Fémkereső

A Night Viper-koncertélmény orvosság – ha tehetném, bevezettetném, hogy recept nélkül is hozzá lehessen jutni. Annak ellenére, hogy komoly kockázata van az extatikus állapotnak és mellékhatásként heveny vigyorgás jelentkezik. Elég csak ránézni a dobos Jonnára, aki láthatóan függő: végig fülig ért a szája.

(Kép forrása: zenekari Facebook-oldal)

Hogy mi, hogy bárki számára elérhető?... Akkor jó!

A lelkesedésem elképesztően hatalmas, szándékom szerint lyukat éget a monitorba, mikor próbálom megfogalmazni, mekkora élmény is volt a tegnap esti koncert. A svéd ötös valami frenetikus produkciót adott a Dürer-kisteremben, amire mind a 25-en jelenlévők elvesztettük az eszünket, és vadul ráztuk a fejünket. Nem kis bátorságra vall önállóan turnéra indulnia egy még jobbára ismeretlen bandának, dacára a tavalyi Dead Lorddal közös körnek, de csak még inkább magasztalni tudom őket, hogy ezt meglépték. Mert beleadtak apait-anyait és lebombáztak minket. Mire annyira belelkesültünk, hogy ettől meg láthatóan-érezhetően a banda kapott további erőre – így ment az energiapingpong köztünk, pont, ahogy egy jó koncerten lennie kell.

Bár mindkét lemezüket szeretem, örömmel hallgatom, már tavaly is azt éreztem, hogy az igazi erejük az élő fellépésben van, mert vannak annyira szimpatikusak, megszólalnak olyan nyersen és elsöprően, hogy magukkal rántsanak. S lőn! Bivaly módon dörrentek meg az 1 órás program alatt, Sophie-Lee Johansson énekesnő pedig hangilag is top formában volt. De amúgy is bombázó volt az ezüst színű magas sarkújában, a bőrszerkóban, a töltényövvel, a kitűzőkkel, a hatalmas karikákkal a fülében, az alkalmi szemhéjfestéssel – egy igazán nőies jelenség a fém világában. A srácok a szokott magasságban tornyosultak körülötte. Ruben basszer a bajszával Rudolf Schenkert is térdre kényszerítené, az új gitáros Johan Frick pedig a Flying V-jével és alkatával mintha a bratyója lenne Rudinak, Michael Schenkerre hajazott. A sokaknak talán a Church of Miseryből, vagy a Firebirdből ismerős nyakigláb Tom Sutton gitáros már nem viselt bajuszt, annál többet mosolyt – ő is nagyon ráérzett a közönség energiájára.

Mondanom sem kell, teljesen belepistultam a dobos lányba, Jonnába. Sophie-Lee némileg visszafogottságával szemben, ő a virgoncság megtestesülése, miközben a Muppet Show Animaljének oldalági leszármazottja, aki úgy csépeli a cájgot, mintha az életéről lenne szó (irigylésre méltóan arról), ám eközben annyira huncut arcot vág, nevet, hogy mindenkinek mosolyt csal az arcára, aki csak látja. És Hoglan mestert megszégyenítő módon emeli magasra a dobverőit, keresztet formázva – ügyel a látványra is!

Valószínűleg sem ők (a zenekar), sem mi (a közönség) nem remélt túl sokat az esttől a résztvevők számát tekintve – aztán létrejött ott valami a két lemez dalainak játszása közben, ami ünnepivé tette az egészet, persze kemény léggitározás és fejrázás közepette – újabb mellékhatások!

Tom, Jonna, Sophie-Lee, Ruben és Johan (december 5-én, még Bécsben; a kép forrása: zenekari Facebook-oldal)

Jó volt látni a boldogságot a tagok arcán, amiért ennyire elkapott minket a gépszíj őket hallgatva – így aztán újra felkapaszkodtak a színpadra és egy ráadásszámmal ajándékoztak meg.

Majd a merchpultnál fogadták a kivétel nélkül odanyomuló közönséget, aki plakát-, kitűző-, kazetta-, vinyl-, pólóvásárlásra éhesen tolongta körül a két hölgyet. Nekem sem volt kétségem már, hogy vegyek-e a kislemezekből – a gordiuszi csomót, hogy melyiket, azzal vágtam át, hogy mindegyiket – Miklós-napi ajándék. A legnagyobb persze a gyógyerejű koncert volt!

EXTERMINATOR TOUR
Night Viper (S)
Budapest, Dürer-kert, kisterem, 2017. december 6.
Belépőjegy ára:1500/2000 Ft

Jeff Waters titulálta ekként ezt a turnécsomagot. És éljünk bár a jóhiszeműség vagy a gyanú hermeneutikájával, a hármas közepén fellépő Annihilator mindenképp vagy a hús a zsemlefelek között, vagy a sajt a hús és a saláta/csalamádé közepedte, tehát valami fincsiség. Az viszont nem vitás, hogy ilyen erős összeállítás nem gyakran tér el felénk, a Testament és a kanadaiak önállóan is megtöltötték volna szerintem a BNMC-ot, míg a Death Angelnek inkább egy tömött Dürer középterem dukál nálunk. Annak ellenére mondom ezt, hogy nálam a személyes preferenciák okán a DA pozíciót cserélhetett volna a turné főszereplőjével – ugyanakkor kétségtelen, míg korábban azt gondoltam, a Testamentre nagy ez a főzenekari kabát, végül okosan és beléjük köthetetlenül megfeleltek a szerepükből adódó elvárásoknak.

A délután hírfolyamba kerülő gyászhír, Malcolm Young elhalálozása okán biztosra vettem, hogy az esti koncerten ez nem marad szó nélkül. S így is lett, a fél nyolckor színpadon termő DEATH ANGEL rövid programjában előadta tisztelete jeléül a Dog Eat Dogot, és a koncertjüket is Malcolm emlékének ajánlották.

