Fémkereső

A Melt Banana tavalyi őrült elektro-grind performansza után (azt a Cudi Purcing szervezte) most a Tukker Booking újabb japán kulturális csemegével örvendeztetett meg minket a dob+(bassz)gitár Sete Star Sept duó elhozatalával. Ők végtelenített turnéikkal és kiadványhegyeikkel (kb. százhúsz split kislemezzel és kazettával büszkélkedhetnek) rég behálózták az underground nevesebb régióit (ezúttal Oroszország, Ukrajna felől érkeztek hozzánk), mégis ritka csemege, hogy házhoz jöttek. Ráadásul a Revolver Sound hangstúdióban, egy üzemi irodaépületben igazi klasszikus próbatermi koncertet kaptunk.

A magyar CHAPPA’AI (S.O.T.E. stb. tagok házi őrlésű zajzenekara) sajnos lemondta a fellépését (pedig a mostani vendég SSS-sel megosztott kazettájuk is készült 2013-ban). A Human Error-, Diskobra-pólókat elnézve a hazai crustrajongók és -zenészek azért így is szép számban megjelentek (kb. harminc fő).

A TRANSHUNTER dob+basszusgitár duója sludge-ba oltott „ipari” vagy törzsi (kinek hogy) noiserockot művel, a koncerten pedálról bejátszott enyhe szintetizátor-aláfestéssel. Élőben inkább a fémes oldaluk érvényesült, a billentyűdíszítés a háttérből utalt a(z eddigi egyetlen) lemezükön meghatározóbb indie örökségre. Ha említem a dobos Swans: Filth lemezes pólóját (ráspolyos debütalbumukat anno egy vicsorgó fogsor képe ékesítette) és hozzáteszem, hogy a macedón zenekar otthon kis lemezkiadót üzemeltet, ahol többek között a Grief/Come to Grief, Noothgrush korai demóit és visszatérő felvételeit publikálta vinylen (illetve a Sete Star Sept két nagylemezét is), akkor leírtam a stílusukat. A dobos torzított „éneke” szárba szökkentette a két ormótlan zenei gyökeret.

A SETE STAR SEPT információzuhataga papíron: a gatyára vetkőzött japán dobos (a Boris ütősének ikertestvére, persze) a legnagyobb precizitással, elegánsan szétveri apró, minden ízében kihasznált hangszerparkját, a tüneményes (pici és törékeny, persze) gitáros lány eközben tíz körömmel hergeli a zsigereket, és otthonosan ordít, üvölt, rikolt (hörög és visít) a mikrofonba, az elvárható fényugrásokkal, egy végletekig kiérlelt sűrítményben (noisecore, persze). Talán a huszonötödik, negyvenkettedik és hetvenedik kislemezükről játszottak, az új album slágerét is érintve, és mintha a százkettes kazettáról is elhangzott volna a záró tétel, de utóbbiban nem vagyok biztos. Az izgatott publikum az ideális hosszúságú, negyedórás koncert után kényelmesen költekezhetett a tagok művészi pólók és borítók alatt roskadozó mörcsasztalánál, és még az utolsó busz után sem kellett rohanni.
Kjell Mansson

Sete Star Step (J), Transhunter (MK)
Budapest, Revolver Sound Studio, 2018. július 23.
Belépőjegy ára: 1500 Ft

„Hat-hétszáz ember kántálta: Gutted-Gutted! Szavakkal nehéz visszaadni milyen érzés volt.” Hajnali Sándorral, a Gutted énekes frontemberével azért megpróbáltuk felidézni a XVI. Maryland Deathfest eseményeit, amin a zenekar – az első magyar zenekar! – május végén fellépett. Októberben pedig már Japánt is meghódítják.

Tavaly nyáron a Las Vegas Deathfest-es koncertetek apropóján beszélgettünk, s már akkor konkretizálódott, hogy idén Baltimore-ban, a death metalosok Mekkájában is felléptek. A Maryland Deathfest május 24–27. között zajlott, Ti az első, csütörtöki napon álltatok színpadra.

Idén kissé bonyolultabb volt a kijutás Amerikába, hiszen május 18-án még Walesben az Eradication fesztiválon játszottunk. Egy gyerekkori cimborámhoz érkeztünk ki Londonba, onnan mentünk le Cardiffba, majd a koncert után hozzá tértünk vissza, a hangszereinket ott hagytuk nála, és turistaként ültünk repülőre Baltimore felé.

Hajnali Sándor (fotók a zenekar FB-oldaláról)

Akkor még mielőtt elérünk a marylandi fesztiválhoz, ragadjunk le kicsit Walesben. Oda hogyan jutottatok ki?

Ráírtam a szervezőre, hogy szeretnénk fellépni – és tetszettünk neki! Ez a fesztivál azonban jóval kisebb léptékű és kaliberű, mint a marylandi. Egy pici cardiffi klub ad otthont neki, ami méretét tekintve a Dürer-kert Room 041 középtermének felel meg, kb. 300 rajongó gyűlik össze, idén az Extreme Noise Terror volt a legnagyobb név. Azonban Trooper sört mérnek, maga Bruce Dickinson is már háromszor járt itt, hogy személyesen csapoljon belőle.

Apropó, Dickinson, kint voltál idén a soproni VOLT fesztiválon az Iron Maiden-koncerten?

Készültem rá, de megvártam a turné első koncertjét, hogy kiderüljön, milyen programot játszanak. Úgy látszik, mások is így voltak ezzel, mert amint kikerült a setlist, pár órán belül elfogytak a jegyek, így most lemaradtam róla.

Vissza az óceán másik felére! Leszálltatok a gépről…

Éjjel érkeztünk meg Baltimore-ba, másnap, kedden megszereztük a hangszereket, csütörtökön játszottunk. Nem tudom szavakba önteni… ami történt velünk, több mint egy valóra vált álom. Az a fajta megmérettetés… amikor 6-700 ember megörül érted, kántálják, hogy Gutted, eladsz minden CD-t és pólót röpke 20 perc alatt (a merchpultnál nyújtott segítségért köszönet illeti Andrót, a Malediction basszusgitárosát, aki velünk utazott, mert nézőként roppant kíváncsi volt a fesztiválra)…

A szállásunk az ötcsillagos Lord Baltimore szállodában volt, innen vitt minket egy autó a fellépésre, majd a partyk után megvárt és vissza is hozott. Sztároknak érezhettük magunkat. Azt sem tapasztaltam még soha egy fesztiválon sem, hogy ilyen sok mindent adnak a szervezők: cintányér, pergő, dobszék, lábgép, gitárfejek álltak a rendelkezésünkre.

A fesztiválhelyszínt hogy kell elképzelnünk?

Baltimore belvárosában két, egymástól utcahossznyira lévő klubban zajlottak a koncertek. A Dürer-kert nagyteremhez hasonló nagyságú Soundstage-ben, ahol mi játszottunk, a nagy amerikai bandák adtak koncertet, a másik klubban, a Rams Head Live-ban a külföldi bandák. Ez utóbbi klub valójában színházteremszerű, ahol a küzdőtéren túl emeleti galériákon lehet nézni a koncertet, és van VIP-páholy is a második szinten, szemben a színpaddal.

Negyven percet játszottunk, főleg az új lemezről, de szemezgettünk az első háromról is. Walesben első alkalommal nyomtuk a Consuming Life-ot, afféle főpróbaként, s itt is előadtuk. Nagyon jó formában voltunk, persze most is beugrottam a nézők közé, teljesen megőrültek ettől, majdnem megöltek, akkora volt a nyomulás.

