Szösszenetek fémzenéről

Címkék

2013 lista (1) 2014 lista (1) 2015 lista (1) 2016 lista (1) 2017 lista (1) 2018 lista (1) 2019 lista (1) 2020 lista (1) 2021 lista (1) 2022 lista (5) 2023 lista (5) 2024 lista (1) Abbath (1) Abnormality (1) Aborted (1) Abysmal Grief (2) Acid King (1) AdamG (1) Adimiron (1) Aebsence (1) Aeternam (1) Afania (1) Agalloch (1) Agathocles (1) Age of Agony (4) Age of Nemesis (2) Agnostic Front (1) Ahriman (1) Airbourne (1) Alestorm (1) Alex Skolnick Trio (1) Alice Cooper (2) Alien Weaponry (2) Allochiria (1) Amenra (1) Amon Amarth (2) Amorphis (5) Angertea (2) Animals As Leaders (1) Anna and the Barbies (1) Anneke van Giersbergen (3) Annihilator (4) Antal Nimród (1) Antediluvian (1) Anthrax (6) Apey & The Pea (1) Apey and the Pea (2) Archaic (9) Archer (1) Archspire (1) Arch Enemy (2) Arkona (1) Armada (1) Armored Saint (1) Artillery (1) Asphalt Horsemen (3) At The Gates (1) Autopilot. (1) Avatarium (1) Bad Wolves (1) bakelit (1) Barb Wire Dolls (1) Baron Mantis (1) Battle Beast (1) Beastö Blancö (1) Beerzebub (1) Begotten Silence (1) Behemoth (1) Behold... the Arctopus (1) Beneath (1) Beneath The Void (1) Benighted (1) Bermuda RockbanD (1) Beyond Fear (1) Bikini (1) Bilocate (1) Black Cobra (1) black metal (1) Black Muerte Club (1) Black Stone Cherry (1) Black Tusk (1) Blind Myself (3) Bloody Juice (1) Blood Incantation (1) Blues Pills (2) Body Count (1) Bömbers (1) Borknagar (2) Borlai Gergő (1) Bornholm (2) Borrowed Time (1) Brant Bjork (1) Brujeria (1) Brume (1) Bullet (1) Burning Full Throttle (1) Burning Witches (1) Byla (1) Cadaveres (1) Cadaver Mutilator (1) Cage (1) Cannibal Corpse (2) Carpathian Forest (1) Castle (2) Cattle Decapitation (2) Cavalera (1) Chainsword (1) Chapel (1) Child Abuse (1) Child Bite (1) Christian Epidemic (1) Chronosphere (1) Chrysta Bell (1) Clitgore (1) Colin Marston (1) ConansFirstDate (1) Confess (1) Conjurer (1) Corrodal (1) Counter Clockwise (1) Crazy Lixx (1) Crew From Hell (1) Crippled Fox (3) Crossholder (1) Crowbar (4) Crown (1) Crucified Barbara (1) Cryptic Remains (1) Csihar Attila (1) D. R. I. (1) Dagoba (2) Darkher (1) Dark Funeral (1) Dark Tranquillity (2) Dead Congregation (1) Dead Lord (3) Dead Quiet (1) Death Angel (3) death metal (2) Decrepit Birth (1) Deep Purple (1) Dehumanized (1) Dehydrated (1) Demonical (1) Der Weg Einer Freiheit (2) Desecrator (1) Destruction (1) Devil Seed (1) Devin Townsend (1) Dew-Scented (1) Diabolical (1) Diabolus in Musica (2) Din Brad (1) Dirty Dawn (1) Divided (4) Dogma Inc. (1) Dog Eat Dog (1) Dopethrone (1) Dorothy (1) Down (1) Dr. Gore (1) Dread Sovereign (1) Dropdead (1) Drow (2) Drünken Bastards (1) DTA Death (1) Dunkelheit (1) Dust Bolt (1) Dying Breed (1) Dying Wish (1) Dysrhythmia (2) E-Force (1) Echobrain (1) Ecuador (1) Effrontery (3) Eleine (1) Eluveitie (1) Embatheria (1) Embryo (1) Employed To Serve (1) Emptiness (1) Ensiferum (1) Entheos (1) Eradication (2) Ereb Altor (1) Escuela Grind (1) European Mantra (2) Evil Conqueror (1) Evil Invaders (3) Exhumed (1) Exodikon (2) Exodus (1) Exterminating Angel (1) Extreme Attack (1) EyeHateGod (1) Fall (1) Fanatic Attack (1) Fekete Zaj (2) Finntroll (1) Fit For An Autopsy (1) Flotsam & Jetsam (1) Fostartály (1) Fuck The Facts (1) Ghost Toast (1) Gingerpig (1) Goatwhore (1) Godsleep (1) Gojira (2) Gore Thrower (2) Gorguts (2) GrandExit (1) Grave (1) Gravecrusher (2) Grave Miasma (1) Grave Pleasures (1) Greenleaf (1) Grimegod (1) Grim Reaper (1) Grizzly (1) Gutted (6) Gyász (1) Gyilkos (2) Hajnali Sándor (1) Hamferd (1) Hammerfall (1) Hangmans Chair (1) Harakiri For The Sky (1) Harlott (1) Hate Eternal (1) Havária (1) HAW (1) Headbengs (1) Head For The Sun (2) hegyiede (2) Helheim (1) Hellriper (1) Helo Zep! (1) Helsótt (1) Hétköznapi Csalódások (1) Hexvessel (1) High on Fire (1) Hot Beaver (1) Human Error (1) Hypnos (1) Hypocrites Breed (1) Ian Gillan (1) Ice-T (1) Iced Earth (1) Igorrr (1) Implore (1) Indricothre (1) Inferno (1) Ingested (1) Intervals (1) In Vain (1) Iron Maiden (3) Iron Steel (2) I am Morbid (1) Jack (2) Jarboe (1) Jesus Chrüsler Supercar (1) Jex Thoth (1) Jinjer (3) Johnny in the Jungle (1) John Diva and the Rockets of Love (1) John Garcia (2) Jónás Tamás (1) Jucifer (1) Judas Priest (4) Jungle Rot (2) K3 (1) Kállai János (1) Kamchatka (2) Kamelot (1) Kampfar (1) Karma To Burn (3) Karst (1) Kátai Tamás (2) Ketzer (2) Kevin Hufnagel (1) Khirki (1) KillerSick (1) Kill With Hate (5) Kingseeker (1) King Diamond (1) King Solomon (1) Kissin Dynamite (1) Kobra and the Lotus (1) Korn (1) Krallice (1) Krampüs (1) Kreator (3) Krisz (1) Kvelertak (2) Kylfingar (1) Kyuss (2) Lamb of God (2) League of Distortion (1) Lepra (2) Limb For A Limb (1) Little Caesar (1) Lividity (1) Lizzies (1) Lord Dying (2) Lower Than Zero (1) Lucifer (2) Lukács Peta (2) M. O. D. (1) Macabre (1) Machine Head (1) Maci (2) Madder Mortem (1) Madvill (1) Mad Robots (2) Maggot Heart (1) Magma Rise (6) Makó Dávid (1) Malediction (2) Malignancy (1) Man.Machine.Industry (1) Manegarm (1) Manilla Road (1) Manowar (1) Marissa Nadler (1) Maryland Deathfest (1) Mason (1) Mayhem (3) Megadeth (1) Melt Banana (1) Mercyful Fate (1) Merrimack (1) Metal (1) Metallica (3) MetalWar Fest (1) Metal Church (1) Mgla (1) Midnight (1) Misery Index (2) Mood (2) Moonsorrow (1) Moonspell (2) Mörbid Carnage (4) Morhord (1) Mortiis (1) Mortillery (1) mosh (1) Mother of Millions (1) Mpire of Evil (1) Művészetek Palotája (1) Myrath (2) Mystery Gang (1) Nadir (4) Nagyúr (1) Nailed to Obscurity (2) Naked Truckers (1) Napalm Death (1) Necromomicon (1) Necrophagia (1) Necrosodomy (1) Necros Christos (1) Needless (4) Nefalem (1) Negura Bunget (2) Nervochaos (1) Nervosa (3) Newsted (1) New Keepers of the Water Towers (1) Niflheim fesztivál (1) Nightstalker (1) Night Demon (1) Night Viper (2) Nile (3) nís (1) Nita Strauss (1) Noctis (1) Northern Plague (1) Nova Prospect (1) Nunslaughter (1) NWOBHM (1) Nyos (1) Oaken (1) Obituary (3) Obscura (2) Omega Diatribe (1) Omnium Gatherum (1) Omophagia (2) Ordog (2) Orphaned Land (2) Overkill (3) Ozone Mama (1) Óz a csodák csodája (1) P. Emerson Williams (1) Paediatrician (2) Pantera (1) Papa Le Gál (1) Paradise Lost (3) Perihelion (3) Periphery (1) Philip H. Anselmo (1) Philip H. Anselmo and the Illegals (1) Philm (1) Pillorian (1) Planet of Zeus (3) Plini (1) Poem (1) Possessed (1) Powertrip (1) Power Theory (1) Primordial (3) Prong (1) Protector (1) Psycho Mutants (1) Psycroptic (2) Purulent Rites (2) R. I. P. (1) Raven (1) Reds Cool (1) Red Fang (2) Red Hot Chili Peppers (1) Reino Ermitano (1) Rivers Ablaze (2) River of Lust (2) RoadkillSoda (1) rockabilly (1) Rockmaraton (4) rock and roll (2) Room of the Mad Robots (1) Ross The Boss (1) Rotten Sound (1) Rotting Christ (1) Rrelics of Humanity (1) S. D. I. (1) S. O. D. (1) Sacred Reich (2) Sadictic Intent (1) Saille (1) Saint Vitus (1) Sanctuary (1) Sanhedrin (1) Satarial (2) Satorinaut (1) Saturnine (1) Sauron (1) Saxon (1) Schizophrenia (1) Screamer (1) Sear Bliss (1) Sepultura (6) Serpent (1) Serpent Lord (1) Sete Star Sept (1) Shade Empire (1) Shining (3) Shredhead (1) Siberian Meat Grinder (3) Sin of God (1) Skeletonwitch (2) Skindred (1) Skruta (1) Skull Fist (2) Skyforger (2) Slayer (5) Slipknot (1) Slogan (4) sludge (1) Sniffyction (2) Sodom (1) Soilwork (1) Solidity (1) Sólstafir (1) Sons of Morpheus (1) Sooma (1) Soulfly (3) Soundfear (1) Special Providence (2) Speedwolf (1) speed metal (1) Spiders (1) Spiral Skies (1) Spirit Adrift (1) Spirit Caravan (1) Stabbed (1) Staegt (1) Steak Number Eight (1) Stepfather Fred (1) Stereochrist (1) Steve Vai (1) Still Cold (1) Stoned Jesus (1) stoner (1) Stormruler (1) Strenght of Will (1) String Theory (2) Stygian Shadows Productions (1) Subscribe (1) Suffocation (1) Suicidal Tendencies (2) Sunset (1) Superjoint Ritual (1) Survive (1) Svartidaudi (2) Svoid (4) Swallow the Sun (1) Symphony of Symbols (1) Systemhouse33 (1) szubkultúra (1) Terrordome (1) Terry Bozzio (1) Testament (3) Texttures (1) Their Methlab (1) The Adolescens (1) The Aristocrats (2) The Atomic Bitchwax (1) The Curious Kind (1) The Dead Daisies (3) The Devils Trade (1) The Generals (1) The Golden Grass (1) The Halo Effect (1) The Iron Maidens (1) The Joystix (2) The Mis-Made (1) The Moon and the Nightspirit (2) The New Roses (1) The Raven Age (1) The Secret (1) The Shrine (1) The Skull (3) The Slayerking (1) The Socks (1) The Southern Oracle (1) The Temple (1) The Three Tremors (1) The Trousers (1) The Vintage Caravan (1) The Wounded Kings (1) thrash (3) thrash metal (2) Threshold (1) Through the Never (1) Thundermother (1) Thy Catafalque (1) Thy Catafalque (1) Tiebreaker (1) Tim Ripper Owens (1) Tófalvy Tamás (1) Tormentor (3) Toxic Holocaust (1) Transhunter (1) Tribulation (1) Trillion (2) Trouble (1) Truckfighters (1) Tulsadoom (1) Turbo (1) Türböwitch (2) Türbüwitch (1) Tyr (1) Tyrant Goatgaldrakona (1) Uganga (1) underground (1) Undertaking (1) Unida (1) Urne (1) Vader (1) Vampire (1) Vapor (1) Varg (1) Vended (1) Vendetta Inc. (1) Victims (1) Villagers of Ioannina City (1) vinyl (1) Vio-Lence (1) Violator (1) Vitriol (1) Voivod (1) VoiVod (3) Volbeat (1) Vulgar Display of Cover (1) Vulture Industries (1) Vuur (1) Wackor (2) Wall of Sleep (3) Warbeast (1) Warbringer (1) Warfect (1) Watch My Dying (3) Whiplash (1) Whiskey Ritual (1) Wolfheart (1) Wreckmeister Harmonies (1) Xentrix (1) Yawning Man (1) Year of the Goat (1) YeuX (1) Zeal &Ardor (1) Ørdøg (1) Címkefelhő

