Fémkereső

Valójában a láncfűrészes elmebeteg felbukkanását vártam…

Párban szép az élet. Ahogy a tegnapi koncert duója, a Moonsorrow és a Primordial is egy korábbi közös turnét elevenített föl, úgy a finn Rotten Sound és a kaliforniai Exhumed is a 2012-es alkalmi párkapcsolatukat melegítette föl. És ez működik. Míg 6 éve a Magrudergrind nyitott e két nagyszerű formációnak, most a német Implore-nak jutott a nemes feladat. Illetve egy hazai zenekar is bemutatkozhatott.

Gyilkosan korán kezdett a GYILKOS. 18.20-kor még csak 25-öd magammal lézengtünk a Dürer középtermében a Room 041-ben. Ez azonban mit sem von le a punk-metal power crust trió teljesítményéből. A két kiadványos banda zenéje nekem koncerten bejön. Van benne egy adag előremutató, még bármerre elvihető, azaz forrásban lévő potenciál, ami nemcsak a zenészeket, hanem engem, a hallgatóságukat is felvillanyoz. És a körülmények folytán az experimentalitást erősítette a kvázi próba-jelleg.

A négytagú német IMPLORE zenéjébe aztán benne volt minden extrém death metal alműfaj, meg black, meg brutal. Na, nem a kiforratlanság miatt, hanem mert ők így szeretik. A félórás műsoruk nemcsak a hangzásában idézte meg a turmixgépek morajlását (na jó, metálosabban: betonkeverőt!), de a műfajvegyítés okán is. nem volt ok panaszra, a füleket kellően felvértezték a főattrakciókra.

Nehéz bármit is írni a ROTTEN SOUNDról. Mármint a koncertjükről. A négy pali kiállt és egymás után tolta a kedvelt 1-2 perces sűrítményeket. A baseballsapkás Keijo Niinimaa azért szólott az akkora már laza-kellemes telt házzá növő közönséghez is (már az Implore alatt duplázódott a kezdeti nézőszám, a szettjük végére meg is telt a középterem). De inkább egy durva építkezéshez hasonlított az általuk keltett mjúzik: amikor egyszerre zakatol, brummog, dohog, kattog minden exkavátor – mindezt kedélyesen, mosolyogva. Aranyos volt, na!

A tavalyi lemezáradatból az EXHUMED Death Revenge-e messze kitűnt, nagyon jó kis album, ezt népszerűsítve turnézik most a csapat. Igazán jó emlékeket ápolok a legutóbbi ittlétükről, bár akkor teliment a gatya, amikor számomra váratlanul a backstage-ből kirontott a láncfűrészes elmebeteg, és a közönség sorain keresztülvágva igyekezett a színpadra. Ó, kedves barátunk most már a második számot követően feltűnt (az első, Gore Metal című lemezükről nyomták a Necromaniát, hogy hatalmasakat lendítsen a szerszámával. Aztán feltűnt még párszor – legnagyobb örömömre.

(Állandó death metal-szakértőm, Borsó barátom állítja, joggal, hogy 2004-ben is találkoztam már az Exhumeddal, méghozzá a No Mercy fesztiválon Bécsben. Ami stimmel is, hiszen ott voltunk mindketten, de a jegyemen kívül nem nagyon van emlékem az eseményről...)

Az Exhumed muzsikája tényleg letaglózó volt, kb. úgy fogalmazhatnék, hogy az 1985-ös Hell Awaits protodeath-je lehet számukra az origó, amitől ellépve kifejlesztették a saját death metaljukat – úgy, hogy minden Slayer-hangközbe további 18 hangot préseltek, így érve el az Exhumed-féle bestiális brutalitást. Sikeresen egyébként, ahogy a negyedikként elhangzó Necrocracy is bizonyította stb. stb.

Bár nem törekszem a teljességre, azért említhető még a Rotten Sound-os srác szülinapi közös, színpadi felköszöntése, a maga véres koponyás módján, ami üde színfolt volt még a zúzda palettáján.

Örölten jó kis este volt.

GRIND OVER EUROPE II TOUR
Exhumed (US), Rotten Sound (FIN), Implore (D), Gyilkos
Budapest, Dürer-kert, 2018. április 24.,
Belépőjegy ára: 3999/4999 Ft

Emlékeimben Ville Sorvali haja sokkal világosabb, szőkébb volt, meglepett most ennyire barnának látni. Janne Perttilä gitáros fizimiskája is új volt (persze, tudom, Henri Sorvali csak a dalszerzésben vesz részt jóideje), mindez azt jelezte: régen nem jártam már Moonsorrow-koncerten…

Nem volt vitás, menni kellett, főleg, hogy ilyen társsal együtt érkeznek! 2006-ban, hasonló turnéelnevezéssel már játszottak nálunk párban az ír Primordiallal – a WigWamban, április 5-én, a hazai Sin of Kain és a szintén ír Mourning Beloveth társaságában… A WigWam akkor már nem volt ismeretlen terep a Primordialnak, mert alig 3/4 évvel korábban itt adták első magyarországi koncertjüket a Funeral Festival keretében.

Maradéktalanul ugyan a The Gathering Wilderness tetszett legutoljára az írektől, de az új lemez, az Exile Amongst the Ruins ismét meghozta hozzájuk a kedvem. Legutóbb tavalyelőtt sasoltam meg őket koncerten, illetve Nemtheangát a Dread Sovereignnel 2014-ben.

Egy a 2006-osnál korábbi Moonsorrow-koncert is maradandó élménynek bizonyult (az első találkozás): amikor 2004. május 1-jén (az EU-s csatlakozás napján), (esőtől) teljesen elázva beestem a PeCsába a Gothica fesztiválra, és a Moonsorrow eljátszotta a Pokolgép-klasszikus A jelt Kalapács Józsi és Sárközi Lajos vendégszereplésével.