Mivel a Testament szerkója már színpadon volt, túl nagy játéktér nem adódott a filipinók vezette gárdának (ám négyen is jobban elfértek a deszkák sávján, mint az utánuk molinóval felszerelkezett kanadaiak, ahol a basszer Rich Hinks és a gitáros Aaron Homma balettmozdulatokkal és élével volt kénytelen minduntalan átsaszézni a túloldalra Waters háta mögött a helycserés támadások alkalmával). De ez mit sem vett el a 40 perces műsoruk energiájából. Különösen az 50 éves, de 20-at letagadható gitárosfenomén, Bay Area metal pólós Rob Cavestany fordult ki magából és veszett meg a jó értelemben – miközben ujjai tarantulát megszégyenítő mozgással futkorásztak a húrokon. Ted Aguilar rendíthetetlen indián arccal ennél jóval visszafogottabb volt, míg a langaléta basszer, Damien Sisson láthatóan nagyon élvezte a show-t. A dobos Will Carollon pedig a szett végén látszott csak igazán, mennyire odatette magát – egy erőteljes gőzfürdős-jakuzzis wellness hétvége végén lesz ennyire csatak az ember, mint ahogy ő kinézett. Mark Osegueda pedig nemcsak fittségben, de hangilag is kiváló formában volt, repesztett rendesen, és ugyan olyan sűrűn köpködött oldalra, hogy szinte köpőcsészéért kiáltott az aktus, de a feldobott Magyarország feliratú törölközősálat kellő tisztelettel kezelte. Nyilván nem lehetett könnyű a rövid fellépésbe beszuszakolni a jobbnál jobb dalaik legjavát, de a számcímekből látszik, az újkor és a hőskor is szépen reprezentálódott – én csupán a Seemingly Endless Time-ot erőltettem volna még a programba. És nem mellékesen meg kell még említeni, hogy olyan szépséges gitárarzenált vonultattak föl (ez a másik két bandára is elmondható), hogy könnybe lábadt tőle az ember szeme.

Father of Lies, The Dream Calls for Blood, Claws in So Deep, The Ultra-Violence/Thrown to the Wolves, Mistress of Pain, Dog Eat Dog (AC/DC), The Moth

[Az átszerelés során, mikor az új album, a For the Demented Havancsák Gyula alkotta borítója a két molinón is ott pompázott, a Cselő és Lénárd Laci vezette HammerWorld stáb is színpadra lépett, hogy egy nagykabátos úriember, a közjegyző jelenlétében kisorsolják a nyereményjátékuk nyerteseit – nem kaptak sok időt, de ahogy a türelmetlen közönség soraiból elhangzott, ez nemcsak nyeremény-, de időhúzás is volt. Ami a valóságnak nem felelt meg igazából, mert levonulásukkal egyidőben már fel is csendült az intróként szolgáló Crystal Ann, és ekkor még csak 2 perc telt el a meghirdetett kezdési időponttól (20.42), tehát semmivel sem sérült a játékidő – a 45 percbe végül 8 dal fért bele.]

Waters egyszerre kelti egy szigorú kiképző őrmester hatását a fazonjával, miközben legalább ennyi komikusi képesség is szorult bele. Fintorai, gesztusai nagyban hozzátesznek az ANNIHILATOR szerethetőségéhez a színpadon, miközben segítői mozgásukkal, közönséghergelésükkel méltó társai az előadásban. Az új lemez pár száma mellett a legnagyobb slágerek közül is válogatott a szettbe, mégha jócskán hallgattam volna tőlük plusz másfél órát – itt is szemgyönyörködtetőek volta a gityók, melyeknek a festése az új lemez vizuális koncepciójához kapcsolódott. Vicces volt, ahogy megénekeltette a közönséget az Alison Hellnél, hogy nehogy már neki kelljen 20-szor elsüvöltenie az "Alison"-t. És hát nem kevés segítség érkezett, szónikus gyilkosokban nem volt hiány a közönség soraiban, mögöttem is egy falzettes hang tulajdonosa visított, de annyi baj legyen…

A 8 szám után levonult a banda, és azt lehetett hinni, itt lesz alkalom a ráadásra, mert nem szólalt meg azonnal a magnózene, a villanyok sem gyulladtak föl, ahogy a DA esetében, de aztán nem lett belőle semmi. See you later, Annihilator!

Crystal Ann, One To Kill, King of the Kill, No Way Out, Set the World on Fire, Phantasmagoria, Twisted Lobotomy, Alison Hell, W. T. Y. D.

Sőt, függöny került a színpadra, a rajongói szemek elől elzártan, nagy titkosan megépítették a látványosnak ígérkező díszletet, és a beállás is lepel mögül hallatszott… Nem is hiába, tényleg jól nézett ki a tízkor felfedett színpadkép, Gene Hoglan dobistenség a mennyekbe ment, szinte az Olümposzon trónolva érezhette magát hatalmas cájgja mögött a magaslaton, ahová két oldalról lépcsősorok vezettek föl, a háttérvászon és az emelvényeken pedig a turnénak is nevet adó lemezcím kígyói figyeltek. (Ráadásul a cucca megint úgy volt belőve, hogy ha mennydörgette őket, a gitárok hangja elhalványult, vagy el is tűnt; a vokálokra használt mikik sem mindig megfelelően közvetítették Eric, Alex és Steve hangját…)

A TESTAMENT jelenlegi felállása vitán felül baromi erős, az említett Hoglan mester mellett Steve DiGiorgio basszeristen bűvöli a vastaghúrost, a visszacsábított jazzrajongó Alex Skolnick a véletlenül sem thrashes mozgásával és gitározásával pedig akkor is a zenekar védjegye, ha a másik gitáros, Eric Peterson ebbe lélekben bele is senyved. [Érdekes volt végigkövetni azt a csatározást, ahogy az amúgy minden tiszteletet megérdemlő és kiváló gitáros Eric az elismerésért vívott Alexszel a koncert során a térnyerés érdekében. Ha Skolnick dobogóra állt szólózni (volt bőven), ő is felmagaslott, vagy gyorsan fölfutott a dobemelvény mellé, ha Skolnick középre tendált, ő is befutott mellé stb.] Chuck Billy pedig egy fura bölény a furcsa hordó forma felsőtestével, bömbölő orgánumával, csupa mosoly, kenyércipó arcával.

Van bennem egy nehezen levetkőzhető előítélet a Testament irányába, akár a zenéjüket, akár a „csapatmozgásaikat” figyelembe véve, az egész este folyamán ezt próbáltam leküzdeni, és inkább a produkcióra koncentrálni – és csatát nyertek, mert rossz szavam nem lehet, nagyon egyben volt, jól kitalált, és szórakoztató úgy zeneileg, mint előadásilag a show.