Kitörésre kész (The Mis-Made az A38-on)

2017.08.31. 08:53 HORNER

Van az úgy, hogy a gombhoz jön a kabát. Mivel az egyik kedvenc koncerthelyszínem az A38 tetőterasza, időről időre végigtallózom a programlistájukat, különösen nyáron, fellép-e ott olyan zenekar, ami érdekelhet, és kiélhetem a dunai levegő és Petőfi hídon este átszáguldó villamosok iránti szenvedélyem. Így akadtam az ausztrál lánybandára is, és rögtön szimpatikusak lettek, amit a dalaik meghallgatása csak fokozott. A turnézást életformaként űző THE MIS-MADE tagjai „menetközben” írják és rögzítik számaikat, majd teszik ki őket (kislemezként, EP-ként) a bandcampre, az első nagylemezük pedig épp csak a minap (29-én) jelent meg Changeling címmel. És a derűs nyárvégi estén kaphattunk is belőle jócskán ízelítőt.

mismade_corrie_ancone.jpg

(Fotó: zenekari FB-oldal, Corrie Ancone; Rexy, Ned, Jessamine F és Jess Coram)

A szombaton még az Ann My Guarddal Pécsett fellépő csapat mindössze háromnegyed órát töltött színpadon, de az emlékezetes volt. (Meglepő volt látni, ahogy a retikülös lányok – a dobos Nerida Wunak például kétoldalt kilógtak a dobverői a kistáskájából – egyszerűen csak fellépnek a dobogóra, leteszik italjaikat a mikrofonállványok mellé, és belecsapnak.) Ahogy a dalaik is a lírai rock és a vadóc punk közti skálán ingáznak, úgy a csapat kinézete is összetett. A frontlány-énekes-gitáros-dalszerző-zenekarvezető Jessamine Finlayson egyszerre határozott és barátságos, kihívó és vonzó, miközben a hangja igen bársonyos. Az éneklésben őt egynémely dalban fölváltó (mellesleg mind a négyen vokáloznak) Jess Coram gitáros maga a hisztis punk, zöldre színezett hajával, szétvarrt bőrére húzott neccharisnyájával, kemény tekintetével, kitörésre mindig kész szédült színpadi pörgéseivel; a mindig mosolygó, ducibb, szőkére festett hajú Rexy Yasa basszerből sűt az életvidámság, amire csak a dobos ver köröket: az ázsiai származású Nerida Wu nemcsak hogy baromi jól ütött és énekelt, de végigvigyorogta az egész koncertet.

Ha a ’90-es évek elején lennénk, az MTV szinte bármelyik dalukból slágert csinálna (és nem csak a 120 Minutesban), belőlük pedig L7 szintű sztárokat. Mert nagyon ott van bennük a potenciál. Akár a Blood Moneyban, akár a House of Cardsban, de legjobban a zárásként előadott, általam cím szerint nem ismert tételben, mely talán mindezidáig a legpörgősebb daluk és kellőképp megőrjítette a létszámban ugyan kicsi, de lelkesedésben óriási közönséget. (Kár, hogy hétvégén nem lépnek föl a Rock On! Feszten, teljesítmény alapján kijárna nekik a nagyobb közönség…)

themismadeturne.jpg 

Dobverők vissza a retikülbe, színpadról le, italokkal a kézben spontán közönségtalálkozó –barátságos hozzáállásukkal ezek a hölgyek még tovább fokozták a szimpátiát maguk felé; aztán nem átallottak beállni a színpad elé egy kis pörgésre a kezdődő Asphalt Horsemen-koncerten.

Ami tényleg hab volt a tortán, mert úgy dörrentek meg a srácok kezében a hangszerek, hogy varacskos disznó legyen, aki nem szeret beléjük rögtön. Sőt, aki kedvet érez hosszabb időt eltölteni velük, tájékozódjon a Fb-oldalukon, mert jövő hét vasárnap délutánra klipforgatásra invitálják a rajongóikat Gödöllőre, a Brotherhood című lemezük Thank You című dalára.

Nekik is, az auszi lányoknak is köszi az estét!

THE CHANGELING TOUR
The Mis-Made (AUS)
(Asphalt Horsemen)
Budapest, A38 tetőterasz, 2017. augusztus 30.
Belépőjegy ára: 1000/1500 Ft

komment

Címkék: The Mis-Made

Thrash-szauna (Nervosa az S8-ban)

2017.08.10. 06:00 HORNER

Hány magyar zenekar jutott el már Dél-Amerikába? Hány magyar metalbanda lépett fel Brazíliában? Hány magyar női thrash együttes adott koncertet São Paulóban? Tessenek felkötni a gatyát-bugyit!

A NERVOSA női thrash trió másodjára tette tiszteletét a fővárosunkban – januárban a Destructionnek melegítettek a Dürer-kertben –, és hatalmas örömet okoztak a jelenlévő kb. 200 thrashernek. Igazi thrash-esszenciát prezentáltak – minden technikai nehézség ellenére.

nervosa_plakat.jpg

A nyári Európa-turnén lévő zenekar köré egész minifesztivált rittyentettek az S8 klubban Summer Thrash 3. néven és egy sor magyar bandát felléptettek, hogy majd a lányok megkoronázzák az estet. Már a belépőjegy megvásárlásakor jelezték: a műsor mellé ingyen szauna jár, és tényleg: amíg kint a flaszteren szolid 30 fok lehetett, odalent a pincében legalább 45 fokra szökkent a higanyszál. Bután viccelődtünk is, ez talán a brazil lányok kikötése volt, hogy otthonosabban érezzék magukat…

Jelentős csúszás volt a programban, amit csak tetézett, hogy valami gixer adódott a beállásnál is, a basszer-énekes Fernanda Lira már ekkor nagyon ideges és dühös volt, mert nemcsak ő nem hallotta a többieket, de ők sem nagyon egymást – nem is sikerült megoldani a problémát, ugyanakkor ez kifelé egyáltalán nem hallatszott, kissé alulkevert volt ugyan a gitár, és láthatóan a dobos Luana Dametto nagyon koncentráltan figyelte Fernanda játékát, ha nem szólnak, semmilyen gondot nem érzékelhettünk. Velük szemben…

Ők aztán beleadtak apait-anyait: a műsoruk gerincét természetesen a tavaly megjelent második album, az Agony adta, ennek számait variálták az első Victim of Yourself dalaival, sőt, még az elsőnek megírt számukat a Masked Betrayert is előadták, ami még a demón jelent meg (illetve 2012-ben a Napalm kiadta EP-ként vinyl kislemezen, be is szereztem gyorsan; akkor még Fernanda Terra dobolt).

Érzésem szerint a Nervosa még nem rendelkezik kiforrott saját stílussal, de jó úton van hozzá, a dalaik azonban magukban hordozzák az elsősorban európai (Destruction, Kreator stb.) thrash jellegzetességeit, mindenféle erősségét. Jó dinamika, masszív riffek (az amazon külsejű Prika Amaral zenekar-alapító gitáros nagyon tud), erős hangzás – és egy egészen szenzációs, kiváló frontember.

Fernanda ugyanis valószínűleg a korosztálya legkiemelkedőbb frontembere, mimika, gesztusok, előadói készség szintjén nem is tudnék most felhozni hozzá hasonlót. Miközben nem egyszerű dolgokat hoz a basszusgitáron sem, na meg közben torokmetszetten fröccsög-károg-süvölt-üvölt, ahogy az underground thrash legszentebb hagyományai előírják (miközben bájos, bársonyos az eredeti orgánuma). És tegyük hozzá: mindemellett nagyon szép is. De a trió tagjai mind szemrevalóak, ami nyilván nem utolsó szempont a téren, hogy orcánkat, és ne csak a fülünket fordítsuk a színpad felé. Mindez persze elkötelezettség, hitelesség nélkül fabatkát sem érne.

Az ötvenedik percben – a thrashhez amúgy nélkülözhetetlen düh, méreg, frusztráció terén a technikai hiányosságok miatt plusz „energiákat” mozgósító – Fernandánál elszakadt a cérna, kicsit leálltak, hogy rendezzék a keverőpult mögött üldögélő szakemberrel a problémát, hiába akarják a legjobbat nyújtani, ha nem változtat a beállításokon, azaz végre hallják egymást, nem tudják folytatni a bulit, mert ez így nonszensz, süketen játszanak tkp. Nem tudom, végülis történt-e változás, de mindenesetre folytatták, lett is nagy moshpit az Into Moshpit című „sláger” alatt.

75 percet zenéltek, bennem felidézve a hőskori klub thrash bulik hangulatát, el is kapott a hév a hőmérséklet ellenére, minden felgyülemlett negatív gondolatot elengedtem, kiengedtem a feszkót (szaunahatás is). Már megérte, köszi hölgyeim! Várunk vissza Benneteket újabb önálló klubbulira (is)!

WORLD IN AGONY TOUR 2017
Nervosa (BRA)
Budapest, S8 Underground Club, 2017. augusztus 9.
Belépőjegy ára: 1800 Ft

komment

Címkék: Nervosa

Brutális és intenzív (Possessed és társai a Dürerben)

2017.08.08. 07:34 HORNER

Több turnét sikerült közös mederbe terelnie a szervező Cudi Purci Bookingnak. Illetve milyen jó, hogy van a Brutal Assault, így nekünk is csurran-cseppen valami. A CPB pedig alaposan odatartotta most a csebret.

A Death By Stereo már korábban visszalépett, a januárban kiváló EP-vel jelentkező Liberal Youth is visszamondta, de hát így sem maradtunk fellépők és zene nélkül. A Dürer-kert kis- és középtermét 18 órától fél egyig lehetett váltva látogatni, valamelyikben biztos szólt a zene. Mit szólt, durván dörrent.

poss.jpg

Én csak a deitroiti CHILD BITE fél nyolcas kezdésére érkeztem, és ez rögtön megalapozta az estémet: vadak voltak és marha hangosak. A SYK-kel együtt turnézó, Philip Anselmo kiadójánál igazolt csapat avantgarde hatású punk-HC-t nyomat, de a kegyetlen fajtát, a nagyon odab@szóst. Fél órás műsorukban, persze, nem is lehetett lacafacázni, gyorsan meg kellett mutatni, mit tudnak.

