Underground, szubkultúrák változása, zenekarok felfutása a digitális technológia korszakában – Tófalvy Tamás Túl a szubkultúrán, és vissza. Populáris zenei színterek, műfajok és az internet című új könyve tudományos alapossággal dolgozza fel az utóbbi évek zenehallgatási szokásait – különös tekintettel, a szerző érdeklődése okán, a metálra és a hardcore-ra. Hogyan vált tudománnyá a metálzenekutatás, ki a hiteles előadó, mennyire ambivalens a lázadás fogalma, milyen ideológiák hatnak a metálzenei közegekben, milyen kölcsönös viszony alakul hanghordozók és műfajok között? – az egyéni zenehallgatási preferenciáin kívül ezekről kérdeztük a médiakutatót.
„2008 novemberében rendezték meg az első nagy nemzetközi metaltudományos konferenciát, éppen Mozart szülővárosában, Salzburgban, »Kemény fundamentalizmus: zene, metál, politika – első globális konferencia« címen. Az azóta eltelt öt évben összesen 11 globális konferencia zajlott le, többek között Prágában, Kölnben, vagy legutóbb az ohiói Bowling Green Állami Egyetemen, amelyről még a Wall Street Journal is beszámolt. Ezen a legutóbbi konferencián már közel 200 kutató vett részt négy kontinensről (…); megalakult a Nemzetközi Metálkutató Társaság, és több kimondottan a témára szakosodott tudományos folyóirat is elindult, mint például a Metal Music Studies” – olvasható a könyvedben. Te magad részt vettél már bármelyik konferencián? Mik most a legkurrensebb témák egy ilyen összejövetelen?
Sajnos még nem volt alkalmam részt venni a metálkonferenciákon, de természetesen nagy figyelemmel követem a programjaikat. Érdekes, hogy míg a klasszikus zene kutatásánál a kutató jobbára muzikológus, azaz egy-egy zeneszerző életművét kutatja, vagy magukat a kompozíciókat elemzi (milyen zenei hagyomány érvényesül bennük, hogyan komponálták?), addig a populáris zenekutatásban, így a metál esetében is, ez nem jellemző, a szociológiai vonal a hangsúlyos. Inkább kulturális antropológusok, szociológusok, társadalom- és humántudományok felől érkező tudósok térképezik föl a zene és a társdalom viszonyát.
Olyan témák kerülnek elő a konferenciákon, mint például a botswanai metálszíntér kialakulása: hogyan konstruálódik meg egy fekete kontinensbeli országban, társadalomban egy jellemzően európai, észak-amerikai zenei műfaj; milyen kulturális jelentésekkel bír például az átvett öltözködési forma, ami ott nehezen befogadható? Vagy hogyan ötvözi a zenekar a műfajt a saját helyi zenei hagyományaival – mindehhez hogyan viszonyul a család, a közösség?
Egy ilyen konferencián gyakran fölmerülnek a harmadik világbeli, manapság csak a „globális dél”-nek elnevezett területek zenekarai köré szőtt elemzések: hogyan születnek, alakulnak ki helyi metálszínterek, és milyen jellegzetességeik vannak. Talán sokan ismerik a Heavy metal in Baghdad című dokumentumfilmet, ami egy olyan zenekarról szól, akik amolyan Bay Area-típusú thrash metalt nyomtak a háborús Bagdadban. Már önmagában az is érdekfeszítő, ahogy a kulturális hullámok összevissza csaptak a jelenség kapcsán. Egyfelől a metál az ott állomásozó amerikai katonák anyaországából származó, tehát a helyiek többsége által ellenségesnek tekintett zene volt, és magát a zenei kifejezésmódot is offenzívnak tartották, bizonyos területeken pedig kimondottan tiltott tevékenység is volt ilyen zenét játszani.
Fontos téma még a gender, a társadalmi nem is, hiszen a metál műfaját jellemzően férfiak uralják. Érdekes, hogy ebben a közegben hogyan kommunikál valaki nőként, hogyan beszélnek róla, ő hogyan beszél magáról – ezek a szempontok mind előfordulnak ezeken az eszmecseréken. Ahogy az etnicitás kérdése is: ha fekete vagy (és mondjuk nő), az mit jelent számodra a metál közegében. Egyre elterjedtebbek az ilyen felállású zenekarok, miközben nagyon gyakran a metálközösség belecsúszik etnocentrista, rasszista és soviniszta diskurzusokba. Ott van például Phil Anselmo karlendítéses esete, ami a különféle, ellentmondásos politikai ideológiák jelenlétére utal a metálban – ez is fontos tematika.