Egyetlen mozzanat volt csak, ami némileg kifogásolható részemről irányukba, az pedig a Chuck Billy pihenését(?) szolgáló szólódömping, mindegyik zenész előadta magát külön-külön is. Amivel önmagában nem volt bajom, mert mind Alex, mind az egykori sadusos Steve jöhetne klubozni is egyedül, ott lennék, de így úgy tűnt, mintha csak a műsoridő meghosszabbítását (szumma 100 perc), túlnyújtását szolgálnák az epizódok. (Röhögtem, amikor Peterson akciója alatt Hoglan stikában elpöppentett egy cigit a dobszerkója mögött.) Valójában DiGiorgio parádés magánszáma ágyazódott be (felvezetőként) leginkább a szettbe, amikor utána következve a visszatérő zenekar amolyan libabőrt keltő, improvizatívnak tűnő jam sessionbe ment át az Urotsukidôjiba, ahonnan aztán beléphettünk a Kánaánba (én mindenképp) – az uccsó 4 szám nekem védjegyei, fémpontjai a Testamentnek.

És hát, hamár… Chuck Billy is végigszólózta a show-t, nemcsak Skolnick pengetőit csórta el folyton annak mikrofonállványáról, és szórta a közönség közé, de tényleg szemezett a közönséggel, kiragadott egy-két arcot, kommunikált velük, bekérte a saját kezüleg logósított zászlót és kilógatta a lépcsősorra – ja és a sajátos mikrofonrúdján végiggitárszólózta az estét.

Nagyon jól éreztem magam ezen a klubestén, ez a tripla thrash szendvics igazán fincsi volt. És – vettem észre magamon – meg sem kottyant az az 5 órás álldogálás a tömegben.

Brotherhood of the Snake, Rise Up, The Pale King, Centuries of Suffering, Signs of Chaos (Skolnick szóló), Electric Crown, Into the Pit, Low, Stronghold, Throne of Thorns, (Eric Peterson szóló), Eyes of Wrath (Gene Hoglan szóló), First Strike Is Deadly, (Steve DiGiorgio szóló), Urotsukidôji, Souls of Black, The New Order Ráadás: Practice What You Preach, Over the Wall

BROTHERHOOD OF THE SNAKE TOUR
Testament (US), Annihilator (CAN), Death Angel (US)
Budapest, Barba Negra Music Club, 2017. november 18.
Belépőjegy ára: 6999/7999/9999 Ft

Egészen a hatodik számig kellett várnom, hogy számomra értékelhető és kedves dal felcsendüljön a PARADISE LOST koncertjén. A Draconian Times Shadowkingse előtt mintha egy viszonylag kemény dark-elektro (popfos) előadásán lettem volna. Mintha eltévedtem volna, mert én kifejezetten metal koncertre váltottam jegyet, és a 2 évvel ezelőtti fellépés alapján azt gondoltam, ezt az érát már maguk mögött hagyták. Hát tévedtem. A Shadowkings után is először csak kicsivel javult a helyzet a Medusa és a The Plague Within dalaival, és a Faith Divines Us – Death Unites Us-szal, míg végre megszólalt az As I Die, és innen kezdve elégedett lehettem, főleg az Embers Fire és a nem kis unszolás eredményeképpen a színpadra visszatért zenekar ráadásblokkja miatt. Bár, azt mondom, az előadásmód, a hangzás alapján itt sem egy death-doom metal zenekarra asszociálnék elsősorban.

Nem gondolom, hogy a 20 évvel ezelőtti dalokkal kellene előállni, de most sem a Medusa, sem a The Plague Within dalai nem törtek elő elemi erővel, inkább afféle bágyadt, lightos kicsengésük volt, dacára a fizimiskáját alaposan megváltoztató (borotvált orca, irokéz frizura) Greg egyéni riffjeinek. Háttérvokál- és billentyűs-bejátszás, na, de kérem?! Nick hangja amúgy is fátyolos volt, nem volt benne kraft, pláne mélység. A dobok is lehettek volna öblösebbek, még ha a fiatal finn Waltteri Väyrynen rendesen ütötte is őket. Valahogy nekem mégsem volt az igazi, a 2 éve ugyanitt, ugyancsak csordultig telt nagyteremben egészen más arcát mutatta a dalai által a csapat – ezúttal Holmes szinte egyáltalán nem humorizált sokat, inkább csak a kötelező kommunikációs fordulatokat hozta. Egyedül Aaron mutatott lelkesedést, egészen önfeledten játszott a rendezői jobbon, míg Stephen basszer most is az idült szívbetegség jeleit mutatta sápadt arcán.

Az én mércémmel, a közönség sokkal jobban vizsgázott a bandánál (már ha az elvárásaim felől közelítek, és afelől!), a telt ház és az állandó éltetés valami túláradó lelkesedést mutatott a zenészek felé – engem kizárólag a 150 centis lánykák állandósult színpad felé igyekezete idegesített, mikor egyik kezükben felessel, a másikban sörrel egyensúlyozva próbálnak előretolakodni kígyózó csoportban, mintha bármennyivel is jobb helyzetbe kerülnének…

Ha mérleget vonok, a 16 előadott dalból nekem 7 tetszett a koncerten, ami nem is olyan vészes, bár nem tölt el boldogsággal. A zenekar kiszámíthatatlansága persze inkább pozitív, de mivel nekem egy másik – metálos – összeállítással jobban tetszenek, elég felemás érzésekkel távoztam a koncert végén (vállveregetés saját magamnak, mert az As I Die előtt már komolyan fontolgattam, hogy utat törtök magamnak a tömegben a kijárat felé.

From the Gallows, Tragic Idol, The Enemy, One Second, Gods of Ancient, Shadowkings, Medusa, An Eternity of Lies, Faith Divides Us – Death Unites Us, Blood and Chaos, As I Die, Beneath Broken Earth, Embers Fire. Ráadás: No Hope In Sight, The Longest Winter, The Last Time

MEDUSA TOUR 2017
Paradise Lost (GB)
(Pallbearer (US), Sinistro (P))
Budapest, Dürer-kert, 2017. október 15.
Belépőjegy ára: 4900/5500 Ft

Vannak, akik gyerekdalokat metálosítanak, és van a MELT BANANA, akinél mindez fordítva történik: mintha goregrind-örökbecsüket fordítanának le mondókákra.

De még milyen üdítően torz és groteszk módon!

S mindezt kiválóan megalapozta a finn duó varázsszőnyege.