A szőrmók Sean Clancy basszer végzett pár nyújtógyakorlatot, aztán felmászott a 041 színpadára. Megérkeztek a többiek is, felpattantak ők is a deszkákra, és már kezdtek is. És már egyből gyakorló elmebeteggé változott Shawn Knight énekes – azzá a frontember típussá, a szimpatikus fajtából. Ketrecbe zárt vadállattá, amit részben indokolt a színpadi helyhiány: már ott volt a Possessed hatalmas dobfelszerelése, előtte az övék, a színpad egyik feléből a másikba csak a kontroll-ládán keresztül vezetett az út. És Shawn nem volt szívbajos, sőt később, naná, lejött a színpad elé is, hogy az arcunkba üvöltsön. Vadak voltak, és nagyon hangosak, vagy ezt már mondtam? No, és lényegretörőek. Megmartak rendesen.

Már most megígérem, legközelebb, ha erre járnak ismét (márpedig viszonylag sűrűn jönnek), feltétlenül ellátogatok a JUCIFER koncertjére. Nemcsak azért, mert nagyon tetszett, amit művelnek, hanem azért is mert ennek csak félig-meddig lehettem részese. A kisterem dugig telt, mire színpadra lépett a duó. Álomszerűen szóltak a hangszerek – és baromi hangosan. Csupán az arcát teljesen a haja alá rejtő szőkeség, a gitáros Gazelle Amber Valentine mikrofonja nem szuperált. Lefogadom, a közönség egy emberként várt arra kitartóan, hogy mindez mikor esik le az énekesnek, mert láthatóan sem neki, sem a keverőpultosnak nem jelentett problémát, hogy nem szól kifelé az ének. Vajon lesápadt vagy elpirult? Soha nem tudom meg, mert 20 perc után feladtam a testszínváltozásra lesést (lásd fenti ígéret), és annak ellenére kislisszoltam a teremből, hogy a zene amúgy elkapott.

A Suicidal Tendencies moszkvai helytartói, azaz a SIBERIAN MEAT GRINDER masszív rajongói haddal rendelkezik nálunk – megkockáztatom: rájuk többen voltak kíváncsiak, ha csak egy árnyalattal is, mint a főkolomposokra. Az októberben új albummal jelentkező (adtak belőle ízelítőt is egy dal erejéig) banda most sem okozott csalódást a thrashcore-fanatikusoknak és a pogóznivágyóknak. Az Iron Maiden: Powerslave-pólóban, a fején meg maszkban nyomuló énekes 3 lépés ide, három lépés oda színpadi beszorultsága mellett hozta a Mike Muir-os figurát, és hatásosan elszórakoztatták a nagyérdeműt. Elég jók voltak, de most nem tettek rám különösebb hatást. Azért elbólogattam…

A chicagói MACABRE mindeddig ismeretlen volt számomra, s talán rejtély is marad. A trió tagjai nem ma kezdték, a metáltörténeti középkor elején már nyomatták. Nekem gagyinak, papik hobbizenekarának tűntek, de ez csak az első benyomás volt. Kjell Månsson barátom rendesen helyre is tett: ez művészet, és különben se ítéljek pár szám alapján. Tökre igaza van, el is mentem enni egy retroburgert, majd ismét próbát tettem, de még akkor sem jött át a feeling. Így teljesen rá kell hagyatkoznom, hogy ezt a proto-death-grind-HC-metal csapatot értékeljem – ő mindenesetre egy nagyon különleges, ritkaságnak számító, 12 inches Macabre-EP-vel távozott (illetve már az érkezésekor megvásárolta gyorsan). Szóval, nem tagadom, szimpatikus arcokból áll ez a hármas, a fejmikrofonos gitáros-énekes Corporate Death (alias Lance Lencioni) pedig nagyon akkurátusan mesélte el minden szám ihletőjét, vagy idézett is a soraikból, mielőtt belemerültek a darába… Talán legközelebb.

A POSSESSED brutális volt és intenzív, intenzíven brutális és brutálisan intenzív. A dalaik és előadásuk bizonyítja: ezek 30 évvel a megírásuk után is magállnak a helyükön, sőt, sok mai death banda kapkodna utánuk. Jeff Becerra kiváló zenészekkel vette körül magát, hogy élővé varázsoljanak egy legendát. Amúgy is nagy tisztelet illeti a vokalistát, aki annak idején új életet lehelt a bandába, egyáltalán feltámasztotta zenekarként a kétlemezes kultusztárgyat. Nemcsak a Possessednek, neki is a túlélést jelentette valószínűleg. És hát, méltóképp mutatják be a zenekar munkásságát – mit méltóképp! mint a bivaly! –, ráadásul lemezt is ígérnek, amiről el is játszottak egy számot.

poss2.jpg

Amúgy pedig a két album, illetve a ’87-es EP, a The Eyes of Horror dalai sorjáztak – de mint valami penetráns apokalipszis, csak zúdították ránk egyre a hangförgetegeket (Daniel Gonzalez és Claudeous Creamer gitárokon, Emilio Marquez dobos, Robert Cardenas basszer), fájt és gyönyörködtetett egyszerre. És nem aprózták el: a Hordes of Hell turné második állomásán másfél óráig hengereltek, a közönség legnagyobb örömére. No és a sajátjukra – Becerra arca sugárzott az elégedettségtől!

PURCI DANCE PARTY 2017
Possessed (US), Macabre (US), Siberian Meat Grinder (RUS), Jucifer (US), Child Bite (US), (Crippled Fox, SYK (I), Skizo)
Budapest, Dürer-kert, 2017. augusztus 7.
Belépőjegy ára: 3900/4900/5900 Ft

komment

Címkék: Jucifer Possessed Siberian Meat Grinder Macabre Child Bite

Rémjó álomszínház (Alice Cooper, Saxon a FEZEN-en)

2017.08.04. 09:13 HORNER

Lenyűgöző, fenomenális, mind látványban, mind zeneileg kimagasló koncertet adott Alice Cooper és kompániája a FEZEN fesztiválon. Borítékolhatóan az év koncertje volt számomra.

Ha AC magyarországi látogatásainak évszámait egy matematikai sorozatnak képzeljük (1990, 1997, 2017), akkor józan számítás szerint legközelebb 30 vagy 40 év múlva láthatnánk ismét hazánkban. Bár egészséges, hosszú és tartalmas életet kívánok mindannyiunknak, azért a jövőre 70. életévét betöltő sztárral való találkozás ennyi idő után kétséges.

A „most vagy soha” attitűd mellett az egykor rongyosra nézett The Nightmare Returns videokazetta, az egy hete megjelent, több mint kiváló új lemez, a Paranormal, a két éve kiadott Hollywood Vampires-album is komoly szempont volt a csütörtöki lemenetel kapcsán. És akkor még nem is beszéltem Nita Straussról, a szemgyönyörködtető gitárnyűvő-fenoménról (l. The Iron Maidens, We Start Wars).

alice-cooper_paranormal_album-cover.jpg

Mindenekelőtt azonban még bemelegítésképpen a SAXONt is megnéztem a csomag részeként. Évtizedek alatt sem tudott megkapaszkodni nálam ez a brit banda, hiába tettem újra és újra próbát akár a régi, akár az újabb lemezeikkel, nem fértek közel a szívemhez. Koncertbeszámolókat olvasgatva viszont reméltem, hátha most, élőben sikerül megnyerniük. Nos, nem, nekem ez a boogey nélküli AC/DC-, fifika nélküli Iron Maiden-hatásokat keltő zene öregecskének hat, igazi súly, dög nélkülinek. Hiába az utóbbi lemezek címadóinak plusz ereje (Battering Ram, Sacrifice), nem mozgatott meg különösebben. Mindazonáltal hiba lenne nem objektíven nézni a másfél órás teljesítményüket, ami azért nem volt semmi. Biff fáradhatatlanul rótta a színpadot, el sem tudtam képzelni, mi mehet végbe a szolid negyven fokban a fellépő gúnyája alatt, bizonyára leadott menet közben 2 kilót. A basszer is rendesen bejárta a színpadi teret, cséphadarózott a rőzséjével, zeneileg sem lehet belekötni a csapatba – engem Doug Scarratt gitárszólója érzékenyített el először, de Nibbs Carter bőgőzése is megnyerő volt. Aztán… én sem tudtam a végső blokknak ellenállni: Heavy Metal Thunder, Princess of The Night, Wheels of Steel, Crusader, Denim and Leader. Kitettek magukért, nem vitás, csupán nekem nem működik ez átütően.

Alice tűzesőben fogant a színpadon 22.40 magasságában. Előtte lehullt a pókos, pókhálós, szemes molinó, és mögötte ott sorakoztak az extrém, betegarcú, bohócálarcú babák sorában az emelvényen a gitárosok, akik aztán szinkronban szépen le is jöttek az előtérbe, Brutal Planettel köszöntötte a nagyérdeműt a mester, hogy aztán a No more Mr. Nice Guyjal szédítsen el. Hol tőrt, hol kardot, vívótőrt, lovaglóostort, marshallbotot forgatott ez a jól konzervált úriember, akin távolabbról, de még a kivetítőkről sem látszott azt idő vasfoga. Utóbbiból kettőt a nézők közé is hajított. Szinte minden számnál átöltözött, hol hátrament ezért, hol egy a dobemelvény előtt álló ládából felbukkanó öltöztető baba segítette ebben – mindezt úgy, hogy dinamikailag egyáltalán nem törte meg a hihetetlenül megkomponált, lélegzetelállító show-műsort. Aminek nagyon is aktív részesei voltak a gitárosok, akik kinézetre LA klubjaiból szaladtak elő, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon. Prímák voltak mind a hangszereiken, de a prímet és a reflektorfény nagy részét így is a friss szerzemény, a gitáros lány, Nita Strauss kapta – nem érdemtelenül. (S itt kell megjegyezni, hogy a kivetítőre dolgozó kamerások, szerkesztő nem állt a helyzet magaslatán, úgyhogy nem sok idő elteltével egyszerűen ignoráltam a villogó képeket, amik egyáltalán nem közvetítették a színpadi akciók lényegét…)

Be kell vallanom, nem csak a 15 éves lánykák sikongattak a Poison felcsendülésekor, de a Billion Dollars Baibes is megborzongatott. AC valódi karmesterként szó szerint vezényelte a bulit, a gitárosok állandóan követték a szemükkel a pincebogár és dögkeselyű szerelemgyerekeként fogant Alice-t, és olyan amerikai/hollywoodi (rémálom)színházi show-t adtak, miközben a hangszereinek briliroztak, hogy nem győztem tudatosan lélegezni. Mindegyik húros kapott szólólehetőséget, Nita persze külön is, a dobakrobata Glen Sobel szintén megcsillogtathatta tudását, amihez a basszer Chuck Garric adta a felvezetőt.

nita_ac.jpg

(Kép forrása: Nita Strauss Facebook-oldala - Mester és tanítvány)

A Feed My Frankenstein alatt a véres köpenyű AC-t villamosfalhoz kötözték, hogy aztán Eddie-szerű hatalmas gólyalábas, báblényként térjen vissza Szörnyetegként-Teremtményként a színpadra. Az Only Women Bleed alatt AC egy bádogkukára ült, míg Tommy Hendriksen duplanyakú gitáron művelt csodát. Az új lemezt talán egyedül a Paranoiac Personality képviselte, de utána aztán rögtön elszabadult a rémálom – a jól megszokott, 35 éve színen tartott műsorral. (Volt közben játékbaba-rugdosás, feléledt, felhúzhatós babatánc is…) Jött a nővérke és segédeivel előbb kényszerzubbonyt húzott főszereplőnkre (I Love the Dead), majd amikor az kiszabadult, ki is végezték a guillotine-nal, hogy aztán arany ruhában visszatérve legyen 18 éves (I’m Eighteen).