A többi fellépőt ezúttal megnézted?

Igen, most volt rá alkalmam, szemben a tavalyi Las Vegas-i elfoglaltságokkal. A Broken Hope-ot, a Blood Incantationt, a Misery Indexet, az Incantationt is meghallgattam. John McEntee-vel sokat beszélgettem, megnézte a Guttedet is, mondta, tudja, hogy milyen régóta csináljuk a zenekart. Találkoztunk a Dying Fetus-os John Gallagherrel is, aki Baltimore-ban lakik, és leugrott a koncertekre. Az is hatalmas volt, amikor a Sevared Records vezére, Barett Amiss meglátott és elkerekedett szemmel csodálkozott, hogy „Sanyi, te mit keresel itt?!”.

Mennyi pénzt hagytál ott a merchpultoknál?

Csak egy maryland deathfestes ereklyét vettem, semmi mást.

Ezúttal is volt lehetőségetek kirándulni egyet a környéken?

A fellépés előtti napon átugrottunk Washingtonba, aztán a csütörtök-pénteki non-stop partyzás után szombaton már csak a szállodában pihentünk az éjjeli gépre várva.

A Gutted Washingtonban: Drótos Gábor gitáros, Sándor Tamás dobos, Hajnali Sándor énekes és Lipák Péter gitáros

Nekem gyanús, hogy a sok partyzás és beszélgetés alatt ismét leszerveztél pár koncertet a Guttednek. Az az októberi tokiói koncert…

Azt már tavaly decemberben lekötöttük. A tokiói Asakusa Gold Soundban rendezik Asakusa Deathfest név alatt, a Butcher ABC gitáros-énekese, egy igazi old school underground arc szervezi.

Számított, hogy az első lemezetek japán kiadónál jött ki?

Nincs összefüggés, de amikor ráírtam, a szervező nagyon is tudta, kik vagyunk, ahogy azt is, kicsoda Hitoshi Nakahashi, az egykori Eclipse Records főnöke.

Már treníroztok a hosszú útra?

Valószínűleg Peking érintésével repülünk, a költségek ismét megoszlanak a szervezők és köztünk, és arra készülünk, hogy egy egész hetet eltöltünk Tokióban.

Amúgy – a gyanúdra visszatérve – valóban sokat számít, ha egy ilyen eseményen az ember személyesen találkozik a szervezőkkel…

Nocsak, nocsak, Tokión kívül milyen más helyszínek, fesztiválok bevétele várható a Gutted által?

A marylandes srácok szervezik a kaliforniai, a québeci és a tilburgi death metal fesztiválokat is – mindegyiken szeretnék játszani! És nem zárkóznak el tőlünk!... Még szervezés alatt.

A magyar zenészkollegák mennyire ostromolnak amúgy, hogy oszd meg velük a kontaktjaidat, mert ők is szeretnének újabb kontinenseket meghódítani?

Egyáltalán nem jellemző.

Idén itthon egyetlen fellépésetek volt eddig, márciusban a Cannabis Corpse előtt, várható még koncert?

Még nem hivatalos az időpont és a helyszín, de igen, a Kill With Hate, a Gravecrusher és az Age of Agony társaságában fogunk fellépni a fővárosban.

Baltimore-ban

Tavaly óta négyen léptek színpadra, Lipák Péter már nem basszusgitáron, hanem gitáron játszik. Hogy boldogultok?

Mindig nagyon ódzkodtam attól, ha megláttam egy zenekart, ahol nem volt basszusgitáros, de nálunk mégis jól működik. Jó a zenekari egység, nagyon egyben van a társaság, ami sokat számít, különösen ilyen hosszú utaknál.

Mostanában többször összefutottunk koncerteken, ennek az interjúnak az elkészítési időpontját is a Soulflyon fixáltuk, hogy akkor majd a Rockmaratonon, a Tormentor fellépésének napján. A közelmúltból melyik koncerteket emelnéd ki, ami különösen tetszett?

Baltimore-ban a Misery Index és a Blood Incantation tetszett nagyon, friss élmény a rockmaratonos Cannibal Corpse fellépése – a viszonylag ritkán előkerülő Gutted című dalt is játszották! És már nagyon várom a Tormentort!

Ahogy olvasom, Dróti klasszikus projektje egyre inkább beindul, Péternek ott az Effrontery és az ikrei, Sándor Tomi lakásfelújít. Te mivel foglalod le magad a koncertekre járáson kívül, hiszen a Symphony of Symbolsból kiszálltál, a Limb For A Limb pedig parkoló pályán van?

Egyfelől élem a mindennapjaimat kétgyerekes apaként és raktárvezetőként. Másfelől, beszélgettem erről Drótival, mert ugyan nem tartom magam valami nagy művészembernek, de vannak bennem ötletek, gondolatok – szeretnék alkotni! Jeleztem neki, ha sokáig nem lesz új kiadványunk, lehet, belekezdek valakikkel egy zenekarba, mert nekem szükséges alkotnom, nagyon hiányzik.

Lubickolás a gyerekekkel a Balatonban délelőtt, ebédre őshonos halak (hekk és pisztráng) fogyasztása, majd spontán mód száz kilométer megtétele autóval az intenzív metálkodás helyszínére – a szabadság levegője. Első utam a merchsátorhoz vezet, a Tormentor-póló beszerzése mindenekelőtt!

No igen, hiszen, akármilyen korán (15.30) is érkezem, a Tormentor koncertjére jöttem, az Iced Earth-nek baromi szerencséje van, hogy összefuthat velem, mert idén, szemben a tavalyival, csak egy napot szántam a fesztiválra. Ez a nap pedig a Tormentor napja, minden más csak ráadás. Hogy jól döntöttem-e, mikor az A38-as klubkoncert helyett ezt a megoldást választottam, nos, a nap végére nem voltam ebben olyan nagyon biztos, de hát ehhez kellett a nap tapasztalata. Az biztos, hogy 1999 óta, amikor is a pécsi Ifjúsági Házban (szeptember 11., szombat – a Malediction és az Art of Butchery volt a vendég) volt szerencsém a magyar társulathoz, nagyon vártam, hogy egyszer újra, és ereje teljében ismét összefussunk!

De kezdjük az elején, és haladjunk lineárisan. (Kénytelen vagyok, mert sört a vezetés miatt nem ihattam. Pedig egy baráti és alkoholos támogatás sokkal jobbá tette volna a napot!...) Az utam így is a „kocsmába” vezetett, pontosabban, a jászsági KYLFINGAR zenekar nagyon sokat köszönhet a tűző napnak és a korai érkezésemnek, így én is a hűvös sátorba húzódtam, ahol aztán megtekintettem a műsorukat. Ez a fajta „kocsmametál”, amit pagannak és folknak is neveznek, noha nem az, nem az én törzshelyem, de mivel korán volt és jókedvem, igyekeztem a műfaji skatulyákon túlemelkedni, és inkább a punk felől nézni őket – így sokkal érdekesebb volt. Másfelől a produkció nagyon sikeresnek bizonyult, tanúm rá vagy 700 nézőtárs, akik őrületes bulit csaptak. Tény, az énekes ősember Váczi Viktor jó frontember, a hegedűslány Bálint Eszter pedig nagyon ügyi, jól húzza! Volt is minek örülni amúgy, hiszen a napokban jött ki a 2. albumuk, a Világok határán, amiről szólt is dal, pl. a címadó is. Nekem erre a napra viszont untig elég lett a nagy vidámkodós krigli-lakodalmas parasztkodásból, pedig hátra volt még a fekete leves…