Ráadásul sikerült megideologizálnom a heti (kissé zsúfolt) menetrendemet: hétfőn a gyászos epikus-himnikus zeneműveké a főszerep, kedden legyalultatom az agyam az Exhumed–Rotten Sound tandem segítségével, pénteken pedig felszabadult rock and roll partyn veszek részt a The Dead Daisies társaságában. (Hogy a szombati AMD-lemezbemutatón részt veszek-e ezidőtájt még a jövő titka…)

A DER WEG EINER FREIHEIT otthon hallgatva nem igazán jött be, de a koncerten kellemes volt. Ahogy a finnek és az írek is a black metal felől építkeztek az epika irányába (a Moonsorrow a hőseposz, a Primordial a siratóének felé), úgy a németek is erről a talapról rugaszkodtak el egy progresszívabb-atmoszférikusabb pozícióba. 40 perces játékidejük alatt meggyőzően prezentálták sajátságaikat, a kb. 200 fős közönség díjazta is őket rendesen.

A MOONSORROW esetében még abban sem lehettem biztos, nem két számból áll-e majd a koncertjük. Igaz, azok egyenként félórásak is lehetnek. Csak reménykedhettem, hogy a Kivenkantaja is elhangzik majd, vagy egy másik dal a kedvenc 3. lemezről… Nos, a finnek 9. hazai eljövetelén 6 dal hangzott el, 4 negyedórás darab közé két rövidebbet pakoltak, és igen, ott virított a medveszikla („old shit”) is! (Pimeä, Ruttolehto incl. Päivättömän päivän kansa, Suden Tunti, Kivenkantaja, Mimisbrunn, Kuolleiden Maa)

Nagyon jól muzsikáltak a corpsepaintben kiálló srácok, Ville „köszönöm!”-özött és „egészségedre, bazd meg!”-elt, mint akik hazajöttek, mondta, és az addigra kb. 300 fős nézősereget kenyérre lehetett kenni. Hibátlan, energikus, erőteljes koncert volt, klassz hangzással. Csupán egy apró momentum tette próbára a zenészeket, de ettől lett még emlékezetesebb a koncert: az első szám ¾-énél a széles mozdulatairól híres Mitja gitáros rátolatott a mögötte álló Villére, aki ennek következtében igencsak orra bukott, de nem fogadta el a felsegítő kezet, a hátára fordulva tovább nyomta a basszust! A koncert végén aztán szép teatrálisan egyenként levonultak a színpadról, tényleg a csúcsponton!

Nemtheangát már a portán el lehetett csípni egy csevejre pár cigi közt, aztán felbukkant a Moonsorrow koncertjének kezdetén is a rendezői jobbon, oldalról nézte egy darabig a produkciót. Amikor aztán kilenc után nem sokkal maga is színpadon termet, már minden tekintet rá irányult.

A PRIMORDIAL eleve nagy megterhelés szívnek-léleknek egyaránt, látni, ahogy Alan „szétszenvedi” magát a színpadon. És a csapat 7. hazai fellépésén ebben ismét nem volt hiány. Az új lemez dalai közül 5 is felhangzott, és én igazából ezekre voltam kíváncsi (Nail Their Tongues, Exile Amongst the Ruins, To Hell or the Hangman, Stolen Years, Upon Our Spiritual Deathbed), jól is szóltak. A leples-leprás bitangnak, hullának-zombinak maszkolt Alan a No Grave Deep Enoughot régi barátaiknak (Moonsorrow) és az újaknak (Der Weg Einer Freiheit) ajánlotta, a Hangmannél persze kötél került a nyakába, felégette Rómát, utazott a koporsóhajón és a birodalom is bedőlt. (Volt még a Gods to the Godless és a Traitors Gate is…) Míg a hangfüggönyt előállító zenésztársak a hajfüggönyük mögé rejteztek, A. A. Nemtheanga kitette előadásában a lelkét, szemét meregette, közönségbuzdított

A kívánt gyászos hangulatban távoztam, ahogy azt kell ilyen esetben.

 HEATHEN CRUSADE 2018
Primordial (IRL), Moonsorrow (FIN), Der Weg Einer Freiheit (D)
Budapest, BNMC, 2018. április 23.
Belépőjegy ára: 4999/5999/6999 Ft

Macinak, a jó barátnak,
aki a koncertjegyet adta,
mert különben nem megyek el erre az estre,
„ez rablás, ebből a jegyárból ugyanis 6 másik koncert is kitelne” felkiáltásra ragadtatva magam

„Egy szemétdombra szültek, / De ők is kikészültek” – énekelte Robert Trujillo A legjobb méreg című dalt, és nem csak az első sorokat, de az egész slágert. Mindezt meglepően jó kiejtéssel és Kirk Hammett kíséretében. A Tancsapda a mennybe ment, én pedig megnyugodtam, hogy nem a tavaszi szél árasztott vizet. A Metallica „ajándéka” a magyar rajongóknak csak a nótaválasztásban egyedi, ám a Worldwired turné minden egyes államosán nemzeti dallal dobták föl a hangulatot – Prágában a Jožin z bažinnal, Bécsben a Rock me Amadeusszal.

A 12 éves, apukája nyakában az első sorokban csápoló kis Levinek is malaca volt csütörtök este, James Hetfield ugyanis nem elég, hogy kiszúrta őt a 14 ezres közönségből, de örömmel is látta a 37 éves zenekar új rajongói generációjának eme ifjú tagját és egy nagyon heavy számot dedikált számára, a Sad but True-t.