Mi jöhetett ezután? Naná, hogy a School’s out! Egybefolyatva a Pink Floyd Another Brick in the Walljával, ahogy a HV-lemezen is. Konfettikkel, a közönség soraiba dobott óriáslabdákkal, amiket, amikor visszakerültek hozzá, AC a tőrével sorra kidurrantott, és szerpentinesővel árasztotta el a nézőket.

Tanítani való, amit ez a banda aznap este, és gondolom, estéről estére művel a színpadon – egy igazi zene- és horrorszínházi eseményt produkálva ultramagas nívón. A hangosítás is pöpec volt, nem lett katyvasz a három gitárból, hanem jól felismerhetően szóltak, egymást kiegészítve – bár néha mintha az ének is ennek a hangversenynek lett volna alárendelve.

Állandó csúcspont – minden pillanatát élveztem a másfél órás előadásnak. Bárcsak felvette volna valaki jó minőségben ezt a koncertet, ezt is „rongyosra” nézném!

FEZEN Fesztivál
Spend the Night with Alice Cooper (US)
Saxon (GB)
Székesfehérvár, 2017. augusztus 3.
Belépőjegy ára: 6690 Ft

komment

Címkék: Alice Cooper Saxon Nita Strauss

A metál tudománya (Interjú Tófalvy Tamás médiakutatóval)

2017.07.28. 06:38 HORNER

Underground, szubkultúrák változása, zenekarok felfutása a digitális technológia korszakában – Tófalvy Tamás Túl a szubkultúrán, és vissza. Populáris zenei színterek, műfajok és az internet című új könyve tudományos alapossággal dolgozza fel az utóbbi évek zenehallgatási szokásait – különös tekintettel, a szerző érdeklődése okán, a metálra és a hardcore-ra. Hogyan vált tudománnyá a metálzenekutatás, ki a hiteles előadó, mennyire ambivalens a lázadás fogalma, milyen ideológiák hatnak a metálzenei közegekben, milyen kölcsönös viszony alakul hanghordozók és műfajok között? – az egyéni zenehallgatási preferenciáin kívül ezekről kérdeztük a médiakutatót.

„2008 novemberében rendezték meg az első nagy nemzetközi metaltudományos konferenciát, éppen Mozart szülővárosában, Salzburgban, »Kemény fundamentalizmus: zene, metál, politika – első globális konferencia« címen. Az azóta eltelt öt évben összesen 11 globális konferencia zajlott le, többek között Prágában, Kölnben, vagy legutóbb az ohiói Bowling Green Állami Egyetemen, amelyről még a Wall Street Journal is beszámolt. Ezen a legutóbbi konferencián már közel 200 kutató vett részt négy kontinensről (…); megalakult a Nemzetközi Metálkutató Társaság, és több kimondottan a témára szakosodott tudományos folyóirat is elindult, mint például a Metal Music Studies” – olvasható a könyvedben. Te magad részt vettél már bármelyik konferencián? Mik most a legkurrensebb témák egy ilyen összejövetelen?

Sajnos még nem volt alkalmam részt venni a metálkonferenciákon, de természetesen nagy figyelemmel követem a programjaikat. Érdekes, hogy míg a klasszikus zene kutatásánál a kutató jobbára muzikológus, azaz egy-egy zeneszerző életművét kutatja, vagy magukat a kompozíciókat elemzi (milyen zenei hagyomány érvényesül bennük, hogyan komponálták?), addig a populáris zenekutatásban, így a metál esetében is, ez nem jellemző, a szociológiai vonal a hangsúlyos. Inkább kulturális antropológusok, szociológusok, társadalom- és humántudományok felől érkező tudósok térképezik föl a zene és a társdalom viszonyát.

Olyan témák kerülnek elő a konferenciákon, mint például a botswanai metálszíntér kialakulása: hogyan konstruálódik meg egy fekete kontinensbeli országban, társadalomban egy jellemzően európai, észak-amerikai zenei műfaj; milyen kulturális jelentésekkel bír például az átvett öltözködési forma, ami ott nehezen befogadható? Vagy hogyan ötvözi a zenekar a műfajt a saját helyi zenei hagyományaival – mindehhez hogyan viszonyul a család, a közösség?

Egy ilyen konferencián gyakran fölmerülnek a harmadik világbeli, manapság csak a „globális dél”-nek elnevezett területek zenekarai köré szőtt elemzések: hogyan születnek, alakulnak ki helyi metálszínterek, és milyen jellegzetességeik vannak. Talán sokan ismerik a Heavy metal in Baghdad című dokumentumfilmet, ami egy olyan zenekarról szól, akik amolyan Bay Area-típusú thrash metalt nyomtak a háborús Bagdadban. Már önmagában az is érdekfeszítő, ahogy a kulturális hullámok összevissza csaptak a jelenség kapcsán. Egyfelől a metál az ott állomásozó amerikai katonák anyaországából származó, tehát a helyiek többsége által ellenségesnek tekintett zene volt, és magát a zenei kifejezésmódot is offenzívnak tartották, bizonyos területeken pedig kimondottan tiltott tevékenység is volt ilyen zenét játszani.

Fontos téma még a gender, a társadalmi nem is, hiszen a metál műfaját jellemzően férfiak uralják. Érdekes, hogy ebben a közegben hogyan kommunikál valaki nőként, hogyan beszélnek róla, ő hogyan beszél magáról – ezek a szempontok mind előfordulnak ezeken az eszmecseréken. Ahogy az etnicitás kérdése is: ha fekete vagy (és mondjuk nő), az mit jelent számodra a metál közegében. Egyre elterjedtebbek az ilyen felállású zenekarok, miközben nagyon gyakran a metálközösség belecsúszik etnocentrista, rasszista és soviniszta diskurzusokba. Ott van például Phil Anselmo karlendítéses esete, ami a különféle, ellentmondásos politikai ideológiák jelenlétére utal a metálban – ez is fontos tematika.

Kommunkációtudományos szempontok is felmerülnek: az új platformokon (Facebook, Twitter stb.) hogyan kommunikálnak a színterek tagjai, a zenekarok és a közönség, szemben az évtizeddel korábbi formákkal.

 tt-1.jpg
Tófalvy Tamáskultúrakutató és kommunikációs szakember, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szociológia és Kommunikáció Tanszékének adjunktusa; a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesületének főtitkára; az International Association for the Study of Popular Music (IASPM) magyar tagozata, a Zenei Hálózatok Egyesület társalapítója és volt elnöke. Az idei könyvhétre két kötete jelent meg: A digitális jó és rossz születése. Technológia, kultúra és az újságírás 21. századi átalakulása (L’Harmattan); Túl a szubkultúrán, és vissza. Populáris zenei színterek, műfajok és az internet (Műút-könyvek).(Fotó: Draskovics Ádám)

Például a Myspace-en. A könyved egyik tanulmányában a Job For A Cowboy kapcsán elemzed az egykor új digitális platform elutasítását, mely az akkor szintén új metálműfaj, a deathcore kapcsán lett szitokszó. Ellenben később, például a Facebook elterjedésével, ez az elutasítás már nem érzékelhető. Miért nem?

A Job For A Cowboy esetében nem az volt a probléma, hogy fenn voltak a Myspace-en, hanem, hogy ott kezdték a karrierjüket. Az ellenpélda a Terror volt, akik a saját alműfajukon belül autentikus, hiteles zenekarként voltak számon tartva, olyan jelzőkkel ékítve, mint a „keményen dolgozó”, „őszinte”. Ők szétkoncertezték magukat, amivel megalapozták a hírnevüket, és amikor aztán megjelent az új platform, a Myspace, automatikusan elkezdték használni. Ellenben a Job For A Cowboy tagjai még nagyon fiatalok voltak, 15-17 évesek, amikor elkezdték a zenekart, nem tudtak hol játszani, ezért föltolták a számaikat a Myspace-re, és azon lettek híresek. Ettől aztán mindenki kiborult, hogy ilyet nem lehet csinálni, előbb meg kell dolgozni a sikerért, nem pedig csak ismerősöket szerezni egy platformon, hol itt a munkaetika? Évekkel később, amikor Job For A Cowboy már masszívan koncertezett, újabb és újabb lemezeket adott ki, már nem mondta rájuk senki, hogy szemét Myspace-deathcore-banda.

A Facebook már alapvető kommunikációs felület mindenki számára, de a zenedisztibúció terén eddig nem volt releváns – senki nem lett még híres általa. Szemben mondjuk a YouTube-bal, ahol be lehet futni, YouTube-sztárok vannak, de olyanról nem hallottam, hogy underground bandaként futott volna be ott valaki, és emiatt kezdtek volna rá köpködni.

Említetted a hitelességet – az egyik kulcsszó a könyvedben vizsgált fogalmak közül is, ami akár változó jelentéssel bír. Milyen értékek társulnak a magyar metálos közegben ehhez a fogalomhoz – ki, mi számít hitelesnek?

Egy olyan példát hoznék, amihez személyesen is kötődöm. A Thy Catafalque-kal ismeretséget szerző Kátai Tamás, amellett, hogy sikeres, a metál szintéren a rajongók, fanzinek, újságok által hiteles szereplőként van számon tartva. Hogy miért? Egyfelől fontos, hogy ő egészen magas produktívitású, aki régóta, folyamatosan jelentet meg albumokat – bizonyos szinten lehet erre is építeni. Másrészt az is hozzájárulhat a hitelességéhez, hogy miként épít be újabb és újabb elemeket a zenéjébe. Például ha valaki tiszta éneket tesz az avantgárd black metalba, el is idegenítheti vele a rajongókat, mondván hogy ezzel a zene rögtön elpoposodik és -mainstreamesedik. Ő is használ tiszta éneket, de esetében ez az elutasítás nem történt meg, ennek pedig az lehet a magyarázata, hogy más területeken ellensúlyozta extremitással. A számai nem lettek megközelíthetőbbek, rövidebbek, rádióbarátabbak vagy egyszerűbbek a számszerkezetek, kompozíciók, és a hangszerelésben sem hagyta el az erőteljesen torzított, zajos gitárhangzást.

Érdekes, hogy ezzel együtt vannak olyan zenekarok, akik amikor „poposabbra” váltanak, mégis megtartják a rajongótáboruk elismerését, ugyanakkor valakik pedig egész gyűlölethullámot kapnak a nyakukba, mikor meglépik ezt (legutóbb a Suicide Silence kapcsán számoltak be a lapok arról, hogy csökkentek a lemezbevételeik, visszaesett a koncertlátogatottságuk).