Amit először meg szerettem volna igazából tekinteni/hallgatni, az a pécsi-komlói MALEDICTION és az ő death metaljuk. Rendkívül sok szép emlék fűz a koncertjeikhez, Gábor András basszer és Várhalmi Ákos gitáros a vállukon viszik régóta ezt a bandát, épp ezért ért váratlanul a dobok és a mikrofon mögött tevékenykedők kiléte. Új srácok lehetnek, vagy én voltam baromi rég Malediction-koncerten. A piros Carnifex-pólós énekes srácnak fel volt kötve a bal karja, de még így is eszement állatként szabadult el a színpadon, ami nem votl mindegy, mert a két húros csak a hajfüggönyeik alatt nyomták a mélyen gördülős Incantation-Immolation-hatású Morbid Angel-szólószerű extrákkal megszórt muzsikájukat, ő meg vitte a show-t. Nem mellesleg baromi jó torka van, a műfajnak megfelelően, hörögni és sivítani, üvölteni is tud, mindegyiket minőségileg hozza. Szóval nem várnék újabb tagcserére, hanem gyorsan felrántanák egy lemezt Andróék helyében. Külön érdekesség volt, amikor az előző, kopasz és vörös körszakállat viselő frontember-énekest szólította színpadra és együtt adtak elő egy számot (mintha feldolgozás lett volna, nem értettem a konfot, és nem ismertem a dalt). Jó kis bemelegítő volt a koncertjük.

Itt volt az ideje egy fincsi kávénak, meg a Tormentor-pólót (említettem, hogy vettem?) is kivittem a kocsiba. Visszafelé belehallgattam az éppen kezdődő DOROTHY műsorába, ha már Brigi Panterával állt be a gitáron… Két-három szám azonban elég is volt ahhoz, hogy továbblépjek (azt mégsem írhatom, hogy kielégülten elmentem, mert még szexistának bélyegeznek, vagy parasztnak…) Kedves lányok, kedves feelinggel, a dalaikat hosszabb kocsiúton el is hallgatom, de színpadon ennél több izgalmat várok el. Ezért is csatlakoztam be a PERIHELION szeánszába – ők amúgy is a Tormentor-csomag részei, hiszen a hajón is ők voltak az egyik előbanda. Nagyon átszellemült volt az egész produkció, kellően élveztem ezt a VHK–Thy Catafalque-hatásokon alapuló zenét, külön jó pont, hogy a Karst-gityós Hubicska Balázs itt is penge(t). Ami azonban mindig korlát számomra, hogy a VHK és a TC is saját maga alakította a mjúzikot, és ettől fantasztikusak, a Perihelion még nem teljesen a saját zenei nyelvén beszél, de reménykedek.

Nos ekkor jött volna számomra az ismerkedés az orosz ARKONÁval, Másával a főszerepben, mivel egyáltalán nem ismertem a zenéjüket, csak talán egy számot hallottam tőlük valaha, és az interjúkat olvastam a bandával, de amikor megláttam és hallottam a furulyás és kecskedudás srácot, még Mása amúgy penetráns és átütő hangja és színpadi jelenléte sem tudott ott tartani a közönség között. S milyen jól tettem, hogy visszatértem a sátorba, a CHRISTIAN EPIDEMIC ugyanis nagyon jól tolta. Náluk is meglepett az új tagság, egy lányka a balszélen a billentyűk felett és külön frontember-énekes, Széles L. Zsolt jobbára csak basszuson nyomta, párszor vokálozott és szövegelt, pl. süvegelte a baráti Maledictiont, mennyi mindent tettek a magyar death metal undergroundért! Szép gesztus, és marha jó volt A fájdalom koronája is. Nekik is szép hasas tömeg éljenzett, ennek külön örültem, és én is nosztalgiáztam köztük egy sort.

Míg a lett SKYFORGERre vártam, végre elkapta a tekintetem Hajnali Sándort, a Gutted énekesét, s mivel fixáltuk a Soulfly-koncerten, hogy e napon kifaggatom a csapat újabb amerikai fellépéséről, nevezetesen a Maryland DeathFest-es koncertről, meg is tettem, hamarosan olvashatjátok majd az interjút. A lettek koncertjének felénél értem vissza a színpad elé, és hát, hiába, hogy nem annyira rendszeresen hallgatom már a lemezeiket, koncerten a csapat mindig nagyon ütős, ahogy most is az volt. Mosoly az arcomon – ha black és pagan folk, akkor ők!

Pizzaszeletek, kóla, újabb kávé – aztán ICED EARTH. Óh, irgalom, olyan hangerővel és túlvezérelt keveréssel leptek meg, hogy majd hanyatt dőltem. Jóval túl voltak az elviselhetőség határán. Pedig nagyon kíváncsi voltam rájuk, ráadásul most a 30. jubileumi turnét nyomják, tehát a setlist elég faja, az énekesük, Stu Block sem semmi, habár nekem a mai napig Matt Barlow hangjával jönnek a fülembe a dallamok, és a dalok sem annyira átütőek, mint az ő idejében (érdemes meghallgatni a We are Sentinels friss lemezét, az baromi ütős!). Szóval nekem a hangzás és a hangerő agyonütötte a koncertet, csak próbáltam élvezni, ámde kevés sikerrel. Nem győztem hátrálni… Meg is hátráltam végül.

Aztán jött a fizikai mélypont (láb- és hátfájás – papírkutya vagyok, na!), kezdtem fáradni, pedig hol volt még a Tormentor koncertjének kezdése! A norvég CARPATHIAN FOREST albumai nincsenek a gyűjteményemben, de ha már itt vannak, vagyok, megnézem őket, gondoltam. El is kezdtem, de nem volt valami meggyőző számomra, a hatalmas kereszttel hadonászó Nattefrostról is azt hittem, karizmatikusabb frontember (az ő szólómunkáiból biztos hallgattam is pár lemezt valamikor, ha jól emlékszem az első Blood & Vomitot…), de valahogy csak csörömpölést hallottam most. Le is ültem a nézőtér szélére, s fáradtan ücsörögtem. Egészen addig, amíg el nem kezdtek rock and roll partyba átmenni, ami aztán a honfitárs Turbonegro dalának feldolgozásában kulminált. Ettől erőre kaptam, és felállva figyeltem őket ismét. És láttam, ahogy a túlbuzgó színpadi biztosító embert Nattefrost rendre utasítja nem egyszer – szóval ura volt a helyzetnek, áldotta vagy átkozta a keresztjével a színpad előtti korlátra felkapaszkodó túlhevült rajongót. Végülis pozitívként summáztam a produkciójukat és újfent erőre kaptam.