Ezernyi élménypillanatát lehetne még elsorolni a világ legnagyobb metálzenekarának hatodik magyar koncertjéről tudósítva, de amiről feltétlenül szólni kell, az a látványvilág, a zenén túli show, amely grandiózussá, egyben lenyűgözővé tette a 2 és fél órás stadionprodukciót – és érzésem szerint néha el is vonta a figyelmet a mégoly kitűnő muzsikáról. [A vagyoni cenzus alapozta (értsd: borsós jegyárak) közönséget figyelembe véve ez érthető is volt]. Hátára fordított teknős alakú, 100 négyzetméteres színpad a stadion majdnem közepén, elforgó dobemelvény, koreografált, fentről leeresztett pixel hiperkocka-kivetítők, több tucatnyi ledes drón tánca (Moth into Flame), a karzatról, ahol álltam, is érezhető forróságú, színpadból kicsapó lángoszlopok, Lars Ulrich rutinszerű mókázása, a Now That We’re Deadbe épített doboskvartett…

S közben az igazi esszenciát jelentő dalok sora: összesen 18, melyek közül 7 a 2016 novemberében megjelent, legutóbbi albumról, a Hardwired… to Self-Destructról szólt.

Levinek minden bizonnyal meghatározó élményt jelentett élete első Metallica-show-ja, de egy olyan veteránnak, mint én, jó pár ’tallica-koncerten edződve (a zenéjükön meg szocializálódva) a libabőrt most is a Hit the Lights, a Pulling Teeth, a Seek and Destroy, a For Whom the Bell Tolls, a Welcome Home (Sanitarium), vagy a Master of Puppets hozta el.

A zenekar 30 éve, ’88. szeptember 11-én lépett föl először nálunk, akkor a Pokolgép melegített nekik. Az a koncert 300 forintjába került a rajongóknak, a mostanira a legolcsóbb 18 ezer forint volt; az állóhely 31 ezer. A VIP-csomagok 56, 115 és 742 ezret kóstáltak.

A gondosan kiválasztott előbanda szerepét ezúttal a norvég punk ’n’ black ’n’ roll Kvelertak töltötte be. Ahogy korábban, most sem jött be a produkciójuk. Sörvásárlásra, cigizésre, merchpult böngészésre használtam kb. 20 perc után az időt – egy házibuliban 17 évesen 3 sör után élvezném amúgy –, na meg a végtelenül kényelmetlen ülést is odahagytam, inkább a karzatra mentem föl, jobb volt a rálátás is, meg lehetett bangelni, léggitározni.

Intro intrója: AC/CD: Long way to the top (If you wanna rock and roll); Intro: The Ecstasy of Gold; Hardwired, Atlas, Rise, Seek and Destroy, Hit the Lights, Welcome Home (Sanitarium), Now that We’re Dead (együttdobolás), Dream No More, For Whom The Bell tolls, Halo on Fire, Breadfan (Budgie), Fuel, Moth into Flame, Sad But True, One, Master of Puppets – Spit out the Bone, Nothing Else Matters, Enter Sandman

WORLDWIRED TOUR
Metallica (US), Kvelertak (N)
Budapest, PLB Sportaréna, 2018. április 5.

Egyvalamit bizton leszögezhetek: a Nervosa miatt váltottam jegyet erre az eseményre. Minden további fellépő megtekintését a „ha már ott vagyok, megnézem” kategóriába soroltam.

Egy japán deathrash, egy kanadai (jobb híján) progresszív, modern death, egy brazil thrash, egy egyesült államokbeli death és egy egyesült királyságbeli heavy/black metal zenekar – ez a menüsor azért nem semmi, felkeltheti az érdeklődést. Négy kontinensről 18 zenész, közülük 3 hölgy, 15 férfiú.

És jó korai kezdés, a tokiói, két évtizede működő thrash metalos banda mindössze 25 perces műsorát kb. 50-en követtük figyelemmel. És bánhatja is mindenki, aki nem érkezett előbb, mert a japán kvartett olyan baromi erős szettel készült, hogy állkoppanás mellett is csak vigyorogni tudtam, illetve az öklöm, villám a levegőbe emelkedett. A SURVIVE teljesen ismeretlen név volt mindezidáig előttem, dacára a már megjelent hat stúdiólemezüknek. Ám a bőrbe és szegecsekbe öltözött társaság, az old school kinézett ellenére nagyon is lendületes, fiatalos és élvezetes muzsikát prezentált. Szólók, ikerszólók garmadájával, amik egyáltalán nem tűntek elcsépeltnek. És hát úgy bemozogták, pózolták a Suffocation-molinó előtt a színpadot, ahogy azt kell a nagykönyv szerint is. Tényleg lelkesítő volt. Nem kétséges, megnyertek maguknak, s bár a hanghordozóikat nem láttam a merchpulton, beszerzem majd őket, s ha legközelebb erre vetődnek, például egy klubbuli erejéig, én ott leszek.

Csak a kanadai AETERNAM színpadra lépésekor tudatosodott, hogy valami nem stimmel, a Survive dobosa odaragadt a székéhez, vagy mi? Ja, hogy Antoine Guertin valójában az Aeternam ütőse, csak kisegítette a japánokat? Tiszteletet érdemlő gesztus! A háromlemezes kanadaiak zenéjét illetően sem voltam képben, és ők is hatalmas meglepetést okoztak (letöltés indul!...) a már 35 percnyire rúgó előadásukkal. Sejtésem szerint az énekes-gitáros Achraf Loudiy közel-keleti származása okán a közel-keleti dallamvilággal megspékelt alapvetően death metaljuk melodikussága és a bejátszott nagyzenekari, kórusos, billentyűs részek együtt valóban részletgazdag élvezetes hallgatnivalóvá teszi a zenéjüket. Amihez energikus, vidám, átszellemült előadásmód járult, még inkább feldobva annak a 70-100 embernek az estjét, aki jelen volt. Kimunkált szólókban itt sem volt hiány, tényleg jól nyomták, és a basszer Maxime Boucher vokáljai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az összkép még pozitívabb legyen. A technikai invenciók ellenére nem ment át matekozásba a kompozíció, a „szimfonikusabb” betétek ezt kellően oldották.