Vagy ott az Opeth esete. A klasszikus, hörgős death metalt keverték a nagyon tiszta énekkel és akusztikus elemekkel, ami miatt igen népszerűek lettek – ez egyfajta védjegyükké vált. Egy izgalmas kísérletként egyszer kiadtak egy páros lemezt, Deliverance és Damnation címmel, ahol e kettő stíluselemet különválasztották: a Deliverance egy progresszív death metal lemez volt, a Damnation pedig egy akusztikus rocklemez, kizárólag tiszta énekkel. A korabeli kritikák alapján fantasztikusan fogadott album volt mindkettő, és senki nem kritizálta azzal az utóbbi lemezt, hogy „nem metál”. Mostanában viszont, amikor a zenekar progrock-irányba ment el, az egyik kedvenc metálkritikai blogom, a Heavy Blog Is Heavy egyik kritikusa (miközben hosszan ír legújabb lemezükről, a Sorceressről) több bekezdést szentelt annak, hogy kifejtse: nem azért nem tetszik neki, mert nem metál, hanem mert a dalok nem annyira jók, elvesztette a zenekar az egyedi hangját. Több rajongónál problémákat vetett fel, hogy az Opeth eltávolodott attól a hagyománytól, ami eddig a hitelességüket biztosította, de ez nagyon nehezen elválasztható attól a jelenségtől, hogy az újabb lemezek azok körében sem váltak különösebben népszerűvé, akik a korábbi akusztikus anyagokat kedvelték.

De találunk arra is példát, amikor egy zenekar eleve dallamos énekkel, könnyebben befogadó számszerkezetekkel tesz szert hitelességre, még azok számára is, akik elítélnek másokat egy ilyen váltásért – lásd a Deftones példáját. Jellemzően senki nem mondja rájuk, hogy inautentikus, mainstream, hiteltelen zenekar volnának.

17_06_04_tofalvy_borito.jpg

A vicc kedvéért hitelesítsünk Téged is: vajon milyen értékek mentén lehetne beazonosítani a metál világában? A teszt a szokásos: milyen gyakran vásárolsz lemezeket?; töltesz vagy veszel?; bakelit, cd, mp3, stream, felhő, kazetta? Mennyire vagy trve?

Nem a klasszikus metál felől érkeztem az extrém zenékhez, úgy 18 éves koromig egészen más zenéket hallgattam, mondjuk ki: alteros voltam. VHK, Kispál, Másfél, Korai öröm, Pearl Jam, Nirvana – ezek voltak a meghatározó élményeim. Aztán a modern metál jött először képbe, olyanok, mint például a Rammstein, később a Laibach, és az ezredfordulótól jöttek az extrémebbek, például a Blind Myself, majd a metalcore, a Converge, The Dillinger Escape Plan, Botch, a new school hardcore bandák aztán jött a posztmetál: Isis, Cult of Luna, később az ambient, dark ambient.

Régebben még megvettem a legizgalmasabbnak tűnő zenekarok fizikai hanghordozóit, a ’90-es években kazettán, később cd-n. Egy átmeneti időszakban, a kétezres évek elején még kiírogattam szépen audio cd-kre, majd mp3-ba a letöltött lemezeket, de pár évvel később már én is elhagytam ezt. Ma már én is okostelefonról hallgatok zenét, de azért elég ódivatú vagyok. A mai napig letöltöm a nekem tetsző albumokat, miután Bandcampen vagy YouTube-on belehallgatok. Nem használok streaming szolgáltatásokat (Spotify, Deezer), mert úgy tapasztaltam, az engem érdeklő underground zenék közül a legtöbb nem található meg ezeken.

Volt időszak, amikor tudatosan felhalmoztam rengeteg zenét, de ma már inkább az a célom, hogy olyan zenéim legyenek, amiket valóban hallgatok és szeretek. Időnként átfésülöm a zenéket, és törlöm azokat, amelyek csak a „gyűjtemény” teljessége miatt kerültek oda – van egy olyan 1000 albumból álló állományom, amit folyamatosan frissítek, cserélgetek.

A Nielsen Music zenefogyasztási szokásokat mérő, 2017 első félévét vizsgáló jelentése alapján először történt meg, hogy az Egyesült Államokban a hiphop és az r’n’b lenyomta a rockzenét (25,1:23%), köszönhetően a streaming szolgáltatásoknak. Ellenben, ha a fizikai hanghordozók piacát vesszük, ott még mindig a rock(benne a metál)zene vezet (40%-kal). A technológia terén ennyire konzervatívok lennének a metálosok?

Ez is gyönyörű példája annak, hogy a bizonyos társadalmi hátterű fogyasztói közösségek jelenléte és társdalomban betöltött jelentőségük hogyan helyez előtérbe bizonyos művészeti formákat. Nem azért tör előre a streamen a hiphop és az r’n’b, mert az jobban illik a streamhez, mint a metál, s nem azért azok népszerűbb műfajok. Hanem mert azok az emberek, akik ezeket a szolgáltatásokat többet használják, ezt a típusú zenét, műfajt jobban szeretik. Az ő platformhasználatuk fölemel egy műfajt. Amihez aztán a zeneipar alkalmazkodik: ha ezen műfajok szerepe egyre nő, akkor az általános arányuk is megnő. Ha a fizikai adathordozók eladása nőne, akkor az azon elkelt műfajok szerepe is nőne.

Ami a metálzene-hallgatók egyfajta konzervativizmusát illeti, azt hiszem, van nekik ilyen, de a gyökereit nehéz megindokolni. Hiszen a metálzene hivatalosan a lázadásról szól, a hagyományos keretek feltöréséről. Érdekes mód a konzervativizmus a tradicionalizmusban nyilvánul meg sokszor: sok metálműfaj (power, heavy, viking) tematikájában figyelhetjük meg a múlthoz való visszanyúlást.

Nálunk, magyaroknál a metálzenei konzervativizmus érdekes játéka figyelhető meg: sok metálzenész és -rajongó a jobboldali ideológiákkal szimpatizál, miközben a metál per definitionem lázadás, aminek az értékei a baloldali gondolatkörhöz köthetőek.

Elég csak a kánon alapjának tekintett Black Sabbath birminghami proletár közegére utalni.

Abszolút! De visszautalhatok a metálkonferenciák témáihoz is. (Tegyük hozzá: a metál nem egy zenei műfaj, hanem sok alműfajra és alideológiára oszlik, melynek egyes pontjai távolabb vannak egymástól, mint a metál a mainstreamhez képest. Nagyon diffúz, sokféle orientáció megfigyelhető.) Érdekes, hogy a politológia és eszmetörténet szempontjából a klasszikus jobb- és baloldali ideológiák egyszerre jelennek meg egy alműfajon belül. A tradicionalizmus és a konzervativizmus mellett élő lázadás eszméje – ami legegyszerűbb formájában a „menj szembe a többségi társadalommal” útmutatásában jelenik meg – kimondottan antitradicionalista elképzelés. Hiszen a tradicionalizmus szerint a társadalmi rend követendő modell, a meglévő társadalmi struktúrára kell építeni, nem lerombolni azt. Ugyanakkor rengeteg olyan ideológiát látunk a metálszíntereken belül, amik valamilyen módon visszanyúlnak egy ősi múlthoz, és ezzel a visszanyúlással szeretnék kívül helyezni magukat a mai többségi társadalmon.

Az olyan, radikális eszmék, mint például a nemzetiszocialista black metalé, (NSBM) egyáltalán nem jellemzőek tömegesen a metálzenére. Személy szerint bármennyire is elítélem, kultúrakutatóként érdemes megfigyelni, milyen módon használják a saját nemzeti hagyományaikat, mondaköreiket, építik be a vulgarizált sátánista eszméket az ideológiájukba, hogyan van ez összhangban a vizualizációval, milyen hangszerelésben, hogy kommunikálják mindezeket az ideológiákat, és ez hogyan illeszthető be a társadalom- és egyházellenes retorikába. Miközben mégis a nemzeti jelleget hangsúlyozzák. Ez a gyakorlatban sokszor azt jelenti, hogy visszanyúlnak a kereszténység előtti pogány idők nemzeti egységéhez, már amennyi ebből artikulálható, és hogy fittyet hánynak mindarra a kritikára, hogy ez a nemzeti egység eleve konstrukció, fikció, amire valójában nem lehet támaszkodni.

Időzzünk még el a lázadásnál! Úgy látom, a metál zenekarok szépen, lassan átvették mindazt az üzlet- és marketingpolitikát a popzeneipartól, ami ellen korábban kifogást emeltek. A közönségükhöz is pont úgy szólnak, ahogy a popsztárok. A lázadás helyébe konformizmus lépett, a lázadás üres szlogen lett, hagyománykövetés a műfajon belül.

Húsz-harminc év alatt a korábban nagyon-nagyon kilógó, a többségi társadalom felől extrémnek tartott jelenségek, közösségek megalapozták a saját világukat, amelyen belül már kényelmes kispolgári életet lehet élni. Keith Kahn-Harris 2007-es Extreme Metal: Music and Cultume on the Edge című, máig egyetlen tudományos metálmonográfiájában ír arról, hogy a munka világa mennyire hétköznapi tud lenni a metál színtéren belül: a szervezők, fanzine-készítők, menedzserek, újságírók, pólóárusok valójában 9-től 17 óráig tartó munkát végeznek – tisztességgel, akár egy irodai dolgozó. Ez nem az a rock ’n’ roll életforma, amit elképzelünk, vagy ami 50 éve még talán megvolt. Ez az intézményesülés következménye.

Másrészt itt van az öregedés problémája: régebben a lázadó jelleg összekötődött az ifjúsági kultúrával. Ma a gothok a gyerekeikkel vonulnak fel, a metálfesztiválok is családbarátként hirdetik magukat.

És ahogy említetted, a metálos közeg is popularizálódott csatornákat, módszereket használ. De nemcsak az underground halad a mainstream felé, a mainstreamnek is le kellett nyúlnia az undergroundhoz, mert már nem működtek a tradicionális zenedisztribúciós csatornák. Régen a lemezkiadás mellett a koncert csak reklám volt, mára ez megfordult: a koncert és a merchandise lett a a megélhetés fő eleme, a hanghordozó pedig a reklám. Ezt azért elég régóta csinálja így az underground.

Kölcsönös tanulási folyamat jellemzi az undergroundot és a mainstreamet: a piacaik szerkezete ma már nem olyan radikálisan különböző.

zeneihal.jpg

Vezetője, alapítója voltál a Zenei Hálózatok folyóiratnak, blognak, egyesületnek, könyvet is jelentettetek meg. Mit kell erről az online platformról és közösségéről tudni?

Körülbelül tíz éve kezdődött a bloggal, amiről egyre inkább a Facebookra helyeződött át a hangsúly, és két éve debütált a folyóirat, ami egy tudományos-szakmai gyűjtőhely kívánt lenni mindazoknak, akik populáris zenei kutatással foglalkoznak. Az első számunk egy „óriás kislemez” volt, egy Sickratman-portré, aminek célja volt a magyar populáris zenekutatásban megteremteni egy, a magyar zenei újságírásban meg pláne nem gyakorolt műfajt: narratív folyamban, kommentár nélkül bemutatni egy szerintünk érdekes, a zenei színtérre hatást gyakorló figurát (szerepét, hátterét, családját, megfontolásait).

A következő számunk a roma hiphopot járta körül: a romaság, a VIII. kerületiség hogyan jelenik meg a romák által készített zenékben; a Fekete vonattól kezdve rengeteg zenekar szövege került elemzésre. Itt is előkerült az etnicitás kérdése: hogyan veheti fel egy VIII. kerületi roma, mondjuk, egy chicagói gettóban élő feketének a szerepét.

A csoport legutóbb májusban rendezett egy nemzetközi konferenciát a Zenetudományi Intézetben, Communicating Music Scenes: Networks, Power, Technology címmel. Sok minden van még a tarsolyunkban, interjúk, kritikák, de mi is erős forráshiánnyal küszködünk, a munkánk pedig önkéntes.

komment

Címkék: underground szubkultúra Tófalvy Tamás

Siva a kanyarban sincs (Sepultura, Obituary, Fostartály – Rockmaraton 2017/5.)

