Nincs az a zenekart, akit ne radírozna le, ne tenne feledhetővé a Slayer koncertje. A koncertjük érzéketlenné tesz minden más rákövetkező zene iránt. Nincs az a zenekar, aki fölléphetne utánuk…
Norvégok pénteken, norvégok szombaton. Vasárnapra már csak Jo Nesbø regényei maradnak… Fél nyolc, bejött a színpadra egy bagolyember. Pontosabban egy bagoly volt a fejébe húzva. Aztán később levette. A baglyot. Ám az arcát így is ritkán láthattuk, még a szakállát is hajsátor takarta. Mégis, az ősember-korszakos Bruce Dickinsonra hajadzott. Kivéve a hangját. Tettestársaival 6-7 dalt nyomtak el, de két és fél-háromnak tűnt mégis, annyira egybefolytak, nem is igen különböztek ezek a tételek. Bár a KVELERTAK legénysége hatalmas vehemenciával nyomult, a zenéjük, ahogy lemezeiket hallgatva sem győzött meg, most sem, arról, hogy további próbálkozások szükségeltetnek a megszeretésük érdekében. Balról jobbra: egy alter kinézetű gitáros, egy tokától bokáig szénné varrt punk basszer, egy vadember kinézetű, félmeztelen szőrmók, akinek a hangja nem az igazi. A háttérben egy irgalmatlan erősen ütő dobos, akinek a teljesítménye külön említést érdemel (megvolt). Rendezői jobbon egy punk-HC kinézetű gitáros és egy ritkás, csapzott hajú metálos alkatú másik hathúros, mindketten vokáloznak is.
Reméltem, az Anthrax a feldolgozásai közé nem erőlteti be ezúttal az AC/DC-t, erre a Kvelertak jött elő a végén a beépített Thunderstruckkel, jobban mondva, abból is thunderrel… Aztán meg…
A szextett végig bangelt, de a színpadon mintha nagyobb lett volna a nyomulás, mint a csurig telt nézőtéren, még csak figyelt jobbára a köz. Azért a végén az énekes csak meglengette a győzelem nagy K zászlaját. 45 percük azonban a negyed órás átszerelést követően színpadra lépő New York-iak első percében már el is szelelt…
Az ANTHRAX tavalyelőtti budapestparkos föllépése egy álom volt, a tavalyi arénás, Iron Maiden előtti szereplésük már kevésbé volt átütő, így várakozással telve, kíváncsian tekintettem a februárban új lemezzel jelentkező banda élőshow-ja elé. A kicsúsztatott új dal, az Evil Twin nekem tetszett, reméltem is, hogy játsszák majd. A dobok mögé ismét Jon Dette ereszkedett le, ő jött be először a háttérlogós, pentagrammákkal díszített színpadra. Aztán berobbantak az egyenruciba öltözött többiek is. Nagy elánnal, mondanom sem kell talán. Sajnos a hangzás tompasága, ami a norvégok esetében is tapasztalható volt, kitartott náluk is, sőt, a Slayerre is megmaradt, a gitárok, főleg a szólórészeknél, nem voltak élesek, tiszták, míg a ritmusoknál kissé maszatosan mutatkoztak. De kicsire nem adunk, bőven élvezhető volt, laboratóriumi körülmények között otthon hallgassunk zenét. Joey hozta a szokásos manírjait, a színpadon a többiek között bújócskázva rohangálást, a közönség aktivizálását – míg ő gesztusokkal, Scott Ian szóval biztatta a szlovák-cseh-magyar-román nézősereget… ja, és osztrák, persze… Az örökifjú Bello akár egy némafilmhős, túljátszotta a szerepét, de ide ez kell, hogy még a 20. sorban is lássák a mimikáját, fintorait… Szegény Jonathan Donais, szólómunkás, akár egy láthatatlanná tévő köpenyt dobtak volna rá a Harry Potterből, a showmanek mellett esélye sincs, de erre szerződött. Az azért külön tanulmányt érdemelne, ahogy az Indians szólóját követően Joey, miközben végig Jonathanra mutogatott, „mekkora király, igaz, gyerekek!”, finom mozdulatokkal a színpad bal oldalára navigálta-taszigálta vissza a közepéről, „tudja már, hol a helye!”, s közben sikeresen magára irányította a figyelmet, aratta le a dicsőséget… (That’s all Folks!)