Szóval, a Robotba betérve, már az ajtóból hallottam, hogy a NYOS zenél, mert felismertem a pár hete kijött Navigation hangjait. Zenészt azonban nem láttam a pöttöm színpadon. Na, jól nézzünk ki, ezek egyszerűen elküldték a CD-jüket, merült föl bennem. De nem, csak inkább a színpad elé pakolták ki a motyójukat (dobszerkó, ládák, effekthegyek) egy szőnyegre és a közönség gyűrűjében végezték flow-gyakorlataikat. Ezért nem láttam őket: a dobos ült, a furcsa frizurát (egyik felén rövid, a másikon félhosszú) viselő nagydarab gityós pedig teljes beleéléssel görnyedt kétrét. Ők amolyan gleccserzenét játszanak, elindulnak, mocorogva, lassan, még lassabban építkeznek, építkeznek, aztán bumm!, rohannak egyet, akkor már erdőket elsöpörve, hegyeket megmozgatva. Jobb esetben filmzeneszerű a hatás, rosszabb esetben egy elalváshoz használt óceánhullámzás-élményhez hasonlatos (talán kicsit zaklatott lesz az az álom). Élőben mindenesetre marha jól szólt. Otthoni hallgatás esetén inkább hangfüggöny, ami mellett kiválóan lehet melózni, mert annyira nem figyelemelterelő, a környezeti zajokat viszont szűri…

Magad uram, ha szolgád nincs, tartja a mondás, és a finnek neki is ugrottak az elpakolásnak, miután megtörtént a jégzajlás, ami eltartott egy ideig. Yako és Agata közben kimásztak a merchpultból – persze, nyilvánvaló, hogy a Napalm Death-szel közös split nem volt, hiszen 2 éve jött ki, de álmodozni azért lehet, nem? –, Agatán már a jellegzetes kórházi műtősmaszk, és nekiláttak belőni, immár a színpadon, a szerkót.

21.45-kor aztán belevágtak. Gombnyomásra. Hiszen míg 7 éve az A38-on még négyes zenekari felállásban, addig most csak duóban tekertek. (Ti már tanúi voltatok annak, hogy áll be hangpróbán egy gépdob(os)? Most ez is megtörtént, nagyon vicces volt.) Persze a negyed évszázados tapasztalat érződött, vagy csak erősen túlzok… Agata csak reszelt, facsart, torzított a gitárján, míg Yako egy furcsa kütyüvel a kezében, amivel láthatatlan ellenség ellen hadakozott folyamatosan (kaszált a levegőben), vokálozott. Mintha goregrind-noisecore egyvelegre egy héliumot szívott Babymetal kvartyogna. Ahol mások a hasonló zenére malacsivítást, békabrekegést alkalmaznak, Yako bespeedezett mókushoz hasonlóan makogott. Iszonyat jó volt. Hatalmas pogó kerekedett a színpad előtt, kicsit az arcok is leolvadtak. Ők meg csak torzították egyre maguk körül a teret.

Hangköltészeti performansz volt ez, kérem, csak nagyon-nagyon durva zenei aláfestéssel.

DESSZERT FESZTIVÁL 2017
Melt Banana (J), Nyos (FIN)
Budapest, Robot, 2017. október 11.
Belépőjegy ára: 2900/3900 Ft

Értetlenkedve fogadtam Snake szavait, „micsoda, mi az, hogy már csak két szám van hátra, de hiszen csak most kezdődött a koncert!” Akkor néztem először az órámra. A VOIVOD már 70 perce állt a színpadon. Már csak a We are connected és a Voivod volt vissza, majd ráadásnak a Hawkwind-feldolgozás, a Silver Machine, Lemmy tiszteletére („Long Live Lemmy!”, adózott Snake).

Szóval volt egy álmom: Voivod-koncerten voltam, és nem akartam felébredni. Ráadásul ez egy old schoolnak is nevezhető számösszeállítású fellépés volt, hiszen az első, nagy korszak, a The Outer Limits albummal határolt dalok mellett csak a turné névadó EP-jének számai közül játszottak – a legnagyobb örömömre. (Pápá Negatron–Phobos–Voivod–Katorz–Target Earth)

És micsoda vehemenciával, lelkesedéssel – náluk nagyobb elánnal csak a közönség volt. Hát tényleg, a pofám leszakad, hogy egy Voivod a Dürer-kert középtermében, a Room 041-ben játszik, én minimum félházas nagyteremre számítottam… De aki otthon maradt koncertdömping, árképzés, másnap munkanap, lustaság-kényelem stb. okokból, most foghatja a fejét, és igen: elkúrta. Felmentés csak azok kapnak, akik alatt cserélik az ágytálat.

Mert hát hatalmas koncert volt. „We are connected, in this small room” – nevetett Snake. De akik dugig töltötték a termet, azok elég die hard rajongók voltak – szerintem a négyes pár könnycseppet el is maszatolt az arcán a fogadtatást megtapasztalva: a Voivod-kórus csak akkor hangzott halkabbnak, amikor a tapsorkán elnyomta, s ez a kettősség oda-vissza hullámzott.

A logós molino előtt istenként doboló grafikus Away (aki idén remek albumot tett le az asztalra a Tau Cross nevű formáció tagjaként) épp olyan erővel és lelkesedéssel, fitten thrash-dobolt, mintha ’84 óta nem is telt volna el idő. A két fiatal húros, Chewy és Rocky, ha tehették volna, minden bizonnyal felszántják a színpadot, de azért, amit lehetett, elkövették az ugrálás, fejrázás terét, mindezt hatalmas vigyorral az arcukon. És Snake… hát ő egy külön bekezdés.

Mondom: egy bohóc, grimaszkirály, az irónia nagymestere, az araszolás császára. A Dk-ban DK-pólóban (előbb bőrmellény is volt rajta, de aztán leizzadta magáról, maradt a Dead Kennedys-póló), és(!), szerintem stílusosan Távoli galaxis nevű kézműves sört kortyolgatott menet közben, bár ez lehet, csak az én vízióm a hely adottságait ismerve… Szóval lehetetlen visszaadni azt a mozgáskultúrát, amit őkígyósága elővezetett a színpadon, mintha állandóan lábtörlőn törölné a cipelőit, úgy halad, de közben kicsit korcsolyázik is, a kezeivel egyensúlyozva hullámzik, bedől, a zenére robotol (The Lost Machine) a szemeit forgatja, vigyorog, önálló életet él az arca. Magyarul köszöni meg a közönség tombolását ezerszer (Chewy pedig magyarul kíván „egészségetekré”-t), állandó kontaktban áll az első sorokkal, viccelődik, meghejelteti a hátsó sorokat is. A The Prow alatt bemutatja táncstílusát…

Közben meg azokat a dalokat süvőlti, amikre 30 éve non plus ultraként tekintek, mert a Voivod utánozhatatlan, két hangról felismerhető, képtelenség Piggy fenomenális dalszerzői képességét felülmúlni, pláne vitatni. Ráadásul mégis csak csöppnyi volt bennem a nosztalgia, mert egy fáradhatatlan, erőtől duzzadó, csúcsformában lévő zenekart láthattam-hallhattam. Napokra jókedvem lett – bárhol, bármikor.