2017.07.16. 10:50 HORNER

WC-papírszerpentin-esővel, -pumpákkal és -kefékkel fogadta a közönség a Fekália magyarországi képviselőit. Soraikban feltűnt egy banánember, egy felfújható gumicápa és egy plüss punk paci is. A FOSTARTÁLYt – ahol mindenki János (a doboknál Pőcz Balázs a Paediatricianból, gitáron Atheist a Limb For A Limbből) – mindig öröm, és kitüntetett pillanat színpadon látni. Hogy olyan „örök klasszikusokra” csápoljunk, mint a Vén hülye buzeránsok, a Pofáncsapott víziló, vagy a storytellinges Lehugyozott egy látássérült a Burger King emeletéről. Emellett persze volt a Szang, az Űrgyűrűfütty, a Fika, az SZTK, a Kofa, a Kibaszott dühös dal, a Djódjegér, a Hamza Tímea, a körzeti nővér, a Szemöldöktetkó vagy A szippantóskocsi balladája, továbbá a Társadalomkritikus szám, valamint a This is an english song is. Szóval a Return of the Jani lemez örökbecsűi. Némi Birodalmi lépegetővel. Egy idő után a vokalista megszabadult a pulcsijától, és alatta a nem kevéssé provokatív Megadeth-pólója kiváltotta az „Avokádó” kórust, adtak is aztán pár szemet belőle, majd a basszer Mustaine-maszkban hergelte a vidámkodó nagyérdeműt. Tényleg fergeteges volt.

fostartaly-return_of_the_jani_front_1.jpg

Nos, ehhez képest a floridai OBITUARY szürkének is hathatott volna a nagyszínpadon. De nem. Pusztítók voltak. Üres és értelmetlen zenei pusztítást végeztek, de hihetetlen minőségben. Én sem szabadultam a hatásuk alól. Élesen, precízen szól… mit szólt, bombázott a death metaljuk, miközben a csodás hajú Trevor Peres és a rendkívül kigyúrt Kenny Andrews félelmetesen jókat szólózott. A szintén irigyelt hajú John Tardy meg hozta a formáját, üvöltött, süvöltött, a közönséggel való kommunikációra nem pazarolta a drága időt. Láthatóan ereje teljében van a csapat, mosolyogtak is rendesen, Donald Tardy menet közben koccintott Trevorral, de ivott a mi egészségünkre is. Vagy arra is jutott a cséplés közepedte ideje, hogy kiintsen a színpad oldalán bangelő ektomorfos Farkas Zotyának. Terry Butler meg, mint valami élő szikla: maga volt a robosztusság. Nem vagyok Obi-fan, nem ismerem fel a számokat… de tényleg lassan elrohadtunk, ahogy búcsúzóul elhangzott a Slowly we rot. Le a kalappal!

Két WC-papírba csomagolt lány/fiú is feljutott a színpadra, de őket is rövid úton visszatessékelték a tomboló katlanba, ahogy a gatyáját lehúzva, a fenekét megmutató srácot is a Gutalax műsorán. Hiába, ez a ToiToiStory – a Fekália cseh helytartói, akik most is a védjegyüknek számító fehér dekontamináló kezeslábasban álltak a színpadra, hogy eljátsszák a malacok vs. békák hangversenyt. Sivításra kurutty és brekeke a válasz. Shit of it all – ahogy a számcím is sugallja. Mivel tudtam, mire számíthatok, most csak rövid időt töltöttem a mellékhelyiségükben, aztán szartam rájuk.

Átpártoltam a másik nagyszínpadhoz, ahol a POKOLGÉP adott fergeteges koncertet. Na, ők legalább jól szóltak. A közönséget igencsak beindították a széles repertoárból válogatva, legyen az a korai idők dala (A háború gyermeke) vagy a legutóbbi Metálbomba album száma (Ringben, Véssétek fel) – és persze, hogy éjfélkor megkondult a harang, és az ördög templomba ment!

Kávé, pizza – megrendítő pillanat: a sorban előttem maga a fesztivál ikonikus Rockfaterja. Még be is vonna a beszélgetésbe, jó fej, de én csak, zavartan a meghatottságtól, motyogok valamit…

rockfater.bmp

Vissza a koncertsátorhoz. Nem elég, hogy a belga deathes Aborted helyett, ugye, a görög thrashes Suicidal Angels kapott lehetőséget, befigyelt nekik egy 25 perces csúszás, így aztán igazán igyekezniük kellett, hogy a főfőattrakció kezdéséig, azaz szűk negyed óráig még maguk előtt tartsák a közönséget. Mert hát, nyilván, átmennek. Bele is adtak apait-anyait, a szokottnál is gyorsabban kenték, de ez az átlagos, cizellamentes kapkodós döngölés nem hatott meg most sem.

SEPULTURA+szombat=óriási tömeg. Számszakilag talán nem tévedek nagyot, de mintha aznap este annyian lettünk volna, mint a korábbi napokon összesen. Nem kell rajta csodálkozni, a brazilok hatalmasat gurítottak a januárban megjelent új lemezükkel, a Machine Messiah-rel. Ki hitte volna, mi? Hogy a Roots utáni 20 év üresjárat, nem emlékezetes nótái után egy ilyen, messze nem vissza a gyökerekhez, hanem inkább útmutató jellegű lemezzel rukkolnak elő. Nekem egyelőre az év albuma. Vártam is nagyon, hogy sok szám felbukkan majd róla.

sepu.jpg

Nem is kellett csalatkoznom, öt szám is elhangzott a csodáról (I am the Enemy, Phantom Shell, Sworn Oath, Iceberg Dances, Resistant Parasites). Kicsit karcosan, horzsolón, némelykor recsegően szóltak, de hát ez egy koncert. És Derrick is sokkal jobb formáját hozta, mint a legutóbbi, jubileumi bulin, közönségbarátabb volt, és perkázott, ahol kellett (azért Kisser is köszöntötte az egybegyűlteket). Míg ellenben Paulo Jr. végig visszahúzódva, a hangfalak árnyékban, de láthatóan nagy energiákkal játszott az egyébként király molinó előtt. Kisser szólói pedig elképesztően finomak. És akkor álljon itt nagybetűkkel a Sepu-isten neve:

ELOY CASAGRANDE

Amit ez a 26 éves fiatalember művelt a dobok mögött, az tényleg nem emberi, és a többkarú, pusztító Siva ehhez képest amatőr. A gitárhoz képest amúgy is elől volt a dob, de mit bántuk, a 70 perc szinte egy félelmetesen komplex dobszólómutatvány volt. A szem belefáradt a kezének követésébe, a fülről nem is szólva! Elképesztő volt, nem is tudom, kihez hasonlítani. Legfelső liga.

eloy.jpg

Mi hangzott még el? Kairos, Desperate Cry, a duplán-triplán felgyorsított (Eloy diktálta a tempót) Inner Self és Arise, Choke, Territory, Refuse/Resist, Ratamahatta, végül a Roots Bloody Roots – talán nem hagytam ki semmit, a 70 perc baromi gyorsan elszállt. Nagy jövő vár a Sepulturára.

Továbbra is fenntartással kezelem: szerintem a régi dalok egy gitárral nem szólnak úgy, ahogy szeretném. De nem lehet ezzel mit kezdeni, máskülönben hibátlan koncert volt, nem volt hiányérzetem, ha csak az nem, hogy még hallgattam volna őket, egészen addig, míg teljesen be nem áll a nyakam…

Summa summarum: az idei Rockmaraton szuper volt (habár alig vártam már, hogy megszabaduljak a belépő-karkötőmtől). A leglátványosabb show-t kétségtelenül az Arch Enemy adta, a legvidámabb bulit a Fostartály, a minőséget sem az Amorphis, sem az Obituary kapcsán nem lehet megkérdőjelezni. A meglepetés a Hammerfall volt számomra; a legjobb koncertet pedig a Moonspell és a Sepultura jelentette a látottak-hallottak közül. Hadd búcsúztassam valami közhellyel az öt napot: soha rosszabbat!

ROCKMARATON FESZTIVÁL 2017
Sepultura (BRA), Obituary (US), Fostartály
Dunaújváros, Szalki-sziget, 2017. július 15.

komment

Címkék: Sepultura Rockmaraton Obituary Fostartály

Felemel és letaglóz (Rotting Christ, Hammerfall – Rockmaraton 2017/4.)

2017.07.15. 10:37 HORNER

Háromnegyed tizenegykor értem be a fesztivál terültére péntek éjjel. Finom kávé elfogyasztása után elbattyogtam a lengyel Batushka fellépésének színhelyére. Kár volt sietnem. A sátor tömve, messziről hangzik a „mi a fasz van?!”, a színpadon pár ember gitárokkal a nyakban, elszórt lengyel beszéd. Pedig már jócskán mennie kellene a műsornak. A tömeg azonban meglepően toleráns a fentiek ellenére, még ötven perces időeltolódás után is, mikor végre elkezdődik a mise, ott áll és lelkesedik. De hiába az előadáshoz használt szószék, karó hegyére tűzött koponya, karos tartókon gyertyák, csuklya alá bújt zenészek, füstölőt lengető, ornátusban celebráló kövér főpap, a késés miatt nem sokáig tudok a poszt black metaljukat fülelve időzni, mivel a ma esti számomra főattrakció görögök előtt a nagyszínpados Hammerfallon akarok akklimatizálódni. A Bátyuska most lemaradt rólam, ismét.

hammerfall_silja_line_galaxy.jpg

Oscar Dronjak pörölye (Fotó: Silja Line Galaxy, zenekari Facebook)

Pár perc és a nagyon óriási, és nagyon gagyi molinó elé intróra bevonulnak a svédek. A HAMMERFALL-gitárosok hangszerei olyan élesen és fémesen, tisztán és mennydörgésszerűen szólalnak meg, hogy tanítani kellene a hazai színtéren, zenésznek, hangosítónak egyaránt – mert ez egy szakma!... A tegnap fellépő Moonspellhez hasonlóan jubilálnak ők is, 20 éve lengetik és emelik magasra a heavy metal zászlaját. De még milyen magasra! – ez éjjel kiderült. A svédek vegytiszta, pH-semleges heavy metalja szögegyenes, faék egyszerűségű, mégis jó érzés így a koncerten hallgatni. Mert komolyan és magas minőségben tolják. Jók a gitárosok, akik szólózni is tudnak, habár ezek a szólók inkább klisék; kiváló az énekesük, Joacim Cans hangja tegnap éjjel is topformában volt. Láthatóan szeretik is, amit csinálnak. És nagyon tudnak heavy metal himnuszokat írni. Mégha túl sokszor is csap le bennük a pöröly – Oscar egyedi kinézetű gitárteste is megmosolyogtató, de amúgy remek. (Ez az Oscar legalább annyit öltözött át tegnap koncert közben, mint Axl a Gunsból, egy pillanatra lankadt a figyelmed, már megint új pólót, mellényt viselt…) Viccesen szinkronmozognak, bangelnek, de elejétől a végig a közönséggel összhangban. Cans nemcsak irigylendő orgánummal bír, de elképesztően jó frontember is. A közönség pedig… kurva sokan voltunk (biztos besegített ebbe a péntek is)! Mint az Joacim spontán, de reprezentatív felméréséből kitűnt, a színpad előtt tartózkodók fele volt már Hammerfall-koncerten, sokan az éveleji pesti koncerten is, míg a fesztiválozók másik fele, ahogy jómagam is, most debütált Hammerfall-koncertlátogatóként. És hát ez a kalapács nagyon odab@szott! Nem mondom, hogy most nyakra-főre a lemezeiket fogom hallgatni, de ha legközelebb egy fesztiválon csomagban megkapom őket, mint most, nem fogok elugrani, ahogy most sem, sőt!