Még további energiákat reméltem a Bodor Máté gitárossal fellépő ALESTORM koncertjétől, főleg hogy nem mindennapi színpadképet építettek föl, középen egy hatalmas műanyag gumikacsával. Gondoltam, ez a bohókás, sör- és kalózmetálkodás majd kabarészinten jót tesz. Hát, kb. 2 szám erejéig viseltem el őket. A baseballsapkás billentyűs énekes vezényletével kirobbanó formában volt a sörvihar, de nekem ez csak mindössze vihar volt egy sörös pohárban. Zeneileg. Tűzcsóvák ide vagy oda. Lakodalmas rock, éppen csak a vonatozás hiányzott a műanyag inges, izzadt nagybácsik tapizásától kísérve egy falusi sörsátorban éjfél után… Inkább a Tormentor beállását figyeltem a sátorban, jó távol a „zenéjüktől”. Arra azonban figyelmes lettem, hogy a műanyag kacsa egy idő után elszabadult és a közönség közé keveredett, a tömeg fején úszva csapódott ide-oda – hát, kell valami, ami elvonja a figyelmet a mjúzikról…

Nagyrészt megtelt a sátor, és nulla-negyvenkor felhangzott az Omen-film betétdala, majd a teljes Anno Domini, én meg elhajítottam az agyam, a fáradság tovatűnt. Machát Zsolti a doboknál, Buday Tamás és Szigeti Attila gitárokon, Farkas György a basszusgitáron, és Csihar Attila a mikrofonnál! Mi kell még több?! Arcfesték került a húrosokra jócskán, de Csihar mindig meg tud lepni a színpadon, páncéling, köpeny, a feje meg halálos, brutálisan kifestve – a hangja meg egyenesen bestiális, Mayhem-szerű. Nem vagyok, soha nem is voltam Mayhem-rajongó, nekem a Tormentor volt mindig is a kedvencem, ez a még a műfaji kategorizálások előtti thrash-black-experimentális metál – magyarul mondva, habár angol énekkel. (Vajon a rendezői jobbon egy billentyűs hangszer mögött üldögélő lányka, aki végül a csoportképre is felkerült, ki volt, és mivel érdemelte ki, én ugyan nem láttam, hogy zenélt volna…) Hatalmas érzés volt, élőben hallgatni („a gyorsan eltelt 30 év múltán”) ezeket a dalokat. Attila pedig annyira szemkápráztató előadó, ahogy a karmozdulataival állandóan keresztet formáz és a hangjával bele-beleacsarog a koncertbe…

Fotó: NecrosHorn, A38, 2018. április 21.

Némi árnyék vetült azonban a fellépésre, Buday Tamásnak komoly gondjai támadtak a gitárjával, a technikus-segítőerő srác egyfolytában mérgezett egérként rohangált hozzá kábelekkel, próbált úrrá lenni a problémán. Igazán sajnáltam Tamást, ugyanakkor a produkció nem akadt el egyszer sem, Szigeti Attila ujjai villámgyorsan futkároztam a legvadabb témáknál is, ahol és amikor kellett pótolták a másik gityót. Nagyszerű buli volt, az AD után persze várhatóan jöttek még gyöngyszemek (Intro from 7th Day of Doom, Branded the Satan, Mephisto, Live in Damnation, Seventh Day of Doom).

Utólag egy percig sem bántam, hogy végigvártam (hogy ilyen korán érkeztem) a koncertjükig (naná!), noha a magyar fellépők nekem sokkal jobban estek a külföldi brigádoknál, a TORMENTOR mindent vitt!

A pirkadat már a Balaton partján ért, ahol a halak éji énekét még éppen elértem halványuló tudattal…

ROCKMARATON 2018
Dunaújváros, Szalki-sziget, 2018. július 13., péntek
Kylfingar, Malediction, (Dorothy)/Perihelion, (Arkona (RUS))/Christian Epidemic, Skyforger (LV), Iced Earth (US), Carpathian Forest (N), Alestorm (GB), Tormentor
Belépőjegy ára: 6999 Ft

Vessetek a biomechanikus mókusok elé, de nekem az április 5-i Metallica-koncertnél sokkal emlékezetesebb élmény maradt a rá két napra megtartott Thrash-Mosh Club-os Archaic-fellépés a ma már csak szép emlékű DRRPNC-ben. Na, az thrash metal buli volt a javából: éhes, agresszív, hangos és lényegretörő. És a kiváló saját számok mellett még a Testament Into the Pitje és a Tormentor Tormentorja is elhangzott. Csak bólogattam, csak bólogattam. Úgyhogy ideje volt már ismét egy nyaktörő mutatványnak.

(Fotó: Nagy Anita)

S mi sem jobb alkalom, mint az Ohio állambéli Athensből iderándult blackandthrasher Skeletonwitch előtti zúzás. Az amcsi skacok eddigi két budapesti fellépése sem okozott csalódást [itt (2012) és itt (2015) olvashatod a korábbi beszámolókat], habár az első talán bikább volt, Chance Garnette-tel a mikrofonnál. A mostani, 3. eljövetel meghozta a 3. énekest is a repertoáromba, igaz, Adam Clemans már a tavalyi The Apothic Gloom EP-n debütált a csapattal, s most már csak párat kell aludni, hogy a július 20-án megjelenő 6., Devouring Radiant Light című albumon is őt halljuk viszont. (Viszont én már hallgattam a lemezt a downLoad rec. jóvoltából, és elég zsír!…) (Plusz zárójel: a ’wich számos T-shirtjét, valamint az EP és az azt megelőző kislemez borítóját a Grindesign, azaz Borbás Róbert tervezte!)

Kár volna tagadni, az ARCHAIC nagyon közel került a szívemhez, a jelenlegi magyar metál körképből toronymagasan kiemelkedik, a legjobb thrash banda. Akik nem a proszto, lakossági kvázi-thrash metal hazai változatát mívelik, hanem a valós, meghatározó zeneiséggel rendelkező amerikai és európai csapatokat tekintik kiindulási pontnak. A ’90-es évek elejének Barbed Wire–Slogan–The Bedlam–Undertaking-féle felszabadított energiához megközelítő hatásfokot produkálva. Szóval, nagyon jó.

Amit tegnap este műveltek, egyenesen elképesztett – főleg, amikor előkapták a Slayer War Ensemble-jét. Ekkor fogant meg bennem a gondolat a címben jelzett cselekedetre. És valamelyest sikerült is véghezvinni, így lett dupla az élvezet. Tehát zúzás ezerrel, kirobbanó formában a banda – mit nekik, ha leesik a tammikrofon.

Régi és új dalok a két lemezről, mind csúcsra járatva. Ha az első szellemiségét és a második album pusztító, agresszív energiáját sikerül Jósa Tamás őstehetség kiváló orgánumával és frontemberi kvalitásaival egybehabarva új szintre vinni – és mindezek mellett megmutatni magukat a nagy piacon –, nos, azt hiszem, akkor van lehetőség a továbblépésre és a túlélésre a zenekarnak. Nagyon megérné. Aztán csomagoljanak minden eladott CD mellé egy izomlazítót (sört vagy ügyes kezű thai masszőrlányt)…

Rövid szünet az Archaic egyórás terrorja után, s máris újabb penetráns pusztító erő szabadult el a Robot egészen megtelt szűk terében. A SKELETONWITCH gárdája valami elképesztő szónikus mészárlást valósított meg, precízen, magas nívón, jó hangzással, teszem hozzá. És ebben Adam Clemans a szuggeszív tekintetű frontember járt az élen. Aki bár kesztyűt viselt, nem bánt kesztyűs kézzel a közönséggel. Elcsépelt panellel élve: fortyogó katlanná változott a helyiség, különösen a színpad előtti rész, ahol beindult a mosh. Mind Nate „N8 Feet Under” Garnette és Scott Hedrick gitárosok, mind Evan Linger basszer láthatóan nagyon odatette magát, és bár Jon Rice dobost (ha ő volt) nem láttam a többiek háta megett, hallás alapján azt állíthatom, ő sem piskóta. Bár az új lemezen a black témák nyernek nagyobb teret, a koncerten azért nyilván ez még nem jelentkezett, hanem a poszt-neo thrash elemek taroltak – szünet nélkül, egy órán keresztül. Levettek ismét a lábamról.

