énekes John Corabi 2019-ben kikerült az ausztrál David Lowy üzletember és gitáros csapatából, s jött helyette az énekes-basszer, a sokak által legendásnak tartott Glenn Hughes, valamint a már vele készült album, a Holy Ground. Ami mondhatni nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. S éltem a gyanúval, hogy a két showman távozásával némileg csappan majd a színpadi látnivaló is…

Nos, ha nem is kápráztattak el annyira, mint anno, a The Dead Daisies azért mégiscsak komoly és figyelemreméltó színpadi jelenléttel bír – na jó, a zenéjük is fülgyönyörködtető általában, már, aki szereti a bluesos hard rockot. Önmagában már a dobos Brian Tichy és a gitáros Doug Aldrich személye és szenvedélye, no meg zenei felkészültsége, alapélmény. Mindketten remekeltek aznap este is. Tichy dobverői szó szerint egetverőek, annyit dobálta felfelé őket! Aldrich pedig szólóorgasztikus módon kezelte hangszerét, legnagyobb örömömre.

A műsor összeállítása egyfelől még mindig a Holy Ground promotálását, másfelől a saját és Hughes egykori klasszikus dalainak előadását, valamint a már szinte a kanyarban lévő új album felvezetését szolgálva történt – persze az előzenekari státusz 45 perces időkeretét figyelembe véve. Így a hatalmas, margarétákkal kirakott koponyás molinó előtt a HG dalai mellett a Shine on vagy a Radiance éppúgy elhangzott, mint a Mistreated és a záró Burn a Deep Purple-től.

Atya ég, a 71 éves Hughes sikolyai totál visszavittek a ’70-es évekbe, akárcsak az öltözéke, de retróról szó sincs, ez teljesen autentikus – ő maga a korszak megtestesítője, nem vitás!

Sikolyokból persze ezt követően sem volt hiány!...

Ám még mielőtt… – a következő 20 perc azzal telt, hogy a színpadon felépítették a szemünk láttára a Birmingham (Brum) közeli Black Country-i Walsall ipari üzemét, egy toxikus fémöntödét – a JUDAS PRIEST szülőhelyét.

Hihetetlen jó élményeket őrzök a 2011-es Sziget fesztiválos fellépésükről, s noha azóta kétszer is megfordultak nálunk (2015, 2018), nekem kellett egy dekád kihagyás, hogy ismét a látókörükbe, a színpadjuk elő keveredjek. Nagyon nem bántam meg. Az 50. jubileum turnéját igazán impozáns kulisszák közt, komoly vizuáltechnikával és fényorgiával körítették, a vitán felüli best of-programot megtámogatandó.

A JP-féle kelta kereszt – mint valami idegen űrhajó landolása a színpadon – be- és kiemelésével csaptak bele a One Shot Gloryba, hogy utána rögtön leigázzanak a Lightning Strike-kal és így tovább.

Az engem kicsit afféle Thészeusz hajójára emlékeztető csapatban (a két ikonikus gitáros jelenlétét nélkülözve) egyértelműen Halford az „eye candy”, mert hiába hogy Richie Falkner legitározza a csillagokat az égből, Andy Sneap pedig magabiztosan „teszi alá a lovat”, vagy az este folyamán különösen élénk (persze csak a helyben járás tekintetében) Ian Hill alapossága a háttérben, az emelvényen meg a félénken mosolygós dobcsászár Scott Travis – azért a ruhakölteményei, újonnani orrkarikája és körszakálla, na és a hangja miatt Rob a FÉMISTEN.

Első blikkre, amikor megjelent, azt hittem, az Apostol együttes ment át ZZ Topba, mert a télapósított fizimiskához egy aranyflitteres-szöges, rojtos hacukát viselt – A FÉMISTEN Las Vegasban. Neki szabad!

Lélegzetelállító volt a dalcsokor, amit előadtak, a kivetítőn sorjázó képi megjelenítés (Glenn Tipton alakját és gitározását többször megidézve) nemkülönben, ahogy a fényáradat is belénk véste-karcolta: ez itt a HEAVY METAL ereje teljében, maximális hangerőn! És hát egy Freewheel Burninggel, The Sentinellel, A Touch of Evillel nehéz tévedni.

A minden egyes dallal csúcsra járatott szettet mégis tudták fokozni: a Victim of Changes–Blood Red Skies– The Green Manalishi–– Diamond & Rust blokkal olyan magaslatokra érkeztünk, hogy még a Csomolungmát gyakorta megjáró serpák is levegő után kapkodtak volna. Na ezek után a Travis által kedvesen felkonferált Painkiller műsorzárója a 80. percben szinte életmentő oxigénpalackkal ért fel.

Ami ezek után jött, az nem egyszerűen ráadás volt, inkább desszertválogatás, meg hab a tortán – és levezető (a FÉMISTEN otthonául szolgáló „hegyről”): Electric Eye, majd Rob mocin be, szájában a szadomazo kultúra fenekelő légycsapójával és Hell Bent For Leather, ami átment a Breaking The Law-ba, hogy aztán egy hatalmas bika(?) fújódjon fel a színpadon és felcsendüljön a Living After Midnight (még jócskán 23 óra előtt voltunk…)

Ezzel a képpel a szemeim előtt távoztam...

A Judas Priest honlapját böngészve megakadt a szemem a magát 2023. május 17-re ismét a budapesti arénába ígérő csapat bejegyzésén:
Ozzy Osbourne turnéjának vendégeként tér hát vissza hozzánk a nem is oly távoli jövőben a fémmunkás csapat.

50 HEAVY METAL YEARS – Judas Priest (GB),
The Dead Daisies (US)
Budapest, 2022. július 11., Papp László Budapest Sportaréna
Belépőjegy ára: 14.900 Ft

Nem voltam eddig Korn koncerten. A magyarországi bulikról szóló beszámolók alapján ráadásul minden okom megvolt arra, hogy kételkedve, de legalábbis némi szkepszissel álljak az este elé. Egy, a zenitjén már régen túljutott (sőt túlzuhant), stílusteremtő, és a rock/metal törvényeit a nagy öregek közül eddigi ismereteink szerint utoljára felülíró, a milliókat megmozgató keményzene utolsó tündöklését elhozó zenekar fáradt, de legalábbis rutinból előadott haknijára számítottam. Ennél aligha tévedhettem volna nagyobbat.

Az előzenekart (az eddig csak egy lemezt kiadott indusztriál-goth Deadly Apples-t) követő közel húszperces szünet alatt a dühöngőt nagyjából megtöltő közönség már attól katartikus állapotba került, amikor kihozták Jonathan Davis ikonikus mikrofonállványát, és a java csak ezután kezdődött. A zenekar az idén húszéves Untouchables nyitószámával, a Here To Stayjel robbant be a szó legszorosabb értelmében: a rafinált, csattogó-tekergő riff elképesztő erővel dörrent meg annak ellenére, hogy bár a koncertet alapvetően príma hangosítás jellemezte (legalábbis a keverő mögött néhány sorral), de ekkor még a szám első felében a dob és az ének dominált. Szerencsére a hangzás problémáit gyorsan javították, és kiderült, milyen pusztításra képes két héthúros gitár. Ijesztőre. Nagyra. Gyönyörűre.

Szerencsére nem csak Head és Munky hangképe volt rendben, a beugrós, Suicidal Tendencies-tag Ra Díaz basszusa jól artikuláltan, tisztán hallatszott (bár kevésbé túlvezérelten, mint Fieldyé szólt volna), és Ray Luzier fifikás, minden pillanatban izgalmas és látványos dobjátékát is maradéktalanul élvezhettük. Természetesen szót kell ejteni a produkció legnagyobb veszélyforrásáról, Jonathan Davisről is, aki csúcsformában volt, és a saját imázsát sokszorosan túlhasznált, hisztérikus és leharcolt sztár helyett egy büszke, energikus zenekarvezetőt láthattunk, akinek kifejezetten jól állt az a fajta visszafogott, méltósággal és alázattal előadott frontemberi szerep, amit az évek során elsajátított.

A setlistet tekintve is maximálisan elégedettek lehetünk: a nyilvánvaló slágerek mellett (Got The Life, Falling Away From Me, Shoots and Ladders, Coming Undone, Freak On a Leash, Blind) olyan csemegéket is kaptunk, mint a No One’s There, az A.D.I.D.A.S. vagy a Y’All Want A Single. Mivel a már rég meghirdetett koncert egyúttal a legújabb lemez, a Requiem promókörútja is lett, így a Start The Healing és a Worst Is On It’s Way című új dalok terítékre kerültek, és remekül működtek élőben. A majdnem minden szempontból pazar program még olyan elemeket is elbírt, mint a Metallica One-jának, illetve a Queen We Will Rock You-jának megidézése, azonban ezt olyan mértéktartással, amitől még pont nem érezte azt az ember, mintha rockdiszkóba keveredett volna. Számomra az egyedüli fájó pont az It’s On!/Trash/Did My Time hármasából összeollózott medley volt, rögtön a krumpli-rizs vegyesköret teljesen indokolatlan kombinációja jutott az eszembe, a fogyasztó gátlástalan és cinikus lesajnálásának, illetve a hatékony maradékfeldolgozásnak az egyik leginkább eklatáns példája. Cinizmusról ugyanakkor a bakersfieldiek esetében úgy hiszem, szó sincs, mindössze helytakarékosságról – a tömörítés azonban pont az élmény lényegét veszi el, a katarzis kárára megy.