Kommunkációtudományos szempontok is felmerülnek: az új platformokon (Facebook, Twitter stb.) hogyan kommunikálnak a színterek tagjai, a zenekarok és a közönség, szemben az évtizeddel korábbi formákkal.

Tófalvy Tamás – kultúrakutató és kommunikációs szakember, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szociológia és Kommunikáció Tanszékének adjunktusa; a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesületének főtitkára; az International Association for the Study of Popular Music (IASPM) magyar tagozata, a Zenei Hálózatok Egyesület társalapítója és volt elnöke. Az idei könyvhétre két kötete jelent meg: A digitális jó és rossz születése. Technológia, kultúra és az újságírás 21. századi átalakulása (L’Harmattan); Túl a szubkultúrán, és vissza. Populáris zenei színterek, műfajok és az internet (Műút-könyvek).(Fotó: Draskovics Ádám)
Például a Myspace-en. A könyved egyik tanulmányában a Job For A Cowboy kapcsán elemzed az egykor új digitális platform elutasítását, mely az akkor szintén új metálműfaj, a deathcore kapcsán lett szitokszó. Ellenben később, például a Facebook elterjedésével, ez az elutasítás már nem érzékelhető. Miért nem?
A Job For A Cowboy esetében nem az volt a probléma, hogy fenn voltak a Myspace-en, hanem, hogy ott kezdték a karrierjüket. Az ellenpélda a Terror volt, akik a saját alműfajukon belül autentikus, hiteles zenekarként voltak számon tartva, olyan jelzőkkel ékítve, mint a „keményen dolgozó”, „őszinte”. Ők szétkoncertezték magukat, amivel megalapozták a hírnevüket, és amikor aztán megjelent az új platform, a Myspace, automatikusan elkezdték használni. Ellenben a Job For A Cowboy tagjai még nagyon fiatalok voltak, 15-17 évesek, amikor elkezdték a zenekart, nem tudtak hol játszani, ezért föltolták a számaikat a Myspace-re, és azon lettek híresek. Ettől aztán mindenki kiborult, hogy ilyet nem lehet csinálni, előbb meg kell dolgozni a sikerért, nem pedig csak ismerősöket szerezni egy platformon, hol itt a munkaetika? Évekkel később, amikor Job For A Cowboy már masszívan koncertezett, újabb és újabb lemezeket adott ki, már nem mondta rájuk senki, hogy szemét Myspace-deathcore-banda.
A Facebook már alapvető kommunikációs felület mindenki számára, de a zenedisztibúció terén eddig nem volt releváns – senki nem lett még híres általa. Szemben mondjuk a YouTube-bal, ahol be lehet futni, YouTube-sztárok vannak, de olyanról nem hallottam, hogy underground bandaként futott volna be ott valaki, és emiatt kezdtek volna rá köpködni.
Említetted a hitelességet – az egyik kulcsszó a könyvedben vizsgált fogalmak közül is, ami akár változó jelentéssel bír. Milyen értékek társulnak a magyar metálos közegben ehhez a fogalomhoz – ki, mi számít hitelesnek?
Egy olyan példát hoznék, amihez személyesen is kötődöm. A Thy Catafalque-kal ismeretséget szerző Kátai Tamás, amellett, hogy sikeres, a metál szintéren a rajongók, fanzinek, újságok által hiteles szereplőként van számon tartva. Hogy miért? Egyfelől fontos, hogy ő egészen magas produktívitású, aki régóta, folyamatosan jelentet meg albumokat – bizonyos szinten lehet erre is építeni. Másrészt az is hozzájárulhat a hitelességéhez, hogy miként épít be újabb és újabb elemeket a zenéjébe. Például ha valaki tiszta éneket tesz az avantgárd black metalba, el is idegenítheti vele a rajongókat, mondván hogy ezzel a zene rögtön elpoposodik és -mainstreamesedik. Ő is használ tiszta éneket, de esetében ez az elutasítás nem történt meg, ennek pedig az lehet a magyarázata, hogy más területeken ellensúlyozta extremitással. A számai nem lettek megközelíthetőbbek, rövidebbek, rádióbarátabbak vagy egyszerűbbek a számszerkezetek, kompozíciók, és a hangszerelésben sem hagyta el az erőteljesen torzított, zajos gitárhangzást.