A szervezők most nagyon belenyúltak a tutiba, hogy két ilyen szuper bandát adtak ajándékba hétfő este. Köszönet érte, legyen legközelebb is szerencsénk hozzá(juk)! Úgy feltöltődtem, hogy már most indulnék a péntek éji Tormentor-szeánszra Dunaújba…

Skeletonwitch (US), Archaic
Budapest, Robot, 2018. július 9.
ingyenes

Az új mérföldkő: a Devouring Radiant Light borítója

Három rugó, szabadtér és Marc Rizzo gitárfenomén – a három fő motiváló erő, ami a SOULFLY koncertjére elcsábított e derűs nyári vasárnap este. A „tét” pedig, hogy mennyire tud Max disztingválni a másfél éve (2016. november 21., BNMC) művelt „Vissza a gyökerekhez” című csúfos blamázs után; miközben majdhogynem napra pontosan 3 évvel (2015. július 7., A38) ezelőtt meg egészen szuper koncertet adott a Soulfly-jal.

Most talán az első lemez megjelenésének 20. évfordulója adhatja a turné apropóját, és a műsoruk gerincét – gondoltam pár setlistet előzetesen-utólagosan megtekintve (aztán ki tudja…). Érdemes amúgy meghallgatni a június 22-én megjelent Live at Dynamo Open Air 1998 koncertlemezt, már csak kedvcsinálónak is. De még sokkal jobb, ha Rizzo március 30-án kiadott, negyedik szólólemezét (Rotation) helyezzük a lejátszóba, garantált a magas rotációs szám. Vele tényleg megfogta az isten lábát Max, nem győzöm hangsúlyozni. A dobok mögött Zyon „szívhang” Cavalera, a basszusgitárt pedig mostanában Mike Leon kezeli, szintén elmondható velük kapcsolatban, egyikük sem kezdő a szakmában.

Hogy nem kevés respektje van még Maxnek, mi sem bizonyítja jobban, mint az a rengeteg – mintegy félezer – rajongó, aki már a CADAVERES koncertje alatt megtöltötte a DK kerthelyiségét és kortyolgatta sörét. A hazai banda megtett mindent, ami tehetsége szerint egy ilyen helyzetben elvárható, se többet, se kevesebbet. Nehéz lenne bármelyiket is kiemelni az elhangzott dalaik közül (ahogy eddigi életművükből is), nincs köztük emlékezetes, az előadásukból még talán a kiváló basszushangzást és Körmi fáradhatatlan közösségteremtő közönségkommunikátori teljesítményét…

Fél kilenckor aztán fölcsendült a The Dark Ages intrója. A keverőpult mögött álldogálva volt alkalmam a szétosztott setlistet lekapni a telómmal, így magabiztos mosollyal készültem az előttem álló műsorra, bár a dobszóló tervétől kicsit őszintétlen lett az a mosoly.

Aztán vagy fals lista érkezett a keverőshöz, vagy Maxék nem ragaszkodnak a papírformához – sem.

Mert egy ponton, talán számukra is érezhetően, leült a hangulat – a két Rizzo-szóló után (de nem amiatt!) –, ez tény. Talán eleve máshogy tervezték… Annyi bizonyos ezt a setlistet nem követve a No Hope=No Fear után változott a program – és jött a közönségkedvenc mindent vivő Roots Bloody Roots…

Emlékeim szerint végül: Frontlines, Prophecy, Fire, Porrada, Blood Fire War Hate, Rise of the Fallen, The Summoning (új dal a szemptemberi lemezről), Mars, No Hope = No Fear, flamenco gitárszóló, Bleed, Plata o Plomo, elektromos gitárszóló, Roots Bloody Roots (Sepultura), Wasting Away (Nailbomb), Back to the Primitive, Troops of Doom, Jumpdafuckup/Eye for an Eye, The Trooper (Iron Maiden)

És hogy milyen volt az egész és Max? A 3 évvel korábbi őrületes szintet nem érte el a koncert, de több volt, mint kellemes. Jó kedélyű, családias – mondanom sem kell, Rocky, Max 5 éves forma unokája is a színpadon termett és felkonferálta a Jumpdafuckupot. Tiszta Body Count…

Unnám leírni, hogy Max alibizik a gitáron és a maradék hangja is a múlté, mert így van, de most inkább a jóra, szépre koncentráljunk:

A katonai álcázótakarókkal beborított színpadon nem volt megállás a tonna szegeccsel borított, felvarrós farmermellényében a tank-rinocérosz Max igencsak aktív és rutinos frontemberkedésének köszönhetően. Nagy hangsúlyt fordított a közönséggel való kapcsolattartásra, jumpoltatta, screameltette őket, ozzyssan vizet fröcskölt rájuk, nem hagyott magunkra minket. „Köszönöm”-mel köszönte meg a visszajelzést. A végén a magyar futball válogatott mezébe bujtatta testét és „olé, olé, Soulfly”-jal búcsúzott a közönségtől. Ám a zenekar még belefogott a The Trooperbe, Mike Leon tisztára átment Harrisbe, kacagtató volt ez a levezető. Épp olyan jó hangulatú és tetszetős, mint az egész, 80-85 perces előadás.

A csúcspontokat számomra Rizzo szólói jelentették: előbb flamenco gitáron mutatta meg, hol lakik az istene, majd ikonikus Slayer- és Pantera-dalokkal átszőtt bravúrjaival kápráztatott el bennünket az elektromos hangszerén. Szavakkal hiábavaló lenne ennél többel próbálkozni…

Ám aztán Max színpadra szólította metáltesóját, Attilát, a Mayhemből! Hogy együtt nyomják el a régi-régi dalt, a Troops of Doomot – amolyan Sepultura-Soulfly-Mayhem-Tormentor módon. Hát sikerült! És megmutattuk az éppen a Taxisofőr című film bekattant Travis Bickle-jének fazonírozott Attila kérésére, hogy milyen a magyar metál virtus. Nagy ölelkezések a színpadon közepedte… Hát nekem ez külön jól esett a pénteki rockmaratonos Tormentor-fellépés megtekintése előtt.

Nem apróznám tovább: Maxnek nálunk elvitathatatlanul magas a renoméja és ebből a felé áradó szeretetből most visszaadott jócskán.

Soulfly (US), Cadaveres
Budapest, Dürer-kert szabadtér, 2018. július 8.
Belépőjegy ára: 3000/3500/4000/4500 Ft

Egészen fergetegesre sikeredett a vasárnap este. A Ferencváros és Pesterzsébet határában végighúzódó lepusztult ipari körzet rejti a megújult Crazy Mama kocsmát, mely nem egy fémkoncertnek adott már lehetőséget. És nem egy sztárnak. Én legutóbb Tim Ripper Owens buliján tiszteltem meg a jelenlétemmel. Most viszont, nyugodt szívvel mondhatom, egy arénabanda vett le itt a lábamról végleg – kerek egy órás műsoruk bármely nagyszínpadon megállja a helyét.

A BEASTÖ BLANCÖ totál ismeretlen név volt még tavasszal is előttem, ám a promó, mely szerint ez Chuck Garric zenekara, aki Alice Cooper bandájának basszere, felcsigázott. Aztán az sem mellékes, hogy a Mester lánya, Calico is része a hepajnak. Na, így már még inkább felcsavarta a kíváncsiságom a dolog. A tavalyi FEZEN-es AC-koncert király volt, az év végi listámon is az élen végzett, mert hát emlékezetes a mai napig. A sokkot az okozta, hogy az Ukk fesztiválra lett meghirdetve a magyar koncert, ami a térképet böngészve egy lemondó sóhajt eredményezett nálam – még Bécs is közelebb van. Aztán beiktattak egy fővárosi fellépést, és egyből mosolyra húzódott a szám – már csak a zenekar lemezeit kellett meghallgatnom (anélkül mindez csak sztárkukkolás lett volna, nem igaz?), és hát a hallgatnivaló még inkább meggyőzött: ott a helyem a koncerten.