Összességében mégis azt érzem, úgy volt ez jó, ahogy volt. Hatalmas energiák mozdultak meg, a jókedvű, letaglózó erejű banda és a közönség egymásra talált, a rettenetes súlyú középtempóban döngölő, a ritmikára és a fojtogató hangulatra alapozó koncert felemelő volt. Az utolsó néhány számra megérkezett a népünnepély-hangulat is, ami Adidas melegítőben táncoló lányok, üvöltő, teljes testfelületükön kivarrt szakállas férfiak, tinédzserek és középkorúak, iskolások és ügyvédek és irodalmárok és mentősök és mindenféle korú és nemű emberek térdig sörben együtt ugráló parádéjaként manifesztálódott. Minden várakozást felülmúlt.

hegyiede

RESCHEDULED EUROPEAN SUMMER TOUR 2022
Korn (US),
Deadly Apples (CAN)
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2022. június 21.
Belépőjegy ára: 15.900 Ft

Álmomban két Eddie voltam és kardoztam egymással

legkedvesebb egyetlen testvér barát haver ismerős szaktárs kolléga énekes író van közös halmaz mind egyfelé együtt IM-pólóktól feketéllik az Üllői út Könyves Kálmán körút sarka nem foci koncert a többség kint bent érdektelen előzenekarok ne raboljuk egymás idejét rég volt legutóbb 2014-ben pesti aréna azóta kétszer Volton de én oda nem hacsak nem Slayer nem gondoltam volna hogy még egyszer de az új album nagyon jó

gyors bejutás hosszú sor a női wc előtt kiszüremkedik a benti erőlködés végre vége kilenc előtt úgysem kezd a Maiden hatalmas hodály saccra húszezren (ülő)helyeinket fel sem keressük előttünk korlát ami nem korlátozza az élvezeteket száztíz percig

húsz ötvenhét leszáll és doktorért kiált egy UFO-dal felemelkedik több ezer ostoba kézben több ezer okoskészülék japán faluban pagodák a pálya végéről örökifjaknak látszó mozgékony zenészek hol a színpad hol a kivetítő inkább a jobb de melyik az igazi berobbannak SENJUTSU Adrian piros sála Bruce sógun-kinézete Dave idült mosolya Steve elszánt energikussága Janick mozgékonysága Nicko nem látszik elölről csak a kivetítőn hátulról STRATEGO gólyalábú Eddie japán harcosként lóbálja a kardját téblábol a hangzás olyan amilyen jó hangos kicsit zavaros nagyon visszhangos de ez egy sportpálya milyen legyen majd a hamarosi DVD-n tiszta lesz THE WRITING ON THE WALL az animációs klip részletei a kivetítőn néha egy-egy büdös bácsi jobb vagy bal felünkön sör- és borszag miközben Dickinson fáradhatatlanul köpönyeget forgat azaz palástban feszít a háttérvásznak cserélődnek vége az első szettnek jöhet a bestof

REVELATIONS ó a nosztalgia hosszabb szózat a BLOOD BROTHERS előtt szívmelengető ha jól kitalált is SIGN OF THE CROSS a BB-korszakot szkippeltem volna inkább az új albumról jöhetett volna a Hell on Earth de azért élvezem ahogy Bruce egy égősoros keresztet lóbál hátul egy hatalmas szárnyas alak emelkedik Bruce hátán üzemanyagtartály-permetezőgép lángokat lövell a kezével az emelvényen FLIGHT OF ICARUS grandiózus fények tűzcsóvák jó itt lenni a sötétben FEAR OF THE DARK valami pazar ahogy álarcban lámpást lóbálva sétál fel s alá mivel lehet ezt überelni naná hogy a HALLOWED BE THY NAME-mel elragad a hangulat ezernyi torokból száll a dal majd a Sky Super Channel és MTV agyamba égetett klip-jelenete a táncoló párról THE NUMBER Of THE BEAST six six six ördögi szarvú háttérlufialak és a definitív IRON MAIDEN elképesztő szettzárása

a krími háború a régebbi angol brigádjainak vörös egyenruhája a terepszín korában mintha csak magukra rajzolták volna a célkeresztet ahogy magas-EDDIE ismét tiszteletét teszi rohamosztagosként kardozik Dickinsonnal de egy igazolt vívóval ez nem kispálya Bruce átbújik a gólyalábak között THE TROOPER Bruce is rohamosztagos a brit zászlót aztán a magyart is meglengeti a magyar rohamosztagosok na ja ahogy Mel Gibson a hős skót THE CLANSMAN ismét BB-éra száll a freedom sokszor egy pillanatra még el is hiszem irgalmatlan tempó egyhelyben állva is RUN TO THE HILLS mintha csak 30 évvel korábban lennénk lennék bárcsak

mi jöhet még hát persze hogy egy belógatott vadászgép ACES HIGH színház opera világ színész benne minden nő férfi gyerek idős és öreg rajongó fanatikus érdeklődő de főleg Dickinson ez a metálisten vívóbajnok könyvszerző és pilótasapkás pilóta én hősöm és a többiek is mind akik az időgépet is a színpadra tették nem titkoltan hogy aztán a Monty Python-dallal búcsúzzanak szokás szerint

mindenre már most sem emlékszem pontosan évek múltán meg csak majd arra a tesómmal voltunk Iron Maiden-koncerten együtt különleges élményként

Az álom igaz, ráadásul színes

LEGACY OF THE BEAST TOUR 2022
Iron Maiden (GB)
(Shinedown (US), Lord of the Lost (D))
Budapest, Groupama Aréna, 2022. június 7.
Belépőjegy ára: 13.900 Ft

Bizonyára sokan szerettek volna már eljutni egy TC-koncertre.
Bizonyára azok közül is sokan szerettek volna ismét eljutni egy TC-koncertre, akik jelen voltak 2021. augusztus 21-én a Fekete Zaj fesztiválon a Mezolit – Mesék a Thy Catafalque-ról produkción.
Bizonyára többen vagyunk olyanok, akik nemcsak vendégként a Perihelion 2017. december 29-ei, Dürer-kertes (Fekete Zaj fesztiválos) fellépésén (Vonatút az éjszakában), de egy Gire-koncerten láttuk utoljára színpadon Kátai Tamást (én valamikor 2003–2006-ban egy Marco Polo klubbeli szeánszon élvezhettem a zenekar előadását).

Másfél nap alatt elkelt minden jegy a koncertre – 1300 fős a koncertterem (elvileg).

Amikor híre ment a budapesti koncertnek, a képzeletemben a feketezajos, 26 fős fellépő brigádból a Lédeczy Lambert–Szenti Árpád–Kónya Zoltán–Kátai Tamás felállás plusz Horváth Martina alkotta kvintett mellett tettem volna le a voksom. (Na jó, Bakos Attila feltűnése a színpadon ezt tudta volna fokozni…)
Ábrándozni szabad, ám végül, mint kiderült, a produkcióban Dudás Ivett (Tales of Evening), Bokodi Bálint (Diabolus In Musica) és Dudás Gábor (Reason, Green Man) énekesek, Vigh Zoltán (Sear Bliss) és Varga Krisztán (Tales of Evening) gitárosok vesznek részt – DE! a dobok mögött Szenti Árpád ül, Tamás basszusozik és Martina is jelen lesz.
Azóta azt is tudjuk, ennek az összeállításnak az első külföldi fellépése az idei augusztus eleji csehországi Brutal Assaulton lesz. Tamás pedig egy youtuber műsorában elkotyogta: nem áll meg itt dolog. Amíg minden „fun”, mennek tovább: ősszel további koncertek várhatók idehaza is!… Idén megjelenik a 2021-es Mezolit-koncert hang- és képfelvétele is – az új TC-lemez meg 2023-ban (már tavaly óta kész, és nagyon metálos lesz!), Tamás pedig már az azt következőn dolgozik…

Izgalommal vártam a fellépésüket. Amihez az is hozzátett, hogy az eseménynek otthont adó klub nem az én világom… több vonatkozásában sem… Ahogy az előzenekari szerepet betöltő, idén debütált posztmetal-ambient trió – iamyank, Mohácsi Mátyás (Grand Mexican Warlock, Trillion), Kocsi Máté (Ghostchant) – jelenlétét is tök fölöslegesnek ítéltem (vö. Slayer előtt-után bárki… nem mindegy?!). Engem kizárólag a TC érdekelt. Ennek sötét fényében (vö. Darklight) aztán - jórészt (lásd alább) - felül tudtam emelkedni ezeken az apróságokon… (Azért a Kaláka nagy húzás lett volna erre a pozícióra, ha Tamás nem tréfált az említett YouTube-beszélgetésben…)

Essünk túl a nyavalygásomon! Ami kizárólag a helyszínt illeti, és tényszerű. Gyalázat volt! Bárcsak megnyílna már a Dürer-kert nagyterme! Ez a belvárosi komplexum majdnem teljesen alkalmatlannak bizonyult ennek a koncertnek a megtartására. Azt hiszem, a szervezőknek eleve, mindjárt a hatalmas érdeklődéssel való szembesülést követően, új/másik helyszínt kellett volna találnia a koncertnek. Ahová mondjuk 2000 ember is befér – kényelmesen. Itt már a beengedés gondot okozott a stábnak, több órákig(!) kígyózó sorok(!) – aki mondjuk az előzenekarra is kíváncsi lett volna, kevés esélye volt, hiába érkezett időben. Örültünk, hogy a végül 21 órakor elkezdődő TC-re beértünk! A koncerttér meg dehogy tud befogadni 1300 embert, jó, ha nyolcszázat! Így a szardíniás dobozba préselődés esete valósult meg, miközben a levegőztetés is hagyott maga után nem kevés kívánnivalót. Sokan, jómagam is, a nézőtér oldalára szorult az igen vaskos oszlopok közé, ahonnan szinte és többnyire camera obsura-szerű rálátásunk nyílhatott csupán a színpadra, többeknek még az sem. Pedig mindannyian fizető nézők voltunk. (És szerintem odabent a tumultusban is maximum csak épphogy elviselhető vagy eltűrt lehetett rövid és hosszú távon a műélvezet…)

Még szerencse, hogy nemcsak nézni, de főleg hallgatni mentünk a zenekart. Ami egységében, és minden tag teljesítménye külön-külön is, több volt, mint remek – nagy tiszteletet érzek irántuk, emelem előttük metaforikus süvegem!