Killing Technology, Post Society, Psychic Vacuum, Inner Combustion, Order of the Blackguards, The Prow, Ravenous Medicine, Fall, Korgüll the Exterminator, The Lost Machine, We Are Connected, Voivod. Ráadás: Silver Machine

Amikor ezt megelőzően erre jártak.

POST SOCIETY TOUR EUROPE 2017
Voi Vod (CAN)
(Earth Ship (D), Perihelion)
Budapest, Dürer-kert, 2017. október 4.
Belépőjegy ára: 3500/4500 Ft

Miután meghallgattam az általam korábban nem ismert THE SLAYERKING tavalyi lemezét, a Sanatana Dharmát, úgy döntöttem, nem veszem sietősre a koncertre érkezést. Mert hát kinek hiányzik, hogy a főzenekar előtt a saját dugájába dőljön egy ennyire letargikus zenétől? Így esett, hogy csak a görög trió szettjének utolsó negyed órájára értem a Dürer-kert nagytermébe. S rögtön négy dolog is megragadta a figyelmemet. Elsőként maga a helyszín, meglepett, hogy ide került a koncert, de ezt a nézőszám végülis indokolta: kb. 350-en lehettünk, a keverőnél már lazán álltunk. Másodjára, hogy a dobos egy plexi-/üvegparaván mögött játszik elrekesztve. Láttam már ilyet, de nem tudom, ennek hangtechnikai okai vannak vagy a színpadra álló zenészek nem akarnak megsüketülni. Vagy is-is. Harmadjára, hogy mennyire jól szól a basszusgitár. Végül: elgondolkodtatott, hogy egy estéről estére színpadon szereplő előadó, miért őrzi ennyire az inkognitóját. Mivelhogy a feketébe öltözött basszer-énekes olyan sűrűn rojtozott kalpagot viselt, ami alá nem engedett belátást. Persze, lehet, hogy ez a haláli pap-madárijesztő rettenet a show része, amivel megtámogatja az apokaliptikus-infernális hatást, amit a zenéjükkel keltettek. Mindenesetre a közönség jól vette a műsort, ami, be kell valljam, tényleg pöpecül szólt, és így, kisebb dózisban, tetszetős is volt. Nagy tapsot zsebelhettek be a produkció végén.

Az átszerelés idején – „az akvárium” maradt – stílusosan Black Sabbath és Dio szólt –, majd szolid fények és füstköd közepedte színpadra lépett a svéd AVATARIUM legénysége-leánysága. A svéd Leif Edling agyából kipattant dark-skandináv doom-blues formáció a kezdetektől a szívem csücske. De hát a basszer-dalszerző eddig sem keltett csalódás, sem a Candlemass, sem a Krux, sem az Abstrakt Algebra, sem a The Doomsday Kingdom esetében. Igaz, itt csak dalszerzőként van jelen (a legutolsó, 3. album 8 dalából is 6-ot írt), de ez mit sem von le értékeiből. A szeptemberi Európa-turné utolsó állomása pedig önmagában is sok jóval kecsegtetett – bár a standard műsor végül nem egészült ki semmi plusszal, ahogy kiderült a végére.

Értelemszerűen a Hurricanes and Halos lemez számai adták a program gerincét, 6 szám is elhangzott róla, köztük a ráadásban az énekesnő Jennie-Ann Smith és a párja, a gitáros Marcus Jidell által írt When Breath Turn to Air. Az hogy Jennie-Ann-nek kiváló hangja van, nem kérdés. Hogy mennyire sikerült a fekete-vörös köntöst viselő hölgynek a kezdeti csöppnyi tartózkodó félelem(?)-izgalom-enerváltságból(?) frontemberré válnia? Még alakulóban van, látszik, hogy tanulja – és nagyon jól megy neki! Amint a közönség elképesztően lelkes módon már az első pillanattól a zenekar mellé állt, megtört a jég, hihetetlenül jól esett neki és az egész zenekarnak, nem győzött hálálkodni, és mosolyogni, ami igen jól áll neki!

Jidellről pedig megállapíthattam, hogy kisujjában van a ’70-es évek gitárzenéje, és nem fél használni, olyan ihletett szólókkal kápráztatott el bennünket, hogy lúdbőröztem rendesen. A bobdylanes páros kiállásuk Jennie-Ann-nel, mikor csak egy 12 húros gitárral kísérte az éneket, felemelő volt. De maga az énekesnő is nem egyszer akusztikus gitárt ragadott, és azzal tette még telítettebbé a megszólalást.

Az Avatarium zenéje tényleg jótékony találkozása a súlyos északi doomnak és a gitárdús, ’70-es évekbeli hard rocknak, és talán nagyobb kihívás dallamos, valóban érzelmeket keltő, fülbemászó dalokat írni, mint csak technikailag precízen zúzni. S hogy ez esetenként akár poposan/blues-osan lágyabb, megjegyezhető nótákat jelent, bársonyos hanggal? Hát, éppen ez a lényeg! Ettől szerethető az egész.

Nemcsak a közönség, láthatóan a zenekar is nagyon élvezte a koncertet, a feléjük áradó odaadást (Lars Sköld dobos, Mats Rydström basszer és Rickard Nilsson billentyűs is rendesen odatette magát). Én is csak akadékoskodóan két dolgot hiányoltam. Az egyik: a Boneflower című dal a repertoárból. A másik, hogy esetenként még merészebben jammeljenek a színpadon, teljesen elengedve magukat, mert nemcsak spiritusz van bennük, de ennek a képessége is adott, ahogy a banda kohézióját volt szerencsém megtapasztalni.

Into the Fire / Into the Storm; Pearls and Coffins; A Kiss (From the End of the World); The Starless Sleep; Run Killer Run; In My Time of Dying (Led Zeppelin); Medusa Child; Girl With the Raven Mask; Deep Well; The Sky at the Bottom of the Sea; Moonhorse. Ráadás: When Breath Turns to Air; Avatarium

HURRICANES AND HALOS TOUR 2017
Avatarium (S)
(The Slayerking (GR))
Budapest, Dürer-kert, 2017. szeptember 30.
Belépőjegy ára: 3900/4900/5900 Ft

A februári The Dillinger Escape Plan–Shining közös koncert azért nagy durranás lett volna. Durranás sajnos csak a lengyel közúton volt, így az amerikai banda a baleset miatt lemondani kényszerült az akkori turnét, amit aztán augusztusban pótoltak, míg a norvég blackjazz zenekar most szerzett örömet a magyar rajongóinak. A várakozást némileg enyhítette, egyben fokozta Jørgen Munkeby vendégszereplése Marty Friedman új, augusztus elején kiadott albumán (Wall of Sound), a Something to Fight című számban, valamint a szeptember 1-jén publikált új Shining-dal (a jövőre megjelenő lemez előzetese), az Everything Dies.

