Csiharért mentem, mégis Hellhammer dobhangjai csengenek még ma reggel is a fülemben. Mit csengenek, az ágyúdörejek visszhangjai ide-oda, kiutat keresve ver(g)ődnek kétségbeesetten a hallójárataimban. De ne szűkítsem le ennyire a tegnap élményét, hiszen ennél jóval több volt: a Mayhem emlékműsora egy nagyon is jelenvaló és markáns, ütős és figyelemreméltó szeánszot jelentett a ’94-ben megjelent lemez dalait előadva.
Kezdjük az elején! Azaz a cseh INFERNÓval, akiknek új albuma éppen április első napjaiban látott holdvilágot. Én eddig csupán a nevükkel találkoztam, a zenéjükkel nem – pedig a Total War-os koncertjük kazettán is megjelent tavaly –, a sorban 7. nagylemezüket, a Gnosis Kardias (Of Transcension and Involucion)-t hallgatva viszont nem zárkóztam el a találkozástól. A koncerten aztán még jobb véleményem alakult ki róluk. A kiváló hangzás és a nagy hangerő mellett a zenei megoldások is tetszetősek voltak a hol csehül, hol angolul megszólaló dalokban.
A húrosok mai szokás szerint kendőt kötöttek az arcuk elé, egyik gitároson még csuklya is volt, a basszer ugyanakkor meztelen felsőtesttel nyomta. 19.40-kor kezdték a műsort, a megtelt nagyterem közönsége érdeklődve követte őket, ekkor még nem alakult ki se tumultus, se „szorongás”, se „szoros kapcsolat”. Nekem akár „ének” nélkül is megállta a helyét a zenéjük, az igen szép és hosszú hajjal rendelkező, köntösben színpadra lépő dalnok mormogásai nem hiányoznának. Sőt, ha lehet egy blaszfém gondolatom: ha ki lehetne vonni a black-jelleget (persze, hogy nem!) a zenei megoldásokból, akkor egy helyre power-heavy csapatot kapnánk… jól begyorsítva, naná! Apropó sebesség: igen érdekes volt, hogy amíg ez a vad, agresszív, nagy amplitúdójú, dinamikus zene magával sodort, addig a vokalista figura csak statikusan ácsorgott, akár egy földbeszúrt madárijesztő – nagy volt a kontraszt. Nem is érteném, ha nem tudnám, hogy egy életidegen feketefém koncerten vagyok. Még a dobok terén éreztem némi „csúszkálást” a gitárok ritmusához képest, de lehet, ez koncepció… A kekeckedéseim ellenére tetszett a produkció, kellően felhangolt a Mayhemre.
Oly annyira, hogy a következő, hazai Sear Blisst ki is hagytam. No nem azért, mintha nem komálnám őket, egyszerűen most „nem volt(am) alkalmas”. Inkább felkerestem a Dudich Ákos–Jakab Viktor által írt Undertaking-könyv árusításának helyszínét, és megvásároltam a külcsínében mutatós, sokat ígérő kiadványt, melyet a helyszínen Killan György és Jakab Viktor kézjegyével hitelesített (Esztári Imre dobos előre beírta). Ajánlom mindenki figyelmébe, mert csak részben szól az UTG-ről, egy egész korszak krónikája kíván lenni, ha nem is teljességében. (A ’80-’90-es forduló underground thrash-érája kapcsán csak szólok: 29-én vagy AMD a Dürerben, vagy Slogan a Showbarlangban!)
Amint befejezte a Sear Bliss, és kijött a tömeg, benyomultam a terembe: pozíciót foglalni. Ha már csak másodsorban jöttem a zenéért… (Ja, igen, elsősorban baromi kíváncsi voltam a MAYHEM színpadi jelenlétére, Csihar Attila produkciójára. Meg hát az alkalom is különleges volt: negyed századdal megszületése után, vajon, mennyire élő a zenei anyag? Hát eléggé, azt kell mondjam!) A vártnál kevesebb ideig tartott az átszerelés (21.50-kor kezdődött a koncert), és jóval nagyobb volt a tömeg. Sebaj, a nyolc szám lejátszási idejére ki lehetett bírni.
Hellhammer dobszerkója bitang nagy volt a három fehér fejes molinó előtt, egy fémszerkezet ölelte körbe, tartotta egyben. És szemet szúróan egy fehér színű cintányér is részét képezte. Négy színpadi molinó – ezek menet közben cserélődtek –, füstköd, intro. Az állva zenélők csuklyába be, a szélsőkön helyet foglaló gitárosok (Teloch, Ghul) arca kifestve, Necrobutcheré nem (erről akkor győződhettünk meg, mikor Attila a 2. számnál lehúzta róla a fejtakarót – amúgy, atya ég, hogy ez a fickó mennyire nem magas!), Attila arca is kidekorálva, de alig látni. Ahogy az egész zenekart sem, Hellhammer arcát, ha kétszer pillantom meg az egyórányi műsor alatt, kósza fénypászmák megvilágításában. Máskülönben csak a kontúrok, a homályból némileg kiszakadt démonok zúznak. De még hogy! „Lemezminőségű” a megszólalás, azok a dobok!...
De az egész koncept nagyon kompakt, Attila hangja pedig különösen jó formában volt, hiba nélküli az egész produkció. Igaz, némileg több színpadi „előadást” vártam, de a Dürer színpadán ennyire volt hely, gondolom. Attila a testtartással, a sűrű kézmozdulataival adta magát – miközben a molinók ismét cserélődtek, ezúttal 4 leples emberi csontvázra, míg az énekes egy koponyát tartott a kezében, ahhoz, vele énekelt. De még milyet! A De Mysteriis Dom Sathanas címadó tétele, ha nem is katartikus zárlatba, de mindenképpen magasztos, hatásos végkifejletbe torkollott – elképzelhetetlen lett volna egy „ráadás”. Az immár kámzsa nélküli, hamuszínű leprás/hulla arcú Csihar egyedül jött vissza a színpadra, és köszönte meg a magyar közönség érdeklődését. Nekik is, nekünk is jól esett!
DE MYSTERIIS DOM SATHANAS TO EUROPE 2017
Mayhem (N+H/GB), (Sear Bliss), Inferno (CZ)
Budapest, Dürer-kert, 2017. április 15.
Belépőjegy ára: 5490/5990 Ft