Jellemző precizitással, alighogy elhalt a svédek ráadásának utolsó hangja, már csendült is fel az ötven méterrel odébbi sátorban a görög ROTTING CHRIST programjának intrója – engem, persze, ott talált, mert ezért fáradtam ma(?) le, ugyanis a tavalyi Rituals albumuk miatt igen magas árfolyamon jegyzem őket. A tavaly őszi, Inquisitionnel közös turnéjuk budapesti állomására végül nem mentem el (milyen érdekes, a fesztivál majd’ mindenkit lehoz az előző év budapesti megmérettetéseiről… – először és mindezidáig utoljára 2003 január végén láttam őket a gödöllői Trafóban, ahová a fellépőtárs Primordial végülis nem érkezett meg).

rc2017.jpg

Sakis (a fotó nem a Rockmaratronon készült, ott nem volt háttérvászon, zenekari Facebook)

Tartottam is tőle, hogy a fesztiválokon inkább csak mutatóba játszanak a szeretett albumról, de a vörös és zöld fényekben fürdő show nem hogy nem okozott csalódás, hanem nagyon is élvezetes volt. Ha a Hammerfall koncertje, megszólalása légies és felemelő, akkor a Rotting Christté letaglózó és beteges. Utóbbit értsd a riffekre, dalszerkezetekre: kifacsar, mint egy kínpad.

A Tolis tesók kiváló – csak azért nem írom, hogy fekete misét, mert ennél jóval több volt – celebráltak, ehhez különösebb kellékekre sem volt szükségük. Elég volt üvölteni, suttogni, melldöngetni, rázni az öklöket, a közönséget bevonni – erőt sugározni. Zeneileg különösen a dobos Themis nyűgözött le, ha lennének orrszarvúcsordák, valahogy így rengetnék meg a földet, ahogy ő tette. És hát játszottak a legutóbbi albumról is, megnyugodthattam.

Folyt. köv.

ROCKMARATON FESZTIVÁL 2017
Rotting Christ (GR), Hammerfall (S)
Dunaújváros, Szalki-sziget, 2017. július 14.

komment

Címkék: Hammerfall Rotting Christ

Bűbáj hatása alatt mentem a Picsára (Moonspell, HétköznaPI CSAlódások – Rockmaraton 2017/3.)

2017.07.14. 08:28 HORNER

Furcsamód már a megérkezésem előtt szondáztattak a rendőrök.

Az Apey and the Pea műsorának végére értem be, még 3 számot volt szerencsém elcsípni. Nem lehet nem komálni – ősbrutál metálriffek, zsigerileg hat, le is cövekeltem azon nyomban a színpadjuk előtt. Nemsokára itt a 3. lemez, kíváncsian várom.

Rengeteg idő volt még a portugálok fellépéséig, sok választás nem révén, az olasz Talco koncertje mellett voksoltam. Nem bántam meg, „ma ők voltak a Paddy and the Rats”, a bolondos, bulibanda: rézfúvósokra kihegyezett italo rock ’n’ skajuk nekem a szépemlékű Madnesst idézte. Szusszanásnyi időre nem álltak meg, nem engedték el a közönséget egy hangnyi szünetre sem, a harsonás és a trombitás srác meg külön műsort nyomot, összehangoltan, egymás tükörképeként tombolt, ugrott, fordult. Meglepő módon lekötött a produkciójuk, volt benne spiritusz, csak akkor vontam összébb a szemöldököm, amikor időnként átmentek lakodalmasba – mondjuk, a közönség egy részének legnagyobb örömére.

Kilenc magasságában azért pát mondtam nekik, időt akartam adni a 21.20-ra kiírt aznapi „főbandámnak”, hogy mire kezdenek, tisztuljon kicsit a fülem. Elhelyezkedtem a színpad előtt, és átpillantva a sátorhoz, megállapíthattam, az AWS kegyetlen elánnal nyomja, és marha sokan, nagy lelkesedéssel éltetik őket.

Ám mikor a közönség előtti fotót készítették, már fel is hangzik a MOONSPELL koncertjének intrója. Nem hiába tértem át korábban, ők is korábban kezdtek, 10 perccel.

És rögtön a hatásuk alá is kerültemUnder The Moonspell!

moonspell-2017.jpg

Nekem új infó volt, hogy jubileum miatt az első két lemezről raktak össze programot, de milyen kellemes meglepetés! Jött is mindjárt a Ruin & Misery, majd az A Poisoned Gift. Kicsit még zavaros volt a hang, de így is elsöprő boldogságérzet kerített hatalmában. Ahogy múltkor is. Raven Claws, majd Mephisto. Fernando Riberio a ritka kiváló frontemberek erejével, informatívan, de nem tolakodóan kommunikált a közönséggel, miközben az énekhangja is jó formáját mutatta. De a számok alatt is eladta és előadta magát, gesztikulált, ha kellett, "eljátszotta a dalt". De a teatralitás ellenére is méltóságteljes és organikus volt az egész. A hetedikként elhangzó számra egy lézeres kesztyűben tért vissza a színpadra, a dal alatt annak zöld nyalábjaival pásztázta a közönséget.

A dal elhangzása után aztán, puff neki, valami műszaki probléma kényszerpihenőt hozott pár percre. Tényleg röviden, nem is törte meg a koncert lendületét, Fernando visszatért egy denevérszárnyként is értelmezhető köpönyeget terítve a vállára, és jött természetesen "a hungarian blood"-nak ajánlva a Vampiria. És hamár magyarok, Riberio sok-sok „köszi”-vel és „köszönöm”-mel hálálta meg a támogatást! Előkerült aztán a népdal Ataegina, majd a Katatonia legénységének ajánlva az Alma Mater. A záró, 11. tétel pedig nem is lehetett más, keretezve a tényleg old school programot, mint a Full Moon Madness. A végén, megdicsőült pillanatokban, mind az öt tag karját felemelve egyszerre tapsolt, ahogy a közönség százai is! A hűvös idő ellenére is elöntött a melegség, ez egy nagyon klassz koncert volt, ugyanazt mondhatom mint tavalyelőtt, ha jönnek, ismét menni kell!

Fellelkesülve nyargaltam át a PICSÁra. Folyamatosan, szégyellnivalóan megy örökké a picsogás, semelyik banda nem akar politizálni, megosztani a közönséget, be vannak fosva rendesen. Nem úgy ezek a pécsi legények, akik igenis politizálnak a színpadon, lemezeiken, nem is akárhogyan, szellemesen, szociálisan érzékenyen, szókimondóan, kritikusan. Én a legutóbbi, . (pont) című lemezükbe habarodtam bele két éve, szeptemberben meg jön az új, a Nihilista Rock ’n’ Roll.

pop66.jpg

Meglepett, mennyire vékonyan szólnak, értsd: szarul. De ez egyetemes tapasztalat, a külföldi bandák megdörrennek, a képedbe másznak, a magyarok meg lepkefing hangzással bírnak. A keverő előtt álltam! Aztán mögé kerültem, és minő abszurdum, ott jobban hangzott! Én aztán meg nem mondom, miért.

A dalok mindenesetre Abszurdisztánról szóltak, ahogy már a ’90-es éve eleje óta. Szóval ne ultrabaloldalazzon itt nekem senki! Kicsit statikus volt a színpadi összkép, de szimpatikus, igazából a szövegek visznek mindent, amiket a jól eltalált dallamok támogatnak meg. Örültem, hogy egy dalcsokornyit csalódhattam.

Bár a Katatoniára és a Prosecturára is kíváncsi voltam, energiatakarékossági okokból most kihagytam őket, (el)telve voltam amúgy is a Moonspell-lel, nevezzetek nyugodtan papírkutyának.

Egyáltalán nem furcsamód a távozásomkor szondáztattak a rendőrök.

Folyt. köv.

ROCKMARATON FESZTIVÁL 2017
Moonspell (P), HétköznaPI CSAlódások
Dúnaújváros, Szalki-sziget, 2017. július 13.

komment

Címkék: Moonspell Hétköznapi Csalódások

Nők a fronton (Arch Enemy, Agnostic Front, Jinjer – Rockmaraton 2017/2.)

2017.07.13. 13:21 HORNER

Nem, nem a fesztivál területén a levegőben konstans jelenlévő Mariskára gondoltam…

A keletukrán JINJER magyarországi fellépésein jól demonstrálható, hogyan jut egyre előrébb a kvartett. Először még csak tizenvalahány embernek játszottak egy csepeli klubban, egy évre rá már a Dürer középterme telt meg a kedvükért, majd a Trivium előtt nézhette meg őket a nagyérdemű a Barba Negra Trackben, aztán idén nyáron már a Rockmaraton nagyszínpadán nyomják több ezer ember előtt. Nem kétséges, hogy e figyelem inkább Tatjanának szól, semmint a zenéjüknek. Utóbbi ugyanis elég céltalan, 13 egy tucat, elhangzása után 5 perccel már egyetlen hangra sem emlékszik az ember – ez a djentes, komplex technikázós muzsika csupán az előadás pillanatához van kötve. Az előadást pedig maga Tatjána jelenti.

Szerda este Trinityként jelent meg a színpadon, éppen csak a napszemi hiányzott róla, ami jó is, mert szép szeme van. A fekete testre simuló latex kiemelte karcsúságát, törékenységét, és annál nagyobb volt a kontraszt a türkiz rúzzsal kiemelt ajkai közül kiszökő, kegyetlen oroszlánbömbölésnek. Én meg, mint a riadt gazella, lemerevedtem rögtön. Nagyon vonzó a hangja a leányzónak, jó a színpadi mozgáskultúrája is, ügyesen váltogatja a bömbölést az éneklős részekkel – egy valamiben érdemes még fejlődnie, amiben a később következő Alissa köröket ver rá a maga módján: ez a közönséggel való kommunikáció.

tatjana.jpg

Szó se róla Tatjána is próbálkozott, de ennél sokkal több kell, főleg egy fesztiválon, ahol nem a saját rajongói mag áll a nézőtéren, hanem a legtöbben még csak nem is hallottak róluk, őket kell a keblére ölelnie, hogy aztán visszaöleljenek. A fogadókészség láthatóan megvolt, rengeteg lány is érdeklődve figyelt, egyrészt a hang és a tulajdonosa közti meglepő azonosság, másrészt a girlpower jegyében. És igazán illene már magyarul is megtanulni a „köszönömöt”, ha már másik négy nyelven (gracias, mercy, thanks, szpaszibo) megy. Biztos vagyok benne, ha 5-6 közönségbuzdító mondattal egybetartotta volna a közönséget, baromi nagy sikert könyvelhettek volna el az ukránok.

Hogy lehet ezt másként is, arra 23.30-ig várni kellett…

Közben azért nem hagytam ki a New York-i HC legenda AGNOSTIC FRONTot sem. Akikkel amúgy semmilyen kapcsolatot nem ápolok, zeneileg csak nagyon érintőlegesen, zenetörténeti okokból találkoztam, nem az én műfajom, de persze koncertkörülmények között, csomagban, szívesen megsasoltam őket. Nagyon jól szóltak, hangosan, tisztán, arányosan, a gitáros és a basszer nagyon klasszan vokálozott, szóltak a HC-himnuszok, az énekes Roger Miret motyogott, kuruttyolt a mikibe, Vinnie Stigma meg főleg önmagát sztárolta, pózerkedett (a STIGMA feliratú gitárját mutogatta minduntalan a közönségnek, grimaszolt, megjátszottan gesztikulált  stb.), úgy csinált időnként, mint aki nagyon gitározik, de tök fölöslegesen, máskülönben meg megbocsáthatóan, aznapra esett a szülinapja, szólt is a Happy Birthday. Erős volt a program, circle pitre felszólító, a fellépés felétől engem is elkapott a hév, no nem a körberohangáláshoz, hanem ráéreztem az AF hangulatára, akik aztán nem nyújtották túl és egy nagyon nemes és szimpatikus gesztussal az elhunyt Ramones-tagok emléke előtt tisztelegve a Blitzkrieg Boppal (Hey ho, lets’s go!) búcsúztak.