Érdekes, hogy ezzel együtt vannak olyan zenekarok, akik amikor „poposabbra” váltanak, mégis megtartják a rajongótáboruk elismerését, ugyanakkor valakik pedig egész gyűlölethullámot kapnak a nyakukba, mikor meglépik ezt (legutóbb a Suicide Silence kapcsán számoltak be a lapok arról, hogy csökkentek a lemezbevételeik, visszaesett a koncertlátogatottságuk).
Vagy ott az Opeth esete. A klasszikus, hörgős death metalt keverték a nagyon tiszta énekkel és akusztikus elemekkel, ami miatt igen népszerűek lettek – ez egyfajta védjegyükké vált. Egy izgalmas kísérletként egyszer kiadtak egy páros lemezt, Deliverance és Damnation címmel, ahol e kettő stíluselemet különválasztották: a Deliverance egy progresszív death metal lemez volt, a Damnation pedig egy akusztikus rocklemez, kizárólag tiszta énekkel. A korabeli kritikák alapján fantasztikusan fogadott album volt mindkettő, és senki nem kritizálta azzal az utóbbi lemezt, hogy „nem metál”. Mostanában viszont, amikor a zenekar progrock-irányba ment el, az egyik kedvenc metálkritikai blogom, a Heavy Blog Is Heavy egyik kritikusa (miközben hosszan ír legújabb lemezükről, a Sorceressről) több bekezdést szentelt annak, hogy kifejtse: nem azért nem tetszik neki, mert nem metál, hanem mert a dalok nem annyira jók, elvesztette a zenekar az egyedi hangját. Több rajongónál problémákat vetett fel, hogy az Opeth eltávolodott attól a hagyománytól, ami eddig a hitelességüket biztosította, de ez nagyon nehezen elválasztható attól a jelenségtől, hogy az újabb lemezek azok körében sem váltak különösebben népszerűvé, akik a korábbi akusztikus anyagokat kedvelték.
De találunk arra is példát, amikor egy zenekar eleve dallamos énekkel, könnyebben befogadó számszerkezetekkel tesz szert hitelességre, még azok számára is, akik elítélnek másokat egy ilyen váltásért – lásd a Deftones példáját. Jellemzően senki nem mondja rájuk, hogy inautentikus, mainstream, hiteltelen zenekar volnának.

A vicc kedvéért hitelesítsünk Téged is: vajon milyen értékek mentén lehetne beazonosítani a metál világában? A teszt a szokásos: milyen gyakran vásárolsz lemezeket?; töltesz vagy veszel?; bakelit, cd, mp3, stream, felhő, kazetta? Mennyire vagy trve?
Nem a klasszikus metál felől érkeztem az extrém zenékhez, úgy 18 éves koromig egészen más zenéket hallgattam, mondjuk ki: alteros voltam. VHK, Kispál, Másfél, Korai öröm, Pearl Jam, Nirvana – ezek voltak a meghatározó élményeim. Aztán a modern metál jött először képbe, olyanok, mint például a Rammstein, később a Laibach, és az ezredfordulótól jöttek az extrémebbek, például a Blind Myself, majd a metalcore, a Converge, The Dillinger Escape Plan, Botch, a new school hardcore bandák aztán jött a posztmetál: Isis, Cult of Luna, később az ambient, dark ambient.
Régebben még megvettem a legizgalmasabbnak tűnő zenekarok fizikai hanghordozóit, a ’90-es években kazettán, később cd-n. Egy átmeneti időszakban, a kétezres évek elején még kiírogattam szépen audio cd-kre, majd mp3-ba a letöltött lemezeket, de pár évvel később már én is elhagytam ezt. Ma már én is okostelefonról hallgatok zenét, de azért elég ódivatú vagyok. A mai napig letöltöm a nekem tetsző albumokat, miután Bandcampen vagy YouTube-on belehallgatok. Nem használok streaming szolgáltatásokat (Spotify, Deezer), mert úgy tapasztaltam, az engem érdeklő underground zenék közül a legtöbb nem található meg ezeken.