A két stúdiólemezes és most már plusz egy koncertlemezes banda nyilván sokat ellesett a Mester horror-sokk színházából, de a zenéjük alapvetően más: inkább a White Zombie/Rob Zombie groove felől közelíti a Motörheadet és a rock ’n’ rollt – nem is akárhogyan: olyan sűrű, brutál alaphangzásuk van, hogy egészen beköltöznek az ember fejébe és bólogatásra késztetnek azonnal. Emellett az egész rendkívül dögös és kiérlelt hangzású, Garric pedig szuperjó énekes és fazon is, aki itt gitáron játszik.

Dög és fazon – ez már a kiállás: amikor 21 órakor bevonultak, egyből lejött az 50-60 fős közönségnek, hogy ez a horda éppen mamutvadászatról esik be és marha éhes. Ráadásul velük van egy nőstény Predátor-démon is, Calico személyében. Garricot tényleg a kőkorból szalaszthatták a prémjeivel és bőráltalvetőjével, Jan LeGrow basszer ollót-borotvát soha nem látott szakálla-haja alól mutatta néha az arcát, a derékig érő hajú Brother Lathman szólógitáros (másik alapító) csapzottsága is tanítható, a dobos Tim Husung (ha ő volt, ebben nem vagyok biztos) kivarrtságban felvette a versenyt társaival, és olyan erővel ütött, hogy az összeceluxozott dobszett csak úgy remegett-rengett.

No és Calico: combig érő, fekete, csattos csizma, pókhálós szaggatott harisnya, alig bőrmelltartó, a hasán és fején hatalmas festett műtétnyom, a szemében démoni kontaktlencse, a haja és póthaja feltupírozva – brutális és veszélyes játékbaba-szörnyként vonzotta a tekintetet. Ráadásul AC szemefénye nem valami apró csinibaba, inkább walkür-termet, fél fejjel a srácok fölött minimum, nem lehet figyelmen kívül hagyni, az biztos!

Az egy órás előadásuk marha profi volt, üresjárat nélkül, hatalmas lendülettel és kedvvel, tiszta hangzással, nagyon dögös dalokkal. Garric eljátszotta a dalokat a mimikája és a gesztusai révén (jó, a gitárján is), miközben a háttérvokalista Calico hozzátette a színházi részt az összképhez. Lebontott egy próbababa-robotot, egy fémszöges bottal hadonászott, szárazjéggel puskázta le a közönséget, ide-oda csavargatta a testét, táncolt, vonaglott, ha kellett, mozgalmassá tette a zene mellett is az előadást.

Egyszóval, az Alice Cooperhez való tartozás reklámnak jó, bevonzó hype, de ez a banda a színpadon és zeneileg is kitűnő, önmagában is figyelemreméltó. Aki egyszer rájuk kattan, másodjára is elmegy a koncertjükre – én is így fogok tenni.

Beastö Blancö (US)
Budapest, Crazy Mama Music Pub, 2018. június 24.
Belépőjegy ára: 2990/3500/4000 Ft

Adidas trikóhoz Nike zokni és Converse csuka? Ki öltözteti Ice-T-t? Csak nem a dinnye-begyes, kuffer-faros, túlbuzgó felesége, aki rendezői balon végigtáncikálta a koncertet, majd a végén a közös csöppségükkel a karján betipegett férjura mellé, nem tudni, milyen okokból és megmutatta magát? Ízlések és pofonok…

Nekem például nagyon ínyemre volt, hogy Ice-T kikelt a rasszizmus ellen; hogy a színpadra engedte nagyobb fiát, hogy a háttérben tegyen-vegyen, rappeljen a gyerek, szokja a fényt; az meg nagyon nem, hogy a Talk Shit, Get Shot előtt beszalasztották a legkisebb jégbabát apuhoz, egyáltalán, mit keres egy 2-3 éves csöppség este tízkor egy ilyen zajáradatban, és miért nem az ágyikójában szuszog?...

…mi volt vajon Kisjég és Mégkisebbjegecske első szava, Mother… fuckers, nem kétséges!

Komáltam, hogy láthattam/hallhattam az Agent Steel/Evildead-gitáros Juan Garciát, mégha félidőig félig kendővel az arcán (Juan of the Dead), mégha a BC soraiban is; hogy láthattam/hallhattam a Biohazard-gitáros Billy Graziadeit, aki persze a Cop Killerre újra színpadon termett és Ernie C mikrofonjába vokálozott; a Fear Factory-basszer Christian Olde Wolberst… vagy hogy a rasztáitól megszabadult Ill Will dobos, aki szólót is megengedett magának a műsorban, Cannibal Corpse-pólóban nyomult…

…Ice-T-t, aki nagyot alakított anno a Johnny Mnemonic című filmben…

Örültem, hogy a Slayer Raining Blood/Postmortem kettősével kezdtek, hogy az ironikus ráadásban („úgy teszünk, mintha levonulnánk a színpadról, ti meg visszahívtok”) a Suicidal Tendencies Institutionalizedjét is nyomták, a kettő között meg az Exploited War–UK82–Disorderét a Slayer-féle Judgement Night-os (1993) változatban…

…hogy láthattam a közönség soraiban Gróf Balázs grafikust, aki a Powerflo The Grind című videoklipjét is rajzolta – megjegyzem, hiába ezen kívül még a Red Fang- vagy Obituary-klip, a Blind Myself Lost in Time-ját nem sikerült überelni.

…hogy ajándékba kaptam a jegyem, így kibicként semmi nem volt drága, a sört is happy hourben sikerült megvenni…

Zeneileg persze ez a koncert egy érdekes kitérő, kacskaringó volt a részemről, kiváltképp az Astroid Boys vagy a Powerflo esetében, akik messze nem győztek meg; ugyanakkor az Ice-T vezette Testszámláló kellően szórakoztató volt a sok duma ellenére is, vagy hogy a gitárok és a dob elég vékonyan szóltak.

Mégiscsak el kellett volna vinnem a fiamat a koncertre, hátha az ő keresztapaságát is elvállalta volna Ice-T, ahogy tett egy 10 éves ifjú rajongója esetében tegnap este – hogy aztán családiasan kioszthassunk mindenkit Trumptól, a rendőrökön át a vegákig.

Body Count (US), Powerflo (US), Astroid Boys (GB)
Budapest, Budapest Park, 2018. június 17.
Belépőjegy ára. 6999/7999/8999 Ft

Heavy metal is my religion. Pünkösdhétfőn így hát irány az imahely, a Dürer-kert „kápolnája”, ahol svéd vándorpapok celebrálják az ünnepi misét.

Az alkalomhoz illően először a Jézus Krisztus Szupersztár kórusai csendültek föl, hogy aztán a színpadra perdüljön a stockholmi kvartett, a barátságos és tiszteletteljes nevű JESUS CHRÜSLER SUPERCAR. Én alapvetően bírom, ha egy zenekar a Motörheadet tekinti kiindulópontnak, de az esetben azt szeretem, ha bespeedelnek, bethrashülnek a döngölés közepedte. A kétlemezes társulat ellenben inkább bestondult, afféle stoner-’headet nyomat – és nem rosszul. De azért velem együtt a közönség is jobban vette, mikor a „faster” felé lendült el a sebességmutató. A 35 perces szettjük, középpontban a legutóbbi, 35 Supersonic című albumukkal, kellően felkészített az est további fellépőire.