Balról a második Antoine Guertin, az est duplázója

Mivel Antoine átadta a helyét Luanának, megnyugodtam, hogy a NERVOSA triója aznap este hiánytalanul jelenik meg. S valóban Prika, Fernanda sem tétlenkedett sokáig, hiszen technikusok nélkül, saját maguk állították be hangszereiket a színpadon az akkor már alán 250 fős közönség tekintete előtt. Aztán nem gatyáztak sokat, a kiírt időben, azaz nyolc előtt öt perccel bele is vágtak. Fernanda maga volt a kíméletlen, minden szemet magára szegező izgő-mozgó frontember, ahogy torokmetszett hangon sorjázta két lemezükből válogatott dalaikat. Kellett is a show, amit egymaga vitt el, mert Prika főleg a gitározására figyelt, nem nagyon mozdult a színpadon, azt Fernandának egymaga kellett felszántania – sikerrel.

A terepszínű tapadós naciba bújtatott fenekű (szexizmus, naná!) basszer-énekes nem egy elveszett hölgy, ha be is szóltak neki valamit a korlát mellett ácsingózok, könnyen vette az akadályt, visszadumált, lerázta az okvetetlenkedőket, miközben jókora moshpitet generált nemcsak az uccsónak játszott Into Moshpit című számmal. Ami a múltkori pesti fellépésükhöz képest szembeszökő volt, a jobb hangzás mellett, hogy ha nem lenne Lira mindentvivő frontemberkedése, akkor nagy lenne nekik ez a színpad, Prika betonba ágyazódása miatt (a a háttérben Luana angyali arccal csépelte a bőröket), másfelől pedig míg a klubban az akusztika miatt jó tömény volt a dara, itt és most mintha kevésnek bizonyult volna az egygitáros hangzás. Ám mivel trióról van szó, és ők nem használnak samplereket, csakis tiszta forrásból zúznak le, ez azért nem akasztott meg abban, hogy hevesen bólogassak.

Bármennyire is jók voltak a 35 perces megmutatkozásuk alkalmával, nem ugrották túl a két korábbi zenekar által magasra feltett lécet, de azt a szintet viszont hozták – az én boldogságszintem mindenesetre így is optimális volt.

Mi több, telítődtem! Kedvelem én a Suffocationt és a Venomot is. De most egyszerűen nem voltam kíváncsi rájuk, még ha karnyújtásnyira voltak is. Úgy voltam vele, a Suffocation már a múltkor sem nyújtotta azt az élményt, amit az első, 2007-es találkozásunkkor a Kultiplexben. Illetve az Mpire of Evil is kifejezetten jó volt legutóbb, de ha koncerten Venomot szeretnék hallgatni legközelebb, akkor már a Cronos-féle variánsra vagyok kíváncsi.

Nem így terveztem ugyan, de hallgatva a Nervosa lecsengése utáni belső hangra, katt, lelki gondok nélkül odahagytam a kb. negyedháznyi termet, és hazafelé vettem az irányt. S hozzátok hasonlóan majd más fórumokon tájékozódva olvasom el, milyen is volt az est további része, hogy netán miről maradtam le.

BLOOD STAINED EARTH TOUR
(Venom Inc. (GB), Suffocation (US))
Nervosa (BRA), Aeternam (CAN), Survive (J)
Budapest, BNMC, 2018. március 25.
Belépőjegy ára: 3900/4900/5900 Ft

Kiváló lemezzel tért vissza januárban az izraeli Orphaned Land: úgy zeneileg, úgy szövegileg, mind gondolatilag erős albumot tettek le az asztalra. Most pedig egy nagyon bivaly koncertet prezentáltak a tavaszi éjszakában. És a kb. 350-400 fős budapesti közönség is jól vizsgázott. (A szervezők meg a baráti jegyárral!...)

Ez a rendkívül szimpatikus brigád (mármint a zenekar) nem tudott hibázni, hiszen remek dalaik vannak, amit a megfelelő hangzás mellett (király volt, ráadásul a basszus annyira elől dübörgött, hogy külön élmény volt hallgatni! Uri Zelcha meg amúgy is nagyon metál!) egy jól éneklő, kommunikatív frontemberrel adtak elő, minden sztárallűr nélkül, a háttérvászonra vetített klipes látványvilág vizuális támogatásával.

Csak úgy röpült az idő, de a lelkesedésünk nem lankadt. Hol nananáztunk, hol lalaláztunk, hol libabőr vert ki (Like Orpheus közben, naná – mert a metál a mi vallásunk), hol durván headbangeltünk a tört ütemekre (köszönhetően Matan Shmuely dobosnak) – az OL dalai magukért beszélnek, egytől egyig kiváló szerzemények. Chen Balbus és Idan Ansalem gitárszólói pedig markánsak, ízesek – a közel-keleti dallamvilág a lehető legtermészetesebb módon kipereg az ujjaik alól. (Aki itt folkos metált emleget, mérgezze magát mással, ennek köze nincs ahhoz az erőltetett szutyokhoz.)

Persze a tekintetek többsége Kobi Farhin függött, aki kedves humorral fűszerezte a dalok előadása közti átkötőket, minden különösebb teatralitás nélkül, annál több karizmával. Kiderült, hogy legalább 4-5 országból érkezett rajongók állnak vele szemben a magyarokon kívül, ő nem egy afféle krisztusi, békét prédikáló alak, amivel szeretik megbélyegezni, és hogy a metálosok többsége főleg exbarátnővel rendelkezik (ez a ráadáskor a Saharáról elővett szerelmes dal kapcsán jött elő, amit Idan egyszálgitáros kíséretében adott elő). Na meg hogy tudnak ketten egy hangszeren gitározni: miközben Kobi átkarolja Idant és penget, addig a gityós csak lefogja a nyakon a húrokat.

Jó lenne, ha nem négy és fél évet kéne várni ismét, hogy eljöjjenek!