A másfél órás monolit egy igazi metal zúzda volt, leállások vagy különösebb konferanszok nélkül. Elő- és élő adás. Csodás háttérkivetítéssel – vajh, ki lehetett a megálmodója és megvalósítója? Kiváló munkát végzett, az biztos. A hangzás is príma volt. Minden zenész játéka jól hallatszott, ahogy a négy énekes is – ez azért nem mindennapi dolog, a tapasztalat mondatja velem.

Nekem már a Kel keleti szélnél megvolt a libabőr, s mint a Rengeteg album lelkes híve, örömmel vettem a róla nagy számban játszott dalokat, a Trilobitánál is éppúgy elemelkedtem a padlóról, ahogy a Fekete mezőknél stb.

Érdekes élmény volt, hogy így – végre élőben, igazi dobokkal fellélegeztetve a számokat, a fémes, black metalos élt messze és mily szépen kiemelve, a folkos elemeket nem előtérbe tolva (huh!) – mennyire is egységes karakterűek a Tűnő idő tárlattól a Vadakig ívelő kompozíciók.

Mindenki magas fokon teljesített, de azért hadd jegyezzem meg külön is, hogy Vígh Zoltán gitárszólói mennyire figyelmet keltőek. Az csak nekem tűnt fel – vagy prekoncepcionális attitűd részemről –, hogy a hölgy énekesek közt van egy kisebb fokú rivalizálás? Ami inkább az ösztönös-önkéntelen gesztikulációból érződött, miközben a hangi adományaikat maximálisan hozták, egymáshoz igazodva. Az meg különösen látványos és lelkesítő volt, amikor mind a négy énekes a színpadon állt. Vagy megérkezett Tamás „kedvenc” hangszere, a duda. Bokodi Bálint elképesztő sokhangúsága sem maradt észrevétlen előttem.

A közönség kívülről fújta a szövegeket, együtt lélegzett-mozgott – nem is tehetett mást ezen szűkös helyen, teszem hozzá cinikusan – a zene rezdüléseivel. Volt egy hölgy, aki oldalt táncra is perdült.

És Tamás… Ő, mint megvadult szarvas zúzta végig headbangelve a koncertet, ömlött róla a víz, de bemozogta a színpadot a két gitáros közti középrészen (alapból a rendezői jobb-középen volt hátrébb, helyet biztosítva a dalnokoknak). Egy pillanatig sem érződött, hogy 2007 óta nem igazán fordult meg a deszkákon – arról nem is beszélve, milyen természetességgel, tudással és magabiztossággal kezelte a hangszerét!
A koncert, ahogy a Mátrában is, az ő narrációjával zárult.

Nagyon jó érzésekkel távoztam a koncertet követően – alig várom, hogy közzétegyék az új dátumokat: ott a helyem legalább az egyiken ismét - de máshol!

Marha kíváncsi vagyok, mindez hogyan hat majd a jövőben Tamás komponálására. Nem az alkotómunkára szánt időre gondolok, hanem arra, hogy ha a koncertezésnek  nagyobb kifutása lesz, az élő hangzás, a hangszerhasználat vajon kihat-e a zeneszerzői elképzeléseire – magyarán: például nem akar-e majd valódi dobok, pláne basszust a „következő” lemezén? Ami, ugye, kb. 2027-ben lesz esedékes. Meghalljuk!

Thy Catafalque
(All Machines Will Fail)
Budapest, Akvárium, NagyHall, 2022. április 30.
Belépőjegy ára: 5990/6990/8990 Ft

Elérkezett hát végre ez a nap is, és megvalósulhatott a többszörösen elcsúsztatott Mayhem-koncert. Azért is sajnálatos volt ez a kényszerszünet, mivel 2019-ben az életmű egyik legjobb darabjával jelentkezett a banda a Daemon tekintetében, aminek jót tett volna a lendület. A Mayhem a harmadik X felé taposva is sikerrel cáfolt rá a Motörhead-receptre: soha nem lehet tudni, mi lesz a következő lemezen.

Sokféleképpen készültem én is erre az alkalomra, mégis csak a koncert napján szembesültem azzal a ténnyel, hogy serdülő metálfejlődésemet jó bajtársként kísérte végig a Mayhem, és egy költözés során szerencsésen előkerült, elnyűtt pólóm is már 22 éves (melynek láttán némi szörnyülködés után még drága feleségem is felszólított a megújítására), szóval ennyi idő alatt volt már mindenféle viszonyom a zenekarral. De nem akarok ennyire előre szaladni.

Sokáig lehetne tárgyalni, hogy jutott ez a norvég (és Csihar Attila évtizedes közreműködésének köszönhetően mindig is kicsit magyar) zenekar a botrányos (ön)gyilkosságok és vérbő disznófej-dobálós koncertektől a norvég Grammy-díjnak számító Spellemannprisen elismeréséig, a skandináv zenei export egy legmenőbb termékévé, és hogy miért számítanak etalonnak a színtéren úgy, hogy szélsőséges hozzáállásukkal alapvetően mégis elkerülték a túlzott intézményesülést. Kétségtelenül igaz, hogy a Mayhem ma már a legkülönfélébb arcokat vonzza, alighanem bizonyos sznob körökben is sikk hallgatni őket, és ez meg is látszott a közönségen. Kicsit olyan érzése is volt az embernek, mintha egy igazi alternatív képzőművészeti kiállításon lenne. A középutas, hagyományos metálosok mellett volt itt természetesen régisulis, töltényöves festett arcú blacker, true extrával (könnycsepp-tetkó mintájára itt fordított kereszt dukál a szem alá), kötött pulcsis blacker, csipkés goth hölgy, piros Deathcrush-pólóban feszítő fiatal suhancok, civil zenerajongó idősek, külföldiek és honiak, alighanem jobbosok és balosok, és persze volt, aki már családdal érkezett, hogy tovább adja a lángot. (Ebben én sem különböztem, hiszen bátyám születésnapját ünnepeltük utólag ezzel az alkalommal, akire ezúton is emelem poharam!) Szóval tényleg a legkülönbözőbb rétegeket és generációkat szólítja meg ez a zenekar. És ez alighanem így van rendjén.

Bár időben érkeztem, az előzenekarok hosszabb részletezésétől most eltekintenék. A tavaly Árnyam útján címmel albumot megjelentető EXODIKON szerintem jó választás volt, és jól helyt is álltak a srácok. A zenéjük a black metal korai érát idézi, a magyar nyelvű szövegeken kívül egyelőre még nem látom a hozzáadott értéket, de nyilván nem megújítani akarják a műfajt, hanem jól játszani. És ez alapvetően sikerült is, a második felétől már jómagam is heves bólogatásba kezdtem, észrevétlenül csúsztam rá zenére. Nyilván mindig kivételes lehetőség ilyen legendás zenekaroknak nyitni, amiért hálálkodtak is rendszeresen. Aki kedveli a műfajt, annak mindenképpen érdemes megismerkedni a zenekarral.

Nem tudok ilyen jókat írni viszont a következőről. Az est másik „sztárvendége”, a notoddeni troll/goblin MORTIIS volt, akinek a zenéjével soha nem tudtam megbarátkozni, és még a háttérzenék közül is gyorsan kikopott. Elismerem a kult státuszát, de bennem semmit nem mozgat meg. És ez az idegenség most is így volt. Szerintem andalító unalmas szintis muzsikájával meg is törte az est kezdeti lendületét, de hát minden misére kell egy kántor. A magam részéről jobban örültem volna a Midnightnak, akik az USA-ban turnéztak a főzenekarral. A koncertre egyébként Mortiis egy ütőssel érkezett, a hangzás nekem korrektnek tűnt (bár ugye nem kellett túlbonyolítani). Úgyhogy elnézést kérek a fanoktól, de ezúttal nem jegyeztem fel semmi maradandót. Mivel bátyámmal rég találkoztunk rendesen, stílusosan inkább a háborúkat és az elmúlt hónapok eseményeit vitattuk meg.

Majd feltörtek a szakadék mélyéről a Falsified and Hated démoni hangjai, és ezzel kezdetét vette a MAYHEM péntek esti szeánsza három felvonásban. A színpadmesternek lehet, hogy svájci órája volt, mert szinte percre pontosan kilenckor kezdett bele produkciójába az est főragadozója. Az első etap a többihez képest jóval heterogénebb lett, nagyrészt az újabb dalokra koncentráltak, de itt kaptak helyet a kultikus státuszra még csak jelölt, „futottak még” albumok is. A második szám például a To Daimonion volt a Grand Declaration of War albumról. A közönség szórványos válaszreakciójából ítélve gyorsan megállapítottam, hogy továbbra is a banda mostohagyermekeként kezelik. Annak ellenére, hogy a zenekar némi ráncfelvarrást követően újra kiadta és éppen mostanában készülnek frankó új pólókkal (tessék csekkolni a honlapot!), és a mai napig egy igen innovatív és bátor albumnak tekinthető. Na mindegy, én azzal a néhány emberrel együtt is marhára élveztem ezt a pillanatot. A folytatásban a legutóbbi lemez két kiemelkedő tétele, a ráolvasásszerű Malum és a Bad Blood következett, majd a Maniac utolsó lemezének számító Chimeráról a My Death, illetve a kislemezdalok közül a Symbols of Bloodswords, tördelt dobtémáival és elmebeteg süvítő hangjaival.