Az Evil Twin nagyon hasított, élőben is meggyőzött, a March of the S. O. D. alatt Joey is gitárt ragadott, egy fekete Flying-V-t, és beszállt a riffelésbe. Ami viszont nekem már kínos, az a Dio–Dimebag emlékest az In the End alatt, amikor a pentagramok molinójára a két metálhős képe kerül, és Joey is sűrűbben mutat villát, mint szokott. Ez a villanegyed… De meddig a megemlékezésre épített műsor? No, mindegy, zárásnak visszatértünk az „élők közé”. Semmi ráadás, kerek egy óra, összeölelkező muzsikusok. Nem volt rossz, eleve magas a nívó, de kiugró sem, ezt én főleg az évek óta bestofizált programnak tudom be, talán az új album változtat majd ezen…
Ezek voltak, ebben a sorrendben: Caught In A Mosh, Got The Time, Madhouse, Antisocial, Evil Twin, Fight ’Em ’Til You Can’t, Indians, March of The S. O. D., In The End, Among The Living
Basszus, na vajon mi szólt a fehér függönnyel fél órára eltakart színpad átrendezése közben? Naná, hogy az ausztrálok, haha. A Thunderstuck „thunder”-je helyett viszont a közönség lelkesedésében „Slayer”-t kiáltott.
Aztán lehullt a lepel. Dehogy! Előbb vetítve megjelent rajta négy kereszt, amelyek átfordultak, fejre álltak, majd pentagrammok álltak közös halmazokba, amik Slayer-csillagokká nemesültek. Aztán piros egyesült fehérrel, a logóval. Na, akkor hullt a lepel, és csendült föl az intro után a Megbánástalan. A színpad három oldalát az új album borítófestményei borították hatalmas méretben: a Borzalmak Templomába bezárva érezhette magát a négy zenész. A festmények különféle megvilágításai különféle részleteit csalták elő a képnek, hol Krisztus véres könnyeit, hol egyéb rémisztő alakokat. A zsinórpadlásról pedig négy óriási fordított keresztet igazgattak, amik különféle konstellációkban süllyedtek, emelkedtek Arayáék feje fölé. Később, valamelyik fényárban, sötétben cserélték a hátteret: a kardos Slayer-csillag óriási vetülete a háttérben, az oldalakon pedig egy-egy sasos markolatú kard keretezte a színpadon tombolást keltő gyilkolókat.
Merthogy itt elszabadult a pokol. (És ez úgy kellett nekem, mint a falat kenyér, mert 2011-es dupla magyarországi koncertjük (itt és itt) óta nem láttam őket élőben.) Araya először a God Send Death után kontaktált a közönséggel, azaz mormogott valamit a mikrofonba üdvözlésképp. Majd hátralépett, és várta a hatást vigyorogva. Ami nem maradt el, a több ezres rajongóhad kikelt magából. Ez még két alkalommal ismétlődött az éjben.
Vajon mire gondol Araya, mikor eljátssza ezt a rítust ezredszerre is? Beleborzong? Fölszökkenti az adrenalinját? „Már megint ugyanaz?”
Bal szélen Holt elevenedett meg, jobbon Kerry, aki láncai ellenére sem láncolta le magát csupán arra az oldalra, sűrűn áttért gitárpartneréhez egy kis közös döngölésre. Mivel iszonyú szoros helyzet volt, értsd: marha sokan voltunk, igazi szardíniakoncert, valódi mozgáslehetőség nélkül, egyszerűen csak élveztem, hogy ekkora hangerőn bömböl a kedvenc bandám. Mert otthon a gyerek miatt nem lehet, az asszony miatt nem lehet, a kibaszott szomszéd miatt nem lehet… Itt végre: IGEN!
A Slayer nagy mestere az egyes dalok másikba való átcsúsztatásának, többször is élt ezzel a lehetőséggel most is. Ahogy a Mandatory Suicide átörvénylett a Chemical Warfare-be, a Die By The Sword a zseniális Black Magicbe, vagy a Seasons a Hell Awaitsbe (úh, ez pokoli volt!), szinte egy tömbbé varázsolta az egész föllépést. A leghatásosabb mégis a South of Heaven–Raining Blood váltás volt Bostaph külön produkciójával, míg a gitárosok kitartották a hangokat.
Apropó Bostaph. A záró Angel of Death dobkiállást úgy leharapta, lerövidítette, hogy csak néztem. Már nagyon mehetnékje volt, netán pisilnie kellett, de a végén úgy kirohant a színpadról, hogy tán ma is fut, nem is jött vissza az „Auf Wiedersehen!”-nel elköszönő Araya és a többiek búcsúzkodására. Igen, a Slayer általában 70+20 percet nyomat, most meg egyben és hosszabban – 100 percben – taroltak, de akkor is… Csalódni persze nem csalódtam, csak meglepett!
Még most is felépülőben…
A halálsoron: Delusions of Saviour, Repentless, Postmortem, Hate Worldwide, Disciple, God Send Death, War Ensemble, When The Stillness Comes, Vices, Mandatory Suicide, Chemical Warfare, Die By The Sword, Black Magic, Implode, Seasons In The Abyss, Hell Awaits, Dead Skin Mask, World Painted Blood, South Of Heaven, Raining Blood, Angel Of Death
REPENTLESS WORLD TOUR - Slayer (US), Anthrax (US), Kvelertak (N)
Bécs, Gasometer, 2015. november 7.
Belépőjegy ára: 43,9 €