Volt időszak, amikor tudatosan felhalmoztam rengeteg zenét, de ma már inkább az a célom, hogy olyan zenéim legyenek, amiket valóban hallgatok és szeretek. Időnként átfésülöm a zenéket, és törlöm azokat, amelyek csak a „gyűjtemény” teljessége miatt kerültek oda – van egy olyan 1000 albumból álló állományom, amit folyamatosan frissítek, cserélgetek.
A Nielsen Music zenefogyasztási szokásokat mérő, 2017 első félévét vizsgáló jelentése alapján először történt meg, hogy az Egyesült Államokban a hiphop és az r’n’b lenyomta a rockzenét (25,1:23%), köszönhetően a streaming szolgáltatásoknak. Ellenben, ha a fizikai hanghordozók piacát vesszük, ott még mindig a rock(benne a metál)zene vezet (40%-kal). A technológia terén ennyire konzervatívok lennének a metálosok?
Ez is gyönyörű példája annak, hogy a bizonyos társadalmi hátterű fogyasztói közösségek jelenléte és társdalomban betöltött jelentőségük hogyan helyez előtérbe bizonyos művészeti formákat. Nem azért tör előre a streamen a hiphop és az r’n’b, mert az jobban illik a streamhez, mint a metál, s nem azért azok népszerűbb műfajok. Hanem mert azok az emberek, akik ezeket a szolgáltatásokat többet használják, ezt a típusú zenét, műfajt jobban szeretik. Az ő platformhasználatuk fölemel egy műfajt. Amihez aztán a zeneipar alkalmazkodik: ha ezen műfajok szerepe egyre nő, akkor az általános arányuk is megnő. Ha a fizikai adathordozók eladása nőne, akkor az azon elkelt műfajok szerepe is nőne.
Ami a metálzene-hallgatók egyfajta konzervativizmusát illeti, azt hiszem, van nekik ilyen, de a gyökereit nehéz megindokolni. Hiszen a metálzene hivatalosan a lázadásról szól, a hagyományos keretek feltöréséről. Érdekes mód a konzervativizmus a tradicionalizmusban nyilvánul meg sokszor: sok metálműfaj (power, heavy, viking) tematikájában figyelhetjük meg a múlthoz való visszanyúlást.
Nálunk, magyaroknál a metálzenei konzervativizmus érdekes játéka figyelhető meg: sok metálzenész és -rajongó a jobboldali ideológiákkal szimpatizál, miközben a metál per definitionem lázadás, aminek az értékei a baloldali gondolatkörhöz köthetőek.
Elég csak a kánon alapjának tekintett Black Sabbath birminghami proletár közegére utalni.
Abszolút! De visszautalhatok a metálkonferenciák témáihoz is. (Tegyük hozzá: a metál nem egy zenei műfaj, hanem sok alműfajra és alideológiára oszlik, melynek egyes pontjai távolabb vannak egymástól, mint a metál a mainstreamhez képest. Nagyon diffúz, sokféle orientáció megfigyelhető.) Érdekes, hogy a politológia és eszmetörténet szempontjából a klasszikus jobb- és baloldali ideológiák egyszerre jelennek meg egy alműfajon belül. A tradicionalizmus és a konzervativizmus mellett élő lázadás eszméje – ami legegyszerűbb formájában a „menj szembe a többségi társadalommal” útmutatásában jelenik meg – kimondottan antitradicionalista elképzelés. Hiszen a tradicionalizmus szerint a társadalmi rend követendő modell, a meglévő társadalmi struktúrára kell építeni, nem lerombolni azt. Ugyanakkor rengeteg olyan ideológiát látunk a metálszíntereken belül, amik valamilyen módon visszanyúlnak egy ősi múlthoz, és ezzel a visszanyúlással szeretnék kívül helyezni magukat a mai többségi társadalmon.