Irgalmatlan tempót diktáltak a felvezetőben, nem volt könyörület. A zenészek hangszerei, különösen Hellhammer dobjai, elképesztően telten szóltak, gyakran el is fedve a frontember démoni mormogását, suttogását, károgását, megannyi hangformációját. Megszokhattuk már, hogy a zenekar előszeretettel borul füstfelhők jótékony homályába, hogy a fényjátékkal rásegítve hozzanak létre sajátos színpadi jelenlétet, mintha a zenészek csak egy pokoli árnyjáték szereplői lennének, úgyhogy a díszletet ezúttal is csak a koncert előtt csodálhattuk meg. Zárásként az albumra kerülést ezúttal lekéső Voces Ab Alta érkezett az egyébként zseniális (és punk) Atavistic Black Disorder/Kommando EP-ről.

A második felvonásban a zenekar kötelező irodalmának számító klasszikus De Mysteriis Dom Sathanas lemez került elő. A zenekar ezúttal csuklyába öltözve jelent meg, mintha csak nazgûlok lennének, majd belevágtak az egyik legnagyobb Mayhem-himnuszba, a Freezing Moonba. A közönség legnagyobb örömére. Érdekes módon a másodikként érkező Pagan Fearsre kezdődött el egy olyan pogócunami, amelynek szabálytalan hullámai már a középső sorokat is elérték. Nem rémlett korábbról, hogy ez ilyen indulatokat vált ki a nagyérdeműből, ám legyen, az ember könnyen alkalmazkodik. A többnyire püspöklila színbe borult színpadképpel is teljesen aláhúzták ezeket a dalokat. Kérdés nem volt, hogy melyik album van terítéken. A sejtelmes fényekben a csuhás szektavezető szórta az „áldást”, és szinte egészen révületbe ejtő volt, ha az ember a kezében tartott koponyára fókuszált, ami néha-néha kitekintett a homályból, és mindannyiunkat emlékeztetett a halálra. A Life Eternal az alap gitár- és basszustémájával számomra az egyik legszebb Mayhem-dal (ha ez nem oximoron), a záró Buried by Time and Dust egyre fokozódó intenzitása viszont már nagyjából jelezte, milyen irányok felé tartunk. Ahogy azt is, hogy itt ma mindenki darabokra lesz tépve.

Aztán némi szünet következett, majd jött a harmadik felvonás, amit betudhatunk a ráadásnak (innen is köszönöm, hogy itt nincs kötelező hercehurca). És valóban igazi különlegesség jött, ugyanis miután felcsendültek a Silvester Anfang horrorisztikus dallamai, lenyomták a teljes Deathcrush EP-t. Természetesen ezek a dalok rendszeresen szerepelnek a koncerteken, de így egyben A-tól Z-ig biztos régen kerültek már elő. Találkoztam már azzal a véleménnyel, miszerint nem értik, hogy mit keres a csizma asztalon, azaz mind az Atavistic… EP punk feldolgozásait, mind a punk és black metal egymásra találását értetlenkedve fogadták. Remélem, ezek az arcok most jól figyeltek. A Deathcrush ösztönös és pőre dalaiban ugyanis tökéletesen látszanak ezek a rokoni szálak. Újfent elképesztő elánnal tolták a black metal doyenjei, avagy a black metal Rolling Stonesa, ahogy nemrég Necrobutcher megfogalmazta. Érdekes módon ebben a szekcióban minden letisztult: a hangzás egalizálódott, a koponyás színpadkép feltárult, és a morózus zenészek is minden kiegészítő nélkül álltak fel. Tényleg minden a helyén volt. Én meg visszarepülhettem abba az időbe, amikor reggelente a suli felé egy emelkedőn kaptatva ezek a walkmanban üvöltő számok jelentették az egyetlen menedéket a zűrös világ elől. A 17 és fél perces időutazás zárásaként pedig Pure Fucking Armageddon darálásával oszlatták fel a tömeget.

A koncert végén az ötvenkétévesen is szemtelenül fiatal Jan Axel Blomberg is széles mosollyal került elő a dobok mögül, hogy fürtjeivel megdobogtassa a női szíveket, és begyűjtsön némi ovációt. A leleményesebb és szerencsésebb koncertlátogatók pedig igazi kinccsel gazdagodhattak: originál Csihar-nyállal szignózott setlisteket lehetett az első sorokban begyűjteni. A küszöbön álló DNS-kísérletek alapján ez igazán értékes ajándék lehet, de egy majdani Mayhem-múzeum etnográfusai is bizton felfognak keresni néhány embert szerte a világban, hogy visszaváltsák némi kápé ellenében.

Azért túl néhány Mayhem-koncerten, a rajongást félretéve már megfogalmazódtak bizonyos kérdések hazafelé tartva, miután kiment az adrenalin. Vajon van-e értelme például egy olyan – egyébként izgalmas – színpadképbe energiát és pénzt tolni, ami a folyamatos füst miatt nem látszódik a koncert háromnegyede alatt? Kár érte. És ami sokkal jobban nyugtalanít. Sokadig alkalommal merül fel bennem, hogy mi a bánatért keverik az éneket sokszor a zene alá úgy, mintha Lars Ulrich szabadult volna rá a keverőpultra? Oké, hogy egy Mayhem-dal nem az az öngyújtós, együtténeklős arénaballada, és az ének is csak egy szelete a zenei lávafolyamnak, meg ettől marhára „true” az egész stb., de azért olykor jelentősen levon a produkció élvezeti értékéből, a lemezeken viszont jóval több a demokrácia. Ez a sehol-tartomány épp az újabb, zeneileg komplexebb albumok dalainál tud zavaró lenni. Ráadásul tényleg nem egy áthidalhatatlan dologról van szó. A harmadik észrevételem már tényleg abszolút csak a direkt kötekedés, hogy ne nettó ajnározás legyen itt. Természetesen minden egyes alkalommal vadul ordítok és rázom a fejem a De Mysteriis Dom Sathanas és a Deathcrush tételeire, de simán elbírnék viselni egy kevésbé konzervatív setlistet. Nekem kicsit furcsa, hogy a lemezein egy ennyire radikális, bátor és újító zenekar miért támaszkodik annyira a múltjára, hogy egy koncert fele a régi számokból áll. A Mayhemnek nem mindegyik lemeze hibátlan, ez kétségtelen, de mindegyik egyedi, a dalok pedig megérdemelnék a figyelmet. A kiválóan sikerült Daemon fényében pláne igaz ez. Szóval több csibészség elférne a koncerteken is, ahogy azt minden egyes albumon teszik. Mindebből természetesen ott és akkor semmit nem tapasztaltam, és nyilván a Mayhem meg az a zenekar, aki pont nem érdekli, és megy a saját feje után. És mindezek ellenére az ember lenyűgözve és letaglózva jön el egy-egy Mayhem-koncertről. Hogy öt perc pihi és egy frissítő után már simán menne is vissza újabb másfél órára. Szóval ezt hívják zenekari teljesítménynek.

Gaborják Ádám

NORTHERN RITUAL MMXXII
The True Mayhem (N),
Mortiis (N), Exodikon
Budapest, Barba Negra, 2022. április 29.
Belépőjegy ára. 5900/6999/7999 Ft

ARCHAIC - NEEDLESS - RIVERS ABLAZE - BORNHOLM

 DARK TRANQUILLITY - ENSIFERUM

York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át, így végre valahára beindultak a koncertek, a zenészek visszatérhettek a színpadokra, a zenerajongók pedig a deszkák elé. És ha még nem is teljesen állt helyre minden – attól még bőven messze vagyunk –, legalább már hosszabb turnékról érkeznek a hírek. Ezzel párhuzamosan pedig beindulhatott itthon is a klubélet, és aki szerencsésen fennmaradt, az most a romokból próbálhat várat építeni, remélhetőleg minél nagyobb sikerrel. Ennek örömére most éppen a bőség zavarával küzdhetünk a koncertek terén, Európát és Magyarországot is úgy árasztják el a különböző jobbnál jobb zenekarok, ahogy egykor a hunok. Ennek köszönhetően, aki a húsvéti hétvégét nem pihenéssel kívánta tölteni, annak bőven akadt kínálat zenei kikapcsolódásra. Korábbi húsvéti hagyományaim folytatásaként tehát én is nyakamba vettem a várost, és tettem egy háromnapos miniturnét.

ARCHAIC–NEEDLESS (Dürer-kert, április 15., péntek)

Nagypéntek rögtön az új Dürer-kertben ért, ahol két hazai zenekar, az Archaic és a Needless tartott lemezbemutatót. Egyelőre továbbra is a Kisterem funkcionál, de már nagyon kíváncsi vagyok, hogyan épül tovább a hely. Az estet a Nefalem nyitotta, de őket még az akklimatizálódás miatt csak kintről hallgattam, így kénytelen leszek egy másik alkalommal véleményt formálni.

A Wacken Metal Battle 2019 második helyezettje, az ARCHAIC friss The Endgame Protocol című lemeze kellemes nyitánya volt a tavasznak. És bizony azt vettem észre, hogy a megjelenése óta egyre többet marad a lejátszóban, és hát miért lennék én ellenére a jóféle thrash muzsikának. A korábbiakhoz képest történt némi változás a felállásban: Jósa Tamás ki-, Erdélyi Péter gitáros meg előre lépett, egyenesen a mikrofonhoz. A lemezen is bizonyított, de élőben is igazolta, hogy jó döntés volt az ő „előléptetése” egy új igazolás helyett. Szerencsére a jó viszony megmaradt, így természetesen Jósa Tamás – aki egyébként tevékenyen részt vett még az új dalokban, és az albumcím is tőle ered – szintén megjelent az ünnepen, hogy együtt adják elő az előző lemez Two Minutes of Hate thrashbombáját.