(Fotó: Christoffer Krook, a zenekar FB-oldaláról)

Novemberben lesz két éve, hogy az a-Ha (igen, ők!) tehetségtámogatási programján 2010-ben 1 millió norvég koronát bezsebelő SHINING ellátogatott hozzánk főzenekarként (nem sokkal előbb Devin Townsend előtt hergelték az erre fogékonyakat), így – bár új lemez nem jelent meg azóta, lásd fenn – tényleg kíváncsian vártam, mivel állnak elő ezek a jazzből indult, majd indusztriál-, black metal-elemekkel gazdagon átszőtt, groove-orientált indulatzenét komponáló zenészek. (Meg experimentál és progresszív, amit aztán valami okos elmésen fjordcore-nak titulált…)

A pozvakowskit most hanyagoltam, nem tudtam volna elviselni a dupla tripet, minden nap végi maradék energiámat a norvég ötösre szerettem volna fordítani. És nem hiába, mert kellett a kraft. Ugyanis jó kis pörgős koncertet prezentáltak.

Fekete-sárga logós molinó, fekete szettbe bújt zenészek, sárga és zöld dominanciájú fények – pörén ennyi volt a látvány a dugig telt középteremben. Mégis nagyon belakták a helyet. Tették mindezt úgy, hogy rögtön két új dallal (Everything Dies, Animal) nyitottak (amik azért, jegyezzük meg, eléggé a pop-regiszter felé kalandoznak, mármint a dalstruktúrák és a lazább, megjegyezhetőbb textúra miatt), de aztán bedobták kicsit a gyeplőt a közönség közé, értsd: a gitáros srác konkrétan lejött a színpadról és éket vágott a közönségbe. Aztán ismét új nóta, a Hole in the Sky, ami tkp. Munkeby szólóéneke némi kütyükből kikevert háttérneszezés kíséretében.

De dalt is tanítottak nekünk, amit fel is vettek későbbi felhasználásra, Munkeby pedig nemcsak gitározik, énekel, szaxofonozik, de kiváló frontember is, aki a kezdetek kezdetén megragadja a közönség grabancát, és egyből otthonossá teszi a koncertet. Még azt a balfácánt is nevetve tessékelte/lökte vissza a helyére, aki abbeli örömében, hogy a deszkákra jutott, nemhogy nem talált vissza a közönség soraiba, de még volt pofája az egyik parkoló gitárt is magához ragadnia. Munkeby aztán maga is bedőlt a közönség soraiba, és kicsit szörfölt a hátán, a kezeken.

Hogy jazz nem sok volt, az várható volt, talán a szaxofon jelenti ma már az egyetlen kapcsolódási pontot a műfajhoz, de abba is vegyül (mikor, hogy) némi balkáni lakodalmas, viszont Kenny G. soha!

Ugyan a többiek is keményen bólogattak, de mégis a fáradhatatlan Munkeby volt a csúcs, és ő állt a figyelem középpontjában. A publikum meg láthatóan fanatikusokból állt többnyire. A 65 perces programot a My Church zárta, de persze kellett még „one more song” is. Mindent egybevetve, nekem rendesen kifúvatta a szűrőimből a mindennapi mocskot, fel is töltötte az energiacellákat, jókedvet gerjesztett, mosolyt csalt az arcomra. Ragyogó(!) éjszaka volt.

CATCH US IF YOU CAN – EUROPEAN TOUR 2017
Shining (N)
(pozvakowski)
Budapest, Dürer-kert, Room 041 (A38 szervezés), 2017. szeptember 14.
Belépőjegyára: 3000/3500 Ft

Öt nap alatt az egykori Mood 4/5-e megfordult előttem a színpadon 3 zenekarban – Megyesi Balázs szerdán este az Asphalt Horsemenben bőgőzött, tegnap este Füleki Sándor a Wall of Sleepben riffelt, Holdamf Gábor és Hegyi Kolos pedig hát a Magma Rise-ban következett rá. De nem azért mentem ki tegnap este is a fesztiválra, hogy doom-emlékestet tartsak. A vonzalom oka a kíváncsiság volt: vajon miféle kooperáció jött létre Bátky Zoltán énekes és a WALL OF SLEEP között?

(Fotó: zenekari Facebook-oldal)

A csapat a 3. koncertjét adta itt, ebben a felállásban, és már készül az új stúdióalbumra, és a látott-hallott teljesítmény alapján félre lehet tenni a kétségeket: ez a közösködés valószínűleg gyümölcsöző lesz. A siker, nos, az meg relatív. A WoS tevékenységét főleg az első lemezek idején követtem jobban, még amikor Gábor énekelt, és jobbára firnyákoltam a Cselényi Csabával készült utóbbi két lemez miatt. És nem Csaba hangját nem szerettem (a Stardrive két lemeze máig nagy kedvenc), hanem a WoS zenei iránymódosulása nem találkozott az aktuális elvárásaimmal.

A Stonehenge és a Wendigo óta, bármennyi formációban is megfordult Zoli, a tehetsége igazából parlagon hevert, és bűn lenne nem kihasználni hangi adottságait. A frontemberi kvalitásairól nem is beszélve. Ő aztán nem szédül a magas deszkákon, nem szégyenlősködik, nem bújik el, ott van honn, ott az ő világa. A kérdés csak az volt, a progresszív, szárnyaló hangstílusa mennyire passzol a zenekar világához. A koncert alapján elég jól, illetve összecsiszolódnak, egymáshoz igazodnak.

A Signs vagy a No Quarter Given és a zárásként/„spontán”ráadásként előadott I Sleep mind ezt bizonyította, de nekem mégis a két új dal mutatta meg igazán, hogy nem lesz itt baj, működik a kémia a zenekarban. Zoli ugyan aggodalmát fejezte ki, mert önmagát alig hallotta a színpadon, de remélte, kifelé mindez nem szuhaéliul hallatszik. A poénos-ügyes konferálások mellett nálam ezúttal Kemencei Balázs szólói vitték a pálmát, a srác amúgy is gitárhíró-kinézettel bír, és az ujjai alól csak úgy „virágoztak a zenei ornamentikák”.

