Trooper – sör. Finom, nem először kóstoltuk. Drága. Nagyon. Ha fele annyiba kerülne, amennyibe kerül, akkor is kétszer olyan drága, mint amit megengedhetünk magunknak általában. Stílusosan mégis ezzel hangolódtunk az eseményre, hiszen a szintén méregdrága jegyár után ez már igazán apróságnak tűnt. De a Maiden 11. magyarországi föllépését meg kell ünnepelni. Főleg, hogy 2010-ben még a jegy birtokában sem mentem ki a Sziget fesztiválra (nem emlékszem pontosan, miért...), a 2008-as viszont, bármennyire emlékezetes is volt, már jó régen volt. Nemkülönben motoszkált bennem: ha érzékenyt nem is, de búcsút veszek ezzel a koncerttel a bandától, a későbbiekben nem valószínű, hogy ellátogatok a koncertjükre, addig jó látni őket, amíg méltóság is társul az előadáshoz, nem pedig a nyugdíjasklub motoszkálását tapasztaljuk – nyilván itt a saját korom is mérvadó. (Bár a Metallica jóval fiatalabb fószerek gyülekezete, ők már régen az idősek otthona klubjának tagjai…)
A kiírt előzetes programmenetnek megfelelően 19.10-kor színpadra gyűlt a New York-i ANTHRAX tagsága, hogy 6. alkalommal bolondítsák el és meg a magyar közönséget. A tavalyi Budapest Park-beli fellépésük óta majdnem egy év telt el, még mindig a Worship Music lemez promotálása pörög náluk, bár ez inkább Scott Ian koncert végi szavaiból derült ki, semmint a dalokból, ugyanis a legutóbbi lemezről egy számot adtak csak elő, a Fight ’Em ’Til You Can’t-et. Kissé rémísztő, hogy a 8 dalos csokorból, ami az 50 percükbe belefért, 3 dal földolgozás (Got the Time, T. N. T., Antisocial), ráadásul a föllépésük előtt is AC/DC szólt a már majdnem telt házas Arénában. Jobban örültem volna ezek helyett saját daloknak. Mindegy, amúgy is kisujjból nyomták a programot, a jó értelemben vett rutin látszott minden mozdulatukon. Kezdték a Caught in a Moshsal, majd jött a Madhouse, rögtön utána a Got the Time, a következő Indiansnél éreztem először bizsergést, elkapott a hangulat, amit viszont az elnyújtott előadásmód jócskán lankasztott aztán. A Fight után Belladonna elővette bonscottos hangját, mert ilyen is van neki, nemcsak a Fightban elővezetett diós. Végül az I Am the Law és az Antisocial után régivágásúan, összekapaszkodva a Charlie Benantét ismét helyettesítő Jon Dettével és az állandósult tagságú Shadow Fall-os Jonathan Donais gitárossal elköszöntek a kellően fölpörgött, előmelegített közönségtől.
Azt a hangulatot, amit a Parkban, a saját koncerten előhívtak, itt a rövidség miatt nem tudták biztosítani, mivel nem volt távlat a műsorukba, lenyomták. Bello és Scott hozták a formájukat, Belladonna is kecskebakugrásokkal szelte át többször a színpadot, ha manírosan is, Donais csak lengette a haját nyugodtan a hatalmas logós és pentagrammás molino előtt. Ami viszont különösen fölhívta magára a figyelmet, az Dette szédületes dobolása volt, az ember állandóan „fölkapta rá a fülét”.
Összefoglalva: egy kivonatot, egy fantomkoncertet láttunk, hallottunk egy valódi koncertből…
Az átszerelési szünet jószerével a klotyóban telt sorbanállással...
Aki erre izgul, gyorsan essen túl rajta:
Moonchild, Can I Play with Madness, The Prisoner, 2 Minutes to Midnight, Revelations, The Trooper, The Number of the Beast, Phantom of the Opera, Run to the Hills, Wasted Years, Seventh Son of the Seventh Son, Wrathchild, Fear of the Dark, Iron Maiden – kvázi-ráadás: Aces High, The Evil that Men Do, Sanctuary – a dalsorrend megegyezett a május 27-i barcelonai turnényitóéval, ahogy, gondolom, az összes többi föllépésével…
20.30-kor a bejátszott Doctor, Doctor és jégolvadós képsorok után lehulltak a leplek a színpadon, berobbantak az IRON MAIDEN zenészei. Igazán lenyűgöző színpadkép tárult elénk. Folyamatosan, dalonként cserélődtek a nagy háttérvásznak, Eddie egy-egy grafikai átváltozását mutatva. A színpadon elől a 4 gitáros zenész, az énekes Dickinson pedig hol velük, hol és többnyire az emeleten dalolt, rohangált, újabb és újabb átöltözéseit követően. Kötöttem magamban egy fogadást, hogy vajon, Nicko van-e egyáltalán a dobok mögött, mivel pár, a két oldalsó kivetítőn látható bevágáson kívül gyakorlatilag nem látszott a fizimiskája a majd’ kétórás előadás alatt. Ám végül a Sanctuary záróhangjainál Bruce egy cint lefogva elővarázsolta a törött orrú dobbajnokot, aki aztán az előköszönés alkalmával elő is bújt rejtekéből és dobálta a bőröket, dobverőket… Mondjuk, ez még nem bizonyítja, hogy végig ő ült a szerkóban, hehe… (Jegyzet: Bruce mikrofonja épp a műsor végére purcant ki, Harrisébe tudta csak bemondani: „Thank You! Good Night!”)