Ezen az estén azonban zömmel az új dalok domináltak: a címadó mellett elhangzott többek közt The Truth, Behind, The Subliminal, Withstanding és a személyes kedvenc A Cold Embrace. Végig nagyon magas hőfokon tudták tartani a programot, amit a teltházas terem meg is hálált, és alighanem sokan izomfájdalmakkal küzdhettek másnap. Nem kérdés, hogy május végén újrázni kell az Analogban. Nagyon meggyőző koncert volt. Nálam 10/10.

Sajnos a NEEDLESS lemezbemutató koncertje nem a zenéről maradt a legemlékezetesebb, de erről egyáltalán nem ők tehetnek. Hiába vártam nagyon, hogy milyen lesz élőben hallani a szintén kiemelkedő és izgalmas sci-fi témát feldolgozó konceptlemez, a The Cosmic Cauldron számait, ez nem a Needless napja volt. Nem elég, hogy sajnos nem készültek el időben az új pólók a lemezbemutatóra, még az elektronika sem állt melléjük, és mintegy 40 perc után jött a black-out, amit a stábnak sehogy sem sikerült helyreállítania. Azért ebbe a szűk háromnegyed órába is belefért jónéhány dal: például a lemeznyitó Warvoid A. D., The Cosmic Cauldron (ez mindenhogy üt), az Odium, vagy az előző lemezről a Night of the Hunt és The Monolith. Ez a rövidebb mintavétel is megmutatta, mennyire tehetséges zenészek álltak össze. Bár megállapítottam, hogy élőben némileg túlrétegzett ez a zene, főleg szöveggel együtt, és egy ilyen kis térben, ahol bizonyos pontokon örvénylett a hangzás, nem tudott annyira érvényesülni, mint lemezről hallgatva.

És végül jött az említett áramszünet, és a többi néma csend. Az egyetlen vigaszunk a dobos, Kasper Botond volt, aki kihasználva a gitárokkal szembeni előnyeit, mindent megtett azért, hogy kitöltse a várakozási időt: a biztonság kedvéért még lenyomta a félbeszakadt dal dobtémáit, majd Slayer-számokkal szórakoztatta a nagyérdeműt. De aztán neki is fel kellett adnia. Reméljük, legközelebb pótolhatják a srácok.

5 éves a Metal.hu (Analog Music Hall, április 16., szombat)

A következő napba nagy lendülettel vágtam bele. Az Analogot eléggé megkedveltem, a térben sok a lehetőség, a hangzással eddig nem volt nagyobb gondom, kellemes, közepes méretű koncerthely, és mivel elég magas, ezért valamiért tömeg esetén sem akar az ember feltétlenül pánikrohamot kapni.

Aztán a lendületet nem a pocsék idő, hanem egy bosszantó technikai hiba törte meg, így a Witchthrone koncertjét sajnos lekéstem. Az ígéretes fiatal zenekarnak ez volt a This Place Is Hell I Call It Home című új EP bemutatója. Legutóbb a fehérvári Nyolcas Műhely színpadára zsúfolódva láttam őket, de örömmel konstatáltam, hogy ha van tér, akkor azt nem restek kihasználni.

Ahogy az egy születésnapi összejövetelen szokott lenni, az ember ilyenkor könnyen rég nem látott barátokba fut bele, akikkel muszáj volt szót váltani. A Necroratory koncertjét ezért szintén csak kintről hallgattam, érdemi benyomást nem tudtam kialakítani, az Ars Nepheria lemez egyelőre otthoni hallgatásra vár.

Az ismerős arcokból egyébként sem volt hiány. Úgy láttam, a pénteki koncertekről hozzám hasonlóan többen is csak aludni mentek haza, hogy üdén és frissen térjenek vissza a jeles alkalomra, és természetesen az oldalhoz ilyen-olyan szálakkal kötődő zenekarok (pl. Beneath The Void, Nest of Plagues stb.) tagja is tiszteletüket tették. Tényleg jó volt látni az est eseményjellegét és a szcéna iránti elköteleződést. Aki pedig szemfüles volt, az igazi csemegékre is igen jó áron rátalálhatott a Metal.hu shopjából származó kínálatban.

A RIVERS ABLAZE koncertjére viszont nagyon kíváncsi voltam. (A Fémkereső blogon itt olvashatsz egy korábbi koncertjükről.) Egyrészt eddig is elismertem ugyan a zenei talentumot, de valahogy rendre lepattantam az albumokról. Most már biztos vagyok benne, hogy a rossz időben, rossz pillanatban próbálkozhattam. A The Black Hole Era című új lemezről előzetesen érkező új dalok szépen lassan befészkelték magukat. A Kertész Márton gitáros (From The Sky, ex-Special Providence) vezette RA három év alatt a harmadik lemezét jelenteti meg, ami elsőre kapkodós tempónak tűnik, de a minőségre szerencsére továbbra sem lehet panasz. Az új énekes, Knapp Oszkár munkásságát az egészen korai Insane óta van szerencsém követni, és bár mind a Grizzly, mind a Wrong Side izgalmas produkció, először nem tűnt kézenfekvőnek a választás (az első albumos vendégszereplés ellenére sem).

Viszont az új album és a koncert is bizonyítja, nagyon is telitalálat volt, és már előre lehetett generálni, hogy a fronttal nem lesz gond. KO ezúttal (még) visszafogottabb színpadi jelenléttel, de hozta a jellegzetes hörgéseit és dallamait, és amikor elérkezett a kettes album instrumentális tétele, akkor is poénkodva vonult le pihenőre. Az újabb számok meg nagyon is működnek. A Necroratory tradicionálisabb, kecskefejes színpadképe után kifejezetten érdekes volt látni, ahogy a RA minden szubkulturális külsőség nélkül, minimál színpadképpel állt ki, és megmutatta, milyen is lehetne az extrém zenei műfaj jövője. A RA zeneileg abszolút a kísérletezős norvég zenekarok távoli szellemi örököseinek tűnik, akik tesznek magasról műfajokra, zenei határokra, és egyszerűen csak szívből (no meg tudás alapján) játsszák azt, amit szeretnek (lásd Arcturus, Solefald, Green Carnation, Winds). Rengeteg itt a potenciál. Mindenképp megérdemlik a figyelmet. Bár a tagok egyéb érdekeltségei miatt nehezebb lehet összehozni, remélem, sok helyre eljutnak majd hazánkban és külföldön is.

A BORNHOLMra hónapok óta vártam, mert az Apotheosis nálam ott szerepelt az év legjobbjai között, és hát a 2019-es Rockmaraton sem mostanában volt. A színpadképet szintén nem bonyolították túl, de a fényekkel és a háttérvetítéssel kiváló atmoszférát teremtettek a Bornholm rendkívül kifejező zenéjéhez. A rendkívül hullámzó, egyszerre brutális és fenséges zene az első pillanattól magával ragadja az embert. Sallai Péter (Sahsnot) remekül hozta a karcosabb és a dallamos énekrészeket egyaránt, ráadásul Lédeczi Zsolt személyében egy alkalmi háttérhörgő is vendégszerepelt. Ha az ember nem headbangelt, akkor meg mindenképp a dobos Juhász Dávid (D) munkáját volt érdemes figyelni, simán hozta az album színvonalát. Nemcsak izgalmasan díszíti a hátteret, hanem elképesztő mélységet, teltséget is ad a zenének, és kétségtelenül hozzájárul a dalok monumentalitáshoz. Az erre az alkalomra kisegítő Kertész Márton másodgitáros ugyan csak néhány percet kapott a lazításra, nyújtásra, de így is jól kiegészítette a hangzást.

A koncerten ígéretükhöz híven elhangzottak az új album dalai (pl. My Evangelium, I Am War God, Spiritual Warfare, Black Shining Cloaks stb.), amit egy-két korábbival színesítettek, így a végét természetesen a monumentális Acheron zárta. Nem kellett élőben sem csalódnom, iszonyatosan jó volt hallani újra a Bornholmot. És ha a koncert az isteneknek nem is, a zenekarnak azonban elhozta a megdicsőülést. Kívánom a zenekarnak, hogy ez legyen egy hamarosan induló turné kezdő állomása. Nem volt kérdés, hogy a jeles alkalomról némi emléktárggyal kell majd távoznom.

És ezúton is még sok évet a Metal.hu-nak, és köszönet a szervezésért!

DARK TRANQUILLITY, ENSIFERUM (Barba Negra, április 17., vasárnap)

Vasárnap elérkezett az az alkalom, ami sokak számára a húsvéttól függetlenül is egy feltámadással érhetett fel. Két, hazánkban is igen nagy népszerűségnek örvendő zenekar a svéd Dark Tranquillity és a finn Ensiferum tette tiszteletét a Barba Negrában, ráadásul mindketten a legutóbbi, az ismert okokból légüres térbe érkező „új” lemezeikkel érkeztek. A göteborgi legenda ráadásul a covid miatt bedőlő 2020-as Rockmaraton egyik kiemelt fellépője lett volna, szóval volt mit várni, az biztos. Jómagam is hetek óta követtem a beszámolókat, hogy éppen merre jár a turné.

A néhány héttel ezelőtti Nervosa/Burning Witches koncert hézagos sorai miatt volt bennem némi aggodalom, vajon mekkora lesz a látogatói kedv húsvét vasárnapján, de szerencsére ebben kellemesen kellett csalódnom. Jóformán már az első zenekart is jó háromnegyed ház hallgatta bent, majd a finnek színpadra lépésekor már szépen meg is telt a sátor. Örömmel láttam, hogy a pólók (és arcfestések) alapján vegyesen voltak a rajongók, sőt többen voltak, akik a szünetekben mezcserével oldották meg a dolgot. Érződött a kiéhezettség a közönségen, gondolom, sokak számára ezzel a bulival indult meg a nemzetközi koncertek sora, és ezek szerint a két zenekar társulása is remek döntés volt. Akárcsak a két előzenekar kiválasztása.