(Fotó: Bóta Luca, zenekari Facebook-oldal)

Ha nem is doomster találkozóra mentem, azért mégis csak mélyre hangolt gitárok búgására, riffelésére akartam bólogatni. Amit a MAGMA RISE koncertjén maximálisan meg is valósítottam. Jó későn kezdtek neki a szettjüknek, és egyre hidegebb lett a Duna-parti szélben, de mindezt ellenSÚLYozni tudták. Őket hallgatva az a posztapokaliptikus képzetem támadt, mintha egy gyászmenet araszolna egy kősivatagban, meg-megállva, újraindulva kitartóan. Persze film noirban! Tegnap este nekem ez kellett, van ilyen.

Most már nagyon várom a legutóbb őszre ígért 2 számos EP-t, a 10”-es lemezen is megjelenő At The Edge Of The Dayt.

ROCK ON! FEST 2017
Wall of Sleep, Magma Rise
Budapest, Barba Negra Track, 2017. szeptember 3.
Belépőjegy ára: 500 Ft (leiható)

Végülis nem vagyok cukorból, győzködtem magamat, sikeresen, hogy az időjárás-előrejelzés és a már szemerkélő eső ellenére kinézzek a Rákóczi híd budai hídfőjéhez. Mert hát ki tudna ellenállni a késztetésnek, hogy egy érzelemdús, dallam- és vokálgazdag, pörgős és vagányul laza stadion rock-kompatibilis sleaze rock bandát meghallgasson élőben? Hát én nem.

Az idei Rock On! Fest egyetlen külföldi fellépője (tavaly az amerikai Power Theory volt), a malmöi CRAZY LIXX volt a rendezvény fő vonzereje számomra, akiket már csak az árképzés miatt is vétek lett volna kihagyni. Ugyanakkor elég ritkán lépnek föl mifelénk a ’80-as évek glames, hard rockos vonalának képviselői – na jó, idén már volt a The Dead Daisies és Alice Cooper is, már amin csak én részt vettem…

Akárhogy is, bár csak a legutóbbi, az ötödik albumukkal, a tavasszal megjelent Ruff Justice-szal kötöttem közelebbi ismeretséget, az épp elég volt, hogy felcsigázza az érdeklődésem, és tűkön ülve vártam a koncertet, amibe aztán a szeszélyes időjárás majdnem belerondított (mert hát cseperészett ugyan, de elég komolytalanul, megúsztam a zuhét).

A 18.20-kor színre lépő, mindenféle introvertáltságtól mentes kvintett azonban rögtön az albumot és a koncertet is nyitó Wild Childnál beszopott egy technikai malőrt, az énekes Danny Rexon mikrofonja ugyanis felmondta a szolgálatot már mielőtt egyáltalán használatba vették volna. Látszott az ideg, ám közben a hatalmas profizmus is, ahogy ő és a zenekar kezelte a helyzetet, nyomták a dalt tovább, miközben a húrosok a kórusokat éppúgy prezentálták, mintha meglettek volna a verzék is. Danny a szám felénél tudott aztán bekapcsolódni.

Innentől kezdve egy minden ízében ’80-as évekbeli LA-sztori vette kezdetét, Skid Row, Guns, Mötley Crüe, Aerosmith vagy éppen Whitesnake ízekkel, de a kortárs Hardcore Superstar is éppígy említhető lenne. Imádtam. A sok zúzda, gyalu, death, black, thrash mellett kell egy kis felüdülés időnként. Ezek a srácok pedig nagyon tudják, mitől döglik a légy. És 65 percben jó messzire varázsoltak ebből az országból, de még a koncerthelyszínről is. Azt hiszem, lehettünk ezzel az érzéssel páran, mert a nézősereg egyértelműen melléjük állt, pedig, gondolom, ismeretlen volt a többség számára a zenekar neve, pláne a dalaik. De ez a zene évtizedes hatókörű, egyáltalán nem poros, giccses, inkább minduntalan megszólít, és egyben roppant szórakoztató is.

Ehhez persze kellettek a svédként magas húrosok kiállása, irgalmatlan pörgései, a klasszikus LA-érzés külsőségeinek bevonása (piros mellény, aztán csupasz felsőtest, láncok, kendők stb.), az énekes karcos, de érzelemteli orgánuma, no és mindenekelőtt a klassz dalok. A banda természetesen az új lemezt promotálta, a már említetten kívül elhangzott a XIII, a Killer, a Walk The Wire, de játszottak a 3. albumról is, sőt megidézték a legelső kislemezüket is 15 évvel korábbról, illetve emlékszem még a különösen jólcsengő Whiskey Tango Foxtrott című dalra is. A közönséget megénekeltető és végképp maguk mellé állító Heroes Are Forever után még volt egy nóta, a levezető outro pedig a Kiss Crazy Crazy Nightsa volt lixxesítve, persze. Aztán pengetőhegyek szóródtak a közönségbe, bár a két gitáros már a koncert közben is reptetett jónéhányat.

A kép egy hónappal korábban készült, nem tegnap este, de akár akkor és ott is készülhetett volna - fotó: zenekari Facebook-oldal: Jens Sjöholm, Chrisse Olsson, Danny Rexon,  Jens Lundgren, Joél Cirera

Nagyon jó hangulatú, ultraprofi, zeneileg is érdekfeszítő, kellemes kikapcsolódást nyújtó koncert volt, hatalmas melódiákkal. Remélem, ez a magyarországi fellépődebüt arra ösztönzi a svéd rockandrollereket, hogy legközelebb is erre vegyék az irányt!

ROCK ON! FEST 2017
Crazy Lixx (S)
Budapest, Barba Negra Track, 2017. szeptember 2.
Belépőjegy ára: 500 Ft (leiható)

Szenzációsan jó volt. Óriási hepaj. Vörös Attila Strenght of Will zenekara kiválóan debütált, a 7 éve hibernált Archaic Jósa Tamás énekessel felébredt és enni kér, és még életem második tribute-koncertjén is részt vehettem, amit ráadásul ismét egy Pantera-emlékzenekar adott. Mi kell még?

Én valami szerényebb 041-es baráti koncertre számítottam, max. 200 emberre. Erre föl: nagyterem, laza félház, és hatalmas lelkesedés. A zenekarok amúgy megérdemelték!