Akik folyamatosan emelték a tétet és a színvonalat. Kezdetét vette a nagybetűs HEAVY METAL orgia a ljungbyi illetőségű ötös, a SCREAMER fellépésével. A tavalyi albumuk címe: Hell Machine – na, vajon mit rejthet? Igazi régisulis metált, egy kitűnő énekessel, Andreas Wikströmmel a frontemberi poszton. Az egyencuccba – fehér pólóba, fekete mellénybe – bújt húros szekció pedig igazi életvidámsággal fémet öntött a „kelyhünkbe” – megvalósult az Adrenalin Destruction, ahogy első lemezük címadója állítja, mely el is hangzott aznap este. Én az ultradallamos slágerüket, a kislemezen is megjelent Monte Carlo Nightsot vártam nagyon, és meg is kaptam. Sok más veretes, abszolút ’80-as éveket idéző, de ma is totál érdekes és értékes, izgalmas dallal. Remélem, látjuk még egymást. A szeptemberi Rock on! szervezői igazán lecsaphatnának rájuk, többek közt!

És aztán! Ezt még lehetett tovább fokozni! Köszönthettük a másik messiást, Richard Strauss Imigyen szóla Zarathustrájának bejátszásával, ami aztán egy fergeteges heavy metal koncertté fajult/fejlődött a växjöi BULLET révén. Ha elegyítenénk a Judas Priestet az AC/DC-vel és az 1985 körüli Pokolgéppel: előáll a Bullet. Hát ez valami fantasztikus volt! Tényleg megvolt a pünkösdi kiáradás, én feltöltődtem fémmel sejtszintig, az biztos!

A gitárosok talpig bőrben és fémben, szegecses hevederek, alkarvédők, együttmozgás, a basszernek akinek nemcsak „német bajsza”, de dauer-bongyi haja is volt, a nyakán is szegecselt nyakörvet viselt, a fellépőruhája pedig egy rojtos-szalagos bőrzakó volt – de a pálmát nyilván a gonosz manóként sikoltozó, derékban inkább, mintsem vállban delta Dag Hell Hofer vitte, aki még a konfokat is sikítva énekelte. Az ő hangja már régóta az egykori Dance-énekes Vértes Attilát idézi nekem, bár kevesebb frazírral, karcosabb orgánummal bír. No, szóval, amit itt levágtak, az maga volt a klasszikus metál, zeneileg, ikergitárszólókkal, szikronmozgással – kiállások ezerszer és ezerrel –, díszlettel, füsttel, miegyébbel… A Bite the Bullet végén még a megfordított gitárokon is olvasható volt a dalcím. Mégsem tűnt önmaga paródiájának! Mégha Hofer arckifejezése egy állandóan csintalan Robert Downey Jr.-t idézett is. Ez kérem, a magas színvonalon megvalósított tiszteletadás volt a műfajnak, ráadásul hihetetlenül élvezetes módon. Nekik is, nekünk is. A Dust to Golddal, a 6. albumukkal turnézó csapat 65 perce alatt a fémszívű – felvarrós farmermellényes – hallgatóság (kb. 50 fő) a mennyországban/pokolban érezhette magát, a legotthonosabb körülmények között – sőt, igazi luxusban.

DUST TO GOLD TOUR 2018
Bullet (S), Screamer (S), Jesus Chrüsler Supercar (S)
Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2018. május 21.
Belépőjegy ára: 3900/4900 Ft

Nem, most nem volt petárda a nuniban! Akit csak ez érdekelt volna, ne is olvasson tovább. Az orosz Satarial másfél évvel előző ittléte után visszatért, ám ezúttal produkciójuk hangsúlya a zenére helyeződött – na jó, fedetlen keblek azért voltak!

(Lolita - Fotók: D.K.)

Mindenekelőtt azért egy kellemes meglepetésről is beszámolhatok. Ez pedig a budapesti (csepeli-soroksári) SOLIDITY fellépése volt az este. Korábban csak a nevüket ismertem különféle thrash-estek részvevőiként plakátokról, flyerekről, ám most a koncert előtt meghallgattam mindezidáig egyetlen albumukat, a 2016 nyarán megjelent An Abnormal Collectiont, ami nagyon is kedvemre volt. De koncerten még jobb volt a Kovács Attila ének, Triesz László szólógitár, dr. Kemény Zsolt basszus és Bertók Richárd dobos felállású kvartett, mindenki klasszul teljesített a posztján és hangszerén. Ha ezek a srácok Skandináviában születnek, már rég nemzetközi hírnévre tettek volna szert az ottani zeneoktatás és -menedzselés jóvoltából. No nem, a zenéjük nem svéd acél, inkább US power behatású progresszív thrash, amiben sok minden más is elegyedik – hogy jazzbetéttel rukkolnak elő az egyik dalukban, egyáltalán nem kirívó, sőt, nagyon is a helyén volt. Aki mondjuk komálja a magyar Nemesist a kortársak közül említve egy viszonyítási pontot, az biztos a Solidityt is örömmel öleli keblére. Azért külön kiemelném még Kovács Attila orgánumát és előadói, frontemberi kvalitását, nagyon jól, humorral, kedvességgel vette és irányította a lélekszámát tekintve nem túl népes, és részben rokonokból álló közönség figyelmét. Nemsokára, elejtett megjegyzésekből következtetve, új lemez is lesz. Szeretettel várom.

A SATARIAL 23 órakor lépett színpadra, és ezúttal is 70 perces szettel készültek, de a 20 fős közönség ennél többet akart. Még mindig a 2016-os Blessed Brigit lemezükkel járják Európát, és a műsoruk gerincét ez a hat száma adta. Ám most nem elektromos gordonka egészítette ki a triót (Lord Seth gitár, ének, Angelika dobok, programok, Lolita tambura, főboszorkány), hanem egy basszista, ám ő és hangszere annyira meghúzódott a háttérben és a füstölők ködében, hogy szinte nem is volt jelen.

Kántálással, repetitív minimálzenével vette kezdetét a szeánsz, mert az volt, beavatási rituálé. Lolita miután színpadisan elnyiszálta fél karját, egy fél koponyával körbejárva meg is itatta az első sorban állókat, miközben Lord Seth fennakadó szemekkel lovalta be önmagát és a közönséget a Satarial-féle folk-pagan-black metalba. Elég hatásosan amúgy. És szinte repültek a percek a laptopról vett kiegészítő kórusokkal is megtámogatott előadás során. Miközben Lolita hastáncosi képességeiről is meggyőződhettünk, de most közel sem vitte annyira túlzásba a színházasdit, mint legutóbb – oké a bevonulása a fején egy kilencágú gyertyatartóval nem volt semmi! De inkább baloldalon a mikrofonja mögül segítette a vokálokat ő is, és sámándobját ütögette, időnként középre táncolva jellegzetes mozdulataival. És hát menetközben megszabadult a felsőruházatától – a keblei mit sem veszítettek feszességükből az elmúlt időszak alatt.

A zene is magával ragadó volt, persze, jó volt a hangzás, Angelika olyan vadul dobolt, ahogy csak erejéből tellett, Lord Seth robusztus alakja, torokhangjai, károgása eleve figyelmet kelt. A Satarial hallhatóan a zeneszerzésben sem követ trendeket, saját elképzelésük van, miként is kell a szövegeket, zenét, látványt egy vezérfonálra felfűzni – és ezt maximálisan meg is mutatják!