Az estre némileg fáradtan érkeztem a korábbi napok vándorlásai miatt, azonban ez az első zenekarral el is múlt. Az osztrák VINEGAR HILL olyan elánnal robbant ki a színpadra, hogy úgy voltam vele, ám legyen, megyek velük. Derű és energia sugárzott róluk mindvégig, komolyan vették a felvezető szerepkört. Egyedül talán basszusgitároson érződött némi turnéfáradtság, szerényebb mozgással és némi fejrázással azért ő is kivette a részét, de a front office őt is könnyedén pótolta energiával. A zenéjük részben a skandináv melodeath aranykorára, részben – főleg a tiszta énekért is felelős Michael Dreschnig miatt – az amcsi modern metálra emlékeztetett. Tartalmasan használták ki ezt a rövid időt az új albumuk promózására. Mivel a szomszédból érkeztek, biztos többször láthatjuk majd őket errefelé is.

Némileg szigorúbb zenei közegből érkezett a türingiai DESERTED FEAR death metalja. A német zenekarnak már a megjelenése (háromnegyedes nadrág + magasszárú sportcipő) is jelezte, hogy kevésbé a honfitársaikhoz, sokkal inkább amerikai kollégáikhoz húz a szívük. Amit a Jeff Hanneman és Zakk Wylde távoli unokatestvérének tűnő gitáros, Fabian Hildebrandt, és a fiatal Jason Newstedet hozó basszusgitáros csak erősített. A menü tehát death metal á la Florida volt, némi melodeath/thrash fűszerrel keverve. A hazai metálközönség előtt nem nagyon lehetett ezzel hibázni. Előadásukban ők is a frissen megjelent Doomsday albumukra koncentráltak. Fabian olykor-olykor át is vette a frontemberkedést és ex-NSZK-s gyerekként lelkesen, sörrel a kézben mondott köszönetet és üdvözölte a „testvéreket”, szóval abszolút jókedvvel tolták a szigorú zenét. Ment is azonnal mindkét bandának a követés, hogy itthon jobban is elmélyedjek a munkásságukban. Az est pedig szépen lassan elérkezett a csúcspontjaira.

Gyorsan leszögezem: a két headliner részéről én a svédek felől érkeztem. Bevallom őszintén, hosszabb távon soha nem kapott el úgy igazán folk metal ezen – nevezzük dallamosabb – vonala. Az ENSIFERUM így szinte teljesen kimaradt. Annak ellenére is, hogy nálam jelentős előnnyel indul minden, ami finn. Érdeklődő „turistaként” követtem tehát az eseményeket, és rosszat nem is mondhatnék a koncertről. Az kétségtelen, hogy ha a két előzenekar rendesen előmelegítette a színpadot, akkor az Ensiferum már fel is gyújtotta azt, és stílusosan szaunává változtatva a sátrat. A közönség rögtön az első számtól kezdve ment a zenekarral, együtt énekelt, üvöltött, rázta az öklét és a pogó is beindult. Mondjuk a nyitó Rum, Women, Victory dallal nem volt nehéz dolga a zenekarnak.

A finnek nagyon profin és feszesen töltötték ki a rendelkezésükre álló bő órát, és ahogy sejteni lehetett a tíz számból álló setlisten az új album (Thalassic) dalai kerülnek majd előtérbe (az említett mellett az Andromeda, For Sirens, Run from the Crushing Tide). De a rajongók örömére az első háromról is válogattak dalokat (pl. Treacherous Gods), a finn részek miatt számomra is szívmelengető Lai Lai Hei pedig nyilván kihagyhatatlan volt. A karmesteri szerepet a kevésbé röghöz kötött basszusgitáros Sami Hinkka vállalta magára, folyamatosan biztatta és vonta be a közönséget, már amikor nem énekelt. Természetesen, amikor csak tehették a többiek is bejárták rendesen a színpadot, az egyik szám alatt még Pekka Montin billentyűs-énekes is lehetőséget kapott a „frontemberkedésre”. Láthatóan jól érezték magukat ők is. Életemben nem láttam például még finnt egy órán át ennyit vigyorogni, Markus Toivonen gitáros személyében most ez is megtörtént. Továbbra sem vágtam magam hanyatt, és a program végével sem rohantam le a mörcspultot, de elismerem, produkcióként nézve ez egy teljesen korrekt koncert volt. Rengetegen örültek, és ez a lényeg. Biztos vagyok benne, hogy a rajongók elégedetten (és kellően rekedten) távozhattak némi szomjoltóért.

Ha már megemlítettem, számomra az est egyetlen szomorú élménye éppen a mörcspult volt, amit ezúttal (is) csak sóvárogva nézegettem a koncertek közt. Bármennyire is örömteli az élőzene visszatérése, a közönség számára kellemetlen új hozadék, hogy nagyon megdrágultak a zenekari kiegészítők, akár másfélszerére a bolti árhoz képest. (Keserű szájízre receptre javaslom, hogy ilyenkor érdemes egy alkoholmentes sört elfogyasztani, hiszen rögtön rájön az ember, van, ami arányaiban a pólónál is drágább.) Itthon persze ez az egész helyzet nagyrészt az éppen hátrafele és nem előre haladó forint következménye is. Valószínűleg ez nem fog változni egy ideig, szóval aki vásárfiával akar távozni, annak jócskán bele kell nyúlnia majd a zsebébe. Én mindenesetre elkezdtem spórolni a következő hónapokra.

Bár udvariasan co-headlinerként volt hirdetve a buli, azért a sajtóanyag alapján is érezhető volt, hogy a DARK TRANQUILLITY a rangidős a fedélzeten, így ők zárták az estét, ami ellen egy kifogásom se lehetett. Számomra a DT mindig is progresszív, előremutató zenekar volt, a szó átvitt és nem zenei értelmében. Mindig sikerült előrelépniük és a modern korhoz igazítani a hangzásukat. Ráadásul ők voltak azok, aki a kilencvenes évek második felében meginduló nagy kísérletezéséből (lásd Paradise Lost, My Dying Bride, Moonspell) is arcvesztés nélkül tudtak kijönni a zseniális Projector albummal. Sőt, ekkor rátaláltak valami olyan tartalomra az elektronikában, ami azóta is a szerves részét képezi a hangzásuknak. Minden gond nélkül tudtak tovább haladni a hörgősebb Damage Done lemezzel (egy In Flames-rajongó közben csendben felzokog). Kis túlzással mondhatjuk, azóta nem is nagyon változtattak a működő képleten, igazából csak az a kérdés, az épp aktuális albumon a dallamos ének + több billentyű vagy a hörgés + több gitár fog kidomborodni.

A bandát rendesen megtépázta az elmúlt két év és a karanténidőszak (is). Gyakorlatilag a zenekar jelentős része lecserélődött, és ma már Mikael Stanne az egyetlen alapító tag a bandában. A karanténnal egy időben jött a hír, hogy végleg távozott, a koncerteken régóta nem játszó és jó ideje kifelé tekintgető gitáros, Niklas Sundin (aki ma már csak a vizuális háttérmunkákért felel), majd a szintén alapembernek számító, Anders Jivarp dobos, valamint Anders Iwers basszusgitáros kilépése miatt lecserélődött a teljes ritmusszekció. (Pár hónapja pedig elhunyt az egyik közeli barátjuk, Fredrik Johansson, a DT kilencvenes éveket meghatározó egykori gitárosa is.) És hát a turné alatt született meg Chris Amott gyermeke is, így természetesen igazoltan volt távol. Kár, hogy a nagy leigazolásnak számító gitároslegendát nem láthattuk, hallhattuk, hiszen a legutóbbi album éppen a minőségi szólok gyarapodásában domborodott ki, de ezeket viszont kiválóan átadta a helyére került gitáros. Szóval nem egyszerű évek, hónapok vannak mögöttük, de azt hiszem, ez az időszak sokakat megtaníthatott a gyors adaptálódásra.

Mikor amolyan hangulati elemként felcsendült az Iron Man a Black Sabbathtól a technikusnak köszönhetően, rögtön arra gondoltam, mi más vezethetné fel a szövegeiben szintén a látás–vakság–medialitás problémájával gyakran foglalkozó zenekart. És ekkor már tényleg emelkedett adrenalinnal vártuk a színre lépést, hogy aztán kapjunk egy másfél órás endorfintermelődést. A középtempós nyitánynak (Phantom Days, Transient) köszönhetően eleinte komótosabban kaptattunk felfelé – megerősítve, hogy a bemelegítés minden intenzív mozgás előtt fontos –, hogy utána rögtön a Focus Shift és a Monochromatic Stain múltidézésével eldobjuk az agyunkat, és immáron lendületesen törjünk (és tombolhassunk) a csúcsok felé. Szerencsére a kezdeti billentyű kontra gitár hangzásbeli probléma is gyorsan helyre állt. Nagyjából ez a lólépéses időugrás jellemezte végig a koncertet.

Kétségtelen, hogy nem a világ legbonyolultabb setlistjével érkeztek: 6-ból 5 albumról is jórészt az első pár számból válogattak, igaz ezek jelentős része akkora sláger, mint a ház, egyszerűen hiányoztak volna, mindezt persze igen jó érzékkel és ízlésesen állították össze. A legutóbbi két album (Moment, Atoma) számai mellett leginkább a Damage Done és a Fiction (3-3) dominált, ami nem meglepő, mert elég hasonló szerkezetű albumokról beszélünk. Nyilván a rajongó mindig többet szeretne, de már bőven kiadtak annyi albumot, hogy nehéz legyen válogatni, így egyáltalán nem lehet panasz. Az igényesség a kiállást is jellemezte: a háttérben futó nagyszerű, részben klipekből, részben az egy-egy album arculatából, zömmel kék-zöld-lila-piros színekből készült örvényszerűen mozgó montázsok jól kiegészítettek látványában a koncertet (ha jól sejtem Niklas Sundin szíves közreműködése). A Forward Monumentum drámai klipjéről viszont nehéz volt nem a háború elől menekülő ukránokra gondolni. Kellett is a Terminus, hogy kimozogjon ebből a hangulatból az ember. Különösen izgalmas pillanat volt, amikor előkapták a kilencvenes éveket idéző, valamiért 2009 óta a setlistről kikopó The New Build című számot (Character). Az odáig is igen intenzíven igénybe vett nyakizmok itt kapták meg az abszolút terhelést.