Szusszanás következett, illetve a szociális kapcsolatok erősítése, amiben hála égnek ez az este jeleskedhetett. Így aztán úgy esett, pedig még (később igen) nem is szakadt le az ég, habár az előjelezések sugallták, hogy lekéstük az ARCH ENEMY első számát, mivel valamilyen okból előbb léptek színpadra a kiírtaknál. Mondjuk, egy AE-koncert olyan, többnyire, mint a zenegép, bedobod a zsetont, és ugyanazt játssza. A nyitó szám legalábbis a War Eternal, oszt’ nemsokára jön a Ravenous… A hozzáértő Maci barátom szerint azonban elkerült egy csomó korábban nem nagyon játszott dal is.

alissa.jpg

A színpadkép: hatalmas molinó, kétoldalt két-két zászló, a zenészek varratott, zenekari cuccban, Alissa csudaszép tapadós, futurista „kígyóbőrbe” csomagolva, a kék szín (majdnem) eltűnt a hajából. Nagyon patent előadás volt, minden időre, centire kiszámolva, ki hova lép, mikor dörrennek be a tűz- és füstcsóvák, mikor lép előre Loomis, mikor hátra Amott, mikor dőlnek egymás hátának szólózva. Ki mennyi fényt kap. Alissa hogyan szólítja meg a közönséget, mit mond, mennyire várja a válaszüvöltést. Nincs is ezzel sok baj, csak a természetesség teljes hiánya, ez ilyen menedzseri brainstormingon eldöntött, kiszámított aktus és gesztussorozat, „ami kell”, hogy eladja „az amúgy zseniális” zenét. Oké, de akkor tessék úgy begyakorolni, hogy úgy hasson, mintha zsigerből jönne! Mert ez a darabosság, ahogy robotként előre-hátra mozogtak a gityósok, aszerint, ki mikor következett a szólózásban, elég műmájer és illúzióromboló, és részemről megmosolyogtató.

Amúgy, jelentem, megbarátkoztam a felállással, nem rugózok Alissa hangján, bár Tatjánáé ezerszer jobb, előbbi erőlködős, krákogós-károgós, nem elég erőteljes, inkább az Amott–Loomis tandenre koncentráltam, ami elég nyerő, nem számítva hogy én inkább egy Spiritual Beggars-koncertnek, egy eredeti felállású AE-nek (akik Japánban Black Earth néven exkluzívkodnak) vagy egy újabb Loomis-szólólemeznek jobban örülnék, mint a hamarosan napvilágot látó (Alissa ígérte) AE-albumnak.

Na de, egy rossz szavam nem lehet rájuk, meggyőző volt a produkció, habár nem túl hosszú, mégis olyan bivaly megszólalású, hanem is oly tiszta, mint az AF volt, hogy még most is csökkentett üzemmódban fog a fülem.

Folyt. köv.

ROCKMARATON FESZTIVÁL 2017
Arch Enemy (S), Agnostic Front (US), Jinjer (UA)
Dunaújváros, Szalki-sziget, 2017. július 12.

komment

Címkék: Arch Enemy Jinjer Agnostic Front

That’s all Folks! (Amorphis, Týr – Rockmaraton 2017/1.)

2017.07.12. 08:08 HORNER

A betyárját neki, az Amorphis szettjére még a villámok is óvatos távolságtartással reagáltak!

rockmaraton2017_logo.png

Dave Mustain és az ő avokádója sem tudta bennem elnyomni, mennyire otthonosan éreztem magam a tavalyi Rockmaratonon. Így hát érdeklődéssel lestem, lesz-e egyáltalán idén, és ha igen, milyen felhozatallal áll elő a szervezőgárda a Szalki-szigetre. Puff neki, mindegyik éjszakára sikerült valami figyelemreméltót keríteniük, amire kíváncsi vagyok, ezért aztán idejekorán megvettem a hetijegyet, hogy majd mindennap leautózok este és a 21-01-es műsorsávban örömködöm – tiszta haszon 15 rugóért 15 bandát megnézni (a belga Aborted sajnos már most kiesett, és várjuk ki a végét…), plusz, a szünetekben belehallgatni a „nekem töltelékbe”…

Kedden a Feröer-szigeteki TÝR és a finn AMORPHIS párosítása kitűnőnek ígérkezett. Egykor – 2006 és 2013 között – a Týr szinte hazajárt hozzánk, 2007-ben példának okáért négyszer is felléptek nálunk, én ekkor láttam az egyik rocktogonbeli fellépésüket, de azon a nyáron játszottak utoljára az akkor még pécsi Rockmaratonon is. Lemezük sem jelent meg 4 éve, talán majd idén (igen, mondták), vagy jövőre átcsúsztatva, mindenesetre most stúdióztak. Várós volt tehát a koncertjük, a 2013-as Valkyria albumukat ma is jólesően hallgatom.

Az Amorphis meg hát az Amorphis – kétévente érdemes megnézni őket, akár van új lemez, akár nincs. S bár sokan mondják, Tomi csatlakozása óta (2004) nincs már akkora invenció a lemezeikben, ugyanakkor nem tagadják, hogy az automatizmus elég magas szinten működik, és hát, Tomi színpadi energiája sem megvetendő. Szóval semmi kecmec, a finneket ismét látni, hallani kell!

A köztük lévő időközbe meg épp belefér majd a magyar PADDY AND THE RATS ír kocsma folk-punk műsora, nekik úgyis egy hónapja jött ki az új albumuk (Riot City Outlaws), ami az élő fellépés megsasolása irányába tolt.

Ennyit a tervekről.

Az első benyomások: a WMD-s Gaobr rövid haja és vöröslő feje, a másik színpadon a Dalriada gajdolja Arany A walesi bárdokját… na akkor séta. Sok a napolajat elutasító, rákvörös orcával mutatkozó fiatalember, aki kinn felejtette magát a napon… A tavalyi jóérzés hamar elönt, de mintha kisebb lenne a hasznos tér alapterülete, azon túl is, hogy egy színpaddal kevesebb az idén.

Túl hamar érkeztem le, állapítom meg magamban, messze még a kilenc, addig elkezdem nézni a Rómeó vérzik koncertjét, másfél számig bírom, inkább ténfergek a távolabbi nagyszínpad előtt, nem is hiába: a Týr előtt nem sokkal szorítóvá válik a színpad előtti térség és középkori lovagi páncélzatba bújt férfiak lepik el a pástot, akik aztán jelentősen összezördülnek. Többször. Jó ötlet volt, stílusos. Miután levonulnak, kezdődik is a koncert.

tyr.png

A Týr epikus-himnikus heavy metalja éppen annyi nordikus folkot tartalmaz, amit még elbír az egészségem, és időnként ők is harci nótákra ragadtatják magukat. A férfi kórus (értsd: vokálmunka) azonban jelentős náluk, mind a négy tag kiveszi belőle a részét. Hiába kapjuk a nyakunkba negyed tíztől egy negyed órára a hideg zuhanyt, meg a villámokat, a Týr rendületlenül tör előre, és megidézi észak szellemét. Leginkább a basszer arcán ül vigyor, a dobos meg Dalriada-pólóban feszít, engem mégis a gitárszólók érdekelnek. A műsoruk csúcspontja számomra a Valkyria albumról a Lady of the Slain, melyet a hazai hölgyeknek ajánlanak (itt valamilyen kontextusban Hadur neve is elhangzik, mint a magyar néphagyomány része... khm-khm). És hát nem múlt el nyomtalanul a sok itt töltött idő: magyarul kívánnak "Jó estét"-et és köszönnek meg közönséghangulatot ("köszönöm") a sok skol között.

Na de mit csináljak háromnegyed éjfélig? Irány a Paddy and the Rats koncertje. A színpadon kormánykerék, fedélzeti kötélzet, hajósláda. Indul a kalózhajó. És ők voltak aznap a bulifaktor, szinte finntrolli magasságokban tolták a kalózkodós népi műzenét. Az énekes még az első sorokba is lemerészkedett, volt is nagy hejehuja, dajdaj. De a jóból is megárt a sok, bő fél óráig bírtam, magamba töltve egy finom cappuccinót, a Children of the Night után elszivárogtam a „punksátorhoz”, ahol éppen a mexikói Acidez kezdte nagy elánnal nyomni a metálos riffekre tűzdelt energiakitöréseit, többnyire spanyol nyelven. Érdekes, több taréjt láttam a Paddy előtt, mint itt, de a színpadi irokéz frizurás srácokon ez igazán nem múlt, nagyon jó hangulatot teremtettek ők is, hol a sátorban, hol a sátoron kívülről figyeltem őket – egészen a ráadásig.

amorph.png

Hatalmas Amorphis-molinó elé lépett ki a finn hatos, hogy 70 percben 12 számmal vegyen le a lábáról. És még mindig az Under the Red Cloud turnéja zajlik, ennek megfelelően válogat a zenekar dalokat. Hát bivalyerősre sikeredett, és hatásosra, a dalcsokor összeállítása.

Under the Red Cloud, Sacrifice, Sampo, Silver Bride, Hopeless Days, Bad Blood, The Smoke, Into Hiding, Against Widows, Drowned Maid, My Kantele, House of Sleep

A múltidéző Tales–Elegy koncentrátum a második blokkban feledtette velem, hogy elmúlt éjfél – „ma má’ máma van má'?” –, egészen felfrissülten dülöngéltem egyik lábamról a másikra.

A Drowed Maid alatt azonban a szél is erősödött, a nagy molinó egyik alsó sarka elengedett, dagadt a "vitorla", egészen a dobosig, rohangáltak is a színpadi emberek, aztán végül leengedték a tartószerkezetet, így kiváló átlátásunk lett a zenészek mögötti fás térre is, mintha csak az erdőben muzsikáltak volna, a szél is szabadon jött-ment, némi esőszemerkéléssel.

A zenészek nem mozogtak sokat, gitárosok helycseréje zajlott néha sutyiban, de Tomi énekes is bebetonozta magát egy helyre. Nem volt gáz, mert a zene közben sok mindenről mesélt, fizikailag megtestesült, elragadta a figyelmem. De az is nagyon szimpatikusan megtervezett volt, ahogy sorra bemutatta, egy-egy dicsérő jelzővel zenésztársait az énekes. Esa meg mosollyal az arcán szólózott – szívnek, észnek – magától értendő természetességgel és ízléssel. Nem hinném, hogy a tracknyi ember a színpad elől szemernyi hiányérzettel is távozott volna.

A hazafelé vezető (én vezettem) út esőáztatta és villámok világította volt, Kettőkor már párnán a fej, de ma sem adom alább, főleg, hogy nem én leszek a sofőr…

Folyt. köv.

ROCKMARATON FESZTIVÁL 2017
Amorphis (FIN), Týr (FO)
Dunaújváros, Szalki-sziget, 2017. július 11.

komment

Címkék: Amorphis Tyr

süti beállítások módosítása