Némi tűzvarázslattal a végén negyed egykor aztán a folyamatos még egy dalt követelő kiáltozások közepedte ért véget a rituálé – szerintem mindazok megelégedésével is, akik netán ennél több erotikus show-ra számítottak.

Satarial (RU), Solidity
Budapest, Csepel, Route 66, 2018. május 18.
Belépőjegy ára: 1500 Ft

A turné budapesti epizódjának „cliffhangere”, Doug Aldrich (gitár)párbaja a drónnal, minden bizonnyal újra és újra megismétlődik – koncertről koncertre, városról városra. Ám hogy a drónokat irányító roadok és a közte kialakuló hasonló penge(tő)váltásra minden alkalommal sor kerülne, kétlem. Minek következtében vagy egy tonna pengetőt vágtak egymás fejéhez a koncert időtartama alatt. És akkor még Marco Mendoza szintén megalomán „pengetőt a közönség soraiba” akcióiról nem is beszéltünk. Mindenesetre az aranyhajú, aranybárdú, aranykezű, és ezen kezek ujjai közül szikrákat pattogtató Thor-Doug szinte folyamatos pengetőzuhatagban volt kénytelen gitározni, és ő maga is megküldött nem egy, nem kettő pengetőt az oldalsó színfalak irányába, vagy csak úgy föl a levegőbe – a koncert egész ideje alatt. Ennek a privát szórakozásnak, hadakozásnak csak egyszer itta a levét a közönség, amikor épp pengetőszűkében nem tudta elkezdeni a John Corabi által bemondott szólórészét szám közben. De nem volt vészes!

Egyáltalán nem! Sőt, szórakoztató volt látni, ahogy ezek a férfiak a színpadi térben, miközben ontják a slágereket, még pluszba elszórakoztatják magukat is.

Aki tavaly ott volt a hajón az első magyarországi THE DEAD DAISIES koncerten, az azért jött el ismét, aki nem volt ott, az meg azért, mert hallott róla, mekkora királyság volt. Igaz, Mendoza közben 2x is megfordult nálunk, és mindjárt jön 3x is a szólócsapatával, ma, szombaton pedig akusztikus ráadáskoncertet ad a csapat – belőlük aztán tényleg sosem elég! –, de remélhetőleg jövő ilyenkor ismét ott állhatok a színpadjuk előtt fülig érő szájjal.

Mert ha felül tudsz emelkedni azon, hogy ez az egész David Lowy gitáros agyából kipattant üzleti vállalkozás(nak indult), mely kiváló, mindenki más által irigyelt managment révén halad egy megszabott úton, vagy azon, hogy az új, három hete megjelent lemez, a Burn it down, nem tudta hozni az előző album szintjét, akkor máris csak a klassz zenére és a muzsikusok előadói erejére, teljesítményére koncentrálhatsz – ami több mint meggyőző és élvezetes!

És egy The Dead Daisies koncertnél aligha van mostanában élvezetesebb műsor az élőzenei porondokon.

Volt ám előzenekar is, a német THE NEW ROSES, akik pontosan betöltötték a feladatukat: szépen lelazítottak a Margarétahullák fellépéséig. A négyes egy metálos, kölyökarcú kölyök gitárosból, egy divatpunk basszusgitárosból és egy old school hobó gitáros-énekesből, valamint egy pontos dobosból állt. Egyébként nem először álltak a magyar közönség előtt, 2015-ben az Acceptnek nyitottak a BNMC-ban. Kellemes, néha karcos hard rock, amit művelnek, szimpatikus kiállással, de egyáltalán nem magával ragadóan. Az ő rózsáik nem tüskések, pláne nem társulnak hozzá fegyverek. Őszintén szólva már a főzenekari fellépés előtt feledtem is őket nagyjából.

A Brian Tichyt a dobok mögött váltó Deen Castronovónak is egyedül a hangi adottságait róhatnám fel, az nincs neki, csak valami elfúló sikolyszerű, de ütememberként erre nincs is szüksége. Az egy és ¾ órát muzsikáló banda nagyon megmutatta, mi fán terem a rock and roll, a közönségnek igen csak kapaszkodnia kellett, hogy felvegye a fonalat és velük a ritmust.

John Corabi hangja mindig megdöbbentően jó, Aldrich briliáns gitárhérosz, Mendoza – a harmadik showman és szemcukorka – a basszus császára, feltúrt haja a koronája, mellettük, vagy amúgy is, Lowy a szürke egér, aki alig látszik a színpadon, nulla a kisugárzása… De még ez is belefér, mert a hármak önmagukban kitöltik a teret. Most sem álldogáltak, balról jobbra, jobbról balra, elölről hátra közlekedtek, meg oda-vissza, bejárták a színpadi teret, koccantak, összeborultak, cikizték kicsit egymást, a közönséget hergelték (és közben a háttérben dúlt – és hullt – a pengetőcsata).

Egészen elképesztő volt, amikor már amúgy pihenésképpen Corabi egyenként bemutatta a tagokat, s mindenki külön zenei billogot villantott, amolyan védjegyet és egyben a banda mixének egy-egy oldalát. Lowy az AC/DC Highway To Helljét, Mendoza a Thin Lizzy The boys are back in townját, Aldrich a Deep Purple Smoke on the Watert, Castronovo a Kiss Rock and Roll All Nite-ját (itt a közönség mintha kicsit bizonytalan lett volna, mit is hall), Corabi a Black Sabbathtól a Heaven and Hellt. (Feldolgozásban amúgy sem volt hiány, a lemezre is került Rolling Stones Bitche és a ráadásban végül a Highway Star is elhangzott a Purple-től.)

Miközben főleg a Make some noise lemez dalai sorjáztak (Long way to go a koncert végén, a ráadásban, Mexico, Make some noise, Last time I saw the sun), kiegészítve az újról is pár dallal (Resurrected, Rise up, Dead and Gone). (Mindezalatt a hely munkatársai játékidőben védfalat húztak a budai hídfő korlátjához, hogy az ott kíváncsiskodók, jegyet nem vásárlók nehogy részesüljenek a potyakoncertben... Aldrich meg egy jó nagyot Budapest-hápogott a furamikrofonján...)

Időről időre pedig fölröppent egy drón, hogy pásztázza a hatalmas molinó előtt fényárban és -pászmák közt fellépő zenekart (meg a közönséget). Egyedül a félidős dobszóló volt szokásosan fölös és teher, és kb. vízválasztó is, mintha a show első felében sokkal energiadúsabb, pörgősebb lett volna a banda, utána már hajlamosak voltak túlpihenni „menetközben” magukat – de hát mit tudhatom én azt, mennyire is fárasztó a színpadon a középpontban lenni. Közben még lesmárolja az embert Mendoza!... Ahogy viccesen tette a bemutatkozó körnél Aldrichcsel, majd nem sokkal később a basszusgitár nyakát is betolta hátulról a gitáros lába közé. Ment a party rendesen odafönt.

Uraim, ha marad még pengetőjük legközelebbre is, és még mindig ezzel az elánnal nyomják – rám számíthatnak a nézőtéren!

BURN IT DOWN WORLD TOUR 2018

The Dead Daisies (US), The New Roses (D)

Budapest, Barba Negra Track, 2018. április 27.

Belépőjegy ára: 6500/6900/7500 Ft