Az olyan, radikális eszmék, mint például a nemzetiszocialista black metalé, (NSBM) egyáltalán nem jellemzőek tömegesen a metálzenére. Személy szerint bármennyire is elítélem, kultúrakutatóként érdemes megfigyelni, milyen módon használják a saját nemzeti hagyományaikat, mondaköreiket, építik be a vulgarizált sátánista eszméket az ideológiájukba, hogyan van ez összhangban a vizualizációval, milyen hangszerelésben, hogy kommunikálják mindezeket az ideológiákat, és ez hogyan illeszthető be a társadalom- és egyházellenes retorikába. Miközben mégis a nemzeti jelleget hangsúlyozzák. Ez a gyakorlatban sokszor azt jelenti, hogy visszanyúlnak a kereszténység előtti pogány idők nemzeti egységéhez, már amennyi ebből artikulálható, és hogy fittyet hánynak mindarra a kritikára, hogy ez a nemzeti egység eleve konstrukció, fikció, amire valójában nem lehet támaszkodni.
Időzzünk még el a lázadásnál! Úgy látom, a metál zenekarok szépen, lassan átvették mindazt az üzlet- és marketingpolitikát a popzeneipartól, ami ellen korábban kifogást emeltek. A közönségükhöz is pont úgy szólnak, ahogy a popsztárok. A lázadás helyébe konformizmus lépett, a lázadás üres szlogen lett, hagyománykövetés a műfajon belül.
Húsz-harminc év alatt a korábban nagyon-nagyon kilógó, a többségi társadalom felől extrémnek tartott jelenségek, közösségek megalapozták a saját világukat, amelyen belül már kényelmes kispolgári életet lehet élni. Keith Kahn-Harris 2007-es Extreme Metal: Music and Cultume on the Edge című, máig egyetlen tudományos metálmonográfiájában ír arról, hogy a munka világa mennyire hétköznapi tud lenni a metál színtéren belül: a szervezők, fanzine-készítők, menedzserek, újságírók, pólóárusok valójában 9-től 17 óráig tartó munkát végeznek – tisztességgel, akár egy irodai dolgozó. Ez nem az a rock ’n’ roll életforma, amit elképzelünk, vagy ami 50 éve még talán megvolt. Ez az intézményesülés következménye.
Másrészt itt van az öregedés problémája: régebben a lázadó jelleg összekötődött az ifjúsági kultúrával. Ma a gothok a gyerekeikkel vonulnak fel, a metálfesztiválok is családbarátként hirdetik magukat.
És ahogy említetted, a metálos közeg is popularizálódott csatornákat, módszereket használ. De nemcsak az underground halad a mainstream felé, a mainstreamnek is le kellett nyúlnia az undergroundhoz, mert már nem működtek a tradicionális zenedisztribúciós csatornák. Régen a lemezkiadás mellett a koncert csak reklám volt, mára ez megfordult: a koncert és a merchandise lett a a megélhetés fő eleme, a hanghordozó pedig a reklám. Ezt azért elég régóta csinálja így az underground.
Kölcsönös tanulási folyamat jellemzi az undergroundot és a mainstreamet: a piacaik szerkezete ma már nem olyan radikálisan különböző.

Vezetője, alapítója voltál a Zenei Hálózatok folyóiratnak, blognak, egyesületnek, könyvet is jelentettetek meg. Mit kell erről az online platformról és közösségéről tudni?
Körülbelül tíz éve kezdődött a bloggal, amiről egyre inkább a Facebookra helyeződött át a hangsúly, és két éve debütált a folyóirat, ami egy tudományos-szakmai gyűjtőhely kívánt lenni mindazoknak, akik populáris zenei kutatással foglalkoznak. Az első számunk egy „óriás kislemez” volt, egy Sickratman-portré, aminek célja volt a magyar populáris zenekutatásban megteremteni egy, a magyar zenei újságírásban meg pláne nem gyakorolt műfajt: narratív folyamban, kommentár nélkül bemutatni egy szerintünk érdekes, a zenei színtérre hatást gyakorló figurát (szerepét, hátterét, családját, megfontolásait).
A következő számunk a roma hiphopot járta körül: a romaság, a VIII. kerületiség hogyan jelenik meg a romák által készített zenékben; a Fekete vonattól kezdve rengeteg zenekar szövege került elemzésre. Itt is előkerült az etnicitás kérdése: hogyan veheti fel egy VIII. kerületi roma, mondjuk, egy chicagói gettóban élő feketének a szerepét.
A csoport legutóbb májusban rendezett egy nemzetközi konferenciát a Zenetudományi Intézetben, Communicating Music Scenes: Networks, Power, Technology címmel. Sok minden van még a tarsolyunkban, interjúk, kritikák, de mi is erős forráshiánnyal küszködünk, a munkánk pedig önkéntes.