Elhangzott: The Cave, All is One, The Kiss of Babylon (The Sins) (itt volt egy kis malőr, de újrakezdték), Ocean Land (The Revelation), We Do Not Resist, Let the Truce be know, Like Orpheus, Yedidi, Birth of the Three (The Unification), Olat Ha’tamid, Sapari, In Propaganda, All Knowing Eyes Ráadás: The Beloved’s Cry, Norra el Norra (Entering the Ark)

UNSUNG PROPHETS & DEAD MESSIAHS TOUR 2018
Orphaned Land (ISR)
[Lunarsea (I), Subterranean Masquerade (US/N/ISR), Dirty Shirt (RO)]
Budapest, Dürer-kert, 2018. március 11.
Belépőjegy ára: 1900/2900 Ft

Hogy ez egy fenomenális koncert volt, onnan tudom, hogy több mint egy évtized kihagyás után kedvem lett volna belevetni magam a színpad előtt fortyogó moshpitbe. De így is nyakfájdalmassá ráztam a fejem. No meg onnan, hogy ezek a dalok nekem szóltak, egyben belőlem is, belém ivódtak már, egy vagyok velük. És ezt érzi az ember. Igen, a Machine Messiah dalai is. Aminek tavalyi megjelenése a legjobb, ami történt az elmúlt 20 évben a braziloknál.

Szóval zseniális, hibátlan koncert volt a tegnap esti, kiváló dalokkal, üresjárat nélküli feszes, átgondolt műsorstruktúrával, megdörrenő és kibeb@szottul intenzív, energikus megszólalással. Egy csodadobossal (négy láb, nyolc kar, izomból), egy kertitörpének álcázott, állat jó basszerral (Max, bekaphatod!), egy óriási, emberfölötti (termetű) emberrel, aki a kosaras mennyországból szállt alá, hogy pokolian üvöltsön, s néha a tamtamot is megüsse. Valamint a fiatalság kútjából hörpölő gitármaestróval, aki a libabőrt gerjeszti a hangszere segítségével.

A Phantom Selftől a ráadásblokkot záró Roots Bloody Rootsig, azaz 90 percig tartott a diadalmenet a lemezborítós molinó előtt, itt a kulisszát maga a hangfüggöny adta, jórészt Eloy Casagrande. Már nézni is fárasztó volt, egyben kegyelmi állapot, a 27 éves dobcsászár tündöklését. Remélem, van esze, és nem csábul el innen, mert tökéletes és főszerepköri posztja van, úgy a színpadon, úgy a zene felől közelítve.

Mindent megkaptunk, amit csak reméltünk: az új lemezről egy rakat dalt, még az Iceberg Dancest is! (Az akusztikus gitárra való áttérést a hangmérnök kissé elaludta.) És a legnagyobb klasszikusokat: Desperate Cry, Inner Self, Territory, Refuse/Resist, Arise, és még az olyan, köztes korszak dalai is belesimultak a minőségi áradatba, mint a Kairos, a Choke, vagy a Derrick 20 éves regnálása tiszteletére is eljátszott Against – amilyen feliratú trikóban feszített az estén ez a „fekete Horst Tappert”.

Lenyűgöző volt, a Szinonimaszótárt forgatom egyre, hogy legalább megközelítőleg megtaláljam a kellő szavakat, jelzőket és elhalmozzam vele a zenekart, mert lehet, „alma és körte dilemma”, de az tuti, hogy a januári Kreator-koncert fonóbeli daléneklés volt ehhez képest. Ha ezt a lendületet tartják a turnén, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ne tornázzák fel még jobban az amúgy sem kevés renoméjukat! Tisztelet a jó dalokért, hála a príma előadásukért!

És akkor egy másik dimenzió. Mert hogy már a Sepultura koncertje alatt azt éreztem, hogy mintha az előbandák fellépései egy másik napon lettek volna. Nem lehet őket egy lapon említeni, na! Pedig egyáltalán nem voltak rosszak, sőt!

A nyitó FIT FOR AN AUTOPSY ugyan nem tudott megszólítani a muzsikájával, inkább olyan dobhártyatesztüzemnek fogtam föl a koncertjüket, de a gyorsabb részeknél, amelyek főleg a tavalyi The Great Collapse című lemezről érkeztek (Black Mammoth, Iron Moon), azért jobban odafigyeltem rájuk. Élvezeti szempontból viszont nekem a louisianai GOATWHORE jelentette a kezdetet ezen az estén. Már mindjárt a megjelenésük is nagyon heavy metal volt. A gitáros akárha Kerry King ’85-ből, de legkarizmatikusabb a Soilent Greenben is frontemberkedő L. Ben Falgoust II. volt, aki már a 2 méteres magasságával, derékig érő sörényével, kommunikatív gesztusaival, mozdulataival maga mellé állította az egyre csak növő tömeget (az est végére ¾ ház lehetett). A kecskeribanc zenéje igazi underground förmedvény: Venom-Motörhead-korai Slayer muzsikája meghempergetve kátrányban, black, death és sludge adalékokkal. Nagyon vonzó és tetszetős, igazán lendületes volt a műsoruk is. Ezért aztán törésként éltem meg az amúgy nagyon is szeretett OBSCURA eljövetelét, akik Death-, Cynic- és Atheist-barát jazz-progresszív-technikás gitárorgiájukkal mintegy eltérítették azt est Goatwhore által kiépített útját. pedig kitettek magukért és hát mondani sem kell, virtuóz muzsikusok mindahányan, de a legnagyobb szólókat ismét Rafael Trujillo nyomta, míg Steffen Kummerer remek frontembernek bizonyult. A szettjük végére aztán sikerült is rájuk hangolódnom kellőképp – már várom az Akróasis folytatását, ami a négylemezes, Cosmogenesisszel kezdődő koncepció végét is jelenti majd egyben.

Szóval négy igen különböző, de egyként tehetséges és figyelemreméltó banda örvendeztetett meg tegnap, hiába is fente ránk a fogát odakint az ordas fagy, basszus, harapni lehetett a levegőt, és naná, hogy a teremben is az emberi hő volt az egyetlen fűtés! A mit adott nekünk a Sepultura-koncert? kérdésre pedig úgy felelhetek: ma szemberöhögöm a főnököt, netán egy ergonomikus széket állítok a hátába, ha kötözködni próbál – szóval nagy mellénnyel enyém a világ, gerinccsigolyák szépen egymáson, derricki magas lettem magam is!