Azt hiszem, ez volt az igazi meglepetése a válogatásnak. Mikael pedig nemcsak az egyik legszimpatikusabb frontember, hanem az egyik legjobb énekese is a szcénának, amit ezúttal is többször megcsodálhattunk. Az első felvonást lezáró ThereIn közös éneklésével együtt is teljes libabőr. Nem véletlen, hogy a setlistek állandó résztvevője és az egyik legtöbbet játszott szám a koncerteken. A némileg feleslegesnek tűnő „kötelező” levonulás (mondjuk ezt nem bántam volna, ha nem hozzák vissza a zenekarok) után jött az igazi slágerekkel megpakolt ráadás. Ennek a darálós The Treason Wall után érkező Lost To Apathy jelentette a dramaturgiai csúcsát, mintegy az elmúlt két év mementójaként borult ránk ez a majd’ húszéves szám. Mondanom sem kell, az intenzív Misery’s Crown tökéletes levezetése volt ennek az emóciókkal teli koncertnek.

Sokadjára írom, hogy a fellépők mindvégig mosolyogva, örömmel álltak a színpadon, és ez nem stilisztikai hiba akar lenni a részemről, hanem az est egyik alapélménye. És a DT tagjairól valóban sugárzott, hogy az elmúlt hónapokban kapták vissza az életüket jelentő deszkákat. Két szám közt „kénytelenek” is voltak hosszabban megállni, hogy hallgassák az ovációkat és a vastapsot. Mikael szinte minden alkalommal hálálkodott a rajongóknak és a visszatérés lehetőségért, és minden pillanatot hosszan akart rögzíteni a memóriájában. Akárcsak én a nézők között. Maradandó élmény volt, legszívesebben felkunyeráltam volna magam stábtagnak a turnébuszra, hogy minden este meghallgathassam.

Minden akadály ellenére rendkívül intenzívre és emlékezetesre sikerült ez a három nap, és nem is sok idő jut majd a megemésztésére. A klubélet tovább dübörög, és hamarosan elstartolnak a nagyszabású stadionkoncertek is. De még előtte jön a Thy Catafalque, amihez nem is kell kommentár. De addig is egy újabb rituálé vár rám a Mayhem szervezésében.

Gaborják Ádám

„Egy ennyire maszkulin teatralitásra („erőfitogtatásra”) berendezkedett műfajban mily nehéz lehet lavírozni úgy, hogy egyfelől az még metal legyen, és integrálható, másfelől átkalibrálni az eredendő nőiességükre – vagy a harmadik: szarni az elvárásokra, s azt adni, ami belülről jön.”

Ötödik alkalommal tette tiszteletét Magyarországon a brazil Nervosa thrash zenekar. (Először még 2017 januárjában nyitottak a Destructionnek a Dürer-kertben, majd nyáron már főbandaként acsarkodtak az S8 Underground Clubban. 2018 májusában a Venom Inc. és a Suffocation turnéjával érték el a Barba Negra Music Clubot, aztán egy év múlva nyáron a Rockmaratonon szerepeltek.) Ám most először az új, négytagú felállásban. A harmadik lemezük kiadása után nem sokkal, 2020-ban a dobos Luana és a basszer-énekes Fernanda kilépett, hogy megalakíthassa az old school death Crypta zenekarát, Prika Amaral gitáros pedig nemzetközi hölgytársaságban folytatta a kíméletlen thrash zúzdát: a spanyol Diva Satanicával a mikrofonnál, a görög Eleni Notával a dobok mögött és az Abbath bandájából ismert olasz Mia Wallace basszerral.

A tavalyi Perpetual Chaos című lemezük nagyon betalált nálam, a dalaik egy fokkal megjegyezhetőbbek lettek a korábbiaknál, különösen a Flotsam & Jetsam torkával, Erik AK-val elővezetett Rebel Soul bizonyult nagy slágernek a magán-lejátszási listámon. Az idénre halasztott Európa-turnéjuk, ami egykor a címében még Double The Thrash Tour névre hallgatott és az amcsi Warbringerrel tervezték karöltve, budapesti állomásának dátuma így – amennyire ez idő tájt lehetséges – vastagon volt bejegyezve a noteszembe.

Az érdeklődésem nem lankasztotta, sőt, hogy időközben az amerikaiak helyét a svájci – szintén csak női tagokból álló – heavy metal csapat, a Burning Witches vette át. Noha a Schmier által mentorált banda első két lemeze még reménykeltő volt, a rákövetkező kettő már a laposnál is laposabb, kevésbé meggyőzőnek tűnt – de egy élő fellépés a zenekar megítélését tekintve azért sokat javíthat, gondoltam most is. (Időközben náluk is változott a tagság, a három alapító – Romana Kalkuhl gitáros, Jeanine Grob basszer, Lala Frischknecht dobos – mellé új gitáros, Larissa Ernst és énekes hölgy, a holland Laura Guldemond csatlakozott.)

A svéd, szakállban nagy, thrash trió, a szintúgy négylemezes Warfect és a bizarr nevű, indiai, háromalbumos, groove deaththrasher kvartett, a Systemhouse33 előttem teljesen ismeretlenek voltak a hétfői fellépésükig.

A BNMC-ban még 2019 novemberében (az Annihilatoron), a Barba Negra Trackben (a mostani koncert helyszínén) 2019 júniusában jártam (a Wacken Metal Battle 2019 magyarországi döntőjén; a szeptemberi Crystal Viper-koncertet a hídfőről néztem, nem bentről, így az nem számít…) utoljára. Azóta sok víz lefolyt a Rákóczinak nevezett lágymányosi híd alatt. A helyszín-osztottság ma már a múlté: a Track kisszínpados részét fedték-takarták-„téliesítették”, a Prielle Kornélia utcai klub megszűnt, a név egységesült Barba Negrává. (S ha már adathalmozás: az eseményt szervező hazai Concerto Musicnak a 2020. március 1-jei, tunéziai Myrath Dürer-kertbeli fellépése óta ez lett az első megvalósult nemzetközi koncertje.)

Jó korai volt a kezdés. Hétfő. Azért lézengtünk páran a kapu előtt már 18 órakor is. Aztán… Egyre-másra találkozások: utoljára még a járvány kitörése előtt látott barátok. Örömködés. Élünk. A Track egykori kisszínpados terén kialakított fedett koncertklub klassz. Az italpultbeli árak korántsem. (Soha ne vetemedjetek a citromos alkoholmentes sörre, ha tehetitek, gyalázatosan pocsék az íze! És cserébe arcpirítóan drága.) A merchpultok viszont roskadoztak (mi szem-fülnek ingere), de itt is az euró-forint árfolyam szab határt a kedvtelésnek.

Amikor fél hétkor felcsendülnek a SYSTEMHOUSE33 koncertjének első hangjai, kb. 50-en állunk elszórva a színpad előtt. A Samron Jude énekes köré csoportosuló brigád igencsak eltér a lemezeket készítő és a promofényképeken szereplő tagságtól. A mumbai társulatot alaposan megtépázhatta a vírusjárvány, így erre a március 8-ától április 18-áig tartó, 30 állomásos Európa-túrára kicserélődtek a zenészek. Gitáron – a nem átallott Adidas melegítőben a színpadra állni – Gilroy Fernandes játszik, a dobok mögé Nishant Hagjer ült be, aki az új-delhi és a nepáli underground oszlopos tagja, a hatalmas hangszere mögött szinte elbújva pedig a törékeny-mosolygós brit Maria Kosma kezelte elbűvölően az öthúros basszusgitárt. Nem szántották föl a színpadot, miközben a jófajta zenéjüket prezentálták, de Samron nem teljesített alul frontemberként, állandó kontakt kialakítására törekedett a közönséggel. A technikás death-es megközelítésük odavonzotta a fülfigyelmemet, biztos rákeresek a neten a zenéjükre, s meghallgatom az albumaikat. Kiváló felvezetői voltak az estének.

Ám a nevükhöz méltóan harci muzsikát elővezető WARFECT triója tudta mindezt fokozni. Mint egy rozsdás fűrésszel keresztezett Slayer, csipetnyi Exodussal fűszerezve – valahogy így írnám le ezt a tufa-szögelős-underground thrash hangzást, amit elővezettek. Nagyon szimpatikusan. Fredrik Wester gitáros-énekes nem kevés humorral vezényelte le a színpadi jelenlétüket, a langaléta, tépett fazonú Kris Wallstorm basszer már kinézetileg is jelenség, s ő nem volt a mikrofonállványhoz kötve, mint az énekes, be is mozogta a deszkákat. Manne Flood a dobok mögött pedig rendesen kitombolhatta magát. Adrenalinnövelő serkentőszer volt ez a javából. Az ő lemezeik is várományosak a meghallgatásomra.