Az eseménysort már nyolc előtt beindító budapesti HYPOCRITES BREED neve korábban teljesen ismeretlen volt előttem. A még viszonylag szolid nézőszám alapján úgy ítélem meg, másoknak is. A zenéjük nem volt kellemetlen, a fülcimpakorongos testes gitáros, Németh „Ball” Ádám jó kis tufa death metal riffeket pakolgatott ide-oda, amire a raszta-laza basszer Bálint Áron pofás groove-okat illesztett (ez sem spanyolviasz, de legalább jól hangzik), ám az ének nyűszítő-rikácsoló-üvöltő jellege és jellegtelensége nálam hazavágta a magasabb szintű élvezeteket. A rövidebb szett végén előadott Paraszt című daluk azonban így is maradandónak bizonyult, noha nem egy agrármetálos Dísztraktor-feldolgozás, és nem is sakkszövetségi felkérésre készült, mégis volt benne kraft, habár a magyar szöveget azon kívül, hogy a lírai én parasztnak nevezi-hiszi magát, nem értettem kristálytisztán.

Az „upcomingrising pure metal” VENDETTA INC.-et tavaly a WOA Hungary döntőjén már láthattam-hallhattam, és valahogy thrashesebb mjúzikra emlékeztem. De most nagyon előjött belőlük a Pantera. Sokkal jobb volt a kiállásuk, mint az előző fellépőnek, a dalok is komolyabb munkát feltételeznek. habár nekem a fogósságtól-emlékezetestől még távol állnak. Ugyanakkor Krisztián barátom, akivel végigittu… végighallgattuk az estét, komolyan eljátszott a gondolattal, hogy fizikai formátumban is beszerzi a csapat tavaly megjelent első albumát, a Blightot. Én még korainak tartom, bár kétségtelen, van spiritusz a bandában.

És akkor!... A magyar mezőnyben/„színtéren” korántsem kirívó, hogy egy banda, miután kiadja első lemezét, eltűnik a süllyesztőben. Az ARCHAIC anno egy több mint kiváló albummal örvendeztette meg a magyar thrashereket, aztán a külföldieket is, mert a Vic Records is kinyomta a Time has come to envy the deadet. Mindez 2006-ban, illetve rögtön utána. Kicsit koncerteztek, de aztán eltűntek, idestova hét éve nem álltak már deszkákra.

Most megújulva, tarsolyban egy 3 számos EP-vel, új énekessel, novemberre beígért albummal, ismét taroltak. Akkor is, most is a legjobb kortárs magyar thrash csapat. Nekik már vetített hátterük is volt (az előbb említett előéleten túl), az Archaic logó folyamatosan egy kémiai reakcióban ázott, ahol a vér oldódott határozott lassúsággal. Ők ellenben hihetetlen sebességre kapcsoltak, régi és új dalok sorjáztak, a korábban is több zenekarban (pl. Invader, Pantera-tribute Crew From Hell, divideD) megfordult Jósa Tamás csatasorba állítása jó húzás volt, az ő frontemberi minősége eleve garantált, ahogy a hangi adottságaira sem lehet panasz. Akkora elán volt bennük, és a zenei párhuzam is adta magát: én úgy éreztem magam, mintha a német thrasher Inwards-korszakos Dew-Scented öltött volna itt hirtelen alakot.

Érdekes módon a koncert feléig Erdélyi Péter gitáros állt a rendezői jobbon, akit Sipos András váltott aztán, de a zenekar felállásával kapcsolatos kérdésekre amúgy is nehezen felelnék, mert hol négyen, hol öten néznek rám egy-egy fotóról, itt pedig, ugye, hatan hajtottak végre thrash attackot. De bárhogy is, a lemez nagyon város.

A tavaly év végén megjelent Blink of an Existence szólóalbum beérett. Háromnegyed év kellett a zenekari bemutatóhoz, de megérte várni. A nemzetközileg is jegyzett Vörös Attila gitáros nagytudású barátaiból (Takács Jozzy gitár, Budai Béla dob, Horváth Pisti basszus) felálló STRENGHT OF WILL zenekarra rengetegen voltak kíváncsiak.

Sajnos vagy nem sajnos, a lemezen szereplő dalnokok közül Csongor Bálint, Farkas Zotya és Csihar Attila nem tudott jelen lenni, így a The Southern Oracle-ös Kókai Barnabás vállalta magára az éneklés oroszlánrészét. Hát őt meg nem kell bemutatni, kiváló frontember is. De azért vendégekben sem volt hiány. A dalsorrendet is tartva előadott album bemutatásán itt volt Apey, két számban is, Siklósi Örs az AWS-ből, vele együtt állt színpadra Attila öccse, Bendegúz, aki basszuson kísérte a dalt. Aztán nem kis meglepetésemre eljött Daniel Sander (Dan for der Erde) és a Hatesphere-dalnok Esse is Dániából. És hát tényleg emelték az est fényét. Hol szólóban, hol Barnával kiegészülve nyomták nagy lelkesedéssel. De Kocsis Máté (nem a józsefvárosi polgármester, hanem a The Idoru-ból ismerős) is beült a dobok mögé. Hogy végül basszus nélkül zenei orgiázzanak a két gitár-dob felállásban, végig vigyorogva.

Itt akár véget is érhetett volna az est, a dózis megvolt, a minőségi mutató magasan az átlag felett. No de, azért még így is kíváncsi az ember, ha éjfélt is üt az óra. Attila gitárokat cserélt, Budai Béla ismét a dobok mögé ült, Jozzy pedig basszusgitárt ragadott és máris színpadon volt a VULGAR DISPLAY OF COVER Pantera-tribute band. Jó, jó, Mári Pétert sem felejtettem el, akit újabban a Room of the Mad Robotsból ismerhetünk, bár a 2006 óta művelt panterázás Attilával régebbi nóta nála.

Egy az egyben előadták a 20 éve kiadott koncertlemezt (a kedvenc P-lemezem amúgy), az Offical Live: 101 Proofot, de bitang jól, Zakk Wylde, ugyan, a kanyarban sincs Attilához képest! A közönség, aki nagyobbrészt még maradt, alig félház alatt, megőrült a dologért. Péter ironizált is: most őket vagy a Panterát éltetik ennyire? Mindkettőt, persze! És hát a Cemetery Gates tőlük is libabőrt kelt. Dan és Esse sem bírtak magukkal, a Walk alatt kedvesen vokáloztak a srácoknak!

Azt hiszem, nem lehet okunk panaszra, ha ilyen zenekaraink vannak, mint az Archaic vagy a SoW. Remélem, a lehető legtöbbször találkozom még velük hasonlóan színvonalas rendezvényen!

Strenght of Will, Archaic, Vulgar Display of Cover, Vendetta Inc., Hypocrites Breed
Budapest, Dürer-kert, 2017. szeptember 1.
Belépőjegy ára: 500 Ft (leiható)