MACHINE MESSIAH TOUR 2018
Sepultura (BRA), Obscura (D), Goatwhore (US), Fit For An Autopsy (US)
Budapest, BNMC, 2018. február 25.
Belépőjegy ára: 4999/5999/6999/7999 Ft

Erős döntést kellett hoznia mindazoknak, akik a metálzene széles spektrumából válogatnak maguknak kedvenceket. Tegnap este ugyanis míg a holland death metal Pestilence zúzott a Dürer-kert nagytermében, addig a középteremben a Los Angeles-i progresszív-technikás death The Faceless és baráti köre tett eleget a napi nyaktekerésnek. A hajón pedig a szintén holland tagságú Vuur keltett zenei élvezeteket, Anneke van Giersbergen főszereplésével. Mindegyik hírneves társaság lemezbemutató turnén mozgatta meg a közönséget.

Mégsem volt kérdés számomra, hová megyek, mert szerintem kitűnően sikerült a VUUR bemutatkozó lemeze. Meg hát régi híve vagyok Giersbergen művésznőnek. Mivel ha nem is csont telt ház, inkább csak laza, fogadott a hajó gyomrában, mások is így érezhették. Na és persze az old school The Gathering-rajongók, akik a közönség soraiból kérik meg Anneke kezét… (Megtörtént.)

Száz százalékos buli volt, semmi nem hiányzott belőle. Annak ellenére állítom ezt, hogy a raszta hajú Johan basszer távol maradt, mert az édesanyja beteg lett, ezért hazautazott. Jobbulást innen is, de nélküle is zseniális volt az előadás – egyszer nem néztem az órámra, hogy mikor lesz vége, a szemeim a színpadra tapadtak.

Volt mit nézni. Anneke nagyon jól néz ki. Dögös vörös. NŐ. Aki szuperül énekel. És sugárzik. A kedvességtől. A tehetségtől. A személy varázsa. Na, ezen múlik! Bejártuk Rotterdamot, Berlint, időztünk Bejrútban, Londonban, Helsinkiben, végül Párizsban hagytuk el egymást. Igaz, közben két The Gathering-dalra is elveszthettük az eszünket, de megidézték Chris Cornell és Arjen Lucassen szellemiségét is (Ayreon és The Gentle Storm) és a Devin Townsend-féle kollaboráció is felcsendült a 70 perc feletti műsor ráadásában.

Anneke dalol, gitározik, viccelődik a közönséggel – és énekel, ahogy csak ő tud. A tarfejű Ferry és a hajkoronás-szakállas Jord gitárosok eközben olyan progresszív metal musicot csavarintanak mögé, hogy az áll csattan a padlón. Tényleg hibátlan, tényleg valami újdonság Anneke zenei pályafutásán.

Mit is mondhatnék még, egy hétre feltankolva mámorból, vigyorral az arcomon: legközelebb talán már Budapest is felkerül a daltérképre.

ANNEKE VAN GIERSBERGEN’S VUUR – UK & EUROPEAN TOUR 2018
(Votum (PL))
Budapest, A38, 2018. február 18.
Belépőjegy ára: 4900/5900 Ft

Vajon mi a fenére utalt Mille
hángörien sztájlt emlegetve
a moshpitben ugrabugrálók kapcsán?
Remélem, nem a csárdásra!

Minden valamirevaló metálzene-hallgatónak már tkp. novemberben tele volt a 2018-as naptárja a várható koncertekkel. Ez az év előreláthatóan egy monstre fesztivál lesz, annyira sűrű koncertprogram várja az érdeklődőket. Nem kezdeném az esztendőt panaszkodással, de erre a tumultusra valami gyerekes daccal válaszolok: a pénz-, idő- és energia-megosztás optimalizálása érdekében jelentősen ritkított menetrendet alakítottam ki magamnak. Így, ha fájó szívvel is, de már most az első hónapban kihagytam a Night Demont, a Moonspellt (ezek ráadásul egy napon voltak két különböző helyen), ahogy a Fates Warningot is. (Mindezek mellett persze belefüleltem volna az Inquisiton, a Rage, a Cradle of Filth vagy az Accept hangversenyébe, a kis klubokban fellépő zenekarokról nem is beszélve (pl. Vale of Tears az S8-ban). A Kreator-koncert viszont stabil bástyája volt a kalendáriumomnak.

Annak ellenére vagy azzal együtt, hogy a tavalyi lemezük tkp. egyenes folytatása a megelőzőnek. Mille feltalálta a melodikus thrash metalt (már az elnevezés is bosszantó, nem?), és úgy tálalta/találta, hogy a rajongók is szájukat nyalogatva villázzák, annyira ízlik nekik. Én sem vetem meg, bár közbevetőleg meg kell hallgatnom néha az első négy lemez valamelyikét, hogy helyreálljon a szám pH-értéke. Az pedig, hogy a szerencsétlen Decapitated helyett az ugyancsak lengyel Vader teszi tiszteletét a BNMC-ben nekem kifejezetten ült. Piotr és zenekarának mindenkori tagsága nagy tisztelője vagyok, igaz, a Litany–Reign Forever World–Relevations albumokat követően nekem igazán csak az Impressions in Blood lemez jött be, a többi amolyan automatikus gyártószalagról lekerült tömegcikkféle. Ugyanakkor a lengyel bandák előtt tisztelgő Future of the Past II – Hell in the East (2015) megér egy főhajtást a gesztus miatt. De mindegy, a Vader élőben eddig mindig tarolt, én meg egy évtizede már hanyagoltam őket koncertfronton [ó, pécsi ifiház (2003), ó, Vörös Yuk (Undead Fesztivál, 2004)!].