Nem tudom, milyen megfontolásból (ha volt ilyen), de Budapesten a NERVOSA nyitott a co-headliner Burning Witchesnek. Talán így kicsivel kevesebb játékidejük volt, s pár szám kimaradt a programból? Nem számoltam és hiányérzetem sem támadt. Attakolt viszont Diva Satanicával a mikrofonnál a hölgykvartett. A vokál miatt blackes, zenéjében deathrasher alakulat a Perpetual Chaos albumra kihegyezett programmal pusztított, a korábbi lemezekről is előkapva dalokat. Diva jó értelemben hergelte, lelkesítette az akkora már talán 200 fő fölé szaporodott közönséget, ám még az Into Moshpit alatt sem alakult ki örvény a színpad előtt, a villázás-ökölrázás mellett mindenki inkább csak az audiovizuális élmény befogadására koncentrált. De jó hangulatban, mondanom sem kell. Diva remek előadó, meggyőző frontember, Eleni pedig ritka jó dobos, sokkal technikásabb elődjénél. Mia („a legenda” Abbath mellől, még a topogásában is…) hangszerét azonban hangosabbra vettem volna, feltűnő volt, hogy amikor Prika szólózott, csak valami mély dohogás hallatszott felőle a háttérben, meg úgy általában is, nem érvényesült annyira.

Az első lemezről előkapott Masked Betrayer után név szerint is bemutatkoztak, illetve Eleni egy minidobszólót is lenyomott, majd következett a Rebel Soul. Az Under Ruinsszal zártak. Ha ennyi lett volna a program erre az estére, már megérte, a hallójárataim is hanyatt vágták magukat aléltságukban.

De nem, hiszen az égetnivaló boszorkák még hátravoltak, és 21.35-kor bele is vágtak. A BURNING WITCHES koncertjén már nemcsak fénypászmák delejeztek, de füstoszlopok is emelkedtek a színpad elején. Ők voltak az est egyetlen klasszikus értelemben vett heavy metal zenekara („fémpontja”), s Laura személyében az egyetlen szintén klasszikus értelemben vett énekessel is ők rendelkeztek. Megadták a módját! Méláztam rajta, hogy egy ennyire maszkulin teatralitásra („erőfitogtatásra”) berendezkedett műfajban mily nehéz lehet lavírozni úgy, hogy egyfelől az még metal legyen, és integrálható, másfelől átkalibrálni az eredendő nőiességükre – vagy a harmadik: szarni az elvárásokra, s azt adni, ami belülről jön. Nos, a svájci kvintett szerintem halad, bár talán még maguk sem tudják, hogy a jó úton-e. De hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem a koncertjüket. A pimaszul fiatal Laura nemcsak a szemeim kápráztatta el, de énekesként és fronthölgyként is állta a sarat. De még hogy! S a boszorkánykodás illusztrálására még némi mini színházi show-jelenet is belefért.

Élőben vonzó a banda… khm… és zenéje is, ám az utóbbi még nem elég karakteres szerintem, sem az egyes dalaik, sem a stílusuk nincs kiforrva még. A régebbi dalok azonban jóval karcosabbak-erőtelejsebbek, ez most is jól érzékelhető volt (lásd Hexenhammer), én annak örülnék, ha ez az irány lenne a meghatározó számukra is a jövőben.

A bombasztikus névadó szám egyben a koncertnek is véget vetett – igen, nem befejeződött, vagy véget ért, hanem valahogy kurtán-furcsán megszakadt, és a minden előző zenekar által is művelt, a közönséget biodíszletként használó fotózásba torkollott, miközben már keverték is be az oszlató zenét. Láthatóan a zenekar tagjai is kicsit zavarban voltak, de legalább az ázsiai származású Lala Frischknecht dobos is rivaldafénybe kerülhetett egy picit, amikor előrejött és odanyújthatta a dobverőit a lelkes publikum egy tagjának.

A publikum – mely a Nervosa után mintha szemlátomást megfogyatkozott volna, és az átlagéletkora olyan 30-40 pluszos volt – nem hiszem, hogy elégedetlenül távozott volna mindezen zárlat ellenére; és még csak fél 11 múlt pár perccel.

Nekem még most is a fülemben harsog a tegnapi durvulat-harmónia.

DOUBLE THE METAL TOUR 2022
Burning Witches (CH) Nervosa (BRA),
Warfect (S), Systemhouse33 (IND)
Budapest, Barba Negra, 2022. március 28.
Belépőjegy ára: 3900/4500/4900 Ft

Ez a koncert mindenképp something specialnek ígérkezett. A régóta különféle projektekben aktív SP-tagok ismét – több évet követően – együtt állnak színpadra, a 3. lemezük, a Soul Alert megjelenésének 10. évfordulóját ünneplendő. Ráadásul, s nekem, nem tagadhatom, a legfőbb vonzerőt valójában ez jelentette, az egykori SP-gitáros, Kertész Márton Rivers Ablaze nevű zenekara (két lemez után) most debütál élőben – a szintén valamikori (első 3 lemez) SP-billentyűs Cséry Zoltán, a Dividedből ismert basszer, Purnhauser Pál, valamint a Týr-dobos Rieckmann Tadeusz közreműködésével. Ja, és különleges vendégként az első lemezt feléneklő Sear Bliss-főnök, Nagy András is tiszteletét teszi a hajódeszkákon. (Ahogy az SP-koncertjén Tanka Balázs, a Turbo frontembere.) A jeges-szeles-esős idő (no meg a járvány) ellenére ezen hívogató tények (no meg a jó társaság) nem hagytak megülni otthon.

A belépő (és szigorúan alkoholmentes) sör gyors magamévá tétele után máris a koncerttérben dübörög a RIVERS ABLAZE. De mintha a mennydörgés költözött volna a színpadra, Tadeusz dobos-atyaúristenné vált a szememben pillanatok alatt. Hát hol tékozolta eddig az idejét?! Minden hangszer gyönyörűen, telten, világosan, arányosan szólt, semmi gerjedelem, remekül kiegészítve egymást. Persze ez a projekt Marci experimentális-progresszív extrém metál durvulata, és a főszerepet az ő gitárja, a hangszeres játéka jelenti, amit a zenésztársai maximálisan alá is támasztottak. Briliánsan. Nagy András megjelenésével aztán a Blood Canvas albumról előadták a Genuine Delusion és a Crystal Tower című tételeket. Több mint remek volt, noha én mindig azt érzem, hogy van némi kontakthiba a blackes vokál és ezen progresszió között – de üsse kő, extrém metál, nem igaz?!

Ha bármit is fel akarnék róni – már miért tenném? – a produkciónak – amit már majd' telt ház követett fülelemmel –, az a közönség figyelmének még inkább fókuszálása: adjunk meg, ami a szemnek is jár! Marci alkatból nem tűnik közönséggel társalkodó frontembernek, inkább szűkszavú, a játékára elmélyülten koncentráló valaki, ám a RA-ben mégis ő van a központban, de amíg Nagy András nem volt a színpadon, addig akár egy igen jól hangosított közönség előtti próbának is gondolhattuk a koncertet. (Ez ügyben követendő példa lehet a The Aristocrats triója…) Mivel ez volt az első koncertje a társulatnak, okkal feltételezhetjük, hogy ez majd kiforrja magát. A színvonal a zenét tekintve magasan nemzetközi!

(Az est harmadik, középső fellépő zenekara meghallgatása helyett inkább a taton fújtuk a füstöt, folytatva a sörözve beszélgetés szép hagyományát.)

A SPECIAL PROVIDENCE album-szülinapos koncertjéről csak szuperlatívuszokban lehetséges megszólalni. Ám nyilván az is csak satnya próbálkozás lenne: visszaadni valamit a megtapasztalt kiemelkedő muzikalitásból és hatásából. Jó rég nem láttam élő fellépésen a zenekart. Valójában a 2014-es A38-as tetőteraszos koncert óta, ami fennállásuk 10. évfordulójára esett, nem álltam a színpaduk előtt. Hatalmas élmény volt ismét a hatásuk alá kerülni. Az SP-ben az a csodálatos, hogy bár mindegyik tag (Markó Ádám dobos, Fehérvári Attila basszusgitáros, Kertész Márton gitáros, Kaltenecker Zsolt billentyűs) virtuóz a maga hangszerén – ahogy ezt az este is könnyedén bizonyították –, de képesek ezt a négy különböző „erőt” közös mederbe terelni, hogy valami még szenzációsabb szülessen belőle: egy jó dal! No, itt ebben nem volt hiba. A nyugodtan mondhatom: full házas közönség pedig megveszett értük. (Ha volt is hiányérzetem, az csak a gazdag merchpultnál támadt, amikor kiderült, hogy a legnagyobb pólóméretük XL-es – szóval sürgősen össze kell mennem…)

A Soul Alert lemez dalai voltak persze a központban, de a pazarul felépített programban jócskán helyet kaptak más albumok gyöngyszemei is. Fehérvári Attila basszer pedig gesztusai, mozdulatai által a RA-nél hiányolt frontemberi szerepet maximálisan betöltötte, míg a konferálásokat Markó Ádám abszolválta. Így ő hívta színpadra a műsor második felében Cséry Zoltán billentyűst, aki az első 3 lemezen alkotótársuk volt, s vele folytatták az előadást, hogy aztán kiegészüljenek Tanka Balázs Turbo-énekessel a Fences Of Reality című daluk megszólaltatásához. A visszatérő Zsolttal a programot az ünnepelt lemez címadó számával zárták. De nyilván nem úszták meg ilyen könnyen, a ráadásblokk végére az ismét színpadra szólított Cséry Zoltánnal együttesen, két billentyűs hangszerrel nyomták a Lazy Boy című slágerüket.

Szerintem nem volt olyan létező hang, amit aznap este ne hallottunk volna – méghozzá a megfelelő, fülkényeztető sorrendben, hangzatban. Még most is itt cirkulálnak a fejemben. Jól indult az év koncertügyileg!

Special Providence Reunion & „Soul Alert” 10th Anniversary,
(Antares), Rivers Ablaze
Budapest, A38, 2022. január 20.
Belépőjegy ára: 3500/4500 Ft