Volt minden, mint a búcsúban. A Seventh Son borítóján föllelhető jégbefagyott Eddie-szörnyek vásznon és szoborként, hatalmas, vezénylet lángcsóvák, aminek hőjét még a keverő mögött is éreztem, ördögszobor a The Number of the Beastnél, orgonás hetedik fiú maszkban a Seventh Sonnál. Uniformisban mászkáló „gólyalábas” Eddie, aki a kardjával hadonászik, miközben Gers a lába között bujkál oda-vissza. De prímet Bruce vitte, aki tuti vett pár órát valami színi tanodában, mert a korai időktől kezdve látványos frontemberi tevékenysége mára láthatóan színészi előadásmóddá lényegült…
…nemkülönben az egész show maga mögött hagyta a koncert előadásmódját, lett inkább operaelőadás, a maga teatralitásával, ahol – sokszor eszembe jutott közben – a zenészek csak afféle kötelező színpadi kellékek, valójában fölöslegesek!
S még mielőtt… de a fölöslegről: Janick Gers jelenléte konszenzus szerint szükséges – nos, dehogy! Szerintem sem hangzásban, sem bohóckodásban nem kell. Mi több, egyenesen fárasztó és unszimpatikus. Én nagyon nem vagyok vevő a humorára (Maci barátom egyenesen fintorgott tőle!), a gitárpörgetéseire, a zsinórlasszózásaira, a feminim ugrándozásaira, a maszatolt gitárimitációira – nyilván kellett Harris és Dickinson mellé egy örökmozgó színpadi kellék a gitáros szekcióba, mivel Murray és Smith (én felé vagyok a legelfogultabb, mint a legzeneibb arc a bandában, lásd Primal Rock Rebellion) maguk a visszahúzódó nyugodt erők – érdekes volt azonban látni, amikor Adrian egy ponton magáról megfeledkezve együtt HC-pattogott Harrisszel és Janickkel! Szóval Janick sok a jóból, fölösleges, túlzás, nem egyszer ízléstelen. zeneileg meg inkább zavaró. Lehet, a keverésben is a 3. gitár zajong állandóan, mivel a dob-basszus szuperül be van lőve, a gityók azonban masszásodnak, gerjednek – persze ebben a szar arénaakusztika is ludas lehet.
Visszatérve az előadáshoz, ami már a 2008-as találkozásunk alkalmával is elbűvölt, lenyűgözött, ugyanakkor le is fárasztott, s kiváltotta belőlem, a most már kikristályosodott véleményt, miszerint itt nem koncerttel vagy másmilyen koncerttel, netán túl a koncerten jelenséggel van dolgunk. Dickinson pattogtatja a reflektor fénylabdáját, egy múmiakéz nyúlkál a paraván mögül a gitáros felé, zászlólobogtatás, Janick „zászlóba csavarása”, együttmozgás, színpadi testformációkba tömörülés, szétfutás, sorolhatnánk… Bruce minden számhoz külön öltözete, gesztikulációja, előadása! Príma meg minden, de a spontaneitásnak, amit én hiányolok, lehet hiába meg indokolatlanul, nem hagy teret, időt, a korábbi koncertfíling alig sejlik föl, én elsősorban az utolsó 4 számnál tapasztaltam. Addig elsősorban színházi előadás – az ülőhelyet váltóknak! Más műfaj? Vagy műfaji hibrid? Egy következő lépcsőfok a(z ön)szórakoztatásban?
Jó-e vagy kevésbé, nem tudom, nekem mindenesetre fárasztó és kevés újdonságélménnyel kecsegtető volt, hiába tökéletes a maga módján, nekem túl művi (értsd: fölfeslő textúrájú) még mindig, mert egy kicsit megpróbál mégis koncertnek tűnni – ez a kettősség (fantomfájdalom), meg az én hozzáadott koncepcióm nem teszi lehetővé a maradéktalan élvezetet, amit a tisztázatlan hangzás sem támogatott meg.
Szóval lemezen bármikor, ahogy eddig is, sokszor, koncerten/teátrumban kevésbé fogunk találkozni mi, ketten, a Maiden meg én…
MAIDEN ENGLAND 2014 TOUR
Iron Maiden (GB), Anthrax (US)
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.
Belépőjegy ára: 14.900 Ft