Az először színpadra lépő francia DAGOBA már ismerős volt, így nem is vártam sokat tőlük, csak azt, hogy szokjam a zaj- és hangerőszintet, a tömeget és kiszúrjam menet közben a barátokat a sokadalomból. A Yoda mester önkéntes száműzetésének helyszínét nevüknek választó francia kvartett, mióta nem találkoztunk, félig lecserélődött ugyan, de a zene alapvetően maradt az indusztriál-groove-Fear Factory, a djent mintha eltűnőben lenne. A fél órás, 6 számos szettjük pont arra volt elég, hogy megmutassa: az egy banda a sok közül státusból már nem fognak kinőni, a mások által már jobban eljátszott zenei részek újrakapcsolásáról van szó. Amúgy szimpatikusan, és mondom ezt úgy, hogy jobban élveztem a mostani produkciójukat, mint a múltkorit. A Black Nova címet viselő tavaly megjelent friss lemezükről harmadikként elővezetett Inner Sun még tetszett is, bár azért a szám felétől már elkalandozott a figyelmem.

Megérkezett aztán a Nagyúr is a csillagközi viaskodásból! Nemcsak a lelkem öltözött ünneplőbe a VADERre, a másfél évtizede a pécsi koncerten vásárolt pulcsit húztam magamra, megadva a módját. Felgördült a függöny, és kezdetét vette a háromnegyed órás deathrash zúzás. Igazából nem voltak elvárásaim, inkább a kíváncsiság dolgozott bennem, milyen lesz ennyi idő után újra látni a zenekart. Piotr karizmája és évtizedes rutinja nagyon is működött, eleve „Magyarország” felkiáltással üdvözölte a közönséget (ami talán, szemre 150 fővel maradhatott alatta a sold outnak), és röpködtek a „jó estét!”-ek, „köszönöm”-ök. Kellettek ezek nagyon is, mert a molinón virító logón kívül más show-elem nem nagyon volt, mind a három húros leszögezett lábbal nyomta végig a koncertet, különösen a basszer Tomasz Halicki betonozódott be a rendezői jobbon. Igaz, a fénypászmák azért javítottak a látványon: néha mintha pentagramba vonták volna be a frontembert.

Jól szóltak, a tízszámos program is korrekt volt (számcímek itt), de míg a szépítő emlékezetemben leginkább úgy vannak jelen intenzitás terén, mint a brazil őserdőket letaroló munkagépek, addig a tegnap este nem vert le a lábamról, nem taposott maga alá. Szó se róla, nem éreztem magam rosszul, de nem hengereltek le az amúgy súlyos és slayeres futamok – mivel ez volt a Nagyúr 13. magyarországi fellépése és péntek is volt, ki tudja, talán csak a nap végi fáradtság tette (részükről). A függönyt aztán az Imperial Marchra összehúzták.

Szolid várakozás után 22 órakor felcsendült a Mars Mantra, és vagy 666 okostelefon-fényképezőgép-videokamera lendült a magasba Milléék üdvözlésére.

A színpadkép elég faja volt, a háttérben ez volt:

A dobok előtt egy lehullt míves kereszt, két oldalt pedig 3-3 templomablakszerű állvány, amire aztán a vetítőfelület szerepe várt. Időnként füstlövegek csaptak fel a színpad elején.

A műsor gerincét persze a két uccsó lemez adta, és faján is szóltak, ha az ember a terem közepén állt, akkor Sami szólói is jobban a fülbe másztak. Mille nekem örökre a hajsátra mögül hisztérikusan köpködő frontember marad, és a hisztérikus hang még mindig megvan!

Folyamatosan akcióra buzdította a nagyérdeműt, mindig elégedetlen volt a közönség hangerejével, de mégis azt állította, hogy a KREATOR magyarországi koncertjei (ez volt a 20.) közül ez volt a legkeményebb. Kac-kac!

Mars Mantra, Phantom Antichrist, Hail to the Hordes, Enemy of God, Satan is Real, Civilization Collapse, People of the Lie, Flag of Hate, Phobia, Gods of Violence, Total Death, From Flood into Fire, Hordes of Chaos, Violent Revolution, Totalitarian Terror – Fallen Brother, Betrayer, Pleasure to Kill

Ventor elbújt a füstködben és a fények mögött, Mille húros társai helycserés kontúrok voltak a háttérben, Sami kisujjból kirázta a szólóit – de Mille állt mindvégig a központban!

Nagyon erős volt a program, képtelen lennék belekötni, eszembe sincs, pont úgy örültem a nyelvtörő Totalitarian Terrornak, mint az őskori Total Death-nek, de nyilván a ráadásblokk utolsó két számánál dobtam be a gyeplőt a lovak közé.

Jó kis péntek esti zenés szórakozás volt ez, se több, se kevesebb.

GODS OF VIOLENCE TOUR
Kreator (D), Vader (PL), Dagoba (F)
Budapest, Barba Negra Music Club, 2018. január 26.
Belépőjegy ára: 5999/6999/7999 Ft

LEGEMLÉKEZETESEBB KONCERTEK

1. Amon Amarth – Barba Negra Track, augusztus 23.
– mert ezt a fiammal néztük végig (vikingek, sárkány, tűzgömbök stb.)

2. Alice Cooper – FEZEN – Székesfehérvár, augusztus 3.
3. Voi Vod – POST SOCIETY TOUR EUROPE 2017 – Dürer-kert, október 4.
4. Slogan (x3)– Showbarlang, április 29. – Robot, június 13. – Robot, december 8.
5. Night Viper – EXTERMINATOR TOUR 2017 – Dürer-kert, december 6.
6. Nervosa – WORLD IN AGONY TOUR 2017 – S8 Club, augusztus 9.
7. Avatarium – HURRICANES AND HALOS TOUR 2017 – Dürer-kert,
szeptember 30.
8. The Dead Daisies – A38, június 28.
9. Sepultura – ROCKMARATON FESZTIVÁL 2017
– Dunaújváros, Szalki-sziget, július 15.
10. Testament, Annihilator, Death Angel
– BROTHERHOOD OF THE SNAKE TOUR
– Barba Negra Music Club, november 18.
11. Barb Wire Dolls – Robot, június 7.

LEGJOBB MAGYAR KIADVÁNYOK

Mindenek előtt: Szörnyeteg: Szörnyeteg (EP)

2016-ból átlógva (mind évvégi kiadvány):
Bloodrainbow: Upheaval
Gutted: Martyr Creation
Vörös Attila: Strenght of Will

Amúgy meg:
Archaic: How Much Blood Would You Shed To Stay Alive?
Aynsophar: Abysmal Secrets of Unknown (demo)

Teleki Barbara demóját a Neverheard Distro. adta ki kazettán

Corrodal: Liquidators
Effrontery: Seven Years of Agony
Jónás Tamás: The Four Seasons – Part 2: Summer (EP)
Liberal Youth: Eddig minden rendben… (EP)
Magma Rise: At The Edge Of The Day (10”)
Mörbid Carnage: Southland Fist (7”)
Perihelion: Örvény
Peta: Homo Imperfectus
+1
Hétköznapi Csalódások: Nihilista Rock ’n’ Roll

LEGTÖBBET HALLGATOTT KÜLFÖLDI LEMEZEK

1. Sepultura (BRA): Machine Messiah
2. Kreator (D): Gods of Violence
3. The Obsessed (US): Sacred
4. Diablo Swing Orchestra (S): Pacifisticuffs

5. Sons of Apollo (US): Psychotic Symphony
6. Deep Purple (GB): InFinite
7. Satan’s Hallow (US): s/t

8. Striker (CAN): s/t
9. Vuur (NL): In This Moment We Are Free – Cities
10. Earth Electric (N/P): Vol.1: Solar
11. L. A. Guns (US): The Missing Peace
12. Astral Doors (S): Black Eyed Children
13. Living Colour (US): Shade
14. Exhumed (US): Death Revenge
15. Moonspell (P): 1755
16. Decrepit Birth (US): Axis Mundi
17. SikTh (GB): The Future In Whose Eyes?
18. Avatarium (S): Hurricanes And Halos
19. Sólstafir (IS): Berdreyminn

20. Indian Nightmare (I/TR/RI/MEX): Taking Back The Land
21. KXM (US): Scatterbrain
22. Witherfall (US): Nocturnes & Requiems
23. Black Anvil (US): As Was
24. Tau Cross (US): Pillar of Fire

25. Leng Tch’e (B): Razorgrind

LEGÜTŐSEBB KÜLFÖLDI KONCERTLEMEZEK

The Dead Daisies (US): Live & Louder
Metal Church (US): Classic Live

LEGIZGALMASABB KÜLFÖLDI EP-K

Maggot Heart (S): City Girls
Vvon Dogma I (CAN): Communion

LEGJOBB VÁLOGATÁSLEMEZ

She Rocks Vol. 1.
Orianthi – Transmogrify; Yasi Hofer – Cosmic Stars; Kat Dyson – U Know What I Like; Sarah Longfield – The Taxi Time Travel Task Force; Lita Ford w/Lez Zeppelin – The Lemon Song; Jennifer Batten – In the Aftermath; Nita Strauss – Pandemonium; Steph Paynes – The Sun at Her Eastern Gate; Nili Brosh – A Matter of Perception; Gretchen Menn – Scrap Metal; Yvette Young – Hydra

Nita Strauss és Lita Ford az album januári bemutatóján

(Fotó: Tom Gilbert)

LEGFONTOSABB VIDEOKLIP

Orphaned Land: Like Orpheus

HIÁNYPÓTLÓ HAZAI VIDEOMAGAZIN

Headcrusher
Underground Music Magazine

LEGJOBB ZENEI TÉMÁJÚ KÖNYV

Dudich Ákos–Jakab Viktor:
Undertaking. Thrash metal Magyarországon a rendszerváltás idején
(Partner Mátrix Kft., 2017. 544 o.)

LEGJOBB HAZAI FANZINE-EK

No Obligation #3
Burning Sun #4
Metal Catacombs #4
Tales of the Morbid Butcher #5
Dögvész #1

ZENÉBEN GAZDAG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!

Íródik az új lemez – a legfontosabb információt Rüjön Hönttől, a zenekar énekesétől tudtam meg az este.

Egy éve, november 28-án jelent meg az Előbújhat minden állat című lemez – ezt voltunk hivatva itt megünnepelni.

Ebben az évben ez volt a 4. SLOGAN-koncert: az április végi lemezbemutatót egy nyári szintén robotos fellépés követett, majd a semmi kapuin dörömböltek a VHK társaságában az aradi vértanúk napján az A38-on (azon nem voltam), és végül most, amikor is a lemez dalainak előadásával zárták az évet.

A ráadás ismét az Art of Ego és az Accident volt!

Talán mondanom sem kell: eufórikus állapotba kerültem.

Már a kezdő Vöcsöknél elöntött a boldogsághormon és tart még most is…

Ezúttal nem volt extra díszlet, semmi mütyür Endriske szintijén – pure fuckin’ Slogan, semmi más.

Na jó, Rön szemüvegén és álarcán kívül.

Na jó, egy „rajongó” a lemezborítón is látható bőr kutyamaszkban akciózott, még a színpadra is feltévedt, és Attilát is kisegítette a dobolásban.

Amúgy precíz-pontos, nagy átéléssel előadott dalest volt, végre Rön hangja is jól érvényesült. Ő egyébként a színpad elé is letért párszor, hogy serkentse az amúgy nagy lelkesen bangelő, riszáló, ringatózó, a pincelyuk méretéhez képest elégséges számú közönséget.

(Fotók: Dancsok Krisztián)

Felszabadító, libabőröző és hátborsódzó zene – Endre a végén a saját hátát is megdörzsölte a gitárja húrosabb felével; ha ezt Jimi Hendrix látta volna!...

Derülten vágok neki a hétvégének.

Slogan
Budapest, Robot, 2017